Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-17 / 245. szám

kutatója ték át és ültették át a ma­gyar nyelvi rendszerbe. Ugyanakkor letelepedő őseink is hoztak magukkal egyfajta kultúrát, amely szintén ha­tást gyakorolt a szláv né­pekre. A környező népek nyelvében — különösen a jugoszláviai ruszinban — nagy számban fordulnak elő magyar jövevényszavak, pél­dául barna, szőke, néni, án- gyi, az állattartás körébe tar­tozó kutya, tehén, vagy a ló­tartásra vonatkozó szavak. — Szerencsére nemcsak mi kutatjuk a szláv népek nyel­vét, történelmét — folytatta a kandidátus. — Nyáron részt vettem a debreceni nyári akadémián, ahol a zág­rábi nyelvtudományi intézet munkatársa, Jevgenyija Ba- ricsova elmondta: magyarul tanul, hogy a gazdag hazai szakirodalom újdonságait eredetiben olvassa. Ügy lát­juk, a szláv népek közti, úgynevezett „protokollharát- ság” mindinkább tartalom­mal gazdagodik. Én a nyelvé­szeti kutatásokra gondolok elsősorban, hiszen ezt a terü­letet ismerem. Eperjeskén született, Mán- dokon járt gimnáziumba, a kisvárdai Bessenyeiben taní­tott, majd 1978-tól a tanár­képző főiskolán dolgozik Ud­vari István. Munkahelyi be­osztása szerint docens, tudo­mányos fokozata kandidátus*. Komoly elismerésnek érzi, hogy meghívták a jövőre Szó­fiában sorra kerülő VIII. szlavisztikai világkongresz- szusra, ahol a XVIII. századi szláv folyóírásról tart elő­adást. Hazánkat húszán kép­viselik. Azzal a gondolattal utaznak, amelyet a legna­gyobb szlavistának tartott Kniezsa István fogalmazott meg: a szlavistával szemben magasak a követelmények, tudjon olvasni minden szláv nyelven, egy nyelv irodalmá­ban, történelmében, nyelvta­nában pedig legyen otthon. Amit már Udvari István tett hozzá: mindez a népek köze­ledését, jobb megismerését segttse elő. Hogy nyilvánvaló legyen, az egymás mellett élés egymásra utaltságot je­lent a második évezred for­dulójához közeledve is. Tóth Kornélia Lépten-nyomon emlegetik — szakértők és laikusok egy­aránt — a népi kultúra gyűjthetésének huszonnegye­dik óráját, amely istenigazá- toól nem akar elérkezni. Az utolsó lehetőség idejének többen a két világháború közti időt is mondták. Meny­nyi minden rejtve maradt volna előttünk, ha a kutatók hallgatnak a borúlátó prédi­kációra, ha nem működtetik magnetofonjaikat, ha végleg összehajtják jegyzetfüzetü­ket. Azóta pedig eltelt né­hány évtized! S ennek az iparosodott-civilizálódott- urbanizálódott-technicizáló- dott parasztságnak még min­dig akad a memóriájában megmenteni való hasznos szellemi régiség. (Talán a fé­szerekben és a házhíján is akad még valami, aminek múzeumi vitrinben lesz maj­dan a helye.) Biriben, a Nagykállótól dél­keletre fekvő, másfél ezer lelket számláló kisközség is fel tudott vonultatni egy-két járatos mesemondót, akiknek történetmesélő tudását Ratkó Lujzának, a Jósa András Mú­Ha nem ismerjük eléggé a szomszédainkat, már csak egy lépés választ el attól, hogy ne tiszteljük őket. A megállapí­tás több évszázados, és a ha­zánkat körülvevő szláv nyel­vű közösségek értelmiségétől származik. Szerencsére, min­dig éltek körükben olyan pa­pok, tanárok, a szellemi élet irányítói, akik tovább is néz­tek szűkebb hazájukon. Messziről jött a magyarság a Kárpát-medencébe és itt egy teljesen idege.i kultúr- környezetben kellett megvet­nie a lábát. Kölcsönhatásba került az itt élő szláv népek­kel, amelyek egy másfajta ha­tást gyakoroltak az ide ér­kezőkre. Évezrede, hogy egy­más mellett élünk, s ma már olyan politikai, gazdasági, néprajzi, kulturális szálak kötnek össze bennünket, mintha nemcsak ezer eszten­dő közös történelme állna mögöttünk. A szomszédaink megismerésének igénye ve­zette Udvari Istvánt, amikor már a debreceni egyetemi évek alatt beiratkozott a szláv nyelvekkel foglalkozó fakultációra. Az orosz és a történelem ismeretét hitele­sen egészítette ki a szláv nyelvekről tanult stúdium. Dr. Udvari István kandidá­tus, a Bessenyei György Ta­nárképző Főiskola orosz nyelv és irodalom tanszékén. Oroszul, ukránul, szlovákul, a jugoszláviai ruszin nyelven és szerb-horvátul beszél, for­dít, olvas. Amikor a dohány­gyár Jugoszláviától vásárolt korszerű gépeket, ő tolmá­csolt a külkereskedőknek. — Az egyetemi évek alatt sok érdekes cikket olvastam a kelet-európai népek együ­vé tartozásáról. Ügy láttam, egyetlen nép vagy népcso­port sem függetlenítheti ma­gát a környezetétől, éppen ezért szenvedélyesen érdek­lődni kezdtem a környező szláv népek élete, nyelve, irodalma iránt. Bár őstörté­nelmünk jelentősen különbö­zik, az évszázadok egymás mellett élésének nyomát lép­ten-nyomon tetten érheti a kutató. A szláv nyelvű népek rend­kívül tisztelik a hagyomá­nyaikat. Az irodalom, a köz­élet formálásában szerepet játszó értelmiség kétnyelvű volt. Egyrészt ragaszkodott az írott kódexek, könyvek, okiratok ószláv vagy más szóval egyházi szláv nyelvé­hez, ugyanakkor nem tudták magukat kivonni saját anya­nyelvűk, illetve nyelvjárásuk hatása alól. Az orosz irodal­mi nyelvben például szinteti- zálódott a népnyelv és az ószláv. Természetesen a könyvtá­rakban, egyházi központok­ban élő és tevékenykedő ér­telmiség mellett a nép egy­szerű fiai mindennapi kap­csolatba kerültek egymással. A szomszédos megye jelentős tájegységére, Hegyaljára pél­dául 80—100 községből jártak a kereskedők, napszámosok, ruszin, tót kapás emberek. Onnan is indultak távoli utakra a teával, kávéval, bor­ral megrakott szekérkaravá­nok. Nemcsak .a kereskede­lembe, hanem a munkameg­osztás révén más termelő fo­lyamatokba is bekapcsolód­tak a messziről jött idegenek. A Hegyalján honos szőlőmű­velés igen munkaigényes, viszont jól fizetett a fárad­ságot nem kímélő szőlőmű­velőknek. Nem ritkán 4—5 napi járóföldről is érkeztek más nyelvű, kultúrájú szlá­vok erre a munkára. A gaz­dasági kapcsolat mellett kul­turális életükben is jelent­keztek közös vonások, pél­dául a görög katolikus szlá­vok az itteni katolikus templomba mentek el. Sze­mélyes ismeretségek, barát­ságok szövődtek, voltak olya­nok, akik itt telepedtek le véglegesen. A szomszédos népekben él az igény egymás megisme­résére. A kutatók többször igazolhatták, hogy a földraj­zi közelség egymásra hatás­ban mutatkozott meg. Külö­nösen a nyelvészek tudják jól bizonyítani, hogy a jöve­vényszavak milyen kulturális vagy gazdasági kapcsolatra utalnak. A magyar nyelvben például tömegével fellelhetők a szláv eredetű szavak. Az ablak, gerenda, pad, padló, asztal, széna, szalma csak néhány példa arra, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarok milyen kultúrkö- zösségbe kerültek. Az itt élő szlávok életmódjával, szoká­saival, termelő munkájával kapcsolatos fogalmakra nem alkottak új szavakat, hanem a szlávok által használtat vet­Soltész Albert: Ülő nő (fapác) a szláv nyelvek Kalaplevéve Lassan beletörődünk, hogy igazán populáris mozi nincs a pofonláda kinyitása, a lö­völdözés zaja, vérzuhatag és eltorzult tekintetek nélkül. Dosztojevszkij regényhőse, Iván Karamazov mondja öccsének egy vitájuk során: ....... minden emberben ben­ne lakik a vadállat, a lobba­nékonyság fenevadja, a meg­kínzott áldozat sikoltozásától felgerjedt kéj fenevadja, a láncáról elszabadított, féke­vesztett fenevad ,.. " Félő, hogy napjaink filmdivatja el­vezet ennek az álláspontnak a feltétel nélküli elfogadásá­hoz. Gyűlölet — kíméletlen­ség — embertelenség. E hár­masság jegyében ül tágra nyitott szemmel a mozivá­szon előtt a lassan már csak tizenévesekből álló hazai kö­zönség. S most végre egy olyan fil­met láthatunk, amelyben egy másfajta hármasság, a szere­tet — humor — emberi lé­nyeg együttese válik uralko­dóvá. Olyan alkotással szem­besülhetnek, akik a korábbi zavaró tapasztalatok alap­ján már egyre nehezebben vállalkoznak a moziba mene­telre, amely derűs melegsé­gével kárpótolni tud korábbi csalódásainkért. Jiri Menzel filmjét, Az én kis falum-at ajánlom azok figyelmébe, akik az emberről szóló Iván Karamazov-i gondolattal szemben inkább tesznek hi­tet a sokkal árnyaltabb Jó­zsef Attila-i mellett, amely így szól: „ ... s szívében né­ha elidőz / a tigris és a szelíd őz.’’ Menzel személyében sem, alkotásai révén sem isme­retlen a magyar nézők előtt. Gyarmathy Lívia filmjeiben láthattuk egy-egy rövid sze­repben (ő volt a Minden szer­dán főhivatalnoka, a Kopor- tosban pedig a pap figuráját alakította), és eddigi mun­kásságának kát csúcsteljesít­ménye, az Oscar-díjjal elis­mert Szigorúan ellenőrzött vonatok és a zsánerében leg­újabb filmjéhez igen közel­álló Sörgyári capriccio is ment itthon a mozikban. Az én kis falum-nak a szó hagyományos értelmében nincs főhőse, cselekménye sincs. Életképek sorozatát láthatjuk, melyeknek hely­színe egy mai cseh falu, s az események ennek a kis tele­pülésnek a lakóival ismerte­tik meg a nézőt. Már szinte hallom az ellenvéleményt: ezért igazén nem érdemes moziba menni. Nehéz így bárkit is meggyőzni az 'ellen­kezőjéről, mert szavakba alig foglalható mindaz, ami miatt mégis érdemes, s amit Men­zel zseniális módon foglal képekbe. Menzel tud vala­mit „filmül”, amit rajta kí­vül csak egy valaki tud a pá­lyán levők közül, s ez Woody Allen. Ügy mutatják meg ők ketten a mindennapok embe­rét, ha tetszik, az egyszerű kisembert, hogy bennük ma­gunkra ismerhetünk; úgy mutatják meg gyengeségein­ket és esendőségünket, hogy kénytelenek vagyunk rábó­lintani, anélkül azonban, hogy igazán szégyenkeznünk kellene. Az én kis falum minden kockájáról sugárzik a néző felé az a szeretet, amellyel a rendező ábrázolja hőseit, s amellyel közösséget vállal velük. Menzel filmjében vitatha­tatlanul jelen vannak ta nem­zeti karakterisztikum jegyei, s itt nem csak a sörivás szer­tartásaira vagy a Skodával kapcsolatos játékokra kell gondolnunk. De ami igazán e film értékét adja, az az, hogy úgy cseh, hogy egyúttal középkeiet-európai is, egye­temes emberi is. Vannak történetek, ame­lyeken harsányan nevetünk, hasunkat fogjuk a röhögés­től, s lehetne fokozni, a ma­gyar nyelv szerencsére gaz­dag az árnyalatokban. Men­zel filmjének jelenetei meg vannak hintve a humor, a komikum fűszerével, de hiányzik belőle a harsány- ságnak minden eleme. Mo­solyt fakasztó helyzetek so­rát teremti. Sóik film nyomán tapasz­talhattuk, hogy rendkívül ér­tékes részletmozzanatok so­kasága ellenére sem támad bennünk a teljesség érzete. Ilyenkor a legvalószínűbb, hogy nincs a háttérben az, amit a mű filozofikus alap­szövetének nevezhetünk. A mi kis falunk rendezőjének bölcsessége — rójanak meg az egyszerűsítésért! — a filmbeli lépésváltásokban, s a befejező jelenet játékos együttszökkenéseiben feje­ződik ki. Abban, hogy iga­zodnunk kell egymáshoz! S ez csak látszólag könnyed tanulság. Ezt igazolja egy apró moz­zanat is, amely e filmmel kapcsolatos örömömét némi­képp beárnyékolja. A tévé reklámműsorában Bán Já­nos, aki az egyik legfonto­sabb szerepet játssza, s aki itt élete legforilinásabb ala­kítását nyújtja, elmondta, hogy Menzelt otthon többen megrótták, .amiért ezt a fi­gurát nem cseh színészre bízta. Akik így vélekedtek, aligha értik a filmet. Bán János egyébként egy szelle­mileg visszamaradott fiatal­embert formál meg, s ez olyasfajta szerep, amelyet azért nehéz hitelesíteni, mert csábítóan kínálja a „ráját­szás” lehetőségeit, mivel az értelmileg fogyatékos ember minden cselekedete elvileg igazolható. De Bán János jó színész, aki tudja, hogy csak .akkor teremthet hiteles figu­rát, ha egyes gesztusai egy egységes magatartásforma részei. Ezért válhat az általa formált kocsikísérő hol szán- nivaló, hol esendő, de min­dig szeretetne méltó alakká. Tartok tőle, hogy az előíté­letek és a nézői beidegződé­sek miatt nem lesz igazán siker a mozikban Az én kis falum. Bár ne bizonyulnék jó jósnak, mert ha igazam lesz, nagyon sajnálom. De alakuljon bármiképp a film sorsa, ha viselnék kalapot, mélyen megemelném Jiri Menzel előtt. Hamar Péter Jelenet a Halott ember levelei c. filmből. (Szovjet sci-fi — hamarosan bemutatják a mozikban.) Mesék, mondák Biriből Lujza gyűjteményéből Ratkó zeum néprajzkutatójának gyűjteményéből ismerhetjük meg. A könyv a nyíregyházi múzeum kiadványainak sorá­ban jelent meg, immár hu­szonnegyedikként. (A köte­tet a népmesegyűjtés terén maradandó érdemeket szer­zett Erdész Sándor lektorál­ta és rendezte sajtó alá.) A fiatal folklorista csaknem egy évtizeddel ezelőtt indult Biribe, az első gyűjtőútra, akkor még a kalendáris nép­szokások tradíciója, azaz a jeles napokhoz, ünnepekhez kötődő, valamint a drama-, tikus hagyományok nyűgöz­ték le a figyelmét. Ekkor rögzített sok, a népi gyógyí­tásra, a népi vallásosságra, a hitvilágra vonatkozó adatot is. Felfigyelt arra, hogy a mesék ugyancsak előkerül­nek az emlékezetből. Saját anyagába beépítette a Poló- nyi Péter és az Erdész Sán­dor által regisztrált darabo­kat is. Ennek ellenére a szer­ző szerényen „szükségkép­pen hiányosnak” definiálja munkáját, megjegyezve, hogy „egy tematikus gyűjtés nyil­ván újabb meséket, mondá­kat, történeteket hozna fel­színre”. Három, természetesen más­más egyéniséget mutató me­semondó (alighanem időköz­ben megkopotl-szegényedett) repertoárját tartalmazza a kötet. Adorján András („az ő meséin érezhető leginkább az irodalmi hatás”), Sarkadi Györgyné („a legletisztultabb, legkerekebb, legszebben meg­formált változatok tőle ke­rültek elő”) és Donka András („az anekdotaszerű, rövi- debb, csattanósabb műfajo­kat kedveli”) működtette em­lékezetét a folklorista ked­véért. Feltűnően sok hiede­lemmondát olvashatunk itt, változatosságuk figyelemre méltó. A falu lakóinak több­sége görög katolikus vallású, amely tény részben magya­rázhatja a szellemi hagyo­mány színességét. Nem bizo­nyos, hogy egy protestáns községben hasonló sikerrel faggatózott volna a kutató. Ratkó Lujza alaposan szem ügyre vette az itt sorjá­zó tündér-, legenda-, novel­la-, tréfás, hazugságmeséket, az anekdotákat valamint a hiedelemmondákat. A rend­szerezést az Aarne-Thomson- féle nemzetközi mesekataló­gus és a Magyar Hiedelem­monda Katalógus alapján vé­gezte. Az egyes darabokról konkrétan szóló jegyzetanyag fölöslegessé tette terjedelmes tanulmány fogalmazását. A népmesékről azt tartja a tudomány, hogy nem a 18— 19. századi paraszti társadal­mat ábrázolja, mint vélhet­nénk, a műfajcsoport nagy­fokú kifejezőképessége, esz­tétikai kvalitásai magyaráz­zák a vitalitást, a népszerű­séget, no meg a történetek­ben szemérmesen rejtőzködő, de mindig ható nevelőerő. Olykor gondok, ügyes-bajos helyzetek kibogozására is megoldást kínál a szántóvető emberek számára. Gyakorlati baszna tehát ugyancsak fi­gyelemre méltó. A mesék ilyen tulajdonjegyeit az eb­ben a kötetben közzétetteken szintén észlelhetjük, néha pe­dig saját olvasmányélmé­nyeinkbe botlunk. Ratkó Lujza munkája természete­sen a tudomány számára ké­szült, ezt a lejegyzés nagy- nagy hűsége, az alakítatlan- ság is jelzi. (Még jó, hogy a diftongusok jelzéséről lemon­dott, lévén a jelölés a nyel­vészeti gyűjtések elmaradha­tatlan sajátja.) Az év közepén napvilágot látott kiadványban százegy hosszabb-rövidebb, sziká- rabb-színesebb sztorit olvas­hatunk. Egészen bizonyos, hogy a megye más tájain, te­lepülésein is eredményes utat tehetne a mesekutató. (Nyír­egyháza) Erdei T. Sándor 1987. október 17. KM HÉTVÉGI melléklet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents