Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-21 / 275. szám

Áradszky Valamikor egy ország tinédzser­lányainak ked­vence volt. Alig­ha van olyan fa­lu, ahol ne dúdol­ták volna a dalt: „Isten véled édes Piroskám”... A Piroska első alka­lommal 1967 tava­szán hangzott el a rádió Tessék vá­lasztani nyilvá­nos tánczenei hangversenyén. Sok tizenéves ezt választotta. Na­ponta legalább 150 —200 levelet ka­pott, az ország leg- eldugodtabb fal- vaiból is * írtak Áradszky Lacinak. — Ne felejtsük, akkor csak 1 fo­rintba került a bélyeg — fűzi hoz­zá humorosan. — Nem járt velem rosszul a posta. (Átköltözéskor 8 —9 zsáknyi leve­le volt!) — Valamennyire válaszol­tál is? — Ha írnom kellett volna,- talán még most is asztal mellett ülhetnék. Egyre es­küszöm : fényképet minden levélírómnak küldtem. Budapest, Nagymező utca 22—24, II. emelet 2. Csupán néhány napja, hogy az új otthonba költözött. Alkotói rendcsinálás közben telep­szünk asztal mellé. A fara­gott könyvespolcokon már szépen, katalogizált rendben sorakoznak a világ- és ma­gyar irodalom klasszikusai, filozófiai művek, a görög, római bölcselőktől napjain­kig, bár még sok-sok min­dennek keresi a helyét, az Aradszky-sikert jelentő le­mezek (három) az egyszerű, paraszt faragású sublót fe­lett függnek a falon, a csil­logó rézággyal szemben. Táncdaltörténelmünk ábé­céi. Magyarországon az első aranylemez az Isten véled édes Piroskám volt, a máso­dik a Pókháló. (A harmadi­kat az „Annál az első ügyet­len csóknál” slágerért kapta Áradszky.) — Valamennyire, de erre különösen büszke vagyok, mert az 1967-es táncdalfesz­tiválon a közönségtől 101 ezer (!) szavazatot kaptam — fűzi hozzá. Sokak kedvence. Volt? Ma is! Aradszkyt lehet kedvelni vagy nem, kifogásokat ke­resni éneklésében, előadásá­ban, vagy elismerni. Sorol­hatnám a pozitív és negatív, joggal vagy indokolatlanul ráragasztott jelzőket, minősí­téseket, de egyet nem lehet: nem tudomásul venni! Ne­gyedszázada van a hullámos pályán. Énekel, fellép, taps­ra éhes, nosztalgiát ébreszt, szeretetre vágyik, hangulatot teremt-idéz, érzelmeket ka­var, visszavarázsol tinédzser ölelkezéseket. Hogyan készül a 25 éves jubileumra? Azt mondhat­nám, „Aradszkysan”. Tisz­tességgel! A tv 2-es műso­rán már láthatták-hallhat- ták november 19-én jubileu­mi koncertjét. Rendszeresen fellép a Vidám Színpadon, kedves barátjával, a „kis” Kabossal, a Kabos Show- ban. S ha rajongói hallani szeretnék, hazavihetik hang­ját, az Üjra itt vagyok-le- mezt az üzletből. Űjra itt van? Laci eisern ment. Kér, hallgassunk meg egy dalt. Könnyes levelek . .. Szép, dallamos, melankoli­kus. Készül egy új váloga­tás, az újabb nagylemez. Ez az egyik nóta. S míg a dal­lamokkal igyekszem azono­sulni, befogadni, töprengve pásztázom a könyvszekrény rendezett műveinek címeit, a neves világhírességeket. Óha­tatlanul is megfordul a fe­jemben: mint sok-sok min­denki mást, Aradszkyt sem ismerik eléggé az emberek. Legalábbis nem olyan mély­séggel, hogy elfogadhatóan értékeljék is. A fővárosban született, s töltőtoll javítással kereste el­ső betevő falatjait. — Nekem is az volt a vá­gyam, mint sok-sok fiatalnak a 60-as években: kiugrani. Nem gondolom, hogy más­ként lenne most — bölcsel- kedik. — Nem tudom, mi­nek vagy kiknek köszönhe­tem, de nekem eddig szinte minden elsőre sikerült. Ezt igyekszem megbecsülni. Ér­dekel a jó könyv, a filozófia, a tanulás, a jó barátok, a politika, minden, ami körü­löttem van. Ezek nélkül nem tudnék élni. Éppen az este hallgattam a tv Hírhátteré­ben Bereczet. Izgalmas volt. Természetesen elsősorban a szakmám érdekel. Itt szeret­nék igazán otthon lenni. És hogy Laci népszerű-e? Negyedszázad alatt írt neki nótát Fényes Szabolcs és Szi- kora Róbert, Bágya András, Ihász Gábor, Dobos Attila, Szenes Iván, S. Nagy István, Máté Péter, Faragó Judy István, Malek Miklós, Komár László. — Hány nótát tudsz? — Legalább 300 rádiófel­vételem van, 70 kis- és há­rom nagylemezem — így vá­laszol rá. Vécsey Ernőnél és a rádió stúdiójában tanult énekelni. Bejárta a világot. — És felléptem a Szondy utcában, hatévesen — mond­ja a legkomolyabban. — A rózsafa virít az ablakom alatt c. dallal arattam sikert. Szívesen megyek Szabolcsba, ahol sok barátom vár. Ren­geteg élményem volt. Egyik éppen a nyíregyházi „Karfi­ol” bárban, tudod, a Piac Étteremben. Lement a mű­sor, amikor a konferanszié bejelentette: „Most pedig le­het kérni a művész úrtól!” Erre a hátsó sorokból egy szeszes hang megszólal: „La­G. Nagy Ilián; Szívünk a jelvény Élni kell fiúk élni nem csak éldegélni bölcsebb s szebb idők másképp sose jönnek Tudni, hogy mi történik fényre homály miért rakódik ha másért már nem is lenni hűséghez hűnek lenni Mozdulni ahogy rügy kipattan nem rejtve gondolatot mit a szellem megérlelt de eddig bújtatott Miféle vágy az mely csöndre inthet miféle jövő ha elköszönhet Élni kell fiúk élni vérkoszorús szívünket jelvényként viselni cikám! Kérlek, szólj már a pincérnek, hozzon nekem egy üveg sört. Óriási derültség. Én szóltam, s a vendég meg­kapta a sörét...” A Kálvin tér átépítésekor a most nagy sikerrel Ausztriában szerep­lő Kovács Jóskával igyekez­tünk fellépésünk színhelyére eljutni. Mellettünk megállt egy rendőrségi gépkocsi. A Jóska átszállt. Várunk, vá­runk, de már untam, félő volt, lekössük az előadást. Kiléptem a kocsiból, kinyi­tottam a rendőrségi gépko­csit, s odaszóltam a Jóská­nak: Ne szórakozz, Jóska! Elkéssük a fellépést. Erre el­engedték. Amikor beült a kocsinkba, megszólalt: Te is­merted a rendőröket? Nem én — válaszoltam. — Én azt hittem, hogy te ismered. így „menekült” meg 500 forint büntetéstől. Ez is Áradszky. Egyik al­kalommal Debrecenben, a Bikában léptek fel, Szécsi Palival. Műsor után kvater- káztak. Meglátott a sarok­ban egy szakállas, elég topi- san öltözött idős embert. Koldusnak vélte. Odahívta az asztalhoz. — Legyen a vendégünk, öreg. Kérjen mindent, ami­hez kedve van — mondtam. — Mint később megtudtam, a brooklyni főrabbi volt, aki egy csomag Pali Mail ciga­rettával ajándékozott meg bennünket. Képzelheted, hogy meglepődtünk! Ostromolták a nők. — Egyikük rettenetesen kitartó volt. Nem tudom, há­nyadik levelében kért, ve­gyem el feleségül. „Légy egy kicsit türelemmel. Ha eddig tudtál várni, várj még egy keveset.” Azóta is várhatja. Áradszky László nős, fele­sége a televízióban fodrász­ként dolgozik, fia, Zsolt el­sős gimnazista. Áradszky szereti az életet, a kiváló borokat, ételeket. Nagy ínyenc, kiválóan főz. Soltvadkerten, az európai hí­rű, védnöki táblát jogosan viselő Szakái László vendég­lős, mesterszakács készítette el Áradszky kedvencét, amely állandóan szerepel a nem mindennapi, a részletes receptet közlő étlapon, — Áradszky iránti tisztelete je­léül pedig művészfényképé­vel ellátott soltvadkerti riz- linget palackozott. Szinte muzeális értékű. Ezt is Áradszky 25 éves jubileumá­ra. Kedvenc-e Áradszky? — Ügy érzem, boldog em­ber vagyok. Egész évben ju­bilálok. Ars poeticám: azt szeretem, ha egész évben ka­rácsony van. Farkas Kálmán Elfogult vagyok, nem is ta­gadom. Amikor jó tíz éve mellékutakon kezembe került a Lehel-pályázat Bizottságá­nak kiadásában, Rómában megjelenő Vénasszonyok nya­ra című Domahidy-regény, rádöbbentem, hogy a glóbusz másik felén élő szerző innen, ebből a tájból szakadt ki, és lélekben nem is távozott tő­lünk soha. Akkor döbbenten olvastam ezt a gyónást, és szívembe zártam őt, mert olyan világot mutatott meg, amit ismertünk, tudtunk ró­la csak irodalmunkban (ál-)- szemérmesen sokáig elhall­gattuk. És most az ausztráliai Perth-ből hazajött Domahi- dy András; a könyvhéten hosszú sor várakozott türel­Vonzás és taszítás pj _________ Minden em­• bér legtenmé­■ film szelesebb igé­* nye, hogy pon- tosan tájéko­zódhasson szőkébb és tá- gább .környezete dolgairól, a világ jelenségéiről, mert a valós tények, összefüggések ismeretének hiányában hi­bás viszonyulási módokat, helytelen reflexeket alakít­hat ki önmaga számára. A művészet a maga eszközeivel segít az egyénnek a szüksé­ges tájékozódási pontok megtalálásában. (A szóra­koztató alkotások, amelyek külső megjelenési formáju­kat illetően nem különböz­nek a művészitől, csak lát­szólag kínálnak hasonló se­gítséget, s aki általuk akar a világra érvényes tanulságo­kig eljutni, könnyen tévútra kerülhet.) Az alkotás azon­ban, amely a művész világ­képét közvetíti a befogadó­hoz, a közönséghez, nem fel­tétlen pontos tükörképe a va­lóságnak. S még ha áz is, akkor sincs semmiféle garan­cia arra, hogy a birtokba vé­tel folyamatában úgy épül­nek be tanulságai a szemé­lyiségbe, úgy értelmeződnek összefüggései, hogy azok a humánumot megtestesítő ál­talános emberi, a helyes ál­lamipolgári magatartás ösz­tönzői, megalapozói lesznek. Egy-egy mű hatása sok té­nyezőn múlik, s a hatás ma­gát a személyiséget is meg­oszthatja. Érdemes ezeket az össze­függéseket elvileg is végig­gondolni, mert gyanítható, hogy a most mozikba kerülő film, A pókasszony csókja mind érzelmi, mind pedig in­tellektuális hatásait illetően jelentős módon megosztja majd a közvéleményt, és sokan magukban is átélik a vonzás-taszítás együttesen ritkán jelentkező élményét. Nem alaptalan az a félelem sem, hogy az érzelmi-indu­lati hatások elterelhetik a fi­gyelmet Hector Babenco filmjének gondolatiságáról, és a tanulságok felelős mér­legelésének akadályává vál­hatnak. A pókasszony csókja sok tekintetben mutat rokonvo- násotkat Makk Károly Egy­másra nézve című filmjével, s ez utóbbi közönségfogad­tatása sejteni engedi, hogy mit várhatunk most, egy té­májában azonos mű bemuta­tásától. Olyan cselekménnyel szembesülhet a néző, amely két tematikai elemet — a po­litikumot és a hasonló nem­hez vondózásit — kapcsol össze. Makk hősei nők vol­tak, Babencoé férfiaík, s ter­mészetesen más az a politi­kai küzdő- és erőtér, amely­ben megjelennek ezek az emberi viszonylatok. De a közéleti szálnak a magán­életivel való egybefonása, a kettő egymásra hatása mint természetes életközeg, egy­formán érvényesül mind­kettőben. A film elkészülésének kü­lön érdekessége, hogy az alapját képező regény szer­zője (Manuel Púig) argen­tin, a forgatókönyvíró (Leo­nard Schrader) amerikai, a forgatásra Brazíliában ke­rült sor, a színészek angolul beszélnek (a magyar szink­ron kitűnő!), Hector Babenco pedig argentin születésű. Ezek az összefüggések sej.- tetni engedik, hogy a közéle­ti szál a dél-amerikai politi­kai élet sokszínű (bár ezek általában rembrandti színek) világát tükrözik. Erről a te­repről a filmek jóvoltából is elég sokat tudunk. Az Ost­romállapot, az Eltűntnek nyilvánítva, Miguel Littin Chile filmje, hogy csak a leg­ismertebbeket említsük, ele­gendő bepillantást nyújt az ottani körülményekbe. Az alapképlet lényegében min­denütt azonos: adott egy diktatórikus hatalmi rend, amely szükségképp megszüli a maga ellenzékét, amely tö­megbázist igyekszik terem­teni a demokratikus formák megvalósítására irányuló harcához. Ezért akár azt is mondhatjuk, esetleges, hogy A pókasszony csókja Brazí­liában játszódik, mert gya­níthatóan a börtönviszonyok sem, a hatalmi manipulációk sem nagyon különböznek a hasonló társadalmi berendez­kedésű országokban. A film politikumát kifejező gondolatmenet teljes egészé­ben ‘elfogadható. Valentin, a börtönbe zárt újságíró azok­nak az eszményeknek a kép­viselője, amelyekért az adott körülmények között csak il­legalitásban lehet küzdeni, il­letve a nyílt konfrontáció a hatalommal a személyes sza­badság elveszítéséhez vezet. Elkötelezettsége tiszteletet parancsoló, s figurája azért válik élővé, s nem egy poli­tikai gondolat sematikus képletévé, mert a magánem­beri arculata kellően egyéni- tett, a formáHhatóság készsé­gét hordozza. Börtöncellájába a hata­lom egy homoszexuális el­ítéltet rak, hogy segítségével információkhoz jusson. Ezt az alakot, aki vágyakból, filmtörténetekből, álmokból sző magának egy hamis, de számára kellemes világot, William Hurt alakítja. Telje­sítményét az 1985-ös cannes-i fesztivál legjobb férfialakítás díjával, 1986-ban a legjobb férfiszínésznek járó Oscar- díjjal ismerték eil. Kétségkí­vül olyan személyiséget kell elfogadtatnia a nézővel, aki­vel kapcsolatosan minden normális nemiségű ember szükségképp ellenérzéseket táplál, s ezt talán előítélet­nek sem lehet minősíteni. A film legizgalmasabb kér­dése, hogy a börtöncella zárt terében miként működik a személyiségek egymásra ha­tása, miként formálódnak a jellemek, a változások meny­nyit tükröznek a másik jelle­méből, melyikük formálódik át inkább, s egyáltalán: a személyiségiben bekövetkező változások milyen mérték­ben gazdagítják vagy szegé­nyeik az eredeti jellemkép­letet. A film realizmusa sehol sem botlik, minden cselek- ménymozizanat hitelesen mo­tivált. Nincs okunk kétel­kedni, hogy egy ilyen kapcso­lat így is alakulhat. De a kapcsolat alakulásának Ba­benco által elhelyezett hang­súlyaival szemben lehetnek fenntartásaink. Hamar Péter Hamarosan a mozikban: Leszámolás Hongkongban — ame­rikai krimi. Vénasszonyok nyara mesen a nyári záporban áz­va, hogy a szerző dedikálja a Magvetőnél újabb kiadásban megjelenő szenzációs köny­vét. Igen, szenzációs, de nem feltétlenül a szerző személye miatt. Gyanítom, hogy nem is a téma miatt, hanem a re­gény csodálatos nyelvezete miatt, amit a világon csak itt, a szamosháti emberek tudnak mívelni; a történelmi atmoszféra kiszakított villa­násai miatt, amit egyedülál­lóan és hitelesen tud bemu­tatni, úgy, hogy a regényhő­sök talán még mindannyian szimpatikussá válnak, pedig, hát, akad köztük arisztokrata is ... Igen, igen az arisztokrácia. Valóban szó van az arisztok­ráciáról, de ebben az önélet­rajzi fogantatású műben a birtokát vesztett, egykori földbirtokos úri osztály ké­pét kapjuk. Becsky Pál, a fő­hős, ha szabad behelyettesí­teni a szerző személyével, nem arisztokrata már, csu­pán egykori birtokos. Ez pe­dig más fogalom. A Domahidy-dédapa, a Jó­kaival parolázó Szatmár me­gyei főispán Viktor nevű fia annak a gróf Teleki Sándor­nak vette el a leányát, aki Petőfinek volt barátja Költőn és Nagykárolyban. Ebből a házasságból született D. György, a későbbi népszerű mátészalkai kórházi főorvos. Ö volt az apja a regényíró Andrásnak és Miklósnak. Er­re az időre már a grófi nim­busz degradálódott és a ma­gyar úri társadalomból né­hány szatmári család csak majmolta az arisztokratát. Becskey Pál és gróf Jár- chevich Dusán amerikai fog­ságból jönnek haza és egy előre megsejtett világba ér­keznek: kiosztották az egyko­ri birtokot, a létalapot; ép­pen ezért, hogy itthon élet­ben maradjanak, új életet kell kezdeni. Ez kinek-kinek sikerül is — majd követke­zik a bukás, börtön és emig­ráció. Mennyi ismerős arc a há­ború végéről, a koalíciós időkből! Némelyik regény- hőst igazi, mai nevén is fel­ismerhetnénk! Ismerős a táj (Szamosangyalos és környé­ke), a figurák, az egykori hősi küzdelmek és ballépé­sek, a tenniakarás igazi vá­gya és a tökfilkók utálatos­sága. Szívszorító a megtalált ha­záért való ragaszkodás, az új életkörülmények és társadal­mi-politikai változásokhoz való igazodni próbálás, de a sötétben bújkálók kíméletlen ábrázolása is. A főhős akart, de nem tudott igazodni az új világ törvényeihez. Az okok ismeretesek. Számára elve­szett az otthon — de nem veszett el véglegesen a haza. Nem veszhetett el, mert él­jen a földgolyó bármelyik sarkán is — egyszer vissza­talál. (Domahidy András: Vén­asszonyok nyara. Magve­tő, 1987. 302 p.) Nyéki Károly KH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. november 21. dlfr

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents