Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-23 / 276. szám

1987. november 23. Kelet-Magyaronzág T Mi van Oláh Katival? T ájf utógondok Véget ért a tájfutóideny. Megyénkben az utolsó ver­seny a Globus Kupa volt. Itt találkoztunk a Konzerv­gyár SE vendégével, dr. Szarka Ernővel. — Milyen évet zártak az idén a tájfutók? — Rosszat. Reményteljes várakozás előzte meg ré­szünkről a franciaországi VB-t. Sajnos, az elért ered­mények miatt a mexikói lab­darúgó VB-hez hasonló ku­darc állapot uralkodik most. Lantos Zoli sérülésével ve­zéregyéniség nélkül maradt a csapat, de minden valószí­nűség szerint formaidőzési hiba is közrejátszott ebbe a teljesítménybe. Például Oláh Kati nem sokkal a VB után legyőzte azt a csehszlovák versenyzőnőt, aki ott reme­kül szerepelt. — Kérem, Kati világbaj­noki teljesítményét jobban értékeljük ki, hiszen ő sza­bolcsi. — Nagyon tehetséges, hig­gadt, jó adottságokkal ren­delkezik. Én őszintén szólva az első tízbe vártam. Nem­rég érkezett az IOF Bulletin (a Nemzetközi Tájfutó Szö­vetség lapja), amely részlete­sen értékeli az ő teljesítmé­nyét is, amit alapvetően egy térképhiba határozott meg. Az első pontnál ezért kb. hat perc hátrányba került a töb­biekkel szemben. Ha ez nincs, akkor — a részidők alapján — a 12. helyen végez. Én meg merem kockáztatni, hogy ha sikerült volna az első pontot írtba nélkül megtalálnia, ak­kor az első tízben van. — Mi hiányzik még belőle, mi az a plusz, ami őt igazi világklasszissá teheti? — Az úgynevezett tájfutó­intelligencia. Értem ezalatt azt, hogy meg kell tanulnia térképhelyesbítők, és a pá­lyakitűzők fejével is gon­dolkodnia. Ez Monspart Sa­roltánál is csak 1972-ben ala­kult ki teljesen, amikor megnyerte a VB-t. — Szükségem lenne a „Táj­futósuli" videójára, és külön­böző szóróanyagokra. Tudna ebben segíteni? — Sajnos, nem sokat. A sajtó- és propagandabizott­ságunk csak papíron létezik. Sem a szóróanyagok nyomta­tása, sem pedig azok terjesz­tése nem megoldott. — Ez azt jelenti, hogy az ismeretlenség homályába fog merülni a sportág. Van már ennek valami előjele? — Azért ennyire nem tra­gikus a helyzet. 1978 óta a Megyénkben népszerű a tájfutás ... tájfutók száma nem változik, viszont, egyre többen ismer­kednek meg vele a különböző tömegsportversenyeken. Egyébként egyre erősebbek a sportág gyökerei is. — Mikor járt utoljára Nyíregyházán? 40 evvel ezelőtt. Ezért is jöttem nagy öremmel ide. — Nem unalmas a nemzet­közi versenyek után a Glóbus Kupa? — Nem. Egyrészt nagyon szeretem a természetet, a tú­rái erdő pedig tényleg na­gyon szép. Másrészt viszont az a véleményem, hogy min­den versenyen lehet tanulni valamit. Valami kis aprósá­got mindig el lehet lesni. La­tom az „aprókon" az igazi sportörömöl. A versenyről is csak jót mondhatok: korrekt, jól pergő, jó pályákkal. — Megkérdezhetem, hogy „civilben" hol dolgozik? — Az Országos Találmá­nyi Hivatal. gyógyszeripari osztályának vagyok .főelő­adója. Száraz Attila Marika Parasznyáról Az átlövő hölgy rövid hajú és barna, mosolygós és jó ke­délyű. Mindezen túl a Máté­szalkai MTK NB Il-es kézi­labdacsapatának tagja. Neve Laczkó Mária, foglalkozása laborvezető a szálkái Zöldért Vállalatnál. Egy kis Szabolcs-Szatmár megyei községben, Nyírpa- rasznyán Ádám József test­nevelő tanítványaként is­merkedett meg a kézilabdá­val, később — középiskolás korában — a debreceni vegy­ipari szakközépiskolában folytatta. Ekkor figyeltek fel rá a hajdúságiak, előbb a Medicor ifi,‘majd a felnőtt csapat játékosa lett. Miután befejezte tanulmányait, Má­tészalkára került, az MMTK­Még hiányzik egy aláírás Ibolya ingázása Már többször összeállítot­tunk egv terjedelmes Hatót azokról ,i szabolcsi sporto­lókról. akik n még jobb re­ményében csomagoltak össze és igazoltak el a megyéből. Az itteniek hiába kérték, kérlelték a versenyzőket, a felsőbb sporihiatóságok sport­ági érdekre hivatkozva lát­táik el kézjegyükkel az átiga­zolási liapot. Most talán for­dult a kocka. Nyithatunk egy olyan dossziét, am élvben azok neve szerepel, akik visszajöttek Szabolcsba. És itt nem azokra gondolunk. Sok keresgélés után Már a helyén a kapus „Horgaszgatott'’. de mindig a zavarosba nyúlt. Es ahogy lenni szokott, rendszerint ö járt rosz- szabbul. Elégedetlensége hajtotta egyik csapattól a másikig, jobbat keresett, de ritkán választott sze­rencsés kézzel, csöbörből vödör­be került. A kapusok között 30 évével még mindig inasnak szá­mít. Ezért is bízik a feljebb ju­tásban Fenyvesi Zoltán, a Raka- mazi Spartacus labdarúgója. Nem azért ment a Nyíregyhá­zi Vasutashoz focizni, mert a mozdony füstje megcsapta. Egy­szerűen mamája együtt dolgo­zott Dékány Pista bácsival, a csapat akkori edzőjével, és ez jó ajánlólevélnek bizonyult. A nyur­ga fiúval a szakvezető még kü­lön is foglalkozott, hátha lesz még belőle jegyzett kapus. 1974- ben még az ifik hálóját őrizte, egy év múlva már a felnőtt csa­pat l-es számú mezét kapta. A megyei I. osztály megnyerése után 1977-ben Kisváráéval és Zá­honnyal játszottak osztályozót. Még csak készülődtek a meccsre, amikor egy küldönc loholt be a pályára: ..Gyerekek vége a csa­tának! Megkötötték a szerződést a Spartacussal”. Minden mindegy alapon ki is kaptak ezután . . . Két évig még az NYVSSC-nél szorgalmasan eljárt az edzőtábo­rokba, a tartalék bajnokságban ha kellett védett, ha kellett csa­tárként játszott. Pilcsuk és Kál- mánchelyi mögött jószerivel csak ennyi lehetőség adódott számá­ra. Mikor Temesvári „átigazolt” kapusdömping volt a csapatnál. Pilcsuk ugyan abbahagyta, de Kálmánchelyi, Májer, Szendrei. Buús még ott toporgott előtte. Megunta az állandó fészkelődésl a kispadon, megvált a nyíregy­házi klubtól. Nem kaphat ki a csa­pat. bármi legyen az ára ... — még álmában is ezt mondogatta Drukk Elek (a továbbiakban csak egyszerűen Elek) az Alkondási Lendkerék EFCÉ labdarúgócsapatá­nak fő, egyben egyedüli szurkolója. Valóban, az alkondásiak sorsdöntő mérkőzés előtt álltak: ha a záró fordulóban legalább fél pontot sze­reznek, teljesítik a ter­vet. Igen ám, de a meccset a szomszédvár. Fefkonda otthonában kellett vívni, és ezek a rangadók labdaemléke­zet óta véres, bicska- hegyre menő csatáka: hoztak. És Elek számot vetvu mindennel: becsületei, sőt életét is képes felál­dozni a Lendkerék szín­telen színeiért. Gálád fondorlatokat eszelt ki Előbb a pszichológiai fegyvert vetette be. Név­telen levelet írt az ellen­fél kapusa, Lepkési fe­leségének. amelyben kö­zölte az asszonnyal, hogy hites ura megcsal­ja a kocsmárosnéval. A lélektani hadviselést praktika követte. A mindent eldöntő össze­csapás előtti éjjel átlo­pakodott Felkondára. Előbb a pályát csapdáz- ta fel. A tizenhatos kör­nyékén gödröket ásott, a földet megette, majd a visszahajtott gyeptéglá­kat karóval támasztotta ki. Erre cukorspárgát kötött, amit kivezetett a pályaszélre, tgy, ha az ellen csatára a kapu környékén veszélyes helyzetbe kerülne, csak egy rántás, és elbukik a sok gödör egyikében. Már pirkadt, mire el esi-, gázva. de felcsigázva ha­zatért. Alig várta, hogy felvehesse az ünneplőt és indult Felkondára. szén leginkább ez alkal­mas a sárkányeregetés- Bikor a bíró megadta a jelt a kezdésre. Elek már magánkívül volt. Am agytekervényei még dolgoztak, végső elkese­redésében előkapta a fiától etkunyerált kapsz- lis pisztolyt. Túszul akarta ejteni önmagát, hoey váltságdíjként a Bár ne tette volna, hi­szen minden fondorlat kárba veszett. Lepkési- né nem vonta kérdőre férjét a levél miatt, sőt megjegyezte, hogy egál­ban vannak. Mert ő is megcsalja urát, és a szívtipró nem más, mint Ficere III.. az alkondási center. A kapus bosszút esküdött Ficere III. el­len. A pályára érve Elek előtt összedőlt a világ: dugába dőlt minden. Va­sárnap délelőtt a fel­mondási pulyák kint bóklásztak a legelőn, az­az a pályán. és egyikük észrevette a cukorspár­gának álcázott cukor­spárgákat. Gyorsan ösz- szeszedték mindet. hi­döntetlent kérje. Peché- re tette, mert előkapván a félelmetes mordalyt. véletlenül a mellette álló Üllősi gyomrájba könyö­költ. A felkonfdásiak cu­korbeteg kovácsa az ese­tet inzultusnak vette, és csupán önvédelmileg tarkón tagiózta Eleket, aki összecsuklott, mint középen a buszok. Mire magához tért. mar csak másodpercek voltak hátra a mérkő­zésből. AzonnaJ az elektromos eredményjel­zőre pillantott, amit a kocsma felőli kapu mö­gött álldogáló öt-öt klottgatyás, illetve mac­kóalsós suhanc jelentett. Működése egyszerű volt és az áramkimaradás sem veszélyeztette: ami­kor a hazaiak szereztek gólt, egy klottgatyás, az ellenfél találatakor egy mackóalsós gyerek. ro­hant a hírrel a kocsmá­ba. Amitől az ott ülő törzsközönség vagy fel- viHanyozódott, vagy sem. Elek alig akart hinni a szemének, hiszen mind a tíz gyereket lát­ta, így null-null (pardon nulla-nulla) volt az eredmény. Sőt éppen Ficere III. került ígéretes helyzet­be a hazai kapu előtt. Am ekkor valami várat­lan történt. Elek — nyil­ván még sokkhatás alatt — felkiáltott: Hajrá, Lendkerék! Amire Fice­re III. megrémült és elesett, ö még ilyet nem hallott! Ez volt a szeren­cséje. mert a kapujából kirohanó Lepkési már nem tudta korrigálni röppályáját, és a csatár helyett egy tehén lángo­son landolt. A labda pe­dig akadálytalanul ván- szorgott a háló helyére. Az éber játékvezető előbb kerékpárja felé osont, majd a nyeregből előbb megadta a gólt, aztán lefújta a mérkő­zést. A bravúros ered­ménnyel a Lendkerék teljesítette célját: az al- körzeti sokadosztály utolsó előtti helyén végzett. Mán László Hat hónapig Kótajban. Ibrány- ban. Nagy kálióban edzegetett, majd fél évre Kótajnak kötelez­te el magát. Már-már veszni lát­szott minden, elkönyvelte magá­ban azt, hogy a megyei I-ből megy „nyugdíjba”. amikor az Asztalos SE megkereste és gyor­san „berántotta” katonának . . . Két évig az NB II-ben — meg­elégedésre — védett. Várta a „Szpari” ajánlatát, helyette a Ti- szavasvári Lombiké érkezett. Még meg sem melegedett rajta a ka­pusmez, már átigazolt Kótajba, majd Baktalórántházára. Kereste a kiugrás lehetőségeit. Végül két éve Rakamazra került. Nyáron, mikor Buús György lett a rakamaziak edzője, meg­változott a kapusok számára az edzések menete. Az egykori ka­pus „szakító” tréningeket tart. A hangulatember Fenyvesi, aki ha úgy hozta a sors, kivédte a leg­lehetetlenebbnek látszó labdákat is, máskor meg potyagólokat ka­pott, egyre jobban megváltozott. Lehiggadt, megnyugodott, maga­biztosan irányítja hátulról játé­kostársait. A ruganyos kapus emellett továbbra is vállalja a rizikót, bátran belemegy a csí­nyekbe. még ha ezekből egy-két kéz- és lábtörés ki is jut neki. Nem mondott le a feljebb ke­rülésről. Ha a csapat megtartja lendületét, már jövőre egyet lép­őét felfelé. A zavaros végre kezd kitisztulni Fenyvesi szamára. Máthé Csaba 'akik elérve a „nyugdíj'korha- 'tárt", befejezve sportpályá­iul fásukat, mintegy levezetés­ként jönnek vissza. Azokra, akik segíteni tudják a sza­bolcsi csapatokat a feljebb lépésben. A névsor Siposné Tóth Ibolyával kezdődik. Hét évet kellett visszapörgetni az új­ságot ahhoz, hogy találkoz­zunk nevével. Akikor, 1980- ban fél csapatra való játékos vonult vissza az NYVSSC ,női röplabdacsapatá'tól. Ma­radtak az ifik, élükön Tóth Ibolya. Az érettségi előtt álló tehetséges játékost a Nyír­egyházi Tanárképző és a DMVSC szakvezetője is meg­kereste. Döntött az elérhe­tőbb cél az NB I-es tagság lehetősége, Debrecenbe adta be jelentkezését a Tanító­képző Főiskolára. Nem is csalódott. Az első év után bejutott az együttes •az NB I-be, ahol azóta is szerepel. Ibolya elvégezte a főiskolát és közben kezdőjá­tékosként lépett pályára. Bár töhbször javasolták a DMVSC vezetői, hogy meg­oldják lakásgondját, mind­annyiszor nemet mondott. Vállalta a napi ingázást a két megyeszékhely között — haza akart jönni. Az 1986-os évet még vé­gigjátszotta, majd anyai örömök miatt már nem kezd­te el a felkészülést az idei évadra. Júniusban ikreknek adott életet. Ekkor már ko­molyan fontolóra kellett ven­nie: vállalja továbbra is az ingázást, vagy elfogadja a SZÁÉV SC egyre gyakoribb átigazolási ajánlatát? Az utóbbi mellett döntött, azért is mert a csapat veret­lenül áll az NB II-ben és ha­sonló a célja, mint annak idején a DMVSC-nek volt: bejutni az NB I-be. Ibolya három hete kezdte meg az edzéseket. Januárig óvatosan, azután már teljes intenzitással szeretne készül­ni új csapatával. Egyelőre átigazolási lapjára nem ke­rült oda a végső aláírás, a két egyesület nem egyezett meg egymással. 1980-ban mindenfajta költségtérítés nélkül igazolták át a debre­ceniek Ibolyát. Most hasonló eljárást remél a SZÁÉV is. (máthé) Cselgáncs vb Vasárnap újabb 2—2 női és férfi súlycsoport küzdelmei­vel befejeződtek a 15. csel­gáncs világbajnokság verse­nyei Essenben. A záró négy kategória csatái előtt sok szó esett a szombati döntőkről. Nem ok nélkül, hiszen már korábban is akadtak megle­petések. . Ezúttal is Japán sportolói játszották a főszere­pet, most szerezték ötvene­dik vb-aranyérmüket, őrzik hegemóniájukat. Másik szem­beötlő tény: kis nemzetek — Tajvan, Ausztrália — kerül­tek az éremszerzők közé. hoz igazolt, Balogh András lett az edzője. — Karrierjét tehát falujá­tól számítja? — kérdezem a ragyogó szemű játékost. — Tulajdonképpen igen — bólintott. — De már koráb­ban is játszottam. — Hol? — Az udvarunkban Ilona nevű nővéremmel, aki ismert játékos volt, később Buda­pestre került. — És már akkor észrevet­ték? — Hát. .. nem hagytam magam, s ez jó ajánlólevél volt. Közben Szálkán kapott munkát. Mondja: megbecsü­lik, jól érzi magát csapatá­ban, ahol beállósként kez­dett, most átlövő, a kényszer vitte rá, hogy elöl legyen. — Közepes NB IX-es csa­pat a mienk — mutatja be együttesét — korábban az NB I B-ben is játszott a szál­kái gárda. — Mit jelent játékosnak lenni Mátészalkán? — Azonkívül, hogy sokan ismernek, tisztelnek bennün­ket — kevés mást jelent. He­ti négy edzésen veszünk részt, ehhez jönnek a mérkő­zések. Munkahelyén segítik ab­ban, hogy rendszeresen kézi­labdázzon. Igaz, egy sportoló hamar megsérül, de Marika nem kényeskedő típusú lány, nem tagadja, otthon is sokat dolgozik. A sikerek megsok­szorozzák erejét, ilyenkor még szorgalmasabban készül csakúgy, mint csapattársai, akikkel jó kapcsolatban áll. — Mit csinál szabad idejé­ben? — Szabad idő? — kérdez vissza. — Ilyen nálam vajmi kevés van. Ha nem edzek, vagy dolgozom, odahaza ténykedek a ház körül édes­anyámmal és egyik bátyám­mal. Disznót hizlalok, libát, baromfit nevelek ... — Miért csinálja, játszik? — kérdezem. — őszintén mondom, már többször felmerült bennem a gondolat, abbahagyom a játé­kot. De nem tudom megten­ni. A többiekért, a csapatért csinálom, s mivel inkább a szívemre hallgatok — játszom tovább. — Hogy gólerős vagyok-e? — morfondírozik. — A csa­patban legtöbbször Papp Magdi, Rácz Adél és jóma­gam osztozunk a gólokon. Az utolsó mérkőzéseken — saj­nos — kevés találatom volt. — Mit gondol, ki az, aki a legjobban ismeri? — Hm ... Talán édes­anyám. Ő azonnal megérzi például, ha valami nem stimmel, rögtön észreveszi, ha szomorúan megyek haza. — Mi tud szomorúságot okozni? — Ha lélektelen játék után kapunk ki, meg az, ha igaz­ságtalanság ér. — Mi a legnagyobb öröm? — Természetesen, ha jól játszom, és nyer a csapat. Laczkó Máriát minden mér­kőzésen ott találni a szálkái csapatban. Nélküle el sem képzelhető a szatmári együt­tes. Amolyan győzni akaró típus, húzóerő. — Van egy nagy célunk mondja most már felszaba­dultan. — Szeretnénk NB I B-s csapatban játszani Má­tészalkán. Kovács György Még nem hagyja afcba

Next

/
Thumbnails
Contents