Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-30 / 25. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. január 30. A hangok bűvé­sze. Varázspálcá­jának intésére megszelídülnek a hangok. Izeire sze­di, összerakja, me­derbe tereli a Ze­nét. Muzsikusai­val lendületes, mégis visszafogott jelekkel kommu­nikál. Röpteti a hangokat. Kar­mester. Fiatal kora elle­nére máris sikeres pályafutást mond­hat magáénak a nyíregyházi szü­letésű Kovács László. Még isko­lás korában meg­győzte kivételes tehetségéről taná­rait és a zeneér­tőket. A Debrece­ni Zeneművészeti Szakközépiskola harmadik osztá­lyos növendéke, amikor felveszik a Zeneaka­démiára. Egyszerre végezte a középiskola negyedik és az akadémia első osztályát. Már főiskolai hallgatóként a Miskolci szimfonikus zene­kar másodkarmestere,' majd később művészeti vezetője. Irányításával az együttes az egyik legjobb magyar zene­karrá fejlődött. A Magyar Ál­lami Operaház is szerződtet­te. A nemzet első dalszínhá­zában nem akármilyen elő­adásokat dirigál, többek kö­zött Erkel Bánk bánját, Ros- sinitól a Sevillai borbélyt, Kodály Háry Jánosát, a Pil­langókisasszonyt. A szabolcsi zenekedvelők is ismerik őt, hiszen rendsze­resen szerepel a miskolci muzsikusokkal a megye több városában. Sikeresen szere­pelt Kovács László a televi- zió által is közvetített nem­zetközi karmesterversenyen is. A televízióban legutóbb a Hangverseny az életért cí­mű műsorban vezényelt, ahová Doráti Antalnak, a világ egyik legnagyobb ma­gyar származású karmeste­rének javaslatára hívták meg. A nyíregyházi koncertlátoga­tók a múlt héten az Orszá­gos Filharmónia bérletsoro­zatának hangversenyén ta­lálkozhattak vele. (A műve­lődési házban rendezett kon­certre egyébként minden jegy elkelt.) Az ifjú karmes­ter sikerei ellenére szerény ember, tisztában van vele, hogy még van tanulnivalója. Közvetlen módon társalog minderről. — Milyen emlékeket őriz zenei indíttatásáról a nyír­egyházi 4-es iskolában? — Mintha nagyon régek történt volna már — tűnődik el. — Kiváló alapot kaptam ott. Babka Józseftől tanul­tam zongorázni. Nagyon sze­rettem hozzá járni, Harso- názni Tonté László tanított. — Tanárai, pártfogói kö­zött nagy zenész egyéniségek, muzsikusok is találhatók. Milyennek látta közelről őket? — Nagyon nehéz így rövi­den beszélni róluk. Kóródi Andrásnak a Zeneakadémi­án voltam a tanítványa. Mű­vészi nagysága mellett talán az embersége volt a legtisz­teletreméltóbb. Rendkívül tehetséges zenész volt, na­gyon sokat tanultam tőle. Ferencsik János mellett az Operaházban asszisztáltam. Hallatlanul tudott dirigálni, ha kellett, oda tudott állni egy együttes elé próba nél­kül is, és így is remek kon­certet produkált. Persze ezt csak egy olyan művész en­gedhette meg magának, mint Ferencsik, akinek óriási te­kintélye volt a zenészek előtt. Gardelli mellett szin­tén asszisztens voltam. Igen alaposan próbált, nagyon in­tenzíven készítette fel a ze­nészeket a hangversenyre. — Doráti Antallal is ba­rátságba került.. . — Fantasztikus nagy él­mény számomra minden ta­lálkozás és levélváltás a nagy zenésszel. Egész paksaméta levelét őrzöm. Angliába is meghívott, sőt egy nyugat­németországi turnéjára is el­kísérhettem. Sokat köszön­hetek neki. — Nagyon fiatalon került a miskolci zenekarhoz ... — Valóban, a zenészek fő­iskolás korukban nemigen szoktak fix munkalehetősé­get kapni. Nagy megtisztel­tetésnek éreztem, amikor a miskolci zenekar vezetője megkeresett és másodkar­mesterként szerződtetett. (A Miskolci szimfonikus zenekar egyébként az ország első vidéki hivatásos hang­versenyzenekara. A zeneiro­dalom legértékesebb alkotá­sait egyre magasabb színvo­nalon juttatja el a zeneked­velőkhöz. Évente mintegy százszor koncerteznek, ame­lyen 40—45-ször Kovács László vezényel. Gyakran vendége az együttes Buda­pest és más városok hang­versenytermeinek. Az együt­tes többször szerepelt euró­pai országokban is. A Ma­gyar Rádió a zenekar sok si­keres koncertjét közvetítet­te. Az együttes fenntartója egyébként a Miskolci Városi Tanács.) — A zenekart akkor sem hagytam ott, amikor az Ope­raház szerződtetett. Felemás helyzet ez, tudom — gondol­kodik el Kovács László. — Szívem ugyanis a zenekar­hoz húz, de Budapesten élek és az Operaházban is bizo­nyítani szeretnék. — Az idei nyíregyházi kon­certen meglehetősen modern anyagot játszottak. Közis­mert viszont, hogy elég nagy a szakadék a modern zene és a zenei ízlés között. Tudna-e valamilyen hasznos tanácsot adni egy átlag zenehallgató­nak, annak érdekében, hogy megértse, megkedvelje ko­runk muzsikáját? — Legfontosabb, hogy mindenféle előítélet nélkül üljön le zenét hallgatni, akár a hangversenyteremben, akár a rádió elé. Ha nagyon idegen neki minden, próbál­jon valami érdekes dologra, furcsa hangeffektusokra, megszólaltatási módra, eset­leg nem látott hangszerekre figyelni. Legyen nyitott a hallgató, és próbálja a zenét befogadni. Ha nem sikerül, az sem baj, hiszen egyálta­lán nem biztos, hogy benne van a hiba. Nem könnyű el­dönteni, hogy korunk zené­jéből mi a jó, mi a maradan­dó. Az idő lesz az igazi kri­tikus. Bodnár István Újabb nyelvi ízek... Egy-egy nyelvjárás a nemze­ti nyelv része — legfeljebb kisebb-nagyobb eltérések le­hetnek. A magyarban ez in­kább kisebb, de az eltérés nem csupán a szókincsre vonatko­zik (mint pl. megyénkben a göröngy szót mondják rög-nek, gór-nak, görcs-nek, göringy- nek), hanem többek között az alaktanra is. Vannak olyan emberek, akik ezeket az elté­réseket nyelvi hibának fogják fel. Nos, 'a köznyelvtől való eltérés még nem nyelvi hiba. Ráadásul a megfelelő helyen az eltérés nem okoz kommu­nikációs zavart. Arról nem is beszélve, hogy íróink (pl. Mó­ricz) igen szívesen alkalmaz­zák műveikben a kor, illetve a szereplő jellemzésére. Régiességet vélünk felfedezni az igeragozásban, hiszen mi­felénk igy mondják: teszen, viszen, megyen, ez utóbbit egyes szám második személy­ben többnyire így halljuk: mensz; a mondasz helyett pe­dig a mondol a gyakori. Ra­gozáskor a főnevek töve eltér­het a köznyelvitől: sár — sárt, bogár — bogárok (de a me­gye déli részén: bogarak.) Sza- mosháton a teher szó teré­nek hangzik (Arany János pl. ezt írja: tereh), tárgyragos alakja: terét. Honnan? kérdés­re a válasz általában -túl, -tül, de Szatmárban és Beregben in­kább a -nól vagy a -nul járja. Gyakori panasz az iskolákban, hogy a gyerekek nemigen tesznek különbséget a hol? és a hová? kérdésre felelő vála­szokban (iskolába megy, az is­kolába tanul). Ha azonban még kiegészítjük azzal is, hogy a kérdést személyre vonatkoz­tatjuk. akkor még bonyolul­tabbá válik. Tehát: megyek mamáék (mamáéknál, mami- ékho), illetve mamáékná(l), (mamáékho) voltam. A hon­nan? kérdésre ezeket a vála­szokat kapjuk: mamáéktul, mamáéknul, mamáéknól. Azt kár volna tagadni, hogy zavar keletkezhet a nyelvér­zékben, mert az iskola, a rá­dió, a tévé stb. a köznyelvi normát igyekszik követni. Ezek hatására gondolhatják egye­sek, hogy a beszédük helyte­len. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a megfelelő időben és a megfelelő helyen nem helyte­len. De az is igaz, hogy a köz­nyelv megmerevedett normáit nem szabad rákényszeríteni egyetlen nyelvjárásra sem. Fordítva is igaz: egy-egy nyelvjárási norma sem alkal­mazható a köznyelvre. A két norma keveredése idézi aztán elő a nyelvhelyességi hibákat, így azt is elmondhatjuk, hogy nyelvművelésünk akkor áll feladata magaslatán, ha elsza­kad a papírostól, s az élő be­szédet veszi figyelembe:, rá­mutat a hibákra és erényekre egyaránt. Am a „gyomlálás- kor” csak a gazt húzza ki! Mizser Lajos Embereik! Nektek adom a vesémet, májamat, szívemet, mindenféle használható szer­vemet, részemet. Halálom után nem kívánom, hogy föl­di porhüvelyemet egészben eltemessék. Vegyétek, vigyé­tek, ami kell, a többit pedig szórjátok szét. (No, jó, azért egy kopjafával adózhattok múló emlékezetemnek ...) Fenti végrendeletemmel csupán emberi nagyságomat kívánom demonstrálni — an­nál is inkább, mivel, ha eze­ket nem jelentem ki, akikor is bármit felhasználhatnak belőlem. Egészségügyi törvé­nyünk szerint ugyanis „A gyógyító célú szerv- és szö­vetkivétel” csak akkor nem végezhető el, „ha az ellen a meghalt személy még életé­ben — a jogszabály által meghatározott módon — til­takozott”. Nos, én nem fo­Amikor a fantázia játszik velünk A napokban Martin Scor­sese Lidérces órák oímű filmjét kínálja a nézőknek a mozireklám, ám ha valakinek véletlenül ke­zébe akadna egy olyan amerikai moziújság, amely nálunk szemérmességi okok­ból be nem mutatott A taxi­sofőr, és a hazái mozikban is látható Dühöngő bika vagy Az utolsó valcer alkotójának filmográfiáját tartalmazza, hiába keresné rajta a fenti címet. A hiány magyarázata roppant egyszerű. 1986 tava­szán a cannes-i fesztivál eredményihirdetéséről tájé­koztató hírlapi közlemények­ben az olvasható, hogy a rendezés díját Scorsese nyer­te el a Munkaidő után-nal. De mivel a hazai mozdforgal- mazás egyre inkább üzlet­centrikus, az illetékesek nyil­ván azt gondolták, hogy ilyen címmel igazán jól elad­ni egy filmet nálunk nem le­het. Jól bevált szokás sze­rint szabadon „fordították le” a címet az „Ott takaré­koskodjunk a reklámköltsé­gekkel, ahol lehet!” jelszó je­gyében. Mégsem marasztalnám el túlságosan az új „kereszt­apát”, . mert a körülmények­hez képest tisztességesen járt el. Egyebek mellett ennek igazolására is érdemes az át­lagosnál több figyelmet for­dítani a film bevezető jele­netére. Elkerülhetetlen az a veszély, amely minden nézőt fenyeget, ha olyan alkotással szembesül, amely egy számá­ra kisebb vagy nagyabb mér­tékben idegen kultúrkörhöz tartozik. Ilyenkor könnyen előfordulhat, hogy nem - ér­zékeli egy-egy mozzanat va­lóságos súlyát, információs értékét; egyszerűen átsiklik felette, holott az alkotói szándék jóval több volt en­nél. Az említett jelenet a bisztróban játszódik, ahol a film főhőse, egy Paul Haekett nevű fiatalember, foglalkozására nézve számí­tógép-programozó tartózko­dik. Abból, hogy az esti órákban olvasni egy nyilvá­nos helyre ül be, magányos­ságára könnyen következtet­hetünk. De a lényegi infor­máció itt maga a könyv, amelyet kézben tart, s amelyről lelkesült hangon beszél alkalmi nőismerősével. Olyan tudatos alkotónál, mint Scorsese, nehéz feltéte­lezni, hogy véletlen lenne, milyen olvasmányt ad sze­replője kezébe. Ügy vélem, Henry Miller, akinek az al­kotásáról szó van, kevésbé ismert Magyarországon, mint például Arthur Miller vagy Hemingway, s akár másokat is lehetne említeni a többet forgatott írók közül. De az USA-ban .igen jól csengő a neve, hiszen afféle irodalmi fenegyerekként tartották szá­mon, s akinek a műveiben az elidegenedett, sterilizáló- dott nagyvárosi életforma bí­rálata szólal meg, mint ahogy Scorsese filmjének fő szóla­ma is ez. Mellesleg: Henry Miller egy esszékötetének címe A légkondicionált li­dércnyomás. Eszerint tehát a „magyarítás” nem volt tel­jesen önkényes. A főhős számára a folyta­tás valóban lidérces órákat jelent, hiszen attól kezdve, hogy hazatér és azonnal fel­hívja telefonon azt a lányt, akivel az imént ismerkedett meg, kísérteties dolgok tör­ténnek vele. A rendező a Hitchcock által tökélyig fej­lesztett fogaskerék ^áttétel el­ve alapján szervezi a hol mulatságos, hol hátborzonga­tó jeleneteket: az egyik ese­mény idézi fel a másikat, az a következőt és így tovább. Hogy közben eltűnik olyan szereplő, akit fontosnak hit­tünk a továbbiak szempont­jából, vagy hogy elnyesődik olyan cselekményszál, amely lényegesnek tűnt: ez mind hozzátartozik a hitohcocki logikához. Érdemes felfigyel­ni rá, hogy a krimi nagymes­terének hatása milyen egy­értelműen kimutatható pél­dául a francia új hullám al­kotóinak műveiben, s ugyan­ez a helyzet az új Holly­wood művészei, a mozifene- gyerekeknek is nevezett ren­dezők körében. (Az e cso­porthoz tartozó Brian DePal- ma egyetlen művét sem ját­szották hazánkban, holott a mellőzést semmi sem indo­kolja: az ő Body Double c mű filmje például a Háti ablak és a Szédülés páráin zisa.) Meglepődve olvasom töb helyen is, hogy Scorseí filmjét a tragikomédia skt tulyájába helyezik a ciki írók. Pedig legalább két de log szól e minősítés eile) Mindenekelőtt hiányzik a igazi tragielem a komédia bői. A főhős lényegében hús dollárral lesz szegényebb i néhány tapasztalattal gazda gahb, mire reggel visszaji a munkahelyére, s a nagyvá rosi létforma a maga dzsur gelenkölcsével legfeljeb köznyelvi értelemben tekinl hető tragikusnak. És azt sen árt az emlékezetünkbe idéz ni, hogy a tragikomédia csa realista-natural ista közegbe tud megélni, itt viszont any nyi a túlstilizált cselekmény eliem (gondoljunk v példát arra a jelenetre, amelyben főhőst, akit előzőleg a szob rásznő a feje búbjáig be gipszelt, szoborként viszi e a két betörő), hogy a jelenté felületi szintjét nem vehet jük komolyan. A Lidérce órák műfaja thriller (a hor ror szelídebb változatai amelynek a lényege az, ami a szó eredeti jelentése takar megremegtet, megborzongai izgalomba hoz. Bár a rende ző időnként „kikacsint” történetből a komikus ele mekkel: ne vegyük azért túl .ságosan komolyan a dolgot. E film legfőbb tanulság; az, hogy a késő esti órákba! Henry Millert nem szabai bisztróban olvasni. Hogy e: nem valami falrengető gon dolat? Kétségtelen! De ettő még a Lidérces órák igen ji mozi. Hamar Pétéi Hamarosan a mozikban a Brazil című színes angol film Rendezte: Terry Gilliam. A hipofízis-ügy gok tiltakozni, főként, hogy nem kívánom előre megtud­ni (úgysem mondanák meg .. .), mennyi időm van még hátra. Ne döbbenjen meg, Kedves Olvasó — nem az egészség- ügyi, vagy jogi tanácsokat tördelte felelőtlen szerkesztői kéz a könyvismertető rovat helyére. Ezeket a gondolata­ikat ugyanis egy karcsú kis könyv — Balogh Tamás és Dlusztus Imre műve — Ihlet­te: A hipofízis-ügy. A kötet egy nagy port felvert bűnügy részleteivel, az általa keltett indulatokkal, érzelmekkel, a jogi szabályozás furcsaságai­val ismertet meg, alaposan körbejárva a felmerülő kér­déseket. Dr. László Ferenc, a Sze­gedi Orvostudományi Egye­tem (volt) professzora, nem­zetközi szaktekintély, aki hosszú évekig volt az egye­temi pártbizottság titkára — az első fokú ítélet szerint — különösen nagy értékre el­követett sikkasztásban, a de­vizagazdálkodás szabályai­nak megsértésében bűnös, s ezért három év és nyolc hó­nap börtönre ítélték, s köte­lezték másfél millió forint megfizetésére. A vádlott hi­pofízissel (agyalapi mirigy­gyei) „kereskedett” — a tévé híradójának kommentárja szerint — saját hasznára, a betegek kárára. Kísérteties dolog ilyenről hallani, különösen a Kóma című nagy hatású krimi, vagy az Agy címmel megjelent si­kerkönyv után. Kellőképpen fel is háborodtunk, _mint „közvélemény” az eset halla­tán. Aztán a figyelmes ol­vasó, rádióhallgató, tévénéző kezdte árnyaltabban szemlél­ni az esetet. Kiderült, hogy a professzor nem saját zsebre dolgozott, hiszen az olasz partner műszereket szállított cserébe az egyetemnek, s — ami fontosabb — a hipofízi­sekből előállított, növekedést iserkentő gyógyszert. (Ez utóbbi hiányában nagyon sok ember maradt volna tör­pe növésű, a használatával viszont normális méretekre nőtt.) A hatályos jogszabályok szerint emberi szervvel, szö­vettel kereskedni nem lehet, a szegedi professzor egyik fő bűne pedig az volt, hogy az ő ténykedése miatt kevesebb hipofízist adhatott el dol­lárért a Medimpex Külkeres­kedelmi Vállalat... A két fiatal szegedi újságíró köny­véből jó néhány hasonló el­lentmondást ismerhetünk meg, hiszen tiszteletre méltó alapossággal igyekeztek az ügy különböző vetülétéiről, a pro és kontra érvekkel meg­ismertetni az olvasót. Szer­zőink — szerencsére — nem ítélkeztek, „csak” ügyesen kérdeztek, korrekten írtak- szerkesztettek. (Az ítélkezés jogát meghagyták a Legfel­sőbb Bíróságnak, amely sik­kasztást nem állapított meg, devizagazdálkodás megsérté­se és jogosulatlan külkeres­kedelmi tevékenység miatt két év felfüggesztett szabad­ságvesztésre és százezer fo­rint pénzbüntetésre ítélte dr. László Ferencet.) Aki netán azt hinné, hogy ezekből a sorokból megis­merte a szegedi esetet, az nagyon téved. A hipofízis- ügy című könyvből még számtalan, továbbgondolásra érdemes körülményt, véle­ményt olvashat el. Tanulsá­gos látlelet ez a kötet, s nem csupán a konkrét bűnügyről szól. (Idegenforgalmi Propa­ganda és Kiadó Vállalat, 1987.) Papp Dénes Bä*»® —■—i I □MEM3 a karmester KM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents