Kelet-Magyarország, 1987. december (44. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-19 / 299. szám
Szabóhoz indultam. Üzlete volt a háború előtt Nyíregyházán a püspöki palota mellett. Azt vártam, hogy a ház végéhez épített szabókréta illatú, kis műhelyben találom. Az ablak előtt, a varrógépnél görnyed pápaszemmel az orrán, és hunyorogva figyeli a fürge tű alatt szaladó szövetet. A sarokban próbababa áll. Rajta férceit férfiöltöny... De amikor benyitottam lakásának ajtaján, azt hittem, eltévedtem. Festőművésznél vagyok vagy Magyarország egy igen gazdag emberénél? — hőköltem hátra a küszöbnél. A magas mennyezetű, tágas, egymásba nyíló lakószobák faláról Munkácsy Mihály, Paál László, Szinyei Merse Pál, Mednyánszky László csodálatos képei néztek rám. S mellettük Raffa- ello, Rubens, Goya, Renoir, Degas festményei arany keretben : aktok, portrék, csendéletek a reneszánsz, a romantika, az impresszionizmus halhatatlan mesterművei. A világ legnagyobb képtárainak és múzeumainak féltve őrzött műkincsei hogyan kerülnek Nemeskéry Andor szabómester házába? — néztem ámulva hol a képeket, hol az idős mesterembert. Vendéglátóm a titkot tudók mosolyával mondja el a képcsodák történetét, amely egyben az ő élete is. Sátoraljaújhelyen született, és egyéves bolt, amikor 1914- ben Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinánd Habsburg- trónörököst. Készülődött az első világégés, vajúdott a forradalom. A postai alkalmazott édesapa nehezen tartotta el a hattagú családot... — Négy polgárit végeztem, nem is akartam többet. Akkoriban nem volt nagy jövője az iskolázott embereknek. Nem lehetett elhelyezkedni, s ha igen, nyomorúságosán keveset fizettek nekik. Ezért döntöttem tizenöt évesen a szabóság mellett... — mondja a meglepően fiatalos mozgású, alig őszülő ember. Hetvennégy esztendős lenne? — figyelem hitetlenkedve az arcát, amelyre alig vésett ráncokat az idő. Csupán vastag, eres kezén látom az évtizedek nyomát. Fogott már vele fegyvert, markolta a katonai ásót. Tábori tüzérként szolgált a II. világháborúban Miskolcon. Megjárta a hadak útját, mint sok ezer sorstársa. De nem politizált. Az ő fegyvere a tű és az olló volt... — És honnan a képek, a festészet szeretete? Felcsillan a szeme. Arcára öröm telepszik. — Mindig nagyon szerettem barkácsolni. Lombfűrésszel különféle dolgokat vágtam ki, pedig még akkor gyermek voltam ... Váratlanul elhallgat, de uj- jai tovább simogatják az ölében alvó palotapincsi selymes szőrét. A messzi múltba réved ... Tisztelem ezt az emlékező, titkos csendet, nem bántom szóval, köhin- téssel. — Volt egy nagy tehetségű barátom — riad fel az emlékeiből. Bocsánatkérően mosolyog. — Ö biztatott, rajzoljak, fessek erdőt, rétet, bokrot, madarat. Hívott a hegyekbe — mondja. — Sokat barangoltunk a zempléni tájakon... Én gyakran álmomban ma is a Hegyalja lankáin járok — teszi hozzá szinte restelkedve. — Nagyon szeretem a természetet. Ha tehetem, hét végén elmegyek Zemplénbe, oda, ahol gyermekkoromban kószáltam. Nekem ez Magyarország legszebb vidéke... A tehetség, amikor az ember az ujjaival éli meg a világot, és ceruzával, ecsettel odavarázsolja a papírra a természetet, a valóságot — keveseknek adatik meg. Ö birtokában volt ennek az adománynak, s mégsem élt vele. Nem lett festőművész. — Miért nem? — Tessék nézni — válaszol komolyan. — Én azt láttam, hogy a festészetből nem lehet megélni. Számtalan példát ismerek, hogy a festők nyomortanyán haltak meg, éheztek, nélkülöztek. Haláluk után persze híresek lettek. De mit ér a hírnév a halál után? Én élni akartam, és jól élni. Nekem négy gyermekem van, azokat fel kellett nevelni, taníttatni. Nem bánom, hogy így választottam. Az én hivatásom a szabóság volt. — És a festészet? — Az örök szerelmem. Lelki és testi megnyugvás, pihenés. Ha ecsettel a kezemben odaállok a vászon elé, eltűnik körülöttem a világ, csak a kép él. — Miért másolja a leghíresebb festők alkotásait? — Ritkán van lehetőségem arra, hogy természet után fessek. Ahhoz kint kellene élni vagy naponta kijárni a természetbe — magyarázza előrehajolva a fotelban. — így meg a kezembe veszek egy reprodukciót, képes levelezőlapot és a szobában is dolgozhatok... Ma is minden perce foglalt. Kertészkedik, festeget. Lakása akár a képtár. Mondja, hogy az NDK-ban élő legkisebb fia lakásának falát is az ő festményei díszítik. Míg hallgatom, azon tűnődöm, miért zárja el alkotója ezeket a szépségeket a világ elől? Kiállításon soha nem szerepelt, nem sorolja tagjai közé egyetlen képzőművészeti szakkör sem. Azt vallotta, sohasem vágyott a hírnévre, neki a festés a pihenés eszköze volt. Életével — sünit most már teljesen betölt a festészet, a leghíresebb alkotók műveinek másolása — elégedett. Az emberek így is tudják, hogy él — mondta. Még ma is visznek hozzá szabnivalót, s közben megcsodálják a gyűjteményt... Tóth M. Ildikó Az antológia összetett műfaj. Egy kar, egy irányzat, egy tematikai egység, közösen váliliailt esztétikai gondolkodás hívhatja életre. Az antológia összegzés, számvetés, de lehet közös Indulás, bemutatkozás ős. A csehszlovákiai magyar irodalomban mindkét típus jelen van. Az Üj hajtások (1953), a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája (1958), a Szlovákiai ínagyar elbeszélők antológiája (1963), az Egyszemű éjszaka (1970) és a Fekete szél (1972) inkább az útra bocsátás, míg az 1979-es Jelenlét a lieűitánozós igényével készült. A Hű emberséggel című karcsú ikiötert négy évtized lírájából idéz fel 59 verset. A fülszöveg szerint „társadalmi mondanivalót hordozó, politikailag elkötelezett költeményeket” tartalmaz a könyv. Az Előszóban Rácz Olivér megfogalmazza, hogy valamennyien a nagy október „örökösei vagyunk”, s ez az „örökség kötelez”. Kötelezi a csehiszlovákiai magyarságot, amely „gyarapítójává erősödött” ennék a folyamainak. Ez a pátosszal tali bang, ez iaz 'ünnepi lelkésültség hatja át a Petrik József szerkesztette kiadványt, amely három részre tagolódik: Örökség; A mindennapok húrjain; Megostromoini. a holnapot. Ám Fáfory ZolSzépen magyarul — szépen emberül A mídra-kolbász jellegű kenyér Amikor az üzletben vásárolunk, elég sokat halljuk, némi sajnálkozást is kifejezve: — Ma csak módra-kolbászunk van. — Ez a kifejezés a gyulai, illetvé a csabai kolbász először günyoros, majd megszokott neve lett, mivel nem a valódiról beszélünk, hanem az utánzatról, a gyulai, illetve csabai módra készült kolbászról van szó. Nemcsak az élelmiszerboltokban, hanem az éttermekben is tért hódított ez a szó. Amikor a felszolgáló a módra-ételeket ajánlja, nem gúnyolódik. Épp ellenkezőleg: az étel nem mindennapi voltát hangsúlyozza (például sertéscsülök pékné módra, halszeletek jóasszony módra, sertésszelet hentes módra). Így a módra kifejezés jelentése az eltérő környezetben más. Nem ez az egyetlen szavunk: a jel- legű-vel is alkothatunk hasonló kifejezéseket. Attól függően, hogy milyen beszédkömye- zetben használjuk, a jelentés, illetve az értékrend lehet pozitív is, negatív is. A jellegű- kenyér (például házi jellegű kenyér — azaz nem sütésű! —) mindenképpen kellemetlen hangulatú, hiszen utánzásról van szó, s így az eredetinél mindenképpen gyengébb minőségről. A jellegű-bor viszont épp az ellenkezőjét jelenti (tájjelegű, azaz a megszokottnál jobb a minősége, pikán- sabb az íze). A további — hasonlón kialakított — kifejezések inkább a negatívumok hordozói. A módra-kolbász mintájára keletkezett az ízű-szörp, azaz a citromízű, narancsízű, málnaízű stb. szörp. Üj abban az írásképen némiképpen változtattak (ízesítésű szó szerepel a szörpösüvegeken, de a beszédben megmaradt az ízű-szörp.) Sőt még más irányba is terjeszkedett. Ha van ízű-szörp, akkor van ízű-csokoládé is (barackízű, rumos ízű stb.) Talán a legújabb kifejezés ebben a tárgykörben a mentes-sör (azaz: alkoholmentes sör). Az efféle kifejezésekkel az a baj, hogy a leglényegtelenebb, a leghangsúlytalanabb szót emelik ki, és a szellemességnek, esetleg ironizálásnak szánt kifejezések ellaposodnak, elszürkülnek. Arról nem is beszélve, hogy a szóalkotást éppen nem lehet szabályosnak nevezni. Csak reménykedhetünk, hogy kikopnak a használatból, vagy nem terjednek tovább, megmaradnak alkalmi jellegűnek. Ez azonban nem csupán nyelvészeti kérdés. Mizser Lajos Giulietta és Marcello ... és hát ter• mészetesen Fe• film derico is. Vagy \ talán így ponu"^ tosabb: mindenekelőtt Federico, és aztán... S aztán? Nincs aztán! Mert ami azután van, vagy lesz még, az már valami más, az már valami új. Hogy jobb-e a réginél? Ez mintha már nem érdekelné a mestert. Bölcs rezlgnációval veszi tudomásul, hogy végérvényesen lezárult egy korszak, s megállíthatatlanul itt egy másik szemléletmódban gyökerező új, amellyel perlekedni nem lehet, harcolni ellene nem érdemes. Egyet lehet tenni: megidézni a régi szellemét néhány pohár ital mellett egy külvárosi kiskocsmában. Ahogy ezt a rendező altere- gója teszi a Ginger és Fred zárójelenetében. Mozisirató? Requiem a mozi fölött? Sajnos, igen! Fellini pontosan tudja, hogy egyre kevesebben vannak a hozzá hasonlók, akikben él még a nagy komédiások személyiségének varázsa, s akik egyre kevesebb eséllyel perlekednek e varázslat meg- őrizhetőségéért. Eltűnt, már nem visszahozható ez a hangulat, amely Ginger Rogers és Fred Astaire táncai nyomán született. S hol hallatszik ma már Gelsomina trombitájának hangja, ki emlékszik még a bolond lány fáradt, lemondó mosolyára cápaüldözés, sugarlandi hajtóvadászat, Indiana Jones és mások állkapc atörő ütései közepette? Hová lett az eltűnt személyiség? Nem a modern mese személyisége, hanem a valódi? Robotok és androidok, más űrlények takarják, a modern mozimitológia figurái? Hová tűnt az ember, a személyiség ebben a túlszabályozott, elüzletiese- dett, uniformizálódott, őrülten rohanó, fenyegetettségtudattal terhes világban? Eltűnt! Fölfalta a nagy Moloch, a televízió! Az elszemélytelenedett műsorláda! A mozi maga volt az élet, része az életnek. A láda pedig odatelepedett az ember és az élet közé. De Fellini nem átkozza el az új médiumot, nem szór villámokat rá, nem vádol és nem kér számon. Egyszerűen megmutatja a lényegét. Azt, hogy ami akár hasznos is lehetne, hogyan válik egy öngerjesztő folyamat végén szörnyeteggé. A Ginger és Erednek nincs a hagyományos értelemben vett meséje, történet helyett egy élethelyzet analízisét adja Fellini. A helyzet magét aligha kellett kitalálja, ezt minden bizonnyal az élet kínálta fel számára. Az olasz televízió nagy, karácsonyi show-műsont szervez, amelybe összegyűjt egy sereg embert, akik ilyen-olyan oknál fogva számot tarthatnak a nézők érdeklődésére. Van közöttük maffiózó, veterán katonatiszt, Reaganhez hasonlító pasas, asszony, aki nagy pénzért vállalta, hogy nem néz tévét, de sírva mondja, hogy soha többé nem tenne ilyet, s ott van a bemutatkozásra várók gyülekezetében Amélia és Pippo is, a megöregedett sztepptáncospár, akik hajdanán a két amerikai táncoscsillag neve mögé bújva középszerű alakjai voltak a szórakoztatóiparnak, s már réges régen nem találkoztak. Érdekes lehet önmagában is, hogyan készül egy monstre műsor a' televízióban, de itt távolról sem ez a fő téma. Sokkal inkább az, hogy a gépezet működése mennyire nem vesz tudomást a személyiségről, s hogy a mechanizmus minél tökéletesebben működik, annál inkább ide- genedik el tőle az egyén, aki szükségképp része az egésznek. A személyiség védekező reflexei ilyen helyzetben működésbe lépnek, mindenkié másképp, de a védekező szándék nyilvánvaló. Ebből a nézőpontból érdekes igazán Ginger, azaz Amélia (Giulietta Masina) és Fred, azaz Pippo (Marcello Mast- roianni) filmbeli egyénisége, s nemkülönben a színészi játék. Améliában több a tudatosság, amellyel őrzi személyes önmagát, de mintha Pippo, aki igazán ösztönös módon alakítja ki saját védelmi rendszerét, eredményesebb lenne partnerénél. A filmnek ez a szólama önmagában is kínál lehetőségeket nagyívű színészi teljesítményre, de láthatóan Fel- linit ez az egész másféle szemszögből is izgatja, s többet bíz kedvenc színészeire. A Ginger és Fred arról is szól, hogy az öregség, a meg- öregedés mint elkerülhetetlen állapot hogyan viselhető el méltósággal, s hogyan lehet megkopott fizikai kondícióval, fakuló emlékezettel megőrizni azt az ifjúságból, amely nélkül a személyiség önmaga árnyéka lenne. S hogy a főszereplő-páros fiimi egyensúlya megmaradjon, ebben a tekintetben Amélia az, aki Pippo fölé kerekedik. A sztepptánc a kamerák előtt a film csúcsjelenete. Minden, ami művi és hazug, az nyilvánvalóvá válik abban a pillanatban, amikor a kényszerű áramszünet nyomán két öregember együtt döbben rá arra, hogy személyiségük nem fontos ebben a látványos hoppáréban, és nincs igazán közük ehhez az olivaolajreklámos, kincstári mosolyokkal ékes világhoz, amelyet a technika teremtett. Annyi szép vallomás született már az öregségről az irodalomban Burns John Anderson, szívem-jétől Illyés Kháron ladikján-ig, de a film adós volt e téma méltó feldolgozásával egészen a Ginger és Eredig. Masina és Mastroianni színészi teljesítménye pedig messze túl van azon a ponton, ahol még érvényesek a szavak. Az már a csodák vjlága. Hamar Péter Hű emberséggel Csehszlovákiai magyar költők antológiája tán, Turczal Lajos, Tőzsér Ampád, Dobos László, Cziine Mihály, Görömbei András tanulmányai óta itudjuk, hogy ez az irodalom korántsem voflít Ilyen egységes, mint ahogy ezt a könyv sugallja. A inegyvien óv itánsadalmi- iszellemá mozgásoktól szabdalt arcát az Itt közölt írások csak féloldalasán rajzolják meg. A gyűjteményit iro- dalompoűitikai célok alakították elsődlegesen, niena hagyván tereit egy esztétikailag magaisrandűen megformált világkép igaz kimondásának. Az antológia felvonultatja a nevesebb alkotók (Bábii Tibor, Csontos Vilmos, Ozsvald Ampád, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Gál Sándor, Zs. Nagy Lajos) mellett a kevésbé jelentékenyeket is (Moyzes Ilona, L. Gály Olga, Veres János stb.). 'Az Örökség című részben az édes hazáról, a „derűs, dolgos népről”, a (küldetéstudatról, a szabadságról, a megszépült életről, ia költő szerepvállalásáról dalolnak a költők, többnyimé József Attila, s a fiatal Nagy László és Juhász Ferenc útmutatása alapján. (Bábi Tibor: Ez a te néped; Ozsvald Árpád: Ez a föld, ez a táj; Kulcsár Tibor: Örökség). Rácz Olivér didaxisa (Talán a téli este), Gyűrne Lajos Dózsát és Adyt idéző nagyot akarása (Tisztelem ...), Moyzeis Ilona „nyers igazságot” hirdető hangja, Petrik József váteszkedése nehezen olvashatóvá teszi a könyv első harmadát. A második egység kétségkívül színvonalasabb: az intim szfóna vallomásra (késztető 'élményeitől 'kezdve (Gál Sándor: Novemberi játék; Tóth László: Anyánk) a nyelvhez — 'etnikumhoz való hűségen át (Varga Erzsébet: Opus XII.; Veres János: Anyanyelv) az együttéüő népek „'közös bánatáig” és ^közös táncáig” ível a tematika. A Nyolcak két művészének magatartása emelkedik ki az átlagból: Tőzsér Árpád sors- 'váílladást hitelesítő gesztusa (Mogorva csillag) és Zs. Nagy Lajos morális indulata, amely a „tisztán élni” elemi igényét fogalmazza meg. Az olvasói élmény azonban nem zavartalan: az értékesebb művek hatását gyengítik L. Gály Olga közhelyei (Elzökkent párhuzamok), Török Elemér harsány Intelmei (Valaki sír a barikádok fölött), Petrik Józisef kimódolt szólamai: „ősöm véntüzet szűrt e dalon”; vagy „jaj az a 'nóta de csoda nóta/ népeket sűrít mozdulatomba” (Közös tánc). Rácz Olivér Ady-iidézése (Szülőföld), Petrák József irígmiusízű külde- tóstudata (Felismerés) visz- szásan hat. Modernebb hangot, áttételesebb, expresszí- vebb versbeszédet csak Varga Erzsébet alkalmaz (Vasárnap van és piros vadlovak). A 'kötet harmadik tétele Bábi Tibor Oj diadalt érlel című sematikus 'versével indul ,mcgostromolnii a mindent ígérő/' nagyszerű holnapot”. Kulcsár Tibor Gyökerekbe József Attila Elégiájára lés a Szózatra rímel. Bábi Tibor hosszú éneke, a Tízezer év árnyékában Ady, Petőfi, József Attila, Juhász Ferenc hatásait 'asszimilálja, így hatástalan marad, olykor komikussá válik: „diadalor- dításomait visszhangozza még .az ősi rengeteg”. A költők vállalják a József Attila-i itotalitásigényit; Petrik József, Tőzsér Árpád lírájának fonrásyidékénél is ő áll. Tőzsér Árpád Férfikora Nagy László konókságát, dacos tartósát, viilágigemiő akaratát 'idézi, művészi megfanmáitsá- gában is méltóan 'a példaképhez. A kötet línaeszményében a romantikus, heroikus költőpóz válik értékhordozóvá: az a költő, aki „a csengő rímek kovácsa,/ s felrázza milliók alvó szívét.” (Ozsvald Árpád: A békéről dalolni sose elég.) A groteszk-ironikus világszemlélet maibb hangját csak Varga Erzsébet Piros verse képviseli. A Szabó Gyula rajzaival díszített kiadványt Rácz Olivér költeménye zárja, amely a „csehek, magyarok, szlovákok, ukránok — 'emberek — (közös sorsának, együttélésének múltjával elszámolva a jövőbe mutat. Fontos, de művészileg heterogén elemekből építkező antológia a Hű emberséggel, amely egyfajta körképet nyújt a csehszlovákiai magyar líra legutóbbi történetéből. (Madách, 1987.) Karádi Zsolt a festő szabómester HM hétvégi melléklet 1987. december 19 ^
