Kelet-Magyarország, 1987. december (44. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-24 / 303. szám

1987. december 24. © Malacháton a kert végéig Nincs karácsony disznó­ölés nélkül! Ez akár szent­írás is lehet a mai magyar faluban. Néhány éve — fele­ségem révén — én is részese vagyok ennek a falusi „szer­tartásnak”. Örökös intelmek A nagyszülők a jeles nap előestéjén már mindent elő­készítettek. A teknők, tep­sik, lábasok mellett ott so­rakozott a rizs, a megpucolt fokhagyma, a zsírban sütött vöröshagyma, só, háromfajta házi pirospaprika, a bors, a majoránna. A férfiak legelő­ször késüket kezdték el fen­ni. „Maradjon a karajon hús, el ne sózzátok a hurkát, gon­doljatok a kicsikre, ne süsse­tek ki mindent zsírnak!” Ezek az intelmek elmaradha- tatlanok. A végső szót min­denki Nagyapától várta, aki csak annyit mondott: — Ügy csináljátok, hogy mindenkinek jó legyen. A kakas még nem is kö­szörülte torkát, amikor Flóri bátya már forró kávéval éb­resztette a társaságot. A fér­fiak siettek kiválogatni az összehalmozott meleg ruhák­ból a legjobbakat, mert aki később kelt, annak csak a silányabbak maradtak. Töl­tötték a pálinkát, de csak egy kupicával, mert míg nincs le­ölve a disznó, tilos az ivá- szat. Még kiértünk a ház végé­hez álló ólig, sokadszorra hallottam újra a legemléke­zetesebb történeteket. — Emlékszel, Laci — mondta a középső testvér a legfiatalabbnak —, amikor a malac a csúszós jégen levitt a hátán a kert végébe? Mek­korákat nyekkentél, de a vé­gén csak sikerült megfog­nod ... . Flóri bátya már tekerte is kezére a vastag kötelet, ame­lyet a disznó egyik lábára próbált hurkolni. A jószág, amelyik addig örült, ha von­szolni tudta magát, most ide­gesen forgolódott az ólban. — Tekerd rá! Húzzad már! Egy disznótor története Most döntsd le! Fogd meg az egyik lábát! Éktelenül visított a jószág, rúgkapált, mikor megkapta az első szúrást. „Hófehér legyen a bőre!" — Gyorsan a lábast! — Mikor megtelt vérrel, már tették rá a forró sparthertre, hagymával összekeverték és így tálalták a sült vért. Míg a fél csapat bevonult melegedni és reggelizni, ad­dig Laci bátya nekilátott a perzselésnek. Maszek, szóró­fejes gázospalackkal. — Egyszer fejér, egyszer fekete, majd újra fejér lesz a malac. Figyeld csak! — ezt Vigyázzunk rá! M ennyi kellemes titkot foglal magában ez a szó: karácsony. Fel­idézi a békés hangulatú, meleg szobát, a feldíszített fenyőfát, az izgalomtól ki­pirult arcú gyermekeket. Hallatára működni kezd kicsik és nagyok képzelete, előkerülnek az év folya­mán eldugott apró fillérek, forintok, megkezdődnek a tervezgetések, az éj leple alatt pedig az ajándékok saját kezűleg való elkészí­tése. Aki egész évben takaré­koskodott, az is kinyitja ilyenkor a pénztárcáját, s próbálja családtagjait vala­mivel meglepni, hiszen jó érzés örömet szerezni. Sok­szor azonban azt hisszük, annál szebb és boldogabb a karácsony ünnepe, minél drágább, értékesebb aján­dékkal kedveskedünk. Ha az elmúlt hónapok során kevés időt töltöttünk szülé­inkkel, feleségünkkel, gyer­mekeinkkel, különleges ajándékkal akarjuk kárpó­tolni őket — közben a lel­kiismeretünkön is könnyí­tőnk. Csakhogy az elmu­lasztott kedvességet, szere- tetet nem lehet ily módon bepótolni. A magára ha­gyott szülőnek nem vigasz­díj az a pár száz forint, amit gyerekük és unokájuk ad nekik. Hiába az ajándé­kokban gazdag karácsony­este, az idősebbekben ott a szomorúság és a szorongás. Mi lesz, ha véget ér az ün­nep? Az év minden napján szeretnék érezni a megbe­csülést, a szeretetet, azt, hogy még szükség van rá­juk. Felgyorsult világunkban egyre ritkábban van együtt a család. Ezért is talán az együttlét a legszebb aján­dék. Nincs boldogabb érzés, mint mikor az asztalt kör­beüli a család. Elfeledke­zünk a gondokról és a gyer­tyák, csillagszórók fényénél szorosabbra fonódik a csa­ládi kötelék. Az összetarto­zás érzése, a szeretet teszi igazán széppé, jelentőssé ezt az ünnepünket. A gyerme­kek nagyon tudnak örülni az ajándékoknak. De a me­séskönyv is csak úgy kap értelmet, ha apa olvas fel belőle. A hajas babát akkor öröm öltöztetni, ha anya is segít. A társasjáték akkor nyújtja a legmaradandóbb élményt, ha anya és apa bábuját is ki lehet ütni. Egyszerű, olcsó játékokkal is lehet nagy örömet sze­rezni. A gyermek nem arra vágyik, hogy a kétezer fo­rintos beszélő mackó visz- szamondja a hallottakat, hanem arra, hogy a szülei beszélgessenek és foglal­kozzanak vele. Ez marad meg legjobban gyermeke­inkben, s később ők is olya­nok lesznek, amilyeneknek édesanyjukat, édesapjukat látták. A karácsonyt mindnyá­jan várjuk: fiatalok és idősek, gyerekek és felnőttek. Ekkor érezzük igazán, hogy valahová tar­tozunk, összeköt bennünket egy láthatatlan erő. S ez az érzés megfizethetetlen. Nincs pénz, nincs ajándék, mely a megértést, a csalá­dot pótolni tudná. Vigyáz­zunk rá! M. Magyar László A disznó hátsó lábára került a kötél. Még néhány pillanat és ledöntjük az oldalára. nem mulasztotta el soha el­mondani, pedig tudta, hogy nem először csinálom. Mikor az éles késekkel lehúztuk a felső hámréteget, már hozták is a surolókefét. — Kezdjük a manikűrö­zési, fiam! De hófehér le­gyen a bőre! — kaptam az utasítást. — Laci! — szaladt ki fele­sége a konyhából. — Jól meg­pirítottad a fülét? Ugye, hogy nem? Perzseld csak meg jobban! — adta ki az utasítást. Mikor kész volt, már kanyarították le, és ap­ró darabkákra vagdosva osz­tották, mint a legdrágább kincset. — Asszony, és hol a pálin­ka? — viszonozta férje. — Sose iszunk már? — Forralt bort ihatsz, pá­linkát nem! — De miért nincs már itt a forralt bor? Amikor megkapta, testvé­rével közösen nekiláttak a disznó felbontásának. Kezdték a fejjel, amiből kivágták a disznó „eszét”. Ez a hurka mellé kerül a tepsi­be. Ha a család úgy ítéli meg, hogy a böllér jól dolgozott, ő eheti meg. Eddig mindig az övé lett, most sem szakadt meg a hagyomány. Senkinek sem kellett külön szólni. A katlanos abárolta a hurkába valót, majd a lében megfőzte a rizst, utána ki­sütötte a zsírt. Az asszonyok szinelték, tisztították a vé­konybelet. „Defektet kapott!" — Állj! Defektet kapott, húzd visszább! — szólt rám Laci bátya töltés közben. Ki­lyukadt a* bél, egy gyors te­kerés rajta, és már mehet tovább. Ez Márkó-, ez Ger­gő-, ez Balázs-hurka. Ök a legkisebb gyerekek, nekik jut az apraja ... Az asszonyok sem tétlen­kedtek. Az első húsból fok­hagymás sültnek vagdostak le, az összekevert kolbásznak valóból pedig a toroskaposz- tához szedtek ki. Itt nem ká­posztába töltik a húst, hanem összecsomózzák, úgy teszik a savanyú káposzta mellé. A sült vér után ebédre, a tar­jából készült orjaleves mel­lett ezt tálalják fel. A kolbász megtöltése előtt újra kezdődött a parázs vita. — Nem lehet eligazodni senkin — legyintett Flóri bá­tya. — Kezdjük, ők csak vi- tatkozgassanak. A kész kolbászt már aznap délután felakasztották a füs­tölőre. Nyers akácgallyakat gyújtottak meg, amelynek füstje nem büdös, de kellő­képpen tartósítja az elkövet­kező hetek csemegéjét. Mikor kész volt minden, a férfiak elégedetten kortyol­gatták a forralt bort, a nők pedig nekikezdtek a mosoga­tásnak. Szétosztották a „disz- nóságokat”, és megkezdődött a rokonságnak a hurkahor­dás. A gyerekek vitték, ami­ért pénzt kaptak. — A kántálás már a múlté — magyarázta Nagyapa. — Régebben itt verték a kapu előtt fakanalakkal a tepsit a kántálók. Bejöttek az ajtóig, elmondták verseiket, majd mindenből kaptak egy keve­set. Még az elején tartottak a mondókájuknak, mikor a másik csoport már kint verte a tepsit. Ök csak akkor jö­hettek be, ha az előbbiek el­mentek. Estére már eltelt mindenki a finomságokkal... A beszél­getés is egyre jobban döcö­gött, elpilledt a jónép. Nem kellett senkit ringatni... Máthé Csaba Fatitkok tudója Rózsaintarzia - Bubáu-módra Karácsony villáján szüle­tett Dombrádon. Idős Bubán József, a nyíregyházi aszta­losok nagy öregje, most nyolcvanéves. Ünnepli családja, s mint már szokás, otthonában ke­resik fel leghűségesebb ta­nítványai is. Azok, akiknek nem csupán a gyalut, a fű­részt, a vésőt adta a kezük­be, de beléjük plántálta egy életen át a munka becsülését, a fa iránti szeretetét. Emberöltőnyi időt, fél év­századot áldozott életéből e mesterségre. Amikor tavaly 50 éves kisiparosi tevékeny­ségéért átvette az aranygyű­rűt — melyet büszkén visel ma is — ezzel nem csupán Bubán mestert ismerték el, hanem vele és általa az egész asztalos kisiparét is. Években mérhető, amit „el­játszott” egy-egy szekrény, asztal intarziáinak megraj­zolására. Vallomása szerint kizárólag az antik bútorok vonzották. — Legutolsó munkáim a Jósa András Múzeumban lát­hatók. Hat vagy hét, az 1800- as évekből származó céhlá­dát restauráltam — említi, amikor a város egyik legré­gibb utcájának lakásában, ahol már negyven éve lakik, asztal mellé invitál. — Honnan az elhivatott­ság? — Anyai nagyapám Koll- mann Ödön lakatos volt. Pre­cíz, pontos ember — és sze­gény. Tőle talán ezt örököl­tem, meg egy tintatartót. Ma is őrzöm a műhelyben. Apai nagyapám takácsmesterként kereste a kenyerét. Olyan függönyöket szőtt, hogy meg­csodálták. Meglehet, bennem élt tovább a kitartása, ami őrá volt a jellemző. Édes­apám kőműves mesterem­berként élt. Megáldva szor­galommal — magyarázza. Inasként négy esztendeig éjszakai nyugvóhelye a gya- lupad, szalmazsák, s a gyalu- val magasított vánkos a fe- jealja. Alig múlik el két esz­tendő, amikor 1923-ban az Ipar Kamara által meghirde­tett „Tanoncmunka” kiállí­táson megkapja az Ipar Ka­mara nagy ezüstjét. Hírt ad róla az akkori Nyírvidék egyik júniusi száma is. — Egy nagyon szép intar­ziás kazettát csináltam. De tudod — régen tegez a mes­ter — az volt az érzésem, hogy ez a nagy ezüst inkább Kollmann Kálmánnak, meg Horányi Marci bácsinak, a híres nagy mestereknek szólt, mint nekem. Láttam én ott szebb munkát is, mint az enyém — nevet. — Olyan kö­zegbe, olyan emberek közé kerültem, ahol ismeretlen volt a hitvány munka. Csak kiválót fogadtak el. Titokzatosságáért vonzot­ta a gyémánt keménységű ébenfa, tajték rajzolatai mi­att a habosjávor, életét vé­gigkísérte a vörösfenyő illa­ta, de faragott körtefát, for­mázott rózsafából rózsaintar­ziát, bükköt, körtét, megy- gyet... A megélhetés és a tudás szomja hajtja Pestre, de 1929- ben a honvágy vonzza visz- sza Nyíregyházára, s dolgo­zik 1986-ig aktív kisiparos­ként. Legalább tucatnyi ta­nulót nevel, de megbecsülik az ipartestületben is, ahol egy ideig pénztáros, majd el­nöknek választják. A felsza­badulást követően a KIOSZ alapító tagja, s 1986-ig meg­választott elnöke, sok-sok el­ismerés, oklevél birtokosa. Nyírfa utca 5. Kétszobás, kertes lakás, műhellyel. Á ház homlokzatán üvegre fes­tett cégtábla hirdeti: „Idős Bubán József műbútor asz­talos mester”. Egy ajtó vá­lasztja el a lakást a műhely­től. A negyven évig melegsé­get, életet árasztó alkotómű­hely hideg. — Két éve még mozgal­mas élet volt itt — mondja az idős mester, aki betegsé­géből most lábadozik. Közben a lakásban sokszor cseng a telefon, ki gyógyu­lást kíván, ki restaurálásra váró bútorhoz hívja. Mert a mestert visszavárják. Farkas Kálmán Október végén, november elején, amikor nálunk még késő ősz van, és színpom­pában díszelegnek a fák, északi rokonunknál, Finn­országban már beköszönt a tél. A hideg, kemény tél, amely áprilisig tart. A hosszú fehér nyári éjszakák birodalmában ilyenkor a nap mindössze néhány órá­ra kel fel, de a hóíelhők miatt többnyire csak hal­ványan dereng valami át­tetsző fény. Feljebb észa­kon, a lappok földjén pe­dig hónapokon át fel sem kel a nap, legfeljebb az északi fény sejtelmes fénye rajzol különös alakzatokat a téli égboltra. Az esős, szürke őszt szin­te megváltásként követi a fehér hótakaró, amely jóté­konyan betakarja a tavak jegét, a vörös gránittömbö­ket, és a fenyőágak is ros­kadoznak súlyos terhük alatt. Nem csoda hát, ha a finn ember megragad min­den alkalmat, hogy ezt az egyhangúságot megtörje. A téli ünnepsorozat elő­futára advent vasárnap, amely után kezdetét veszik a karácsonyi előkészületek. Az ajándékba kapott ad­venti naptárak rejtekeinek felnyitásával a gyerekek naponta közelebb kerülnek a várvavárt karácsonyhoz. Lesik a Télapót, aki tudva­levőleg a sarkkörön levő Rovaniemi város mellől, Korvantunturiból indul út­nak, hogy rénszarvas szán­ján felkeresse az arra érde­mes gyerekeket. (Újabban ez egyre jobb üzletnek bi­zonyul a sarkkörön élők számára, akik ezzel csalo­gatják oda a turistákat, és a lappföldi látványosságok között a Télapó lakóhelyé­nek meglátogatását szánják fő atrakciónak.) A kisgyerekek azonban bíznak abban, hogy a lapp­földi Télapótól megkapják az ajándékukat. Az aján­dékosztásban a Télapó ügyes kis segédei, a tonttu-k is részt vesznek. „A tont- tuk világosságot hoznak a sötétségbe, a hosszú finn éjszakába; mint a lidércek, apró fények, ők az élet ki­csi jótevői. Láthatatlanul sürögnek-forognak az em­berek között, meggyógyít­ják a beteg erdei vadakat, segítenek az elesett embe­reknek, megajándékoznak szegényt, gazdagot.” A nagyvárosokban is megvál­tozik az utcák képe, mert advent után megnyitják a karácsonyi utcákat, ame­lyeket gyertyafüzérek és fenyőfák díszítenek. Az üz­letekben halk karácsonyi zene szól, kellemes háttért nyújtva az ajándékok vá­sárlásához. A finnek bará­tok, munkatársak megaján­dékozásával, családoknál és munkahelyeken rendezett kiskarácsonyokkal teszik hangulatosabbá az advent­tól karácsonyig terjedő idő­szakot. Már karácsony előtt kirakják az ablakokba a himmelit, amely szalma­szálakból összeállított füg­gő dísz, illetve Kelet-Finn- országban a vékony szálon függő, fából készített ma­darat. Lélekmadár ez, amely a sóhajtól is megre­meg. Északi rokonaink tiszte­letreméltó szokása, hogy karácsony előestéjén test­ben és lélekben megtisztul­nak a szaunában, és úgy fo­gadják az ünnepet. A skan­dináv karácsonyfa hasonló a miénkhez, bár szaloncu­kor helyett mézeskalács-fi­gurák díszítik a karácsony­fát. A túlnyomó részt evan­gélikus vallású finnek a nálunk szokásos éjféli mise helyett karácsony első nap­jának kora reggelén men­nek el a fenyő illatú temp­lomokba. „Bár jönne a karácsony, hogy ehessünk egész éjsza­ka” tartja a finn közmon­dás. S bár ez igaz, kará­csonykor is őrzik a régi ha­gyományokat, szokásokat, és többnyire a szegényebb időkre emlékeztető egysze­rű ételeket fogyasztanak. Az ünnepi asztal nélkülözhe­tetlen fogása a lippeäkala, a lúgban áztatott hal, ami számunkra bizony furcsa eledel lenne. A karácsonyi asztalon ezenkívül többnyi­re csak kenyér, sajt, rizs, vaj és sör található. Bár, igaz, a sonka és az elma­radhatatlan kása sem hiá­nyozhat áz ünnepi asztal­ról. Jeles nap a karácsony másodnapja is. Ilyenkor a vidéken élők szánon láto­gatják meg a tündérország­gá változott vidékeken a közeli ismerősöket, baráto­kat. A szilvesztert — való­színűleg a nagy hideg miatt — kevésbé ünnepük a fin­nek. Előszeretettel élnek vi­szont a fehér hómezők ál­tal kínált lehetőséggel, az erdők behavazott ösvényein és a behavazott réteken gyakran találkozhatunk síe­lőkkel. Bodnár István IM KARÁCSONYI MELLÉKLET ÉSZAKI ROKO Idérországgá változik

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents