Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-28 / 281. szám
Sztálin kivágatott jeleneteket Lenin alteregója egy munkás volt A Lenint alakító Nyikandrov a filmben. 1926 őszén M. I. Kalinyin a párt központi bizottságának a jubileumot előkészítő bizottsága nevében egy beszélgetésre hívta magához Szer- gej Eizenstein és Grigorij Alekszandrov filmrendezőket. Azt javasolta a két reh- dezőnek, hogy az októberi forradalom győzelmének tizedik évfordulójára készítselek égy filmet John Reed „Tíz nap, amely megrengette a világot” című könyve alapján, miközben Kalinyin aláhúzta, hogy a filmben jelentős helyet töltsön be Lenin alakjának megformálása. A rendező, törekedvén a valóság dokumentális erejű ábrázolására, olyan szerep- Mőket filmezett, akik a valóságban is részt vettek a Téli Palota ostromában, a felkelés napjaiban a Szmolnyijt és Lenin szobáját őrizték. Szerepel Ognyev matróz, aki a valóságban is jelt adott az ostromra. Az „ostram résztvevői” valamennyien hadihasználható puskát és éles töltényeket kaptak. A Téli Palota 1917. októberi, igazi ostromának katonái segítettek a barikádok valósághű felépítésében. Eredeti volt Lenin ra?livi kunyhója és az a Rolls-Royce is, amin Kerenszkij Petrográdból menekült. Podvojszkijnak, a felkelés egyik vezetőjének szerepét maga N. I. Podvojszkij játszotta. Az ország minden részébe leveleket küldtek, az újságokban hirdetést tettek közzé, hogy a filmhez keresnek egy olyan embert, aki hasonlít Leninre. A hosszú keresés eredménnyel járt, a Leninre hasonlító embert No- Voroszszijszkban megtalálták, aki egy Nyikandrov nevű nyugdíjas munkás volt. Függetlenül a nagy hasonlóságtól. Nyikandrovnak nagyon nehezen ment Lenin szerepének eljátszása, mivel a volt munkásnak nem volt színjátszási tapasztalata. A szerepen dolgozva, Nyikandrov olvasta Lenin műveit, Krupszkajával és Uljanová- val beszélgetett, a régi bol- sevikokat faggatta Leninről és szokásairól, akik szerrié- lyesen ismertek. Tanulmányozta a róla készült fényképeket és az Iljicset ábrázoló filmkockákat. Azért, hogy a merev, fényképszerű hasonlóságuk kiegészülhessen, igyekezett utánozni Lenin sajátos mozgását járását, mozdulatait, az emberekkel való beszélgetés formáit. Nyikandrov kezdetben nagyon gyorsan mozgott, felnagyította az ismert lenini dinamizmust. Teljesen átvette az akkori filmhíradók ütemét, melyeken Lenin mozgása is meggyorsult. (Ennek technikai okai voltak. A filmesek a gyenge megvilágítás miatt lassan forgatták a felvevőgép hajtókarját, ezzel növelték az expozíciós időt, a vetővásznon minden meggyorsult.) Krupszkajának nem tetszett a filmbeli Lenin gyors mozgása, kapkodása. Az „Október” című film megtekintése után megjegyezte: ____mintha nagyon kapkodós lenne. Iljics sohasem volt ilyen”. Nyikandrovot pedig dicsérte, különösen azért a jelenetért, jahol Lenint a Szmolnyij?' folyosóján alakítja. Ebben a jelenetben Iljics a falnál ül, fején a homlokára húzott simléderes sapkában és az arca egy kendővel van bekötve, mintha fájna a foga. A mensevikek így is felismerik Lenint, és ő ezt tudomásul véve csak mosolyog, miközben mellényzsebéből kiveszi óráját és megnézi. A filmnek volt két olyan jelenete még, melyekben Lenin türelmetlenül, idegesen a lábával dobbant. Ezekkel a jelenetekkel kapcsolatban Krupszkaja a következőket mondta: „Hát igen, jó — ezek Lenin lábai, helyesen fejezik ki a rá (Leninre) jellemző, türelmetlenséget je- jelentő, nem szándékos mozdulatot”. A film az „Október” címet kapta, és 1928. március 14-én mutatták be a közönségnek. 1962-ben a szovjet központi újságokban egy interjú jelent meg,, melyet G. Alekszandrov rendezővel készítettek. A filmmel kapcsolatban elmondta, hogy 1927. november 7-én, néhány órával a vetítése előtt Sztálin megparancsolta, hogy több Lenint ábrázoló jelenetet vágjanak ki belőle. A film végén az maradt meg, amikor Lenin a Tanácsok II. kongresszusán beszél. Sztálin az utasítását a következőkkel indokolta: „Önök nem tudják, hogy mi megy végbe. Lenin liberalizmusa most nem időszerű”. Több mint kilenc- száz métert vágtak ki a filmből, s ezzel jelentősen csökkentették Lenin ábrázolásának eszmei és művészeti értékét. Alekszandrov szavai szerint a „tartalék kockákat” kellett beilleszteni a filmbe, hogy a fehér foltokat befedjék. Bállá Tamara Kutatók ót kutatások Kinek a nevét őrzik? A helytörténeti kutatásokon belül évek óta központilag szorgalmazott és felkarolt a földrajzi nevek kutatása. Az utóbbi időkben úgy-ahogy. főleg lelkes, de kezdő honismereti csoportok szorgalmas tevékenysége révén a helynévkutatás megindult, ezekből dolgozatok, tanulmányok jelentek meg. Félő azonban, hogy ezek a kutatócsoportok, lehet talán csak egy része — de ezt maguk a csoport tagjai vagy a munkájukat értékelők, felülvizsgálok döntsék el — olyan sekélyes vizekből igyekeznek kihalászni az adott falu, település földrajzi helyneveinek halacskáit, ahol sok az idegen, főleg értéktelen ebihal és ezeket is hálójukba fogják s a többi értékesekkel együtt eredményes zsákmánynak tekintik. Ügy tűnik, a kutatócsoportok, a kutatók egy része a legalapvetőbb tényeket nem veszik kellően figyelembe; azt. hogy a jobbágyság teljes kialakulásával a falu határából mind többet és többet vettek művelés alá. s ezzel együtt természetes velejárójaként a határ földrajzi nevei sokasodtak és ezek a határ- és dűlőnevek évszázadokig a falu népének mindennapi beszédében éltek. Téves, legalábbis többségében egyes kutatók részéről az a nézet, hogy egyes dűlő, nagyobb földterület a valamikori földesura nevét őrzi. A jobbágyvilágban általában bizonyos földdarabokat az azt használó, vagy annak jelentős részét művelő jobbágycsaládról volt szokás elnevezni. Gyakori eset, hogy a távollakó földesurat a jobbágyai nem is ismerték, nem beszélve a sűrű birtokcseréről. Ehhez ismerni kell az adott kor és falu parasztjainak családi neveit. gazdaságuk nagyságát. Erre a ránk maradt dézsmajegyzé- kek jól felhasználhatók. A falu határában a jobbágytelkekhez tartozó szántók, rétek a legtöbb faluban szétszórtan voltak. Nem ritka, hogy egy-egy egész telek utáni földek a határ íá—3P pontján volt található, tehát nemcsak dűlőknek, fordulóknak voltak nevei, hanem kisebb földterületeknek is külön nevet adtak. Úgyszintén a földesúr majorsági földjeinek jelentős része is a paraszti parcellák közt feküdt szétszórtan. A földek szétszórtságából eredő, a termelésre is erősen kiható tényeket az akkori kormányzatok felismerték, és előbb a megyéken keresztül igyekeztek a föld- rendezéseket. tagosításokat szorgalmazni. A határrendezési. tagosítási térképek még nagyjából a korábbi halárrész-neveket rögzíti. A tagosításkor lényegében a földmérőknek csak a földek felmérése, tagokba való csoportosítása és annak térképen vázolt feltüntetése volt a feladatuk és így a korábbi földrajzi nevek beírásának kérdése, illetve annak mennyisége a térkép készítőjének figyelmén múlott. Megtörtént, hogy a korábbi neveket kivált az urasági földeknél többségében elhagyta és megelégedett földesurak illetősége beírással. A tagosítások után kezdett kialakulni a tanyák, majorok sokasága. A mai napig használatos kataszteri térképek készítői is alapul vették a pár évtizeddel korábban készített tagosítási térképeket, így bizonyos földrajzi neveket ezek is megőriztek. Majd következik egy másik erős fordulat, egy új korszak, a földosztás és ezt követő termelőszövetkezeti gazdálkodás. A tsz- táblák kialakításával a vetésforgó térképei’ aztán az eredeti évszázados neveket tovább csökkentik. sót ölyan elülőmegnevezéseket ^használnak, hogy . a . ter-. melőszövetkezet alapító tagjai sem tudnak ezek eredetére magyarázatot adni. Nem csoda, mert a mezőgazdászok egy része. aki a termelési térképet készítette, idegenből jött, tehát a falu határát nem ismerte és így saját elgondolása után egy-egy tábla földnek adott egy nevet, vagy téves információk folytán nevezte meg, mivel ennek a névadásnak nagyobb jelentőséget nem tulajdonított. Meg sem fordult a fejében, hogy 20—25 év múltán ezek az elhibázott tábla- beírások a helytörténetben milyen jelentőséggel fognak bírni. Az általam ismert földrajzi- név-kutatók többsége a már említett birtokrendezési, de főleg kataszteri térképek és a termelőszövetkezet termelési térképei alapján folytatta kutatásait és a leírtakból látszik, ezek mit tudtak csak adni. Ahhoz mindenesetre keveset, hogy egy jó tanulmányt lehessen belőle írni. összefoglalva: ha jó és kielégítő földrajzinév-kutatást akarunk végezni, mélyebb vizekbe kell lemerülnünk és ott sok, egyébként a még élő nevek eredetére is több esetben választ kapunk. Nem beszélve arról, hogy mennyi-mennyi feledésbe ment nevet tudunk a felszínre hozni. Ehhez a kutatómunkához azonban hosszabb idő szükséges még jó felkészülés mellett is. És ez minőségi eredményben * is megmutatkozik. csak ilyen átgondolt. biztos és valós forrásanyagokra épített helynévgyüj- tés után lehet egy jó megyei földrájzinév-katalógust összeállítani. Hegedűs István , V 4s o $ n 2 rnéj) LÁTOGATÓBAM____________________| j Á tanyasi tanítónál jrl , I A sarokban álló vaskályha igazán kitesz magáért. Barátságosan dörmög. duruzsol, ontja a meleget. De hiába erőlködik, képtelen befűteni a helyiséget. Nem is ilyen kicsi kályhára méretezték azt — iskola volt valamikor, Vargabokor minden gyereke itt tanulta a betűvetést. A háziak — Kiss László és felesége, Erzsiké néni — most amolyan fogadószobának használják az egykori tantermet. Az ablaknál ma is ott áll a kiszolgált harmonium. A tanító úr rendbehozta ugyan, de már csak ritkán támad kedve játszani rajta valamit. A falak mentén tablók, a könyvesszekrény- nyel leválasztott sarokban asztal, rajta akkurátus rendben az osztálynaplók. És a régi írógép — de sok kérvényt lekopogtatott rajta a tanító úr ! A környékbéliek mind hozzá jöttek, ha hivatalos iratot kellett szerkeszteni. Hová is mentek volna? A tanítóházaspár kereken 35 esztendőt — több mint egy emberöltőt! — töltött Vargabokorban, de annak előtte is a közelben éltek, hol az egyik tanyán, hol a másikon. — A feleségem is, én is tősgyökeres nyíregyházi családból származunk. Édesapám kovácsmester volt, ma is megvan a műhelye a Pacsirta utcán, öten voltunk testvérek, négy fiú es egy lány. A szüleim azt akarták, hogy tanuljunk. Nem keli mondani, milyen áldozatot jelentett ez akkoriban. Reggelenként, mielőtt iskolába mentünk, mindent előkészítettünk apánknak a műhelyben. Amikor vége volt a tanításnak, ismét beálltunk dolgozni, ráfot húzni, patkol- ni, ahogy jött. Minden vakációm ott telt a műhelyben, munkával. De mind az öten elvégeztük a polgárit. Aztán a lánytestvérünk férjhez ment, az egyik fiú elvégezte a kereskedelmi felsőiskolát. Engem előbb villany- szerelőnek akartak adni, de volt nekem egy tanítóm, példaképem, Deményfalvi Kálmán, aki azt mondta: „Laci fiam, menj tanítónak!”. így jelentkeztem én a képzőbe, két másik testvéremmel együtt. Hármónk taníttatása 240 pengőjébe került édesapámnak — 12 kétlovas szekeret kellett neki ezért elkészíteni, így lett meg a pénz ... Az egyik kocsit még most is látom néha. itt lakik a gazdája Vargabokorban. 1936-ot írtak, amikor elvégezte a tanítóképzőt. Az akkor húszéves fiatalember azonban még mindig a szülők gyámolítása- ra, no meg magánórákra szorult, mert az evangélikus egyház iskolaszéke „díjtalan kisegítő tanítói minőségben” alkalmazta, ahogyan az idő tájt szokás volt. Csak akkor lett egy kicsit könnyebb, amikor 1939-ben a bátyját elvitték katonának, és nagy protekcióval a helyére kerülhetett Bálintbokorba „államsegélyes, helyettes tanítónak”. Száz pengő volt a fizetség, ami elég szép pénz — egy embernek. De a testvérével ketten éltek ibelőle. A nincstelenséget nemcsak saját bőrén érezte. 1937 leién szeggnygondozóként járta Alsó- és Felsőpázsitot. A nyomorúságnak valóságos bugyrai nyíltak meg előtte. Előfordult, hagy a keserűség bicskát adott valakinek a kezébe — azzal fogadta a tanítót, szerezzen neki munkát, másként nem áll jót magáért... Az ember nemigen fontolgatja a szavait, ha tíz éhes szájat kell jóllakatnia. Majd vége lett ennek is. Elvitték katonának, csak 1940 decemberében került haza. Ekkor már „rendes” tanítónak nevezték ki Manda II-be, abba az iskolába, amely $ később Váci Mihályról lett nevezetes. — Ez volt Váci első munkahelye. Én ad- I tam át neki a kulcsot, amikor 1943-ban oda- 1 került. Ugyanis megnősültem, és a felesé- I gemmel, aki szintén tanítónő volt, Antalbo- J korban telepedtünk meg. Ez a mandai isko- I la különben arról volt nevezetes, hogy azfl idetelepült szlovákok, azaz a tirpákok általi épített iskolák közül ez volt az első. Tudo-I másom szerint 1863-ban építették. Amikori én odakerültem tanítani, még megvolt aá® az egyajtós szekrény, aminek az oldalárán minden tanító felírta a nevét, és hogy hány | gyereket tanított abban az esztendőben — én is odaírtam a magamét, és odaírta Váci j Mihály is. Nagyon sajnálom, hogy nincs meg j az a szekrény. Kérdezgettem az embereket, i de nem tud róla senki. Az én időmben még j nádfedeles volt a mandai iskola. Emlékszem a nyárfára is, amiről később olyan szépen írt Váci Mihály... De kanyarodjunk vissza Kissék életének Anitalbokorban pergő éveihez. Ez is „egy- tanítós” iskola volt, vagyis, amint a fiatal házaspár odaköltözött, Erzsiké (akkor persze még nem néni) háziasszony, majd családanya lett, a férje pedig osztatlan iskolá- I ban, de már nyolc osztály anyagát tanította, | akkor még kísérletképpen, a harminc körüli , gyerekseregnek. A tanító űr ma is őrzi az óraterveket, amelyeket nagy gonddal készített, minden napra, minden tanévre újat, kék tintával írva a gyerekeknek szánt feladatokat, pirossal az óra anyagát... Osztályismétlésre sosem buktatott meg senkit, és nem azért, mintha túlságosan engedékeny lett volna, sőt. Mindig, minden gyereknek megvolt a maga feladata, amit számon is kért. Nemcsak a gyerekeket ismerte — szüleiket, rokonságukat is, tudta, kitől mennyit követelhet, kivel kell többet foglalkoznia. Szép volt az Anitalbokorban töltött kilenc esztendő — nem is jószántukból jöttek el onnan. 1952-ben történt: a tanító urat megvádolták, hogy ő az „evangélikus egyház védőbástyája” — mert nem akadályozta meg, hogy a gyerekek hittanórára járjanak. A kezébe adtak egy áthelyezési okmányt, írja alá. De a település neve, ahová el kellett volna majd költöznie, hiányzott, utólag írták volna be. Laci bácsi nem vállalta a teljes bizonytalanságot, pedig ezzel azt kockáztatta, hogy kenyér nélkül marad. Így is történt volna, ha Vargabokorban nem üresedik meg egy hely. Amint megtudta, kérte, helyezzék át ide. Szerencséje volt — teljesítették a kérést. — Akkoriban ilyen idők voltak... De az a fontos, hogy a dolog jól végződött. Azóta itt élünk Vargabokorban. 1960-tól a feleségem is taníthatott végre, egészen a nyugdíjazásáig. övé volt az alsótagozat, enyém a felső. — Nagyon ■szerettünk itt dolgozni — szól közbe Erzsiké néni. — Mi nemcsak a tananyagot tanítottuk meg a gyerekeknek, de neveltük is őket. A mi gyerekeink rendet tartottak maguk körül, vigyáztak növényre, állatra, felvették az utcán a rozsdás szeget, törött üvegei, nehogy kárt tegyen valakiben ... Hazafelé ügyeltek egymásra, megosztoztak a maradék uzsonnán, felnőtt mellett nem mentek el úgy, hogy ne köszöntek volna ... Minden tanítványukra emlékeznek, tudják ki milyen tanuló volt, nyomon követik sorsukat. De már évek óta csöndes az iskola. Az 1978 79-es tanév volt itt az utolsó, tizenegy gyerek járt abba az osztályba. Azóta a Váci Mihály diákotthonban tanul az a néhány gyerek, aki itt lakik. A .tanító úrék pedig nyugdíjasok. Sosem kívánkoztak el innen, most is maradtak. Egy gpndjuk volt: a szolgálati lakás teljesen egybeépült az iskolával, amelynek udvarán ott a melléképület, garázs, onnan lehet lejárni a kertbe — bizonyára zavarták volna egymást, ha odaköltözik valaki az egykori tanterembe (amihez egy szükségtanterem is tartozik). Megvették hát az épületnek ezt a részét. így teljes nyugalomban, békességben telhetnek a pihenés évei. Laci bácsi gyakran beül Trabantjába és bemegy a városba, mert ő a pedagógus szak- szervezet nyugdíjas-tagozatának gazdasági felelőse. Világéleitélben tevékeny ember volt, —temérdek társadalmi munkát végzett (mióta a népfront létezik, mindig dolgozott benne, sokáig titkára is volt — ez az elfoglaltság azóta is hiányzik), és úgy érzi: elvégre 71 esztendő még nem elég ok arra, hogy csak magának éljen az ember ... . (öt _____________ GöncziJ$ári^ K|fl HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. november 28.
