Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-21 / 275. szám
Sikerek útján a Nyírség Levéltári kutatás után saját ruha A tanár jött ide A nyelv: híd a nemzetek között Az immár négy éve történt újjászerveződését követően szinte berobbant a hazai néptánc élvonalába a KI- SZÖV és a tanárképző főiskola fenntartásában működő Nyírség Táncegyüttes. Bizonyítja ezt számos hazai és külföldi fesztiválsiker, a Művelődési Minisztérium által 1985-ben odaítélt Kiváló Együttes cím és az amatőr néptáncmozgalom legmagasabb elismerését jelentő Arany I. minősítés megszerzése. A hazai néptánc követeiként az elmúlt években bemutatkoztak Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban és az NSZK-ban. Fellelhetők tevékenységük nyomai megyénk néptáncarculatának alakulásában is. Demarcsek György, az együttes vezetője örömmel idézte föl a több éve tartó elmélyült alkotómunkát, áz éjszakába nyúló, embert próbáló készülődéseket, a soksok lemondást követelő fellépéseket és a mindezeket feledtető sikereket: a közönség és a „szakma” elismeréseit. A sikerek jórészt annak köszönhetők, hogy sikerült egy őszinte, baráti kapcsolatokra épülő alkotóközösséget teremtenünk. A társaság zöme pedagógus, de található közöttünk kozmetikus, adminisztrátor, karbantartó, számítógép-kezelő, közgazdász és pszichológus is. Ez a sokféleség nemhogy szétválasztott volna, hanem inkább gazdagított bennünket a sok közös együttlét során. Az együttes jelenlegi tagjain kívül még sok ember keze nyoma benne van az eredményeinkben. Közülünk említésre méltó Dede Zoltán és Balázs Gusztáv neve, akik korábban az együttes vezetőiként is tevékenykedtek. Sikereink méltó részesei zenészeink, a Galibanda együttes is. Ök a szűkös anyagiak ellenére is kitartottak mellettünk, és vállalták a Debrecenből való átjárás nehézségeit. Ide kívánkozik még az egyéni siker, hogy időközben az együttes tagjai közül Antal Ilona, Darai Dóra, Üjlaki Marianna, Bis- tey Attila, Szilágyi Zsolt és jómagam kaptuk a Népművészet Ifjú Mestere kitüntető címet. Az együttes a hazai sikerei mellett a külföldi bemutatkozásaiért is megérdemel egy főhajtást. Mit jelentettek az együttes számára a határainkon túli megmérettetések? Nagyon sokat — mondja Szilágyi Zsolt, aki amellett, hogy itt táncol, a nagykállói Kállai Kettős népi együttes vezetője is. Mindenekelőtt el kell mondani, hogy a nyugateurópai emberek korántsem ismerik kellően térségünk folklórját. Meglehetősen szokatlan nekik a mi élénk végtagmozgással járó táncunk, de a számukra kuriózumnak számító fellépéseinket szívesen fogadták. Nagy felelősség és egyben lélekemelő érzés volt nekünk, a magyar népi kultúra követeként odakint színpadra lépni. Ez mindnyájunktól a szokottnál nagyobb összefogottságot igényelt, ugyanakkor az ottani sikerek méginkább hitet, tartást adtak a munkához. — Hogyan határozhatók meg az együttes művészi törekvései ? — Alkotói hitvallásunkban mi a „magyarnótázó” divattáncokkal szemben, az autentikus táncolás mellett köteleztük el magunkat — válaszol az együttes vezetője. — Törekvésünk a kárpát-medencei magyarság, ezen belül főképp megyénk egyes tájegységei táncanyagának anyanyelvi szintű tolmácsolása. Munkamódszerünk nem koreográfia-centrikus, hanem az alapos néprajzi ismeretek alapján történő anyagtanulására törekszünk. — Sokat adunk a megjelenésre, a viseletek hitelességére is — veti közbe Szilágyi Zsolt. — Ruháinkat a szűkös anyagi lehetőségeink miatt rendszerint magunk tervezzük. Ezt persze minden esetben levéltári kutatások, a fellelhető fotók tüzetes átvizsgálása előzi meg. — Melyek az együttes tervei? — Szeretnénk még többet tenni a néptánc népszerűsítéséért — hangsúlyozza Demarcsek György. — Késik ugyanis annak felismerése, hogy az együtt-táncolásban hatalmas nevelőerő, szellemi és érzelmi gazdagság rejlik. Kiaknázásának színterei főleg az általános iskolák lehetnének, ahol akár választható tantárgyként is tanulhatnák a gyerekek. Próbálkozásainkat ez idáig itt nem kísérte kellő fogadtatás. Örömteli azonban — és ebben nekünk is részünk van —, hogy a helyi tanárképző főiskolán, az énekszakos hallgatók részére már folyik néptánctanítás. — Van tennivalónk a saját házunk táján is. mégpedig az utánpótlás biztosítása terén. A katonáskodók és a kismama szerepet betöltők folyamatos pótlása nem kevés gondot okoz. Fontosnak tartjuk még az együttes egyéni arculatát mutató táncait — különösen a nagyecsedi táncanyagra épülő Ecsedi táncok és a mezőségi eredetű Bonc- hidai táncok című koreográfiákat a megszokott színvonalon tartani. Gonda Lajos Az igazi nemzetközi közeledést, a népek közötti barátságot, egy másik ország, nép megismerését nehezen lehet elképzelni anélkül, hogy a nyelvét ne ismernénk. Egy más ország lakóinak életébe, kultúrájába igazán belelátni csak a nyelven keresztül lehet. Ezért a nyelvtanítás nem csupán nyelvészeti ügy. hanem a népek kölcsönös megértésének, a nemzetközi barátságnak is fontos eszköze. A nyelvtanárok tehát nemcsak nyelvészek, hanem diplomaták is. Kétszeresen is diplomaták azok a nyelvtanárok, akik egy idegen országban, idegen nyelvként tanítják az anyanyelvűket. Nelli Ivanovna Zaplatkina, a kijevi idegen- nyelvek tanárképző főiskolájáról érkezett Nyíregyházára, a tanárképző főiskola orosz tanszékére, hogy a jövendő orosztanárok nyejvi oktatását segítse. Korábban az Ukrán Akadémia Nyelvtudományi Intézetében dolgozott, tudományos munkatársként, így személyében az orosz nyelv magasképzettségű kutatóját tisztelhetjük. Magyarországra részben diákjai miatt került. Rendhagyó módon. Arrói ugyanis gyakran hallani, hogy a sikeres nyelvtanulás után — mivel a tanuló látatlanban is megkedveli az országot, amelyikről tanul — ellátogat oda; arról viszont már ritkábban, hogy a tanár látogat el tanítványai kedvéért az országukba. Zaplatkina tanárnő esetében ez történt. Az idegen nyelvek tanárképző főiskoláján, ahol több mint 40 országból érkező diákokat tanított 1979 óta, a magyar diákok nyerték meg leginkább a tetszését. Kiváncsi volt, hogy milyen lehet az az ország, ahonnan any- nyira felkészült, és érdeklődő diákok érkeztek. Költőien fogalmaz. — Ahogy a harmatcsepp- ben tükröződik az egész ég, úgy tükröződtek ennek a kis Magyarországnak és népének tradíciói és kultúrája is a Szovjetunióban tanuló diákokban. Nagyon jó volt együtt dolgozni a magyar fiatalokkal. Ifjú emberek között lenni egyébként is kellemes. A diákok nem hagy ják megöregedni a tanáraikat. A magyar hallgatókat külön is nagyon megkedveltem, mert szakmai érdeklődésük széles. A legjobb csoportomat Kijevben a magyarok alkották. Olyan alappal jöttek, hogyha mi abba elvetettük a magot, rögtön szárba szökkent. Rendkívül aktívak, érdeklődők és fogékonyak a magyar diákok. — Nagyon örvendetes, hogy ilyen kedvező véleményt alakított ki rólunk. Sajnos nekünk a hazánkban folyó nyelvoktatásról nem a leghízelgöbb a véleményünk. Bár csak két hónapja tanít Magyarországon a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán orosz nyelvet, mégis megkérdezném mi a tapasztalata az itt folyó nyelvoktatásról? Mennyire felkészültek az orosz nyelvet tanuló főiskolai hallgatók? — Az itt eltöltött rövid idő után még valóban nem tudok megalapozott véleményt mondani. Úgy mondják nálunk. a jó harang az érintéstől is megszólal, tisztán zeng. Úgy látom, a csoportjaimban is mindenütt van két-három harangocska. — Nem kétséges, egy nyelvet legjobban az anyanyelvű tanártól lehet elsajátítani. Minden egyetem és főiskola — legalábbis ahol komolyan tanítanak nyelvet —, foglalkoztat külföldi vendéglektorokat. Miben látja a külföldi lektorok legfontosabb szerepét? — Erről leginkább a diákokat kellene megkérdezni — neveti el magát. — Voltaképpen rendkívül meg vagyok elégedve magyar kollégáim orosz nyelvtudásával is. Ám mindezek ellenére az a véleményem, hogy az igazi nyelvi fordulatokat, nü- anszokat csak az anyanyelvet beszélőktől lehet megtanulni. Aki pedig ráadásul az orosz nyelvet oktatni is fogja, annak feltétlenül szüksége van erre a segítségre. Egyébként munkám értelmét csak akkor fogom megtalálni, ha a kollégáim is megértik, hogy nekik is szükségük van rám. Zaplatkina tanárnő egyébként egy tudományos munkán dolgozik. Szakmai érdeklődés is vonzotta hazánkba. Képzettsége szerint nyelvész. nem minden nyelvtanár rendelkezik ilyen diplomával. A nyelvtörténet, stilisztika mellett az összehasonlító nyelvtudomány érdekli, és egy komolyabb munkában kívánja majd az orosz nyelvet összehasonlítani a teljesen más szerkezetű magyar nyelvvel. Tulajdonképpen Kijevben a nyelvészeti kutatásokra készítette fel a negyed- ötödéves diákokat. Az itt szerzett tapasztalatai egyébként megegyeznek Kodály Zoltánéval, aki azt vallotta, ha valaki megismer egy idegen nyelvet, az a sajátját is jobban ismeri. — A nyelv híd is lehet — folytatjuk a beszélgetést. — Híd — teszi hozzá, amelynek közös erőfeszítéssel kell épülnie. Tulajdonképpen fordításokból is többé-kevésbé megismerhetjük egy idegen nép kultúráját, hazáját és hagyományait. De hogy ezt az ember személyesen, a leikével fogadja be, arra csak akkor van lehetőségünk, ha a nyelvet is ismerjük. Saját nyelvünkkel ízlelgetve fok- ról-fokra kell megismernünk és megszeretnünk egy másik népet. Ehhez ad személyes élményt a nyelv. Bodnár István Színpadon a Nyírség m m diófáiról felszállt a varjúse- U reg. Fekete, végnélküli fo- SJf lyam a horizont peremén. wP:1' a búzavetésre tart. — Érzik a hideget, a telet — mondom — nagy böjtjük következik. Aki mellettem áll, javakorú férfi, fekete csizmában, bőrkabátban. A varjakra nem reagál. A varjú szerinte hasznos madár. Több bogarat, egeret pusztít, mint amennyi kárt a zsenge búzában, kukoricában tesz. — Ellenben — mondja — maga újságíró. Az újságíró kiválik az emberekből. Tudom, az újságírónak joga van kérdéseket is feltenni. De most én kérdeznék. Mondja, miért van az, hogy télen nincs hólapát, nyáron meg kapa? Jöjjön. Egy fészerhez megyünk. A rogy- gyant bódé a domb tetején áll. Belátjuk a határt. Kisparcellás művelés a homokon mindenütt. A késői ősz fáradt napjának gyenge sugara, egy csonkig kopott szerszám lemezén villan. — Ez egy kapa — szól az emberem — annak készült, de ez lett belőle. Elnyűtt, már csak maradék, csonka és repedt. Nyáron bejártam egy újért a várost. Csak az utazás többe volt 50 forintnál. Es tudja, hogy végződött az utam? Sehogy. Szóval azt mondja■ meg nekem, miért van az, hogy a süket parasztnak nem adnak szerszámot? Mert nem tudok válaszolni, inkább kérdezek: — Bátyám földműves? — Nem .‘vagyok én földműves. sem művelt ember, ékesszóló meg végképp nem vagyok. De 65 év talán már jelent valamit. Ha az ember nyitott szemmel jár, tapasztal ezt-azt, és ha nem érti a dolgokat, megkérdezi. Ezért hívtam át magát. Szentigaz. Nem az öreghez jöttem. Előbb a hatodik szomszédnál álltam le beszélgetni. A káposztát vágták, érdekelt, jó-e a termés, van-e vevő a portékára. Ez az ember meg jó szimattal kiszúrta, ki lehetek, átkiabált. így aztán leülünk a fészer oldalába, szélárnyékba, és múlik az idő. Még mindig a kapánál tartunk. — Azt írja az újság, védjük a természetet. De hogyan? Arra nem számit senki, hogy én kapálni szeretnék. Biztatnak, használjak vegyszert. Mérgezzem magam? A környezetem? Én tavaly és azelőtt is termeltem krumplit. Azt mondom, elég volt annak a növénynek kiheverni azt a permetezést, amit a burgonyabogár ellen muszájból végeztem. Van egy hülye elgondolásom — már elnézést a fogalmazásért — de amióta könnyítési ad a gép, a vegyszer, az emberek elvadultak a munkától. Kapálni már nem is akarnak. Csak szóljon, ha nincs igazam. Szólnék. Van a kapával, a vegyszerrel kapcsolatban is véleményem, de a gazda a vállamra tenyerei, int, várjak a beszéddel. Térül, fordul, a bódéból fonott korsót, kenyeret, szalonnát hoz elő és megvendégel. Saját borát kínálja, szalonnázáshoz felajánlja az oltókést. Harapok és mondom: — Sokat fejlődött a mezőgazdaság ... Leint. Öt aztán ne agitáljam. Mindent elhisz, csak azt nem, hogy az emberek viszonya a földhöz a régi. — Engem kicsi koromtól arra tanítottak, hogy szeretni kell a földet. Hát én szerettem, bár sohasem az enyémet munkáltam. Voltam napszámos és cseléd, amíg szerencsémre vagy szerencsétlenségemre szakmát tanulni magához nem vett egy távoli rokonom. A földet ma is tisztelem, becsülöm. És vannak még hozzám hasonlóan páran. Én az egész életemet munkával töltöttem. A nagyfát az iparban, igaz, de a földhöz mindig visszavágytam ... Eltűnődünk. Ránk telepszik a csend, mígnem a savanyú borát dicsérem. Később a nevét kérdezem. Rutindolog az ilyen. A szakmában az írás hitelesítője a név, a helység, a beszélgetés színhelyének jelölése. — A nevem? — csodálkozik rám az ember. — A kapa! Szerintem az a lényeges. Vagy van kapa, vagy nincs. De hadd kérdezzek még valamit. Arra válaszoljon, mi ér többet, egy számítógép, egy diploma, vagy egy olyan fejős tehén, ami eltart egy családot? Óvatos vagyok. Nem tudom, mit akar hallani a vendéglátóm. A társadalmilag szükséges munkamegosztásról mondok valamit. Olyan hasonlattal élek, hogy a munka ahhoz a végtelenített lánchoz hasonlít, amelynek minden láncszeme értékes. Nem aratok sikert. — A menyemnek három diplomája van, de nem tud megfejni egy tehenet. Ezt én nem értem. Vettem egy tehenet. Legyen tej az unokáknak. És most én fejem. A menyem azt mondja, válasszon apám: vagy pénzt keresek, vagy tehenet fejek. A pénz! Hát erről is megvan a véleményem. Nem a munkát tisztelik, becsülik, nem a munkát szeretik, hanem a pénzt. Azt a pénzt, amit lehet lopni, kártyán vagy totón nyerni, örökölni, vagy ügyeskedéssel szerezni. Hát van az ilyenben öröm? Csak mondja meg, ha más a véleménye. Ott van az a kapa, amit mutattam. Milyen hamar tönkrement. És tudja miért? Aki csinálta, pénzért csinálta. Annak a munka ennyit sem számított. Vendéglátóm mutatja a körme feketéjét. El is restelli magát. Nagy a körömház feletti gyász, zavartan Fokhagymának ősszel van ideje ... mondja, fokhagymát duggatott. — Csinálom is tovább, mert azt hiszem csak bolondokat mondok. De ne értsen félre. Bosszantanak néha a dolgok. Az, hogy nem kapok egy jóravaló kapát, az, hogy a menyem nem tud és nem is akar tehenet fejni. Amikor nyáron kihoztam ide a kis unokám, tudja, mit kaptam. A gyerek a földdel „összekoszolta'’ magát. Még hogy a föld koszos? Itt hempergett, buk- fenóezett a gyerek és azt mondta az anyja, hogy koszos... Én meg azt mondtam: mosson!... • ^ _ ár nem tudom mit mond- jak. Mi fáj? És mi a jó? IvM Közlöm, ideje már, hogy w menjek, meg hogy régen elszállt fejünk felett a varjúsereg. Azt a véleményemet is megkockáztatom, hogy jó és tiszta a dombon a levegő. Elbúcsúzunk. Már messze járok és visszanézek. Látom, az öreg a kapával hadonász. Mi az, fenyeget? Míg erre gondolok, elér a hangja: — El ne felejtse! Ja, igen! Mechanizmus ide, meg oda. reform és egyebek, mind jó és helyes. De azért kapa is kell! Seres Ernő A kapakereső KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. november 21.