Kelet-Magyarország, 1987. december (44. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-31 / 308. szám
ÚJÉVI MELLÉKLET Botrágyi Károly kedvenc hangszerével Fiatalok a zene hatalmában „...rétiw vagyok csupán az sgésznok" Gyakran elhangzik: Bartók és Kodály országa vagyunk, zenei nagyhatalom. Mégis, a koncerteken kevés a közönség, alig van érdeklődés a komoly zene iránt. Az ének-zene tantárgynak sincs sok tekintélye, s ezt a tanulók szülei hangoztatják leginkább, s tőlük veszi áit a gyermek. Mi készteti akkor a fiatalokat arra, hogy zenével foglalkozzanak? Miit nyújt nekik a muzsikálás? Ezekről a kérdésekről mondják el véleményüket a Nyíregyházi Vegyeskar tagjai. — Tízéves koromban szüleimmel üdülőben nyaraltunk — kezdi mesélni Makiári Zsolt, aki tavaly végzett a főiskolán matematika— ének szakon, s most Nyínhass- ról jár be énekelni —, ott megismerkedtünk egy másak családdal, akiknek a gyerekei gyakran játszottak az üdülő zongoráján. Irigykedve néztem őket... Szeptemberben már Kisvárdára jártam a zeneiskolába, és a zongorázás mellett később még harso- názni is megtanultam. — Én két évig Pesten jártam zenei általános iskolába — veszi át a beszélgetés fonalát Seregi Ildikó, negyedéves magyar—ének szakos főiskolai hallgató. — Aztán leköltöztünk Nyíregyházára. A zeneiskolában tanultam zongorázni, szolfézst, majd magánéneket. Tagja voltam a 9. sz. általános iskola, később a Zrínyi Gimnázium kórusának is. Hasonlóképpen kezdte Vadast Tünde és Botrágyi Károly is a zenével való közelebbi ismeretségét. Talán Károly közülük az egyetlen, aki születése óta állandóan hallgatott zenét: édesapja és három nagybátyja is játszik rézfúvós hangszereken. Így már eleve adott volt, hogy mikor harmadikos korában zenetagozaton hangszert kellett választani, maradt a már jól ismert trombita melett, s énekelt is az iskola kórusában. Miért csinálják? Az általános iskolában megszerzett zenei ismereteket tovább bővítették a gimnáziumi évek alatt. Zsolt a főiskolán lett tagja az Ifjú Zenebarátok Kórusának és a Nyíregyházi Vegyeska mák is. A lányok most szintén két kórusban énekelnek, hiszen tagjai a főiskola női karának és a vegyeskamak is. Károly érettségi után az akkor induló Zeneművészeti Szakközépiskolának lett a tanulója, ott tanul trombitálni, tagja a vegyeskarnak, sőt még egy könnyűzenei együttesben is zenél. Szinte minden idejüket a zene tölti ki. — Miért csináljátok? — teszem fel a kérdést. — Tény, hogy rengeteg munkával jár az éneklés — mondja Zsolt. — Míg mások munka után otthon pihennek, moziba járnak, televíziót néznek, én hetente kétszer két órában ülök a próbán, ami este már elég fárasztó. De az éneklést nem lehet megunni. — A zenével, az emberi énekhanggal ki lehet fejezni mindent: örömet, vidámságot, bánatot, szomorúságot, a tavasz közeledtét, a szellő si- mogatását, a méhecske zümmögését. S a legszebb hangszer az ember hangja, meűy- lyel szintén tudni kell megfelelően bánni — folytatja Ildikó. — Nekünk az éneklés tulajdonképpen nem is munka, hanem szórakozás, élvezzük, amit csinálunk — szól közbe Tünde. — Nagyon szeretek a zenével foglalkozni, van olyan, mikor az egész napomat az ének tanszéken töltöm. Minden kórusnak megvan a maga szépsége. A gyermekkórust a fiatalságról árulkodó csilingelő hangok teszik kedvessé, a női kar hangzását talán a? egységes szó jellemzi, míg a vegyeskarét a teljesség. Szinte ki- kapcsolódás nekünk a vegyeskórus, nagyon jó ott énekelni. Á trombita az első Károly felvételizni szeretne majd a Debreceni Zene- művészeti Főiskolára trombita szakra. Mint mondja, szeret ő énekelni, de a hangszer az első. Büszke is rá, hiszen zenészkörökben az járja, hogy a hegedű a hangszerek királynője, a trombita a hangszerek királya. De nemcsak a komoly zenét szereti, hanem el-elkalandozgat más műfajú területre is. A nyár közepén alakította meg társaival a „Blaz” együttest, mely főiként dzsesszt játszik. — Az igazsághoz tartozik, hogy a tanárom haragszik is rám ezért. De én úgy érzem, hogy a kettő tökéletesen megfér egymás mellett. Mind a két műfaj ugyanazt a technikát követeli meg. Fontos a szép fúvás, a lágy hangzás. Talán a dzsessz még nehezebb is, mert improvizációs készséget is igényel. Küzdeni kell Zsolt már mint pedagógus tanít Nyírtasson, ahol majd húsz éven keresztül nem volt énektanár, s így szó sem lehetett ének-zene oktatásról. Sokat tesz azért, hogy visszaállítsa az ének-zene tantárgy tekintélyét diákjai előtt. Azért is meg kellett küzdenie, hogy a Himnusz és a Szózat ne magnóról szóljon, hanem közösen énekeljék el. Ildikó és Tünde, bár még főiskolás, általános iskolásokat tanítanak zened ismeretekre. — Nehéz, fáradságos munka, de megéri Ha már megszerették a zenét, többet hallgatják, jobban megismerik, s lassan már maguk is felfedezik a szépségét. Vannak olyan művek is, amikor nem kell tanultnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: gyönyörű. Csak oda kell rá figyelni, s nem lebecsülni... M. Magyar László Petőfi Sándor: Miért zárjátok el az utamat? A ház, és az udvar elhagyatott. Az éjjel lehullott ujjnyi hóban csak néhány ger- lice nyoma vezet ide-oda céltalanul. Emberi életnek semmi nyoma. Olyan árvizes háznak tűnik, amelyből annak idején sok épült errefelé. Az ablak függöny híján utat nyit a tekintetnek: berendezés alig látható. Nincs itthon S. — világosít fel a szomszédasszony, a szomszédban keresse a nővérénél. Még egy pillantás az udvar csupasz ágú japánbirseire, aztán... A bemutatkozás után für- készőn méregetjük egymást: ugye, találkoztunk már, kockáztatja meg bizonytalanul. (K. S. vagyok, és agrármérnök. D.-ben végeztem 19 .. .- ban. Utána a b.-i tsz-ben dolgoztam 10 évig. Sajnos az itt kötött házasságom rosszul sikerült, . és elváltam. A válással meg is indítottam a saját kálváriámat ezelőtt négy esztendővel ...) — Maga is odajárt, most már emlékszem. Melyik évfolyamra is? Igen. Én vagyok az idősebb, ha meg nem sértődsz, tegeződjünk. A nővére tapintatosan magunkra hagy bennünket az előszoba láthatólag vendégek fogadására is berendezett asztalnál. Tisztaság van és meglehetősen friss levegő. A sarokban termetes örökzöld, az asztalon pedig egy vázában néhány ág az előbb említett japánbirsből. — Azt hittem, neked is hiába írok, — folytatja. Kicsit zavartan körülnéz, aztán magára. — Egy kis tengerit hordtam fel a padra, azért vagyok ilyen zilált. — Nem is annyira zilált. — Mindig itt élsz? Otthon is kerestelek. — A sógorom meghalt, a nővéremnek segítgetek, minek menjek haza? — A családod? Jó a japánb’ v— ök B.-ben laknak a fiammal. Nagyon stramm kis kölyök, hatéves. (Abban a megyében elég jó nevet szereztem magamnak a szakmában, csináltam cgy-két olyan dolgot, amit talán senki más.) — Miért jöttél el B.-böl? — Azt írod, elváltatok. Miért? I Bartha Gábor: 1 I Örege 1 1 az abl nők. Ismerted te is B.-t, nem' — De, igen, Híres tsz az övé. — Onnan aztán el is kezdtem járni az asszonyhoz, d< aztán... — Aztán? — Hát szóval... Kiderült hogy van egy hapsija. — Azt nem írtam meg neked, mert el se hinnéd. Nem is nagyon lehet elmondani. A város nagy hatalmú vezetője, meg a tsz-ből néhányan kint kártyáztunk a vadásziakban, jobban mondva ők verték a blattot. Kötegben állt mindenki előtt a százas. Előre kisorsolták, hogy én nem ihatok, és majd hazaviszek mindenkit. Így is volt. Csakhogy az a bizonyos vezető, jó 10 kilométerre a falutól megállított, kiszállt és azt mondta: velem ő egy úton sehova. Merev részeg volt. Én egy darabig könyörögtem neki, hogy jöjjön, aztán megdühödtem és otthagytam. Másnap elém állt az elnök és azt mondta: vagy elmegyek a tsz-ből vagy erkölcsi hullát csinál belőlem. Még a kocsit is ideadta, hogy azzal járjak állás után. (Soha nem voltam italo ember, mert aktívan spor toltam, és a családomba) sem volt senki, aki ivót volna. Nálam is egy fél évi; tartott, de ez pont elég ah hoz, hogy megjegyezzenel Visszakerültem a szülöfa lumba, C.-be és azóta má több helyre írtam munká ért, de a beszélgetésnél to vább még nem jutottam.) (Amikor eljöttem B.-böl váltogattam a munkahelyemet, mert mindig közelebb akartam kerülni a volt családomhoz. Amikor már sikerült, egy újabb összetűzés az alkoholhoz hajtott.) — Az asszony odavaló volt, nem akart velem jönni. És nem is kaptam jó állást, mert mindenüvé utánam nyúltak. Végül a szomszéd községbe mentem, ahol egy volt évfolyamtársam az el— Csaltak már meg más is ... Ti meg éppenséggel e is váltatok. — Á, ezt csak az tudja, al átéli. Én mindenesetre há rom nap és három éjjel pi áltam. B. behivatott és ki mondatban kitett. Igaza vol — Tudod jól, hogy az ita lozást elég az emberre egy szer rásütni. — Énrám csak egy félév ben egyszer jön rám, hidd e — Elég az ... % Zavarban van és zavarba vagyok magam is. Csend i közénk néhány pillanatr: belülről a nővér mozdulata nak nesze hallatszik. S. kény szeredetten igazgatja a váz japánbirseinek ágait. A töv sek tövében borsónyi zöl bimbók éledeznek, és olya szépen simulnak egymást hártyás levélkéik, mint nádi méh sejtjeinek falába az összesodort száraz akác!* vél. — Nem vagyok a szesz ral ja, ezt el kell hinned. Tudc mikor jön rám? Akkor, am kor jövök a fiamtól, és bei a busz a szomszéd városb Miért zárjátok el az utamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok. V eszélyben a hon, s tettre híja föl Minden fiát, S reményeim szikláin állok én, Lelkemre százszoros visszhang kiált. Szilárd reményem, mint a sziklakő, Mely nem remeg, Hogy helyemen majd becsület marad. Hogy a hazáért sokat tehetek. A tettek vágya, tettek ereje. Mint vad patak, Folyt rajtam át, amelynek habjai Szilaj morajjal mélybe1 omlanak. Fölnézek a nyárdéli napba és Nem fáj szemem, Lenézek örvény fenekére és Lenézek bátran, nem szédül fejem. Közönséges napokban csak megáll Más is helyén, De majd ha minden ember tántorog, Ottan leszek majd, s nem tántorgok én! És jőni fognak rettentő napok, Amilyeket Csak álmodik most holdas éjeken Az őrülésig rémült képzelet. Kötelességet ingyen tenni kell, S kötelesség munkálni a honért; És a dicsőség? isten hírivei Tovább mehet, Nem kell nekem kacér leány, midőn ölelhetem hű feleségemet. Miért zárjátok el az utamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok. Pest. 1848. július N agyon örült a lakásnak. Igaz, amikor kérte, még úgy tervezte, hogy újra megnősül. Egy hirdetésbe még azt is beleírta, no, persze osask jeligének, hogy ,.lakásunk lesz”. Erre is csak olyan válaszok jöttek, amikre már válaszolni se volt érdemes. Csak egy lasszony küldött fényképet, de az megírta, hogy három gyereke van. Nem írt neki, de a fényképét eltette a gyerekei fényképe mellé. Szép volt az asszony. Kívánatos. És majdnem ingyenbe volt a képe. A gyerekekért még tavaly is a fizetése majd felét küldte el havonként, pedig azok talán már azt is elfelejtették, hogy milyen az apjuk. Azt a sohasem látott 'asszonyt viszont naponta le lehetett vetkőztetni, mert az csak nézett és mosolygott, mint amikor a fotós azt mondta neki, hogy mosolyogni tessék. Azóta, lassan több mint hat éve, nem is öregszik. Csak mosolyog az üveg alatt, a faragott rámában. Egyformán. Lehet, hogy közben férjhez ment egy másik hirdetésre, de ez sem ügy. Megmaradt a képe. Ugyanúgy, mintha nem múlt volna el közben hat év. Lehet, hogy most veszekszik valakivel, de ez a mosolygós kép iaz igaz. Hirdetésre vette a 'lakást is. Tatónyeraményből, amit nem mondott el •senkiinek. Miért az már magánügy, hogy egy nyugdíj előtt álló, független férfi miből vesz lakást. Vesz, ha vesz, ha vehet. Néhányan a kulcsot kérték, az idősebbek inkább csak magukat izgatva ugratták, hogy mi mindéin történik majd abban a legénylakásban. Mindez játék volt, vagy félig az. Egy majdnem hatvanéves fogatlan vénember hogyan is írhatott volna annak a gyönyörű asszonynak. Akkor még nem volt ez a lakás, egy, a világítóudvarba néző parányi albérlet volt az otthon. Ezeket a szobákat csak az egykorúnk értik meg néha. Azóta lett a két fotel, a heverő, a szekrény, az asztal, a tévé. És ez a bekeretezett kép az asztalon. A bal lába zsibbadt, de nem mozdult. Sokszor játszatta ezt. Kivárt az utolsó pillanatig, amikor már a zsibbadás is fájhat. Ennek a játéknak semmi értelme sem volt, de egy idő után már a játékaiban nem keres értelmet az ember. Olyanná lesz, mint egy gyerek, aki a babot az orréiba dugja. És a játékok sohase változnak, nem 'igazán szükségesek, de üresebb lenne nélkülük a világ.' Nézte az ablakot. Még be se költözött, mór örült a széles párkánynak. Egy kollegán évekig nevetett ő is. Az minden délelőtt pontosan tíz órakor felállít és kiment a 'büfébe. Nem ivott kávét, de vett egy és mindig csak egy tepertős pogácsát. Azt szétmorzsolta, kinyitotta az ablakot, és a morzsákkal megkínálta a galambókat. A galambok pedig tudták, hogy tíz óra van, nemcsak télen, amikor a hó ébeztette őket, hanem ínyáron is, amikor igazán gazdag asztalt terített nekik a világ. Nevették az öreget és a madarait. Egy kicsit bolondnak nézték, mert az ünnepnapokon is bejárt. Nem tudni, hogy akkor hol vett pogácsát. A portás mesélte, hogy a madarak az öreg tenyeréből esznek. Egyszer aztán az öreg nem jött többet. A galambok még egy (ideig visszajárták, de elszoktak onnan. Az a vénember is magányos lehetett. Itt a ház előtti parkban nem voltak galambok, de voltak verebek és csókák. Varjak csak télen, amikor beköltözött néhány, verébhez hasonló madár. Az nem ugrált, hanem futott. Bóbitás pacsirtának hívta magában őket. Együtt költözött az első hóval. A bútorai még a helyükön se voltak, de ő már gondosan lesöpörte a 'párkányokat és 'kiszórt néhány maroknyi napraforgómagot. A bútorok a helyükre kerültek, de érintetlen maradt a mag. Egyetlen madár se szállt oda. Nyílt az előszobaiajtó. Hallotta, de nem mozdult. Tudta, hogy Mariska jön, a földszinti öregasszony. Mos és takarít a lakásba?). Kulcsot is ikapott, hogy ne akkor zavarjon, amikor ő a madarakat várja. Mariska viszont mindig ükkor jött, amikor nem kellett volna. Egyszer, amikor a verebek éppen a párkányra szálltak volna, egy roppant kockás kendővel lesöpört onnan minden magot. Gyűlölte érte az öregasz- iszonyt, de tűrnie kellett, hagy az a hátsóját lányosán riszálva a szekrényhez támaszkodva mesélje, hogy milyen kapós lány volt ő hajdanán. Versengtek érte a srácok. Mariska persze fiúkat mondott, de ez egészen mindegy. Idős volt, csúnya és büdös. A vasalt ingek viszont frissek és jó S2agúak. Olyanok, mint a téli gönceikből kivetkőzött (lányok és fiatalasszonyok a tavaszi utcán. Mellettük elmenni is színtiszta gyönyörűség. Most tűr? te, hogy Mariska ott álljon és rászóljon a szokott helyén, 'a szekrény előtt. Valamilyen zavaros történetet mesélt egy hajdani bálról, ahol rajzot- itak körülötte a fiúk és még össze is verekedtek, de az •ahlakpárkány most üres vblt, olyan üres, mint az egyedül elviselt ünnepek. A kép az asztalon, a képen az asszony mintha csúfoló- dott volnia most. Tehette, mert ő csak az álom, a valóság Mariska. A madaraknak terített asztal csak a vágy. Az igazság az üres párkány. És minden hét végén át kell
