Kelet-Magyarország, 1987. december (44. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-19 / 299. szám
Haláltánc a színpadon riumot végzett tanár bérül .húsdarálóba”, 1916 őszének jrszagú galíciai poklába — s t szembetalálja magét merőin más itípiusú emberekkel, eg a „Gyilkolj!” paranccsal, gyilkol, és összeroppain és lepusztul — mintegy magául rántva az egész kort. Niégy 'markáns központi fi- irájia van a darabnak: négy itana. Horvát kadét alakja 1 leginkább előtérben — af- le Schöngeist, azaz szépilé- k, aki undorodik laz egészéi, age van belőle, „szürkének unalmasnak” találja. Fét- iboroddk azon, hogy bajltá - , Agramer főhadnagy rab- tt képet ,gyűjt”, ógyieksz'k abersóges lenni az egyszerű lkával, s iftltökélf szándéka, így kiviül maradjon a ször- •űségdben. Ám ez nem sifce- Ihet — parancsot kap: neki ■11 felakasztania a mondva- inált ürügyékkel halálra üt öregasszonyt. És rmegte- i, amit addig maga is edfcép- Ihetetlennek 'tartott... Békaisi Károly játssza Hor- t kadétot — véleményeim érint 'Vitatható felfogásban. ?m érzékelteti kellőképpen t a rettentő 'törést, amit az iberölés jelent -az addig outiért játszó 'kadétnak — oly- nyira „magasan” kezdi már első jelenetben, hogy a né- t nem lepné meg, ha már pisztolyt rántana, össze- ppanásána'k jól megformált ienate így sokat veszít drá- álságábóü. Egyik ellenpólusa a darnab- n Agramer, a végtelenül oi- sus, lléha jogász-főhadnagy hlanger András alalkításá- n: kitűnő*! Agramerjérőd élesztik, hogy az ágyúdörgés zepette sincs más gondja, nt a szépen lakkozott (körn, hogyha olyan kedve van, kor jópofa bohém — ám azt hogy kitör belőle a hideg asság, amikor az alvó baka att sárba huppan, s képes lenyaiaitni a mocskot a kezéről a halálra rémült katoná- v 1 (ez utóbbit Stéttner Ottó já1 isza — epizódja külön óimé íyt jelent). S azt is elhisz - szük Schlangemek, hogy ez a piperkőc főhadnagy képes lennie hadbíróság elé vitetni bajtársát. Lényegében kettőjük között helyezhető el Gregor főhadnagy 'alakja — abban az értelemben, hogy ő nem szélsőséget képvisel. Mátrai Tamás a csöndes, higgadt, a realitásokkal (számot vétő embert állítja elénk, aki ugyanakkor jó barát és bajtárs, szánja, támogatja a rémült, kiborult Horváfot. Mátrai Tamás szá jából hitelesek a kádenoiániák ható mondatok is, olyannyira, hogy <á néző már-már várja, ami bekövetkezik: hogy Gregor a barátja védelmében a véksőikig elmegy — pisztolyt ránt és tüzel. így lesz igazán emberivé — hiszen nemcsak barátját, hanem addig féltve őrzött józanságát és maradék önbecsülését 'is védelmezi lövéseivel. Bizonyára Walter főhadnagy figurája — pontosabban annak megformálása — (kelti a legtöbb vitát a dráma előadásai uitán. Jómagam lamieliiett voksolok: Safran ek Károly kissé túl játssza szerepét. Igaz, ebben a rendező, Léner Péter (is ludas, mivel (túlzottan Is exponált alakká vált ez az egyébként mérhetetlenül züllött és aljas hivatásos tiszt. Az kétségtelen: ia hadsereg prominens képviselője ez a tiszt. Viselkedése, jelleme, az a 'mocsok, melyben fetreng — mind-mind légy önmagát túlélt dekadens Világra uital. Safranek Károly mindent elkövet, hogy minél undorítóbb alakot állítson színpadra — de azt hiszem, túl sokat ordít ahhoz, hogy elevei. legyen. (S amikor ordít, Ibízxny néha alig érteni a szavát...) Időnként — például a .földrajz- leckénél” — megvillantja Igazi tehetségét, ám gyakorta 'indokolatlanul étnél hangot, így túlságosan egysíkúvá válik játéka. Az utolsó jielenet szereplői kifejezetten Krleza „áldozatai” — jellegzetes, ám dimenzió nélküli 'alakok, a Monarchia-hadsereg tisztjei, főtisztjei, akik fogadást kötnek, hogy mikor 'tör át az ellenség, isznak, (kártyáznak, adomóz- nak... Hetey László, Csikós Sándor, iSliimor Ottó, Gados Béla, Född! László, Kocsis 'Antal számára nem jelentett megerőltetést a figurák megjelenítése, Szabó Tünde, mint az (altábornagy neje, ugyancsak nem vett nagy 'akadályt. Külön erríí'í'tést 'érdemel, hogy az öreg zsidó nyúlfarknyi epizódszerepében újból színpadon láthatjuk Szigeti Andrásit — örülünk ennek. Hatásos rendeződ fogásnak bizonyult az egyes jelenetek közé iktatott kupiék sora. A miliőhöz illő dalszövegek (Vá- rady Szabolcs) Varjú Olga előadásában kiválóan érzékeltetik az «első világháborús hátország hangulatát, jól elllen- pantozzá'k a dráma komor jelenéseit. Ugyanígy: a tülkrös- pezsgős bár az élő tériben még nagyobb hangsúlyt ad a színpadnak, ahol Székely László kitűnő díszlete egyként* idéz katonai tábort és lágert, a rácsokon lógó köpönyegek soráról hadseregre és akasztották légiójára egyaránt asszociálhat a néző. Merész vállalkozás volt ennek a Krleza-daratonak a színpadra állítása — de megküz- dött vele a nyíregyházi színház gárdája. Az eredmény őket igazolja — még ha talán nem is kíséri majd zajos, látványos közönségsiker az előadásokat. Tarnavölgyi György Hálranyis helyzeti iwnzelék? A fiatal művészek stúdiójának kiállítása Mekkora botrányok voltak húsz éve a Stúdió kiállításai körül! De még egy évtizede sincs, hogy kisebb fegyelmivel tároltatott meg a Magyar Nemzeti Galéria márváiny- padlózaitának használt buszjegyekkel való beszólása. Most viszont „azt mondják. meztelen nőalakokból áll, iskolai najzpapíron, vízfestékkel megfestve? Még jó, hogy nem kevés akasztófahumornál odaírták: az ábrázolt személyeikhez való hasonlóság a véletlen műve. Természetesen bőven akad hagyományos, azaz fakenetre Somogyi Tamia: Együtt Pollacsek Kálmán: Kiállításon Horvát és Gregor — Rékasi Károly és Mátrai Tamás a dráma egyik jelenetében (EE) majdnem mindent szabad” — írja a katalógus előszavában a kiváló és nagyon egyéni művész, Bukta Imre. De „hát mit kezdjünk ezzel a szabadsággal, éppen most?” Bizony több tekintetben hátrányos helyzetű ez a mai fiatal művésznemzedék. Az állam lényegében levette róla a kezét — nem szándékozik túl sok pénzt költeni művészeti beruházásokra. Nincs is neki, meg rájött, hogy nem is érdemes. (Hiszen már a 20-as, 30-as években is tudták a politikusok, hogy a propagandának sokkal hatásosabb eszköze a film, mint például a monumentális szobrászat. (A fiatal művész, aki — hogy az egzisztencializmus találó kifejezésével éljünk — most szabadságra ítéltetett, a „lássuk, uramisten, mire megyünk ketten” módján reagál: olyasmit alkot, amit akkor se nagyon lehetne támogatni, ha „állam bácsi” akarná, hiszen mit kezdjen