Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-07 / 263. szám

KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1VYUGHATATLANUL Programcsomag az asztalon Egy biztos: nem tartozik a mindig, mindenre buzgón bó­logatok közé. Van vélemé­nye, s ezit nem átallja kirnom dan! is. (E sorok írója is gyakran vitatkozott vele a KISZ megyei bizottsága mel­lett szervezett értelmiségi fia­talok tanácsában, ahol álta­lában ö gondoskodott arról, hogy ne fulladjon a beszél­getés a csendes unalomba, érdektelenségbe.) Hársfalvi Pálnak hívják, a nyíregyházi papírgyár számítástechnikai munkatársaként dolgozik. — Biztos vagyok benne, hogy rettentő sok dologban tévedek, de ez .a legnagyobb bajom, hogy ritkán találko­zóim vitatkozó emberrel, olyannal, aki meg tud győzni az igazáról. Néha én is tu­dom: amit mondok, 'az vad dolog, de gyakran észre sem veszik... A fiatat számítógépes szak­ember a főiskolán mindössze egy évig foglalkozott kompu­terrel, most mégis ez a terü­let adja a megélhetést, itt él­heti ki szakmai ambícióit. A Kandó Kálmán főiskola auto­matika szakának hajtássza­bályozási ágazatán szerzett diplomát. — Egy olyan egyenáramú motorból készítettem a diplo­mamunkámat, ami akkor kö­zel állt a csúcstechnológiához, s amihez akkor csak ketten értettünk Magyarországon: a konzulens oktatóm és én. A szerszámgépekben használt speciális elektromotort azóta is nyugati importból szerzi be az ország, s még mindig na­gyon magas az ára a világ­piacon. Ennek ellenére sem tudtak foglalkoztatni a Vi­deotonnál, mert lakást kel­lett volna adni.. . Hét évvel ezelőtt így haza, Nyíregyházára vezetett Hárs­falvi Pál útja. Elhelyezkedett a papírgyárban, ahol másfél évig >a szódavizes automata javítása volt a munkája. Kö­vetkezett a katonaság, maid egy új beosztás: tmk-ügyinté­ző lett. Ez annyiban kapcso­lódott a képzettségéhez, hogy a szakmájával is kellett fog­lalkoznia. — Akkor már elég komo­lyan érdekelt a számítógép, és szerencsére, amikor mond­tam, hogy kellene a mun­kámhoz, vett is a gyár. Mi csináltunk először a városban KISZ gmk-t. (Szerződéses, közösségi munkavállalás, amelynek bevételéből része­sül a KISZ is és a munkavég­ző is.) Kezdtünk puhatolózni, mit tudnánk megoldani. Ak­kor botlottam bele a szabás­tervezési dolgokba, s készí­tettem egy programot rá. Az önként vállalt feladat sikeres megoldása felkeltette a gyárvezetés érdeklődését, hiszen nem mindegy. hogy egy ilyen hatalmas termelési értéket előállító gyár a lehe­tő .legkevesebb selejttel dol- gozik-e. Hivatalosan még tmk-ügyintéző volt, amikor már egy helyiségben dolgoz­hatott a mostani számítás­technikai csoport magja. Az­óta létrehozták a csoportot, ők pedig egy olyan programot tettek le .az asztalra, ami a termelés-előkészítéstől a sza­bástervezésig optimalizálja ia gyártási folyamatot. • — Újítási díjként a gyári hatáskörben adható maximu­mot kaptuk meg, így egy sza­vunk sem lehet... Más kér­dés, hogy harcolni kellett — nem a szakemberekkel! —, hogy egyáltalán kifizethessék nekünk; mert nem azt néz­ték, hogy ez mennyi hasz­not hoz a gyárnak, hanem, hogy mi mennyi pénzhez ju­tunk. Amikor elkezdtem, már akkor több hónapig dol­goztam a programon, s ez se­hol nem látszik. De az ered­ményeikhez kudarcokon át vezet az út, s ha létrejön az eredmény, akkor a kudarcok költségeit is vállalni kell. A papírgyár hattagú szá­mítógépes csoportja csupa