Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-16 / 270. szám
1987. november 16. Kelet-Magyarország 7 ÚSZÓK, HAJNALBAN Edzéslesen a kapitány Csabai Judit Kubába utazott Csütörtök reggel háromnegyed hatkor álmos tekintet- tel, behúzott nyakkal, dideregve sorjáztak be a sóstói uszoda bejáratán a nyíregyházi úszók. Szinte automatikusan dobták le iskolatáskájukat és mentek öltözni. A szűk helyen a csoport fele melegítőt és dzsekit húzott magára, a többiek Vajda Tamás vezetésével futottak az uszodába. A melegítésük, mikor meghallották Szűcs Csaba vezetőedző dörgő hangját, nyakuk közé kapták a lábukat és rohantak az 50 méterre levő kondicionáló terembe. A szakvezető gyorsan eligazította őket, majd kiszaladt a kocsijához, amelyben dr. Hargitay András szövetségi kapitány és Kormos István szakfelügyelő ült. Népszerű nevén „Hares” szerdán délután érkezett edzóslesre. Az estét végigbeszélgette a klub vezetőivel, majd a csütörtök reggeli expresszel utazott vissza. — -Mivel nem jártam még soha Nyíregyházán — mondta, miközben az órájára pillantott —, szerettem volna megismerkedni az úszók edzéslehetőségeivel. A feltételek sokkal szerényebbek, mint a fővárosban, de Csabai EB-foronzérme is igazolja, hogy itt is lehet világszínvonalú eredménnyel kirukkolni. Ehhez pedig olyan háttér kell, miint amit nekem elmondtak. A Szavicsiav, az iskola, és sorolhatnám még. Egy gyors viszlát, már robogott is az autó az állomás felé. A fűtött kanditeremben nyolcán kezdték meg az erősítést. Úszásnemeknek megfelelően váltogatták az erőgépeiket a versenyzők. Eleinte nógatni kellett őiket, később, ahogy egyre jobban felébredtek, már olajozottan ment a munka, Fél szemmel mindenki a szekrény tetején álló órát nézte, mint a Messiást, úgy várták, hogy a mutató körbeérjen. Ugyanis ekkor volt tíz másodperc szünet. — Belerázódtak már a reggeli tréningekbe — magyarázta Szűcs Csaba. — A szülők keltik őket, Csabait és Kovácsot a papája hozza kocsival, a többiek busszal érkeznek. Edzés végén újra kezdődik a rohanás. Hajszárítás, majd futás a buszhoz. A városig megeszik reggelijüket. Volt hogy néhányan Sokszor a konditeremben csak az első félóra után ébrednek fel a versenyzők. elaludtak, továbbmentek néhány megállóval és elkéstek az iskolából. — Ne lazsálj Csabai! Told végig a kezed! Szabó fogd meg erősen, mindig elejted! — harsogtak a vezényszavak. — Fegyelmezni kell őket, mert még annyira álmosak, hogy azt is elfelejtik, mát kell csinálni, de .. . Elaludt a villany. Mindenki abbahagyta a súlyzózást, a lányok sikongatták, a fiúk hangosan nevettek. Csak foltokat lehetett látni, annyira sötét volt. Bekapcsolták az áramfejlesztő motort, hogy legalább a villanyikályha ne hüljön ki. A szakvezető villámgyorsan rendet teremtett. A nagyórát a beszüremlő fény felé fordította, majd viisszaparancsolt mindenkit a helyére. Alig világosodott, miikor befejezték a 32 sorozatot. Mindenki felkapkodta kabátját és futott vissza az uszodába. — Télen mínusz 20 fokban is ugyanígy kell rohanni — mondta a szakvezető. Kovács és Csabai a várható iskolai feleléseket elemezte. Előbbi a fizika és matematika órától „rettegett", utóbbi nyugodtabb volt. „Én készültem mindenből.” Az uszodában a párától alig lehetett látni a túloldali parton Vajda Tamást, aki fel-alá járkált és közben füttyszóval ösztökélte tanítványait. Ők reggel úsznak, délután erősítenek. A másik csoport tagjai átöltöztek,, majd hangos csobbanással ugrották a vízbe. Pár hossz lubickolás után kezdődött a kemény meló, 6 kilométer várt rájuk váltott tempóban. Százas pillangókkal kezdték, majd 400 és 800 gyorsokkal folytatták. A parton Szűcs Csaba akkorra már előkészítette a sótablettákat és a válogatottól kapott gyógyszereket. Ezek nincsenek a doppinglistán, az anyagcserét segítik elő. — Énekelünk magunkban, felmondjuk a mai leckét — nevetett Csabai Kovács felé, mikor kérdeztem, hogy mire gondolnak úszás közben. — Én már Kubára is készülök. Összepakoltam a nyári ruháimat. — Irigyelnek bennünket — kapcsolódott be a beszélgetésbe Szűcs Csaba. — Vasárnap három hétre utazunk az olimpiai kerettel a varadérói edzőtáborba. De ahhoz, hogy eljussunk oda, tíz év kemény munka szükséges, télen és nyáron napi két edzés. A végén valamennyien óriásit fújtattak, majd lebegtek pár másodpercig a vizen pihentetőül. — Kifele mindenki a medencéből, kész a tea! — harsogta a vezetőedző. Erre megemberelték magukat, kimásztak a medencéből és elégedetten szürcsölték a forró teát. Máthé Csaba Mindig magasabbra! 184 cm! Ezzel az eredménnyel 1956-ban a melbourne-i olimpiai játékokon akár aranyérmet lehetett volna szerezni, de az ötvenes évek végéig biztos világcsúcstartó is lehetett volna az NYVSSC fiatal magasugrója — Viroszt Beáta. Bea viszonylag korán ismerkedett meg az atlétikával, hiszen negyedikes volt a 2. sz. általános iskolában, amikor testnevelőjének, Körtvélyfáy Barnának feltűnt a kislány ügyessége, rugalmassága. Ezután előbb Molnár Istvánné- hoz, majd nyolcadikos korában Kiss Tamáshoz került, aki mai napig is az edzője. Az első években úgy nézett ki, hogy távolugró lesz belőle (válogatott kerettagságig vitte), de aztán amikor 15 évesen 168 cm-t ért el egy középiskolás bajnokságon, akkor már látszott, hogy ebben az ugrószámban is komolyan lehet rá számítani. Véglegesen azonban ez csak 16 éves korában dőlt el, amikor 175 cm-en is sikeresen túljutott. Ez pontosan nyolc centivel volt több. mint az akkori testmagassága (testsúlya: 54 kg). Ennek a szerény, csendes, szőkésbarna hajú magasugró lánynak legfőbb erénye, hogy tétversenyeken rá mindig lehet számítani. Biztos, hogy ,.hozza magát”. Megnyerte az idén az ifjúsági OB-t és a felnőtt bajnokságon csak egy hajszál hiányzott ahhoz, hogy bronzérmes legyen. Az edzője, Kiss Tamás szerint: — Legalább harminc ilyen tanítványra lenne most szüksége az atlétikának. Hajtás, precízen elvégez mindent, mindezt nagyfokú odafigyeléssel. Szorgalmára sohasem lehetett panaszom. Ami most még hibája, az az, hogy a léc feletti mozgástechnikája nem tökéletes. Ezt persze igyekszünk minél többet javítani, csiszolni. Mindkettőjük tervei megegyeznek abban, hogy jövőre legalább 187—188 cm-t kell ugrania Beának. (száraz) Néovszeinközt egy „milliomossal” — Járó Sándort keresem! — mondom a nyíregyházi Beruházási Vállalat kapujában. — A milliomost? — kérdezik vissza. — A pilótát — csúszik ki a számon. ★ — Elnézést a zavarásért, de szeretnék beszélgetni önnel a régi és a mai időkről. Csak annyit tudok, hogy ön Járó Sándor a felszabadulás utáni évek sportrepülője.’ — Igen, valamikor vitorlázó- repülő voltam. 1949-ben az OM- RE kötelékén belül Hármashatár- hegyen . .. Még ebben az évben sor került élete első felszállására, ekkor kóstolta először a fellegek ízét. Ma is emlékszik Tücsök nevű gépére, amely életével összeforrott azokban az években. Hamarosan B-vizsgát tett, egyedül repülhetett a környező hegyek csúcsai fölött. Nosztalgiával gondol azokra az évekre, magyarázza, akikor még gumikötéllel „esuzlizták” ki a gépeket a starthelyről. — Mikor hagyta abba a repülést? — Csak képletesen szakítottam a vitorlázással, közben repülőgépszerelő iskolára kerültem — s mint kiderült — meghatározta életem további alakulását. A hajdúszoboszlói és dunakeszi iskola elvégzése után, vizsgázott motoros repülőgép-szerelő lett, felelősséget vállalva ezen légijármüvek üzemeléséért. Pontosan 30 éve, 1957-ben — Hargitai Ferenc hívására — Nyíregyházára költözött, itt telepedett le. Bük-ker, Kánya, Galamb, Fecske, PO—2, Tréner gépeket szerelt, javított, kiváló szakértelméhez nem férhetett kétáég. Szerette a repülést. . . 1963-ban mégis szakított vele. — Miért? — kérdezem. — Egészségi állapotom ak-kor nem tette lehetővé, hogy tovább maradjak a pályán ... Maga sem számított arra, hogy a repülés nélkül különös magány költözik életébe. Hiányzott a motor, a légcsavar. Pedig szerető feleség, két gyerek vette körül. Járó Sándor a gépek világából az autók közelébe került, a Beruházási Vállalat hivatásos gépkocsivezetője lett,. — Mire emlékezik legszívesebben? — Természetesen az akkori pilótákra, a látványos légibemutatókra, a sok-sok levegőben töltött órákra, mert a szerelőnek javítás után együtt kellett repülnie gépével. — Hogy a témánál maradjunk, összesen hány órát töltött a levegőben? — Már nem tudom, de nagyon sokat, hiszen a repülés a munkámat jelentette. A mindig jó kedélyű Járó Sándorra fiatalabb korában „Bendegúz” nevet ragasztottak a légi- ekipázs tagjai. Ezt állítólag az „Indul a bakterház” című könyv elolvasásával merítették a többiek . . . Felragyog a szeme, amikor régi repülőtársait említi, neveket sorol: Hargitai, Vona, Sebestyén, Varga, Rozmann, Halmai, Drenyovszki, Eichinger . . . — Mit tenne, ha újra 20 éves lenne? — Nem élnék vissza a lehetőséggel, azzal, hogy szükség van rám. Nem elkoptatott frázis, de újra a repülést választanám. Csakúgy mint fia, aki követve apja nyomdokait, s akire nagyon büszke: repülőtiszt a Magyar Néphadseregben. Idősebb Járó Sándor családjával ma is Nyíregyházán lakik, megszerette a várost, a környékét. Ha ideje engedi sakkozik, pingpongozik, kijár a repülőtérre. Végül a titok is megoldódik, az egykori pilótát miért nevezik „milliomosnak”? Nos Járó Sándor a napoikban kapta meg az I millió balesetmentes kilométer vezetéséért járó oklevelet és plakettet. A hajdani pilóta a földön is biztos kézzel fogja a kormányt. Kovács György Járó Sándor a HA-TBB lajstromjelű Z—222 típusú gép előtt 1960-bán. November elején Tokió adott otthont a nyílt kyokushinkai karate világbajnokságnak. A Budokan sport- csarnokban rendezett háromnapos találkozón hetvenhét nemzet kétszáznyolc kiválósága küzdött egyenes kiesési rendszerben. Az első napon, november 6-án egy fordulót rendeztek, a másodikon kettőt, az állva maradt legjobb harminckettő az utolsó napon döntötte el a végső sorrendet. Erre egyébként teljesen megtelt a tokiói csarnok, közel húszezren voltak kíváncsiak a küzdelmekre. A kétszeres EB- bronzérmes, nyíregyházi Hódi István kétdanos mesternek utolsó versenye volt a tokiói világbajnokság. A napokban tért haza a karate Mekkájából, ahol másodszor járt. — A lapunkban már megjelent rövid hírből csakany- nyit tudhattak meg olvasóink, hogy az első körben elbúcsúzott a küzdelemtől. Hallhatnánk erről bővebben? — A verseny előtti sorsolásnál kicsit fellélegeztem, úgy tűnt, hogy szerencsés ágra kerültem. Ellenfelem egy angolai volt. A háromperces mérkőzés alatt nem született döntés, így hosszabbításra került sor, amelyben a bírók ellenfelemet látták jobbnak, ezzel kiestem. — A többi magyar hogyan szerepelt? — Négyünk közül csak Pékó jutott túl az első fordulón. Borza a végül ötödik helyen végzett japán. Karmazin pedig egy angol versenyzőtől kapott ki. Pékó a második körben egy brazil karatékéval szemben maradt alul. — Hogyan értékeli saját teljesítményét? — Nem így képzeltem el. szerettem volna három-négy fordulóig eljutni. A sorsolás alapján erre lett volna esélyem, az angolai fiú sem volt technikásabb, vagy erősebb nálam, talán állóképességben és küzdőszellemben múlt felül. Egyébként ő kapta a világbajnokság legharcosabb versenyzőjének járó különdíjat. — Milyen hasznosítható tapasztalatokat szerzett? A verseny szüneteiben bemutatókat láthatott a közönség, itt éppen egy ilyen bemutató résztvevői várakoznak a fellépésre. — Egyértelmű, hogy az állóképesség és a fájdalomtűrő képesség fokozására kell különös gondot fordítani. Tokióban minden olyan tulajdonságot megtalálhattam, ami az ideális, harcos versenyzéshez szükséges. Az angolok technikai képzettsége, a hollandok keménysége, csi- bészsége, a japánok ereje és fájdalomtűrő képessége ... Ezek a tulajdonságok egy karatékéban ötvöződve adnák az ideális versenyzőt. — összességében milyen volt a világbajnokság? — Ilyen színvonalas versenyt még nem láttam. Ezt példázza, hogy az összecsapások jó része csak hosszabbítás után ért véget. Minden szakmai értékelésnél többet mond az, hogy sonsai Oya- ma, a szakág megalapítója a verseny alatt sűrűn bólogatott, így fejezve ki elégedettségét. — Pedig az első hat helyre három, nem japán versenyző is bekerült. Jelent ez valamit? — Feltétlenül, az előző világbajnokság, 1984 óta nagyot fejlődött a nem japán mezőny. Ez persze nem jelenti azt, hogy a japánok egy helyben járnak, az ő magas színvonalukon már nehezebb továbblépni. Szembetűnő volt viszont néhány nemzet előrelépése, olyanoké, mint a brazilok, panamaiak, mexikóiak, svédek, vagy az afrikaiak. Ennek ellenére a japán karate elsősége kétségtelen. — Korábban azt mondta, hogy a világbajnokság lesz az utolsó versenye. Végleges az elhatározás? — Igen, ezentúl már csak a tanítványaimmal fogok foglalkozni, persze azért edzek továbbra is. A kilenc versenyesztendő alatt sérülékennyé váltak izmaim, ízületeim, nem fizikailag fáradtam el. A sportban pedig nem az a cél, hogy ronccsá váljunk, hanem: emberek maradjunk. Mán László Olimpiai ötpróba. Meglestük a szombatot, Nyíregyházán kiballagtunk a 9-es számú általános iskolához, lencsevégre kaptuk az»indulás pillanatát. Nos, a megyeszékhelyen mindössze 23 (!) túrázót vonzott, a korábban jóval nagyobb érdeklődést kiváltó próbatétel. Pedig az időjárás is jó volt, a rendezők felkészülten, forró teával, egyebekkel várták a résztvevőket... A mozgalom búcsúja volt ez a nap, jövőre más irányú fordulatot vesz ez a nagy tömegek mozgósítására hivatott sportesemény. Szabolcs-Szatmárban az év során sokan túráztak, úsztak, eveztek, kerékpároztak, futottak — mégsem elegen. Tavasszal Olimpiai napok elnevezéssel folytatódik az akció, így nem kell sokat vár- niok azoknak, akik megszerették, és további részesei akarnak maradni a mozgalomnak. Mi: Búcsú a versenveklől TOKIÓ UTÁN