például a Hejet- tes Szomjazók (így, j-vel) elnevezésű kis művészcsoport bejárati installációjával, mely főként brutálisan ábrázolt A férfi fölfelé lépdelt a A lépcsősoron. önmagával elégedet- állapította meg: friss, fia- s és sportos, mit neki az a valahány lépcső, még akis, ha holnap tölti be a lanadik évét. Egy valami szántotta csupán: a hó. agudott a hóra, de nem ■t, mert fázott, egy ilyen életes, magaóvó életet élő 'er, mint ő, amúgy sem fá- méteres hóban sem. Ha- ■. a cipője miatt. Bosszants hogy tízlépésenként meg ett állnia, s ledobogtatnia ról a havat, mert eltakar- zipőjének viliódzó fényét, ig a cipő fontos, sok min- t elárul a gazdájáról. A i ezt mindig komolyan e, hivatali íróasztalának fiókjában ruhakefét, arc- \ó szereket, és külön nejlon kban cipőtisztító felszere- tartott. Ha csak öt percre kiszaladt a hivatalából, te nem volt rest a finom igyál megtörölni lábbeliost éppen a lépcsőkre gon- hálásan. Milyen szeren- velük. Ha akarna sem na eltunyulni, neki hazajövet mindig meg kell másznia, s ha akarja, úgy veheti, számára ez a mindennapi kocogás a sportos élet erősítője, s ilyenformán a lépcsősor fiatalos kondícióban tartja. Asszonynevetést hall háta mögött. A férfi alig észrevehetően hátrales, s két bundás, csizmás asszonyt lát kacarász- va közelíteni a háta mögött. Egyre közelednek, s a férfi szemében kigyúlnak a hiúság fényei; őt nem előzhetik meg azok a vihorászó nők. Lépteit, tartását feszesebbre veszi, fejét feljebb emeli, belefúrja a csípős szélbe, közben persze vigyáz mozdulatai könnyedségére, nehogy szuszogjon, nehogy fújtasson fölfelé menet, örömmel konstatálja, testében mennyi-mennyi tartalék, könnyedén szökken, lám, milyen gyönyörű gyümölcsöt ád az évtizedek óta tartó, önkímélő élet. Az asszonyok azonban mind közelebb vihorász- nak. A férfi dühös. Majd ő megmutatja nekik, gondolja konokul, hogy kell lépcsőt mászni. Nagyobb sebességre kapcsol, de ennél a fokozatnál már érzi, hogy átnyirkosodik hóna alatt az ing, s hogy a nedvesség mind nagyobb teret talál magának a hátán. De nincs mese, konok, akaratos tekintettel tör felfelé. De mi ez? Minden erőlködés hiába, a fordulóban, ahol a lépcsők még meredekebb irányt vesznek. a két nő könnyedén elhúz mellette, a férfit pillantásra sem méltatják, nevetgélnek rendületlenül. A férfi ezt az iramot, bár önmagának, is szégyelli bevallani, nem bírja tovább. Lihegve, fújtatva megáll, s mint mentsvárára, úgy néz a lépcsősort szegélyező korlátra. Zihálva ránehezül, lábában remegő gyengeséggel Szeme előtt viliódzó aranykarikák, csupa szédülés, s alig hallja a mellette felhangzó szavakat: — Baj van? Segíthetek? A férfi nehézkesen a hang felé fordul. Egyenes tartású, bajuszos fiatal férfit lát maga előtt. Szól, de alig hallani: — Semmiség. Meteoropata vagyok, bizonyára az időváltozás. JQn a meleg. A fiatalabb megértőén bólint és elviharzik. Kettesével szedi a lépcsőfokokat. Az öregedő férfi szívében megmozdul az irigységgel vegyes féltékenység; az a bajuszos biztosan beéri az asszonyokat, s hogy neki már nem adatik meg a győzelem, erőlködve lép tovább. Legalább lássa amannak a győzelmét. Lába alig engedelmeskedik, tanácstalanul hátrafordul, s lent, a lépcsősor legalján meglátja a pöttöm legénykét, amint fü- tyürészve, szökellve iramodik fölfelé. Meghökkent több van abban, mint amennyit lát. Szintje látja: 6 megy legelői, utána a bajszos, s a sor végén a pöttöm legényke. De kik mennek őelőtte? Azok hol vannak? Igen, gondolja szomorúan, azok már mind leléptek a képzeletbeli lépcsőről, bele abba a megismerhetetlen feketeségbe. Becsukja szemét, de nem tud szabadulni a képtől: ő áll a legfelső lépcsőfokon. — Rajtam a sor — motyogja maga elé, s bizonytalanul megindul, hogy mielőbb hazaérjen. Varga S. József feszített vászonra készült festmény. Jellemzőjük többnyire az „új-vadság”, a „neo- expresszionäzmus”, vagyis a piros, a kék, a sárga, a lila, stb., a lehető legpdrosahb, és legkékébb és így tovább. A Vadak művészcsoportjának neve a század elején úgy született, hogy egy neorene- szánsz szobrocskáira azt mondta egy kritikus: íme, Donatello a vadak közt. Demeter Zsuzsa rembrandtos íestésmódú, de amatőr fotósszerű képkávágású portréi is így állnak itt a harsogásban, mint félénk képviselői a hagyománytiszteletnek. „A zsivalyban megsifcetül a lelkiismeret”, írta Vajda János valaha, és valóban az ember hajlamos-kétkedni a színeket fokozó indulatok komolyságában. Az új-expresszioniz- mus viszonylag tartós divat, mi „enyhén szólva deganerál- tan reszketünk egy-egy külföldi (nyugati) kiállításért, akár egy bazárban legyen is az” (ismét Bukta Imrét idéztem). Húsz évvel ezelőtt a lehetőség kevésbé volt gyakori; de utólag úgy tűnik, ennek is volt haszna. Mint ahogy haszna volt annak is, hogy a művészeti információkért valósággal küzdeni (kellett. iMa szinte zúdulnak az érdeklődőre. Épp ezért a fiatal művészek mintha rühellnék az egész múlta!t, úgy, ahogy van. Sózandó örökség — csak tudnám, miért? Még az ösztönös tehetségű 'Bukta is birkózik vele; Férfi hermelinnel című szobra valamiképpen a leo- naudői henmeflines hölgyre céloz. '(Ha ugyan nem szóvicc az egész, minit Szilágyi Szilárdnál a Noémi bárkája cím.) Lehlet, hogy öregszem, lehet, hogy hülyülök, lehet, hogy végképp kitört belőlem a konzervatizmus, sőt végső- sáron az sem lehetetlen, hogy van valami igazam — egyre inkább úgy tűnik fel nékem, 'hogy a múlt bátor fel- (vagy Inkább fenékbe) rúgása egyre kevésbé dicsőség. Hogy az új technika inam jelent önmagában új mondanivalóit, s ha egy videofilm provokatívan unalmas, az még cnem a jövő zenéje. Hogy ama bűnösnek kikiáltott irodalmiság elvetése öncsonkítás. Hogy példáiul Romvári Jánostól a Buda és Pest halála, mely szőrös és lecsupaszított bőrökből, aranyozott gallyakból, ácskapcsokból és egy ausztrál—néger gyártmánynak tűnő dárdából áll, nagy értékű alkotás, többek között lazéont, mesrt közvetlenül értelmezhető mondanivalója van. Hogy Stössél Nánda modern művész, jól lehet számos múlt századi elemet használ. Székely András mogyi Tamás Együttsén Meuntier zsákolója és a bel- vederei Apollón támolyog a részegek pózában. Vasvári László Sándor Az ébredés rémei című kollázsán ott az egész művészettörténet képi ^idézetként”. Nyilvánvalóan egyfajta teher a múlt, legyőStSasel Nánda: Modern Sxflnx 1987. december 19. O © A férfi