huszonévesből áll; egy mik­roprocesszoros mérnök veze­tésével dolgozik együtt a programozó matematikus, a vegyész, az üzemmérnök — Hársfalvi Pál — és két mun­katárs. Eredményeikre más­hol is felfigyeltek. Az egyik fővárosi gyár megvásárolta a programcsomagot, s csak fé­lig tréfásan jegyezték meg: nem is a program, ez a cso­port kellene nekik. — Szokták mondani, hogy nekem elégedettnek kellene lennem, mert mindenem megvan. Ez tulajdonképpen igaz is. Most megéri itt dol­gozni, de korábban mindig őrlődtem, hogy a szakmai to­vábbfejlődésemet adjam fél, vagy azt, hogy míg fiatal va­gyok, addig élek, vagy azt, hogy a családommal legyek többet. Ezen a szakaszon sze­rencsére már túljutottam. Az. hogy az átlagártelmiségi szintje fölött élék, ha úgy vesszük, köszönhető a számí­tástechnika divathullámá­nak, és — ha hízelegni aka­rok — az1 erre a területre nagy súlyt helyező kormány­programnak. Szakmailag annyi hiányérzetem van, hogy számítástechnikában a tavalyi szakkönyv már el­avult, a legúiabb eredménye­ket tartalmazó folyóiratok­hoz nem tudunk hozzájutni, sőt az ezt valamennyire pó­toló, hazai Computer World folyóiratot sem kapjuk már hónapok óta — na, és jó len­ne bekerülni kis időre egy olyan műhelybe, ahol való­ban továbbfejlődhetnék. — Most kielégít a mun­kám, de korábban — lehet, hogy ez meredeken hangzik — szinte vártam, hogy rúgja­nak ki a gyárból. Akkor rá­kényszerültem volna. hogy kölcsönökkel akár, de bele-' vágjak valami magamat ki­próbáló vállalkozásba. Ma­gamtól persze nem adtam fel a bizftos hátteret, hiszen a két gyerekről gondoskodni kell, őket nem áldozhattam volna fel a bizonytalanért. Úgy ér­zem, ebben az országban azért ez a sok okos ember, mert nem adunk lehetőséget arra, hogy beleebukjanak a saját ötleteikbe. Vagy — ha bejön —, akkor nyerjenek vele. Gyakorlatias ember va­gyok, nekem mondhatják, hogy mi miért lenne jó — en­gem csak az győz meg. ha valami működik. Papp Dénes Bürget Lajos: Amikor nem dörög az Aurora ágyúja Szokásaink rabjává váltunk? Vagy megmerevedtünk? Netán a kisebb el­lenállás felé mentünk el? Magam sem tudom. Tény, hogy amikor az októbe­ri forradalomról esett szó az elmúlt évtizedekben, beértük azzal, hogy fel­idéztük a régi korok eseményeit. Az Aurorát, a szuronyos matrózt, Lenint, akit szívesen ábrázoltunk a lépcsőn ülve. pontról pontra követtük annak a tíz napnak az eseményeit, melyek vallóban megrengették a világot. Még addig is eljutottunk, hogy felsoroltuk, mi minden változott a legendás ese­mények következtében ia világon. Mert tény: a nagy októberi szocialis­ta forradalomtól, az első szocialista állam megszületésétől hatalmas tör­ténelmi ív húzódik addig, amíg létre­jött a szocialista világrendszer. Meg­szűnt a tőkés világrend egykor meg­ingathatatlannak és megváltoztatha­tatlannak tartott hegemóniája. Átraj- zelódtak a kontinensek térképei, még­pedig az igazság ceruzája által. Alap­vetően módosultak a nemzetközi erő­viszonyok, és világrendszerünk a kor történelmének meghatározó tényező­jévé vált. De mindvégig adósak ma­radtunk azzal, hogy a forradalom eu­fórikus hangulatának idézése után azzal is számot vessünk, milyen okul- nivalónk van annak szelleméből, és mi mindent kell belőle tanulni akkor, amikor nem dörög az Aurora ágyúja. A hetven esztendővel ezelőtti, az egyszeri és megismételhetetlen forra­dalom ugyanakkor csak akkor válik számunkra élővé, hatóvá, többé, mint egyszerű dátum vagy ünnepelni való eseménnyé, ha szellemét is meg mer­jük idézni. Gondoljunk arra, hogy Le­nin így fogalmazott: „Az élet tökéle­tesen új helyzetet teremtett számunk­ra. A legnagyobb hiba, amit forradal­márok elkövethetnek, az, hogy hát­rafelé néznek...” Az egyszerű ün­neplés. egyszerű hátrafelé tekintgebés tehát kevés. Lenin, ez a nagyszerű elme. éppen a forradalom kapcsán adott olyan gyakorlati útmutatást, ami éppen ma, sokak vezérgondolata lehet. Ö a gyakorlat elméletét keres­te, szemben azokkal, akik az elmélet gyakorlatát akarták megfogalmazni, elvetette a fogalmakban és tételekben gondolkodást, s ezzel elvetette a világ egyszerűsítését is. Mert amikor a vi­lág kifordul Sárikáiból, s 1917-ben ez történt, tételek egész sora veszti érvé­nyességét, a különleges állapot olyan törvényeket hoz felszínre, melyekre addig gondolni nem lehetett. Nekünk, akik a huszadik század vé­gén élünk, úgy kell tanulmányoz­nunk október jelentőségét, hogy az örökös előretekintés érdekében a for­radalomnak ne csak lehetőségeit, de szükségszerűségeit is a cselekvés igá­jába tudjuk fogni. Ha valaki eddig nem értette és nem érezte voLna, az ma tanúja lehet ama marxi tétel ér­vényességének, hogy nincs más igaz­ság, csak a valóság; nincs más esz­me, csak a valóságból kielemzett igazság. Napjainkban újra forradalmi a helyzet, bár ez nem a barikádok forradalma, és ez a változásigény szó­lít minket a küzdőtérre. Ugyanakkor tudjuk: a nagy forradalmak megis­mételhetetlenek. Így 1917 is. De a be­lőlük fakadó követelmények, nevez­hetjük őket egymást követő refor­moknak, olyan változás hordozói, me­lyek közelebb visznek a forradalom pillanatában mindig távoli célhoz. A reformlépések nem kis forradalmak. De a reformok összessége már más minőséget rejt magában, s ez a más már nem egyszerűen valamiféle evo­lúció. Mindebből következik, hogy a forradalom ünneplése, a győzelem idézése nem egyszerűen a történtek felsorolása, hanem egyben munka is. Olyan felelős számvetés, melyből le­vonható a cselekvési program, mely megfelel a nagy október céljának, szellemének, s felhasználja annak minden tapasztalatát. A marxizmus— leninizrnus gyakorlati és elméleti to­vábbfejlesztése ezen az alapon válasz mindazoknak, akik a forradalmi len­dület csökkenésével vádolják a moz­galmat. Éppen a nagy októberrel kapcsolat­ban írta valahol Lunacsarszkij, hogy Lenin az alkalmazkodás zsenije volt. a. Olyan ember, aki tudta, hogy a po­litika, sőt az egész élet lényege: al­kalmazkodni az egyre változó való­sághoz. Aki realista, állandóan válto­zik, hisz feladatai is állandóan vál­toznak. És a helyzet is állandóan vál­tozik, márpedig az eszközt nemcsak a cél határozza meg. hanem a helyzet is. Lenin, bármilyen makacsul tartott is ki célja mellett, hajlékonyán alkal­mazkodott eszközei használatához. Ha nem így tesz, aligha lett volna képes győzelemre vezetni a bolsevi kokat, s lényegében egy abszurd történelmi helyzetben győatesen megvívni a nagy október forradalmát. Ügy vélem, hogy nem a szó, de éppen az 1917-ben követett gyakorlat is tanít minket ma, akkor, amikor mind a világpoli­tikában, mind a szocialista építésben, reformjaink közepette szükségünk van a helyes alkalmazkodásra, az esz­köz legjobb megválasztására, s mind­ennek párosulnia kell a cél konok akarásával. A konok akarás helyett írhattam volna hitet is. Mert tudjuk, a mozga­lom harc. S a harc törvénye, hogy hit nélkül nem lehet harcolni. Ebből vi­szont egy dilemma is születik, az ne­vezetesen, hogy aki harcol, annak fenntartás nélkül hinnie kell az igaz­ságban. De aki fenntartás nélkül hisz, lemond a kétkedés nagyszerű hajtó­erejéről. De éppen a forradalmárok 17-ben. és Lenin bizonyultak képes­nek arra, hogy bennük o hit nem ölte meg a kételkedést, sem a kételkedés a hitet. Ök tudták, hogy nem minden kérdésre kész a válasz, nincs minden prohlémára felelet. A nagy október, a forradalom, a nagy mámor egyik igazi tanulsága számunkra is: a gon­dolkodás nem korlátozódhat, nincse­nek eleve adott igazságok, s ha az el­képzelések megfellebbezhetetlen té­tellé kövülnek, akkor a harc akadá­lyozójává válnak. így jutunk el az el­lentétek harcának hajtóerejéhez, a szüntelen megújulás szükségszerűsé­géhez. Nevezhetjük ezt átépítésnek, kibontakozásnak, ezek sikerének bi­zonyossága éppen ebben rejlik. A forradalmak vizsgálatakor hajla­mosak vagyunk arra, hogy csak a végeredményt, a győzelmet lássuk. De tudni kell, minden forradalom fájdal­maikkal, lemondásokkal, szenvedések­kel, konfliktusokkal is együtt jár. A visszanéző, aki csak a múltat teszi a história királyvizébe, lehet, aranyat talál. De vajon megérti-e annak a lelkét, aki valamiért harcba szállt. Mert azt tudni kell: a küzdőt a jövő mindig jobban foglalkoztatja, mint a múlt. Ez vitte győzelemre az októberi forradalmat is, ez kínálja számunkra is a megoldást. A másik, nélkülözhe­tetlen tanulság: a nagy dolgok akkor vihetők véghez, ha melléjük sorako­zik a felelősséget vállaló tömeg. Ezért lesz lényeges a mi megcélzott demok­ráciánk, mely nem éri be félintézke­désekkel, nem részleges, és a teljes kibontakozást tűzi ki célul. És mint a forradalomban, a reform idején is örök a tanulság, amely szerint a vilá­got az érdekek mozgatják. Természe­tesen minden elmélet próbaköve a gyakorlat. Fel kell ismernünk ebben a folyamatban, hogy a valóság a dön­tő, nem a tételek, és minden tételt meg kell tagadni, melyet a valóság nem igazol. Mert minden tétel csak absztrakció, s egy gondolatrendszer nem a tételek összessége, hanem a gondolkodás rendszere. Aligha vélet­len tehát, hogy amikor a szocialiiz- muskép újrarajzolására vállalkoz­tunk, amikor a gyakorlat savfürdőjé­be merítettük az elméletet, lényegé­ben semmi olyan újat nem teszünk, amit 17-ben már ne követelt volna meg az élet, s amit a forradalmat kö­vető időkben jó párszor meg kellett cselekedni a világon. Ha most mérlegre tesszük a ha­zánkban kibontakozó, egymásra épü­lő, és egymást segítő reformokat, ép­pen a hetven esztendővel ezelőtti idők segítségével megfogalmazhatunk egy kézzelfogható célt: o társadalomnak utol kell érnie a forradalmat. A for­radalom ugyanakkor nemcsak a ba­rikádokon dől el, hanem az agyakban is. Mert minden tétel is valóság, s a tételek lerombolása is forradalom. Aligha van mit tartani attól, hogy ma számos tételt rombolunk le. Nem költhet aggodalmat senkiben, hogy a fejek forradalmát hirdetjük. Míg ez nem megy végbe, addig bizony csak döcögünk, s a társadalom igencsak kevéssé lesz alkalmas és képes arra, hogy mindahhoz közelítsen, amit a forradalom, amit a forradalmárok akartak. Mert a kor kihívásai a gyors cselekvésre kényszerítenek. Ha úgy tetszik: egyik óráról a másikra kell, és hozzá helyesen dönteni. Képzeljük el magunknak azt az időszakot, ami­kor 1917-ben egy forradalmi párt minden nap, a nap minden órájában éber figyelemmel kellett, hogy nézze maga körül a világot, az erőket, a helyzeteket. Gondoltunk-e valaha ar­ra ünnepléseink idején, hogy milyen szellemi bravúr volt az, amit Lenin és munkatársai produkáltak, hogy mindig a leghelyesebb döntésig jus­sanak el? Nem tudhatjuk • le azzal, hogy azt mondjuk: olyan elit volt ez, mely tudhatott is dönteni. Nekem .mindig megkapó, ha azt olvasom, mint küzdöttek, vitáztak, mit szen­vedtek addig, amíg igent vagy nemet mondták. Keresem a mában azokat, akik nemcsak elvtársul, de cselekvő tár­sul is vállalják ezt a fajta forradal- miságot. A minőség forradalmát, a tu­dományét, a gazdaságét, a társadalo­mét. A változó idők ágyúdöreje is fi­gyelmeztetés, de itt és most nem a Téli Palota a célpont. Ez a küzdelem aligha terem legendás hősöket, bari­kádharcosokat, és a demokráciát se intézhetjük el azzal a képpel, hogy Lenin ül a lépcsőn. Mert ő se demok­rácia-bizonyságul ült oda. Egyszerű­en tudta, a pulpitushoz mindenkit oda kell engedni, akinek van mondandó­ja, de még inkább azokat, akiknek van szándékuk a cselekvésre. Az ér­dekek pluralizmusa a forradalomban is csak akkor szintetizálható, ha üt­köznek a vélemények, és ha az is vi­lágossá válik, mi lesz akkor, ha vé­get ér a harc. Mert a béke, a jólét, a szabadság, a föld, a haladás mindad­dig csak szó marad, amíg ezekért kö­zösen cselekvők meg nem valósítják. És ma? Egyetlen társadalmi, politi­kai, gazdasági reform nem számíthat sikerre, míg a forradalmi tanulság szerint a vékony vesszöszálakból nem kötődik erős vesszőnyaláb. Ami tör­hetetlen. Még korántsem volt lefutott az 1917- es forradalom, de Lenin egyik cikké­ben már levont néhány olyan követ­keztetést, ami a következő sorok írá­sára késztette: ......a nép többségének nemcsak a képviselőválasztásoknál, hanem az állam kormányzásában, a reformok, az átalakítások megvalósí­tásában is kezdeményezési lehetőséget és önállóságot biztosítunk.” Meglehe­tősen keveset beszéltünk erről eddig, pedig talán a legizgalmasabb gondo­lat rejlik a leírtakban. A forradalom, a fegyveres harc időszakában már meg tudta fogalmazni, hogy átalaku­lás és reform. Mindez nem felülről, nem bürokrata módon, hanem éppen a nép, a tömeg kezdeményezésére, részvételével. Tudta Lenin, hogy a forradalom: pillanat. Mámor. Megdi­csőülés. De ami utána jön, az olyan kőkemény folyamat, amely szüntelen gondolkodást, cselekvést, a forrada­lomban megtanult tételelvetést és új gyakorlatot követel. Ezért érezzük manapság olyan közelinek a nagy ok­tóberi szocialista forradalmat, mert éppen folyamatával. gyakorlatával olyan szellemet képvisel, amely nem­hogy fakult volna, de nőttön nőtt tiszta fénye, mint időben s térben tá­vozik. Végiggondolva mindezt, élővé vál­tak azok a személyek, figurák, akik az évtizedek alatt kicsit könyvillusztrá­cióvá merevedtek. Pontosan azért, mert 17 emberei, hősei, a forradalom katonái és irányítói olyan gondolkodó, küzdő, vergődő, bátor és ijedős, okos és a változásokra kész emberekként jelentek meg előttem, akik valahol és valamiben nagyon hasonlóak hozzánk. Abban elsősorban, hogy valamiben nagyon hittek. És a hitükért cseleked­ni mertek. Igazságuk a holnap igazsá­ga volt. De amiért mindig ma kell megharcolni. 1987. november 7,

Next

/
Thumbnails
Contents