Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
1988. január 9. AZ OL VASÓ NEVÉBEN KÉRDEZTÜK Erdei Bálinttól, a nyíregyházi papírgyár termelési főmérnökétől: £ Az ünnepek alatt — szokás szerint — hazalátogat. Ilyenkor akarva, akaratlanul belecsöppen a jellemző szabolcsi gondokba, mint a kis falvak elnéptelenedése, elöregedése, a foglalkoztatás hiánya. Milyen érzéseket vált ez ki önből? — Igazából nyilván a családhoz, szüléinkhez megyünk, de találkozunk a régi ismerősökkel is, kiderül, milyen gondok nyomasztják őket. Közismertek a legfőbb okok, mint az említett munkaalkalom hiánya, bár éppen Vállajon és Mérken a termelőszövetkezetek olyan melléküzemeket telepítettek, melyekkel a foglalkoztatás legégetőbb gondjait megoldották. Ám a tanácsi vezetésnek már amiatt is fáj a feje, hogy az ingázó nyugdíjba kerül, hazamegy, s» otthon jelentkezik szociális problémáival. Tudom, hogy óriási erőfeszítéseket tesznek a jobb ellátásért, az életkörülmények javításáért, azonban azt is látom, ehhez a Tiborszálláshoz hasonló helyeken — vagyis azon a területen, amelyet halmozott hátrányos helyzetű térségeknek hívunk — a saját eszköz kevés, igénylik a megyei és központi támogatást. Valamivel másabb a helyzet feleségem szülőfalujában, Kislétán. Ott ugyanis egy erős termelőszövetkezet, a dohánytermesztési rendszer lehetőségei teremtették meg a sokkal jobb munka- és életkörülményeket. £ Látszik, hogy a megye gondjain egy újabb ipartelepítési hullám segítene. Ilyenkor nosztalgiával emlegetik a hetvenes éveket, amikor szinte havonta új gyárakat avattak. Milyen esélyeket lát most? — Nem könnyű dolog a nehezebb anyagi helyzetben iparfejlesztést sürgetni. Azonban fel kell vállalni a helyi és megyei vezetésnek is, hogy egy-egy területen túljussanak az egyszerű bérmunkán, amelynek a jövője is bizonytalan sok esetben. Az elvándorlók összetételét vizsgálva kiderül, hogy éppen az a tanult munkásréteg, értelmiségi megy el a megyéből, amelyik a megszerzett kultúra, műszaki fejlettség révén magasabb feladatok megoldására képes. Őket olyan ipartelepítéssel lehetne megtartani, amelyik technológiai fejlesztést is tartalmaz. ^ Mindez egyfajta szemléleti változást, távlati gondolkodást kíván. — Természetesen. Látnunk kell, hogy ilyen gondolkodással szinkronban vagyunk a párt- és kormányprogrammal. Nekünk nem a stagnálásra kell berendezkedni, hanem az előremenekülés programjára, saját erőforrásainkkal — s ebbe beleszámítom az áldozatos munkát, a nagyobb szaktudást is — szükséges pótolni a növekedéshez való eszközöket. Ezt tartalmazzák az ágazati programok, az ipar szerkezetátalakítási feladatai is. — Jólesett, hogy az újévi jókívánság mellé egy olyan anyagot is kaptam az ipari minisztertől, amelyben ezt a munkaprogramot vázolják. Rendkívül tartalmas és nehéz anyag, órákat lehetne beszélni az egyes fejezeteiről. A, mi iparágunkra, a papírgyártásra és a megyére is találtam benne elem- | zéseket, utalásokat. Elkötelezi magát, hogy egyidejűlég, intenzív iparfejlesztés legyen az országban, i!s a regionális fejlesztés is megvalósuljon. Nem zárja ki a kettő egymást? — Ha jól végiggondoljuk, nem. Éppen a mi gyárunk létesítése, további fejlesztése is példa erre. Vagyis, nem lehet megelégedni azzal, hogy munkahelyet teremtsünk, olyan termékszerkezettel is kell rendelkezni, amelynek van kifutási ideje, ahol a gyártás, a termék korszerűbbé tehető. A piacpolitikából, a jövendő igényekből kiindulva kell megalapozni a fejlesztést. ^ Es az „örök” válasz, hogy nincs rá pénz? — Ez csak nehezítő körülmény, mert ingyen sohasem adtak semmit. Nyilván jóval intenzívebb politikai és gazdasági munkát kíván, hogy megtaláljuk azokat a külső eszközöket, amelyek pótolják a beszűkült erőforrásokat. A gyakorlatból a saját iparágunkat, példánkat tudom felhozni. A vállalatnak ugyanúgy nem volt fölös pénze, mint a többi cégnek. Mégis, a nyolcvanas évek elején már több rekonstrukciós programmal rendelkeztünk. Vállaltuk a világbanki hitel igénybevételét, amelynek komoly kikötései voltak. Végül a gyártmányszerkezet változtatásában, átalakításában kellő időben léptünk. ^ A nyíregyházi gyárban 1985-ben befejeződött rekonstrukció komoly próbatétel elé állított mindannyiunkat. Az alapanyag egy része sem volt a kívánt minőségű, mégis a magunk elé kitűzött mennyiségi és minőségi célokat teljesítettük. Mindez köszönhető annak az erőfeszítésnek, a kezelő személy— Elmenekülnek-e a képzett szakemberek? — Mit kíván a hitelért a Világbank? — Termelés helyett kifogást keresünk? — Adunk-e perspektívát a fiataloknak? Megyénk szülötte, akit a kenyérkereset a fővárosba szólított, majd visszatért szűkebb hazájába, hittel vallja magát olyan szabolcsinak, aki tenni akar környezetéért. Erdei Bálint 1948-ban született, Tiborszálláson nevelkedett, a budapesti technikum elvégzése után a csepeli papírgyárban indult pályája, de 1971-ben, a nyíregyházi beruházás indításakor vállalta a hazatelepülést. A papíripari rekonstrukcióban való eredményes, áldozatkész részvételével érdemelte ki, hogy harmincéves korában Állami-díjjal tüntették ki. A munka mellett előbb a Köny- nyűipari Műszaki Főiskolát végezte el, majd a Budapesti Műszaki Egyetem vegyész karán szerzett diplomát. Mai leg- rontosabb társadalmi megbízatása, hogy tagja a megyei pártbizottságnak. Nős, egy fia és egy lánya van. Felesége szintén a papírgyárban dolgozik. zet felkészültségének, amely a korábbi évek alatt halmozódott fel a termelésben megnyilvánuló erővé. Ehhez persze kellett, hogy a dolgozók többségét folyamatosan képezzük a napi munka mellett, hogy a termelésirányításban már üzemmérnökök dolgozzanak. Nem várhattunk másokra, magunknak kellett lépni, ha eredményt akartunk elérni az olyan szintű termelés megvalósításában, amely ma az iparágban a világszínvonalat jelenti. ^ Nem kell félni attól, hogy ez a magasabb tempó, a folyamatos üzemelés elriasztja a papírgyártól az embereket? Egyáltalán milyen most, a lakossági jövedelemelvonás fordulóján a gyári hangulat? — Éppen a termelés jellegéből adódik, hogy jobban fizetünk, mint a megyei vagy városi átlag. Ez a dolgozóink hangulatát jó irányban befolyásolja, hiszen tudják, hogy vannak jó néhányan, akik szeretnének a papírgyárba kerülni. Ugyanakkor az aggodalmat is tapasztaljuk, a félelmet 1988 megszorításai miatt. Ez az üzemi munkán nem látszik, azonban megnövekedett az igény a különböző vállalkozási lehetőségek iránt, ezekre hamarabb „rámozdulriak” a dolgozók. A múlt évben tízszázalékos keresetnövekedést értünk el. Az idén biztos nem lesz lehetőségünk any- nyival több bért adni, amennyivel nőnek az árak, de a tényleges munkát és teljesítménynövelést elismerjük az átlagtól magasabb béremeléssel. Ezt elmondtuk a termelési tanácskozáson is. Úgy is mondhatnám, hogy nincs okunk nagyobb aggodalomra, mint általában egy magyar állampolgárnak. Ami pedig bizakodásra ad okot: a gyár piaci .helyzetét jónak ítéljük meg, így ki-ki a maga vonalán tehet azért, hogy azt a két-; három évet átvészeljük, s azután sokkal jobb helyzetbe kerüljünk. Véleményem szerint az emberek tenniakarását, szorgalmát kell erősíteni a gondok leküzdése érdekében. £ Ez nagyon szépen hangzik, de például a két ünnep között is azt a hallatlan nagy nyugalmat tapasztaltuk, amikor szinte megállt az ország vérkeringése, az eszem-iszom lebegett az emberek szeme előtt. Ez nem idegesítette önt? — Ha azt mondjuk, hogy így van jól, akkor az igazságnak csak egyik oldalát látjuk. Mert ha csak látszatintézkedések születnek, ha valaki csak eltölti az említett időt az üzemben termelés nélkül, nem sok értelme van. Azonban valahol az egységes szemléletre is szükség lenne, mert nem igaz, hogy nincs szüksége az országnak ezekre a napokra. Nálunk a két ünnep között vagy ezer tonna árut termeltünk. Ugyanakkor rengeteg vevőnk volt, aki írásban előre jelezte, hogy ebben az időben nem fogadnak árut, ne küldjük nekik. Pedig a szállítók is dolgoztak, ők is azon voltak, hogy továbbítsák a küldeményeket, ám ha valahol egy kapu zárva van, akkor éppen a munka eredménye nem jelentkezik. 0 Ezek szerint a papírgyár példamutatóan dolgozott. — Ügy fordítanám, hogy mindenütt rá kellene jönni: nem vagyunk olyan gazdagok, hogy sokáig elviselhetnénk a sok kifogást és nyafogást a termelés helyett. Az előbb említett szemléleti kérdést úgy értem, hogy a közvéleményt, a munkahelyi kollektívát szükséges ráébreszteni arra, hogy a legtöbb esetben rajtuk múlik az eredmény. ^ Hogyan érzi meg ezt az egyes munkás? — Ügy, hogy tudja, fontos az ő véleménye is a gyár számára. Ezért igényeljük az ötleteket, ezért gyűjtjük össze a gondokat, a megoldásra váró javaslatokat is. Megint egy konkrét példát mondok: egyszerre tartottuk szem előtt a gyári érdekeket és a megyei foglalkoztatási gondokat, amikor mi is rászántuk magunkat egy termelőszövetkezeti melléküzemágban való részvételre. A jánkmajtisi termelőszövetkezetbe vittünk dobozgyártó gépeket, amelyek kiskunhalasi gyárunkban, a nagyvállalati költségekkel már veszteséggel termeltek. Igazság szerint pillanatnyilag nekünk is veszteséges még ez az együttműködés — ami a termelőszövetkezetnél tucatnyi gondot oldott meg — azonban keressük azokat a megoldásokat, amelyekkel nyereségessé válik a gyártás. Ez a megoldás nyilván nehezebb, mint egy egyszerű megszüntető határozat, azonban távlatokban érdemes gondolkodni ahhoz, hogy mérlegeljük, mi hoz hasznot. £ Ez a gondolkodásmód mennyire jellemző az önök vállalatánál, gyárában? — Túlzás nélkül állíthatom, hogy az iparág fejlődési lehetőségeit is ez határozza meg. Az angol és japán berendezésekkel végrehajtott rekonstrukciónk 1985-ben fejeződött be, ilyen alapon akár ülhetnénk a habárainkon. Ma viszont az 1990-es évek dolgaival foglalkozunk, a csomagolási kultúra akkori fejlettségével, igényeivel kell tisztában lennünk ahhoz, hogy tudjuk, gyáron belül melyik területet szükséges a jövőben fejleszteni. £ Aki a jövőt tervezi, az bizakodik, ön mire alapozza ^ szavaiból kitűnő optimizmust? — Említettem a kormányprogramot, az előremenekülés stratégiáját. Tulajdonképpen ebben a cselekvőkészségben bízom. Azt nem állíthatja senki, hogy ez a gazdasági reform nem jó. Csináljuk végig teljes intenzitással, mert ha csak addig jutunk el, hogy azt hajtogatjuk, nem lehet megcsinálni, azzal a dolgok nem változnak. Márpedig én a változásra szavazok. Ez a letargikus állapot, az örökös bírálat, zsörtölődés nem hiszem, hogy kimozdítaná az országot a holtpontról. S itt már gondolnunk kell a mi gyermekeinkre is. 0 Miért? — Mert ilyen magatartással milyen perspektívát adunk a fiataloknak? Végig kell gondolni, hogy a mai tizenéves, egyetemista csak azt hallja, mi nincs az országban, miért nincs távlat egy adott iparágban, s akkor elbizonytalanodik, nem érti, otthon miért mondják, hogy tanuljon, képezze magát. Ahhoz, hogy elmozduljunk, hogy a sokat emlegetett kibontakozás következzen be, ezen a magatartáson kell változtatni. Nem maradhat el a példamutatás, a gondolkodásbeli váltás, mert különben nem reménykedhetünk a sikerben sem. ^ Köszönöm a beszélgetést. Lányi Botond ... lassan-lassan kezdjük megszokni az új árakat — ha egyáltalán jó kifejezést használok azzal, hogy „megszokni”. Talán úgy helyesebb: kezdünk együtt élni velük. Kénytelen-kelletlen ugyan, hiszen nem igen akad ember, aki örvendezve fogadta volna az áremelések hírét, majd bevezetését — de elfogadjuk. Ki azért, mert beletörődik, ki azért, mert úgy érzi, a mögöttes dolgokat is érti egy kissé. Mármint a tetemes állami támogatások megszűnését, a költségvetési hiány kigazdálkodásának szükségességét, a valódi verseny, a piac előtérbe kerülését. Mindez persze, jottányit se változtat azon, hogy morgolódunk is, hiszen tudott dolog: idén lényegesen nehezebb körülmé- yek között kell gazdálkodniuk a családoknak, minden embernek, hiszen a bérreform még várat magára, a családi pótlékok, nyugdijak emelése nemigen kompenzálja a többletkiadásokat. És morgolódunk azért is, mert félünk egy kissé: a „beígért” 15 százalékos infláció felgyorsulásától, az ennél is magasabb áremelkedésektől. Épp ezért hangzott el már nem egy felelős fórumon, hogy az árak ellenőrzését most jóval szigorúbban fogják venni mindenhol, figyelemmel kísérik itt is, ott is, ahol pedig aránytalan vagy indokolatlan növekedést, netán burkolt áremelést fedeznek föl, ott közbelépnek. A Fogyasztók Országos Tanácsa például azt tervezi, hogy egy árlistát — melyen félszáz alapvetőnek mondható cikk ára szerepel — szétküldenek a megyei fogyasztói tanácsokhoz, s azok figyelemmel kísérik jó ideig, miképp változnak területükön az lesz látni és összevetni a változásokat árak. A FŐT titkára szerint „tanulságos lesz látni és összevetni a változásokat”. Mert a polgár tart attól — s vele érdekeinek képviselői is — ,hogy esetleg elszabadulnak az árak. Nem úgy persze, hogy hipp-hopp bejelenti egy-egy cég: holnaptól drágábban adom ezt vagy azt. Hanem úgy, hogy jelentéktelen módosításokkal, látszat változtatásokkal magasabb áron dobja piacra termékét. Ahogyan mostanában mondják: „jó, jó olcsóbb lett az öltöny ... de pár hónap múlva a ruhagyár varr egy gombot, és újra drágábban adja majd..." A félelemnek vannak alapjai,. hiszen nem egyszer előfordult már, hogy így járt el néhány vállalat. Vagy egy másik példa. Meséli ismerősöm, hogy az elmúlt év végén unokájának egy cipőt nézegetett az áruházban. Látott is egyet, hétszáznegy- venegynéhány forintért, de drágállta, hát nem vette meg. Most újra elment az év első napjaiban'az áruházba, s meghökken- ve fedezte föl ugyanazt a cipőt — a felnőtt női cipők sorában. Több mint 1300 forintért! Tehát nem az történt, hogy az amúgy is drága cipő árát ennyi vagy any- nyi százalékkal megemelték, hanem „átsorolták”, s így csaknem kétszer annyiba kerül. Jó, lehet hogy semmi szabálytalan nem történt — mégis, szemet szúró az eset, s megzavarja a vevőt. Mert arra a követ- gyakorta divatosabb, másképp díszített — keztetésre jut: a gyereknek szánt holmi tehát többet lehet kérni érte. S ha arra gondol, hogy egy semmi kis nyári szan- lassan drágább lesz a felnőtténél, hiszen dál már-már drágább, mint egy csizma mert divatosabbnak mondott, akkor okkal tart attól: a gyerekcipő is így jár, holott jóval kisebb, mint a felnőtté. Az egyik legfontosabb dolog tehát az lenne: legyen mindenféle áruból olcsóbb is, drágább is. Akinek futja rá, vegye meg a több ezer forintos holmit, akinek pedig nem, az választhasson az olcsóbbak közül. Még ha ezzel nem is áldoz a divat oltárán. Az áremeléseknek olyan fajtája is van ugyanis, amikor egyszerűen eltűnnek az alacsonyabb árú cikkek, leállnak gyártásukkal, s csak drágábbat árulják. Erre is érdemes odafigyelniük az arra illetékeseknek. Mert ha egy gyár azt mondja: kérem, ez a cipő eddig 1700 forint volt, ma 1710, tehát mi szinte nem is emeltünk — akkor meg kell kérdezni azt is: hová lett a 7-800 forintos vagy olcsóbb cipőjük? Avagy: eszi, nem eszi, nem kap mást? |||y| HÉTVÉGI MELLÉKLET Tarnavölgyi György f ______J
