Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

1987. október 10. 0 KU HÉTVÉGI MELLÉKLET ^ - SEM«**»«««««««« A KM VENDÉGE S23 ' Soha nem sejtettem, hogy létezik olyan betegség, melynek egyetlen ellenszere: a gyógytorna. Ez a gerincferdülés. — Az egészségesek nem is gondolják, mi­lyen sok ember szenved tőle. Sajnos már egészen kicsi korban is. A gyermekek álta­lában ugyanabban a kezükben viszik a tás­kát. Ugyanabban a padban ülnek, így foly­ton egyazon irányba fordítják a fejüket. Szóval nap mint nap azonos terhelés nehe­zedik a gerincükre. Az eredmény sokszor szemmel látható. Szakember sem kell hoz­zá, hogy észrevegyék, rossz a gyermek test­tartása. Esetenként a fájdalom hívja fel a figyelmet a rendellenességre. Tudja, mi a legérdekesebb az egészben? Hogy ha kicsi kortól sportoltatnák, mozgatnák a gyerme­keket — főleg azokat, akik az átlagosnál gyorsabban cseperednek — jóformán elő sem fordulnának ilyen panaszok. Ehelyett ott tartunk, hogy szerte az országban ezrek jár­nak gyógytornára. Dr. Farkas Benjáminná, a nyíregyházi, Sóstói úti kórház gyógytornásza aligha tud­ná összeszámolni, hogy az elmúlt évtizedek alatt mennyi fiatalnak segített enyhíteni fáj­dalmait, javítani tartását. — Reggelenként 7 órakor kezdek az isko­lások miatt, akik ilyenkor jönnek gerinctor­nára. Közel egyórás a foglalkozás. A gyere­kek 2—3 hónapig járnak rendszeresen gyógy­tornára, ennyi idő kell hozzá, hogy megta­nulják a gyakorlatokat. A programot mag­nóra is fölvesszük, ami segít az otthoni gya­korlásban. Az a tapasztalatom, hogy kevés az olyan iskolás, aki lelkiismeretesen végig­csinálja magában is a feladatokat. így aztán ahelyett, hogy javulna, otthon többnyire romlik a kis betegek állapota. Az lenne a legjobb, ha többet foglalkozhatnánk a rá­szorulókkal. Ennek egy komoly akadálya van: nagyon kevesen vagyunk. A Sóstói úti kórház központi tornatermé­ben két szakképzett, két szakképzetlen, az ortopédián pedig egy szakképzett gyógytor­nász dolgozik. Ez a munkakör kapcsolódhat egy kórházi osztályhoz is. Azoknak viszont, akik a központi tornateremben dolgoznak, több szakterülethez is érteniük kell. — Igen gyakran járok például a sebészet­re, a pulmonológiára, az elmeosztályra, de ha szükséges a belgyógyászatra is. Manap­ság egyre általánosabb a szakosodás. De azért a szakmát úgy kell tudni, hogy min­den területen otthon legyen az ember. Én szerencsés vagyok, mert nekem kitűnő taná­rom volt. Dr. Luther Béláné, aki Drezdában tanult mozdulatművészetet. Ha ő nincs, ta­lán soha nem kerül hozzám ilyen közel ez a foglalkozás. Ugyanis kényszerűségből vá­lasztottam. Éppen három évtizede, hogy a Kossuth egyetem történelem—földrajz sza­kára jelentkeztem, de nem vettek föl. Ek­kor szerveztek — a Heine-Medin járvány után — egy 2 éves gyógytornászképzőt Deb­recenben. Hogy ne veszítsek évet, gondol­tam, megpróbálom. Később elvégeztem az Egészségügyi Főiskola kiegészítő szakát. Azó­ta is a lehetőségekhez mérten igyekszem gyarapítani tudásomat. Az idén például neu­rológiai továbbképzésen vettem részt. Kollé­gáimmal rendszeresen ott vagyunk a gyógy­tornász kongresszusokon, melyekre előadá­sokkal is készülünk. Mi mindent kell tudnia egy gyógytornász­nak? Mindenekelőtt sokoldalú szakmai fel- készültségre van szüksége, amihez nélkülöz­hetetlen a különböző betegségek ismerete is. Hiszen más a tennivaló akkor, ha valaki­nek a mozgásképességét kell visszaállítani, vagy ha egy asztmás beteg légzésképességét szükséges javítani. Ahhoz, hogy eredmények szülessenek, ren­geteg türelemre, megértésre van szükség. — „Mellesleg” rendelkezni kell pszicholó­giai ismeretekkel is — egészíti ki a felsoro­lást dr. Farkas Benjáminné. — Hiszen leg­először a beteg hitét, bizalmát kell megerő­síteni. Aki komoly betegségben szenved, vagy például súlyos baleseten esett át, gyak­a gyógytornász ran kilátástalannak ítéli helyzetét. Nem sza­bad hagyni, hogy elmerüljön a keserűség­ben, meg kell érttetni vele, hogy nincs re- mélytelen helyzet. A mi foglalkozásunkban nélkülözhetetlen a határozott fellépés. A betegnek éreznie kell: nem alku tárgya, hogy akar-e tornázni, vagy sem. Pontosan tudják, hogy saját érdekükről van szó, ezért a legtöbben aktívan segítenek. Az én mun­kám csak akkor eredményes, ha a beteg együttműködik velem. Természetesen tu­dom, hogy ez nem könnyű. Megesik, hogy egyik-másik gyakorlat fájdalommal jár. A gyógytorna persze elviselhetetlen gyötrel­met nem okozhat. Maguk a betegek bizo­nyíthatják, hogy minél többet mozognak, annál kisebb a fájdalom, s annál gyorsabb a gyógyulás. A gyógytornászok egyik legnagyobb ver­senytársa az idő. Átlagosan 3—4 hét — azaz a kórházi kezelés időtartama — alatt kell talpra állítani a beteget. Aki könnyebben fárad, vagy több figyelmet, törődést igényel, akár naponta kétszer is felkeresi betegágyá­nál a gyógytornász. Ezért aki ebben a szak­mában dolgozik, annak nem szabad túl ko­molyan venni a hatórás munkaidőt. — Ha erőn felül dolgozunk is, akkor sem jut elegendő idő egy-egy rászorulóra. Külö­nösen, hogy fizikoterápiás kezeléseket is végzünk, ami meglehetősen hosszadalmas. Erre a feladatra külön szakember kellene a Sóstói úti kórházban is. Szükség lenne még legalább két szakképzett gyógytornászra. Az érdeklődésen nem múlik, hiszen az idén is hatszoros volt a túljelentkezés erre a szakra. Biztató, hogy ez évben fiúkat is fel­vettek. — Amit nagyon szeretnénk: a jelenleginél I tágasabb tornatermet, ahol egyszerre többen látogathatnák a foglalkozásokat. A rászoru­lók magas számához viszonyítva sajnos, ez nagyon is indokolt kérés. De a legjobban annak örülnék, ha kevesebb lenne a beteg ember. Valójában ez sem elérhetetlen álom. Egyszerűen arról van szó, hogy egy kicsit egészségesebben kellene élni, s többet törőd­ni a gyermekekkel. Az utóbbi időben sokat hallani arról, hogy a rendszeres testmozgás­sal számos betegség megelőzhető. Nagy adósság, hogy kevés az iskolákban a testne­velési órák száma. Szerintem még ennél is fontosabb lenne megszerettetni az úszást az emberekkel. Ha rajtam múlna, kötelezővé tenném az úszás oktatását a gyermekek szá­mára. Már ennyivel is nagy lépést tehet­nénk a betegségek elleni küzdelemben. Házi Zsuzsa /----------------------------------------------------------------------------------------­Szépen magyarul —- szépen emberül Szavícsav, Fefag és társai... — Micsoda különös rövidíté­seitek vannak! — mondta az egyik ismerősöm, aki a nyá­ron meglátogatott. — Hogy le­het ilyeneket mondani, mint Szavícsav, Fefag, Hafe, Kemév! Meglehetősen nehéz volt meggyőzni, hogy ezek teljesen szabályos szóösszevonások, a teljes nevüket kissé hosszadal- masan lehetne elmondani, azaz Szabolcs-Szatmár Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat, Felső- Tiszai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság. Hajtómű- és Festő­berendezések Gy írd, Kelet-Ma­gyarországi £r j ipari Válla­lat. Lehet, hog; az említett összevonáso'r utlanok azok számára, akik a megyénk­ben élnek. E.: azonban hriég nem ..ok arra, hogy különösnek, esetleg nevetségesnek tartsák is őket. Nézzünk csak egy ki­csit szét országunkban, s nem is esik nagy fáradságunkba olyan rövidítéseket találni, amelyek inkább a nyelvi hu­morhoz állnak igen közel. Ami­kor ezt olvassuk: MÁK, ne a mezőgazdaságra gondoljunk, hanem a Magyar Általános Kő­szénbányákra, miként a Jósi sem a Józsi becenév régies írásmódja, hanem a Józsefvá­rosi Sportiskola rövidítése. A TÜSZ(SZ)i név éppen humo­ros hangulata miatt változott meg. És folytathatnánk a sort a HIM-től (Hajdúsági Iparmű­vek) a Géjá-ig (Gépjavító Ipa­ri Szövetkezet). Vannak ezek­-----------------------------------------\ nél cifrább esetek is: Fecisz (Fehérvári Cipőipari Szövetke­zet) vagy a közelmúltból: KÁOSZ (Kereskedelmi Alkal­mazottak Országos Szövetsége). Rövidítéseket átvehetünk más nyelvekből is. Itt azonban vi­gyáznunk kell az azonos ala­kiságra, azaz a magyarban is értelemmel bíró betűszavakra. Mit szólnánk ahhoz, ha ezt ol­vasnánk (vagy főként halla­nánk): ,,A PAP jelenti’’? Pe­dig csak a lengyel hírügy­nökségre hivatkoztunk. Szeren­csére újságjaink gondosan ügyelnek az ehhez hasonló sza­vakra, s megfelelő szövegkör­nyezetbe teszik, vagy éppen le­fordítják őket. Érveim meggyőzték vendége­met. S együtt és egyetértve ál­lapítottuk meg, hogy az általa korábban kifogásolt rövidíté­sek megfelelnek mind a nyel­vi, mind az esztétikai normák­nak. Mizser Lajos ________J Á napló folytatása A Napló gyermekeimnek 1984-ben került a mozikba (bár 1981-ben készült), s be­mutatása kétségkívül annak az esztendőnek a legjelentő­sebb hazai filmeseménye volt. Az egy évvel későbbi szavazás, amellyel a kritiku­sok a felszabadulás utáni negyven év filmjeinek érték­rendjét alakították ki, csak megerősítette a korábbi vé­leményeket azáltal, hogy az igen előkelő ötödik helyre rangsorolták ezt az alkotást. Valószínűleg nincs a ma­gyar filmtörténetben olyan egyéniség, akinek a művészi megítélésében annyira meg­oszlott volna a hazai és kül­földi kritikák hangja, mint Mészáros Márta esetében. A határokon túl siker, sikert követett egy-egy művének vetítése nyomán, itthon vi­szont örülhetett, ha a meg­nyilatkozások csak elmarasz- talóak voltak, mert néha akadt kifejezetten sértő is közöttük. Ez utóbbiakat ter­mészetesen igazolni és elfo­gadni semmiképp sem lehet, annak eldöntése pedig, hogy a korábbi fogadtatás során melyik félnek volt igaza, aligha lehet egy rövid jegy­zet feladata. Egy tény: a Napló gyerme­keimnek- kel a rendezőnő rendkívül magasra emelte a mércét, s Fellini Amarcord- ja vagy Wajda Minden eladó­ja után (s lehetne további példákat is említeni) ő is igazolta, hogy a képnyelv ép­pen elég sokoldalú és rugal­mas, hogy így is lehessen ön­életrajzot „írni”, önéletraj­zot, amely nem magánérde­kű. A filmbeli kislányt, aki­nek történetében a rendezőnő igazán nem érdektelen gye­rekkorára ismerhetünk, Juli­nak hívják, és sorsát 1950-ig kíséri végig a film. A folytatás — az 1950-től 56-ig tartó időszak — tárul fel Juli sorsának tükrében a Napló szerelmeimnek nyo­mán. önálló filmről van szó, amelyet hiba lenne a tévés folytatásos filmek mintájára kezelni, ahol az egyes részek megértéséhez feltétlen az kell, hogy a néző a korábbi­ak ismeretében üljön a ké­szülék elé. Az önállóság megteremtése érdekében vi­szont a rendezőnek meg kell birkóznia azzal a .művészi te­hertétellel, hogy annyiban azért utaljon vissza az előz­ményekre, amennyire az ösz- szefüggések megértéséhez szükség van. Ezt Mészáros Márta meg is teszi, bár a feladat természete olyan, hogy nem lehet igazán jól megoldani. Túl sok indulat szabadult fel már korábban a rendező­nő filmjei következtében, így meggondolandó, nem lenne-e szerencsésebb azt a megol­dást választani új filmjével kapcsolatban, hogy kerülve az értékítéleteket, inkább a leíró módszer segítségével szá­molunk be róla. Azért is csábító ez a lehetőség, mert akad néhány olyan részlete, amelyeknek politikai töltése nyilvánvaló, ám ezt a képek­be foglalt politikumot direkt- ben megfogalmazni nehéz, a jelenetek helyiértékének meghatározása problemati­kus, mert több azonos érté­kű, de nem mindig azonos előjelű értelmezési lehetősé­get rejtenek magukban. Vo­natkozik ez főleg azokra a snittekre, amelyek akár ide­gen elemnek is nevezhetők, mert mintegy kívülről épül­nek bele a film egészébe. Ilyen például az az 53-as hír­adórészlet, amely Nagy Im­re parlamenti beszédéből idéz, aztán az a filmbetét, amelyet Csiaureli Berlin el­este című munkájából köl­csönöz Mészáros Márta, vala­mint zenei betétként Kodály Fölszállott a pávája, amely a befejező részben hangzik fel. Ezek ugyanis a főcselekmény gondolatait néhol felerősítik, néhol ellenpontozzák, azaz túlmutatnak az egyszerű il­lusztráló szerepen. E sokeleműség említése azonnal az eklektikusság gya­núját is keltheti. Ha ez vád, akkor Mészáros Márta védel­mére föltétien felhozható, hogy a cím egyúttal műfaji utalás is, és a napló mint iro­dalmi műfaj könnyen tűri meg a dokumentatív célzatú idegen' elemeket. A két „naplót” összehason­lítva azt mondhatjuk, hogy a második töhb izgalmat kínál (természetesen nem kalamd- filmi értelemben), mint az első; elképzelhető, hogy több vita is támad körötte, mint az eléggé egyöntetűen foga­dott Napló gyermekeimnek után; viszont kevésbé egysé­ges, s a művészi összbenyo­más is színtelenebb, felületen maradó, így e film nem ren­dít meg igazán. Az első részben különös ér­ték volt az, hogy a magán­szféra úgy fonódott össze, si­mult egybe a közéleti-politi­kaival, hogy kölcsönösen gaz­dagították egymást, sokszínű­ségükkel az értelmezés újabb és újabb lehetőségét kínálták fel. Itt a másodikban helyen­ként szétválik a két szál, s ami ott megbonthatatlan egy­séget képezett, itt néha csak párhuzamosan fut egymás mellett. ­A további lényeges különb­ség az, hogy a Napló gyer­mekeimnek érzékeny belső egyensúlyát a szubjektív, lí­rai jelleg teremtette meg, a Napló szerelmeimnek viszont inkább hajlik a tárgyszerű objektivitás, ennek következ­tében az epikus jelleg felé, s bár ez önmagában nem hiba, de nyilván kevésbé kínálja fel a néző számára az azono­sulás lehetőségét. Az első rész fekete-fehér­ben készült, a második szí­nesben. Ügy vélem azonban, hogy emlékezetünk mozijá­ban az idők során megfordul majd a képlet: amaz gaz­dag -színeire gondolunk en­nek szürkeségével szemben. Juli története folytatódik a tervezett harmadik részben, s ha Mészáros Márta a feldol­gozás azon útját követi, ame­lyet a Napló gyermekeimnek esetében választott, a közép­szerből újra a csúcsok felé szárnyalhat. Hamar Péter Négy könyv fekszik előt­tem: Bacher Iván A város, Bárdos László Feliratok, Fe­dor Zoltán Szivárványszür­kület és Sajó László Napke­leti pályaudvar című kötete. S hogy épp ezt a négyet fog­tam egy csokorba, az koránt­sem véletlen műve: mind­egyik a Móra Kiadó Koz­mosz Szerkesztősége által ta­valy ..fölröppentett” szerző első kötete. Sajó László költészetét né­hány sikerültebb, de egyelő­re még csak a készülődő po­éta vonásait fölvillantó vers kivételével — mint amilyen például az Egy mosoly re­konstruálása — a kiforrat­lanság jellemzi. Jól érezhető az úgynevezett hagyományos lírához való erős kötődése, ám számos átgondolatlan, s eképp megoldatlan alkotásbé­li probléma miatt összhatásá­ban fásult, kilúgozott, erőt­len poézist érzékelünk. Sajó a hagyományos költészet ál- lító-kijelentő, alapvető lét­igazságokat sorakoztató eljá­rása szerint építi verseit, de képei, metaforái, egyszóval’ a megjelenítés erőtlensége mi­att igazságai nem emelked­nek a nyelv olyan, tulajdon­képpen ' érzékfeletti erőteré­be, amelyben az állítás egy­ben önmaga bizonyítása is. Az pedig kifejezetten elkese­rítő, amikor a rosszul értel­mezett költői „szépen-szólás” akarnoksága így erőszakolja bele a verset a „fentebb stíl” nyelv- és értelemellenes ka­lodájába: „Fákká disszidál az Pályakezdők ? A Kinősz könyvek négy új költőjéről erdő" vagy: „Világgá temet­ték". Bárdos László érett lírája bensőséges, a fájdalom hite­lével és méltóságával telített; valószínű, hogy személyes sorsának alakulása, versek­ben is megidézett súlyos be­tegsége játszott közre abban, hogy figyelme kizárólag a személyiség belső világára irányul. Szemlélődő költészet az övé, ám ez a szemlélődés — vagy önszemlélés — még­sem érdektelen az olvasó szá­mára, mert fő vonása az analizáló hajlam: lénye leg­bensőbb tartalmainak részle­tező és könyörtelen, a fájdal­mas irónia-önirónia felhang­jait sem nélkülöző lírai elem­zése az emberi lét általános törvényeit igyekszik föltárni: „... csak az idő zökkenéste- len / jól olajozott áramlásá­ban görögni... melynek köre oly szűk / mégis közömbös rriint a végtelen.” Fedor Zoltán Szivárvány­szűkület című kötetének ver­sei számomra egyértelműen bizonyítják, hogy e generáció költészetére — a mostanság sokat emlegetett avantgarde- dal szemben (de legalábbis: mellett) — sokkal jobban ha­tott a beatirodalom, mint azt eddig föltételezte volna a kritika. Fedor verseinek is az ad igazi erőt, amit Kerouac Utón-ja, Ginsberg Üvöltés-e oly nyilvánvalóan és oly kö­vetkezetesen megvalósított: a személyiség energiáinak fesz­telen fölszabadítását, az egyé­ni és a társadalmi lét ta­pasztalás ain a k - ta rta 1 mai nak és ellentmondásainak egy­másra vetítését, ütköztetését. Ez természetesen megnyilvá­nul a nyelvezetben is, me­lyet erőteljes, plasztikus ké­pek és metaforák jellemez­nek. Könyvének csúcsai a Narancsfehér opuszok cimű ciklus és a Napgyár szeme című hosszúvers. Kár, hogy eredeti hangját, sajátos kife­jezőerejét helyenként vadro­mantikus felhangok — „ár­nyakat ölelő lelkem” — és képzavarba torkolló gramma­tikai ficamok — „szétvetett fogakkal” vagy „homlokod öle” csorbítják. Azonban a szépséghibák ellenére is kész, kiforrott költőről és költé­szetről beszélhetünk. A negyedik szerző Bacher Iván sorozaton kívül megje­lent kötete kisprózákat, ver­seket és drámákat tartalmaz és elmondható, hogy Bacher mindhárom műfajt felkészül­ten műveli. Érzékeny tehet­ségét számomra mégis a szá­zad első felének míves, szin­te már a túlfinomultságig ci­zellált novella- és tárcairo- daLmát és a nagy mestereket, Krúdyt, Csáthot, Kosztolá­nyit, . Szép Ernőt idéző kis­prózái, az olyan remeklések, mint A nagypapa zsidó ba­rátja, a Papírhajók című el­beszélésfüzér, a Hazafelé és az Eső bizonyítják leginkább. Versei jobbadán csak mes­terségbeli tudásáról és ironi­záló hajlamáról tanúskod­nak: afféle ri mbeszedett, szó­rakoztató olvasmányok, ame­lyek hétköznapi apróságok és banális életbölcsességek szint­jén mozognak. A kötetzáró két egyfelvonásosban — a i Oszkárban, (mellyel 1985-ben pályadíjat nyert) és az Ebéd­ben — viszont már ismét a szerző eredeti látásmódja, te­hetsége nyilvánul meg. E. Sz. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents