Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-17 / 245. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET »87. okl6ber 17. O FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK Helyet találni Az előadások szünetében zeneszó mellett pihennek a fiatalok. (Farkas Zoltán (elvételei) Őszül az erdő, lombja rőt, színesedik a reggelekkel. A levelek között még át-átszúr egy-egy meleg fénydárda, de a koronák csendje már hűvös. Lopakodva jár a fák közt a szél, meg-megretten- nek tőle a nyírfák, megadón legyintenek a platánok és összébb vonják magukon tarka köntösüket a kihűlt porban guggoló bokrok. A tölgyek, a fafélék bátyja!, egyenes derékkal tartják magukat, de gyanakvón halllgatóznak: közelednek-e már a hegyek felől a levélci- báló szelek? Egyedül a fenyők mozdulatlanok, várnak dárdásan, mint zászlójukhoz mindig hű katonák és gőggel különülnek el az erdő her- vadásban is színekkel cifrál- kodó gyermekeitől. A nap magasról nézi a színpompát és játszik: mintha beleköltözött volna iá sóstói tóba, szikrázik, izzik, meg-megemeli a bronztestű fürdőzőket, osakhogy senkit sem csaphat be, mert nincs heve, nincs varázsa, melege emlékezés csupán a nyárra. Mindezt a megyei gyermek- és ifjúságvédő intézet üdülőjének kertjében a kilátótorony teraszáról látom. Velem van az önismereti tábor hat lakója: Szilvia, a fekete hajú Edit és a fitos orrú Gyöngyi, Józsi, a barna bajuszú kisvárdiai fiú, a ha- lovány és szótlan Laci és a testvére — itt ismerkedtek meg egymással —, Emőke. Szót nem ejtettünk az évszakról, a nyár múlásának szomorúsága .azonban bennünk rezeg, zöngése adja beszélgetésünk alaphangját. Témánk sem vidám. — Mit jelent nektek a szó: anya, szülő? — kérdezem. — Mind a hatan vaságyas gyermekotthonokban, nevelőintézetekben cseperedtek, vagy nevelőszülőknél nőttek kicsike koruktól. Itt az önismereti táborban, ahol közép- és szakiskolákban továbbtanuló állami gondozott fiatalok ismerkednek az élettel, az emberi tulajdonságokkal, a lelki-testi problémákkal, van alkatom a lelki mélységek titkainak kutatására. Ki-ki lemerülhet olyan mélységekbe, ameddig bátorságából ítélik. Segítséget is kap hozzá szakemberektől. Szilviát sem lepi meg a kérdés, göndör, sötét haja épp csak megrezzen. — Nekem nem sok mindent jelent!... — válaszolja. — Az én édesanyám a nevelőszülőm volt. Amikor megjelent nálunk Vasmegyeren az igazi anyám, semmit sem éreztem iránta. Idegen volt.. . ! Negyedikes vagy ötödikes lehettem akkor. El sem hittem, hogy ő az én anyám. Járkált utánam, de hiába! Kis daccal beszél. — Tudod, hogy kerültél intézetbe? Sima homloka rándba szökik, mintha maga is rácsodálkozna a nyelve hegyén készülő válaszra. — Engem édesanyám a börtönben szült. A csecsemő- otthonban nevelkedtem, aztán Nyírszőlősre kerültem nevelőszülőkhöz. Hatéves koromban vittek el Vasme- gyerre ... — És édesapád? Tudsz róla? — Semmit! — feleli és ajkán derengeni látszik valami szomorú mosolyféle. — Talán még anyám sem tud! — nevet, de nevetésének nincs fénye, sem melege. Szilvia most tizenhat éves, de csak tavaly hallotta, hogy nővére is van, Budapesten. Szilvia tanul, legjobban a matematikát kedveli, mert laz „logikus". Gyöngyi kerekre nyitott szemmel figyelte társnője élettörténetét. Ügy hiszem, összehasonlította sorsát a magáéval. Hogy ne érezze a keserűjét, cigarettára gyújt. A vékony, hosszú fekete hajú Sukár — ez a becenév cigány nyelven azt jelenti, szép Gyöngyi — mélyre szívja a füstöt. — Én nem tudok a szüléimről semmit! — mondja halkan. — Legalábbis azon kívül semmit,, hogy édesapám felakasztotta magát az anyám miatt. Ez Csengerben történt, én ott születtem. Hangjából érzik: elfogadta már a megváltoztathatatliant. — Miikor kerültél be az intézetbe? — Kétéves koromban. Ahogy apám meghalt, anyám felment a tanácsra, hogy nem tud minket eltartani. Minket elvittek tőle, ő meg elment csavarogni. Heten vagyunk testvérek, öt bátyám van, meg az öcsém. Nem levelezünk, mert nfem tudom őket megérteni... — mondja és megáll a beszédben, hogy mondja, ne mondja tovább — mert olyan testvéreim vannak, akik betörnek, verekednek. Nekem iaz ilyen nem testvér! — jelenti ki, mint végső döntést, és bele is vörösödik. Nagy Sándor nevelőtanár rám néz. Látom, lenne mondanivalója, de nem szól. Egyre gondolunk: meg akar állni a lábán, ez szép törekvés, de még ráfér a segítség, mert gyenge a kísértésekkel szemben. A rosszra vivő alkalmakat sem mindig képes elkerülni. Hallgat róla, hogy nemrég megerőszakolták, akárcsak Editet. — Mondd csak el, te miért kerültél a „gyivibe"? — kérdem Editet. Húzódozik. A többiek biztatják, ne legyen szófukar most, máskor élénk, vidám, dalolós. Végül enged. — A szüleim nem akarták, hogy továbbtanuljak — mondja komoran. — Nem egyeztek ibele. — Mit dolgoztál a nevelő- szüleidnól Nyírteleken? — Mindent, amit .kellett. — Mit tudsz a szüléidről? — Hát... anyám Piricsén él... — Mit csinál? — Semmit. — Édesapád szintén ott él?-— Nem. Elváltak. Ö Pesten van. — Mit dolgozik? — Nem tudom. — Hogy kerültél nevelőszülőkhöz? — Nem tudom. Akkor kicsi voltam. — Kit szeretsz a felnőttek közül? Hallgat, de biztatásra kimondja: — Hát ott bent van a gyi- viben egy nevelő néTÍi... — feleli átlangyosodott hangon. A kisvárdai fiú, Józsi már előbb szeretett volna szólni, de intettem: legyen udvarias, hagyja a lányokat beszélni. Hagyta, de olyan beszédre készen néz rám, hogy rányitom a fülem. Elmondja, hogy udvarias, ha csak teheti, mert a lányok szépek, ő gyakran szerelmes, és aki szerelmes, az előzékeny is. Legalábbis a legtöbbször. Ezen miaga is nevet. — Tiszátokon születtem. A szüléimről semmit sem tudok. Csak annyira emlékszem, hogy óvodás voltam, amikor bevittek a gyivibe — mondja elkomolyodva és elsorolja, hogy Berkeszen, a nevelőotthonban végezte az általános iskolát, aztán jelentkezett Kisvárdárta a szakmunkásképzőbe és most szerszámkészítőnek tanul. Ezt hadarja és csak akkor lassúdik, amikor témát vált. — Tavaly megismerkedtem egy idős nénivel, ő pártfogol ... Még senki sem törődött velem ennyire — vallja megfontoltan, kis dicsekvéssel. Azt mondják, az isten abban lakozik, aki szeret és nem abban, akit szeretnek. És lám, ez a gyenmekember boldog, hogy szeretik. — És te mit érzel a néni iránt? — Hm ... — tör fel belőle valami nehezen megfogalmazható érzés. — Felelj! — Szeretetet, hálát érzek ... ! — mondja gondolkozva, aztán átvált, mint az érzelmekre szemérmesek. — Különben könnyen ismerkedem. Meg egyébként is, nem látszik rajtam, hogy állami gondozott vagyok... — És ez jó vagy rossz? — Jó hogy nem látszik, mert sokan azt hiszik, hogy aki állami gondozott, az rossz... — mondja kedvet- lenedve. Erre Gyöngyi is rábólint, Edit szomorú lesz, mintha rosszat mondtak volna róla. A sötétszőke Emőkére pillantok. A nevelőtől hallom, hogy mindig ilyen borongás, ha a szülei kerülnek szóba. — Érdéklődtél utánuk? — Nem, soha! — mondja és oldalra csapja a haját. — A nevelőm csak annyit mondott, hogy részegesek, nem dolgoznak. A bátyja, Laci, háromévesen került a baktalórántházi intézetbe. írni-olvaswi- Berkeszen tanították meg, most Tiszabercelen él, hétvégeken „hazajár” a gyivibe, az otthonába. Hirtelen langyos eső fut át gyors lábakon az erdőn. A levelek finoman nészez- nek. Sokan fedél alá indulnak. Az én beszélgetőtársaim nem. Ég felé tartják az arcukat és csiklandó gyönyörűséggel tűrik a víz meleg permetegét. „Olyan, mint a simogatás!” — kiáltja boldogan az egyik kislány. Nézem őket és töprengek: vajon az esőcseppek érintése ébresztette fel bennük a simogatás gondolatát, vagy a gondolatra bizsergett fel arcuk bőrén az emlékezés? Kinek az érintésére emlékeznek? Nagyon kevésszer lehetett simogatásban részük, ha az esőt ezért az emlékezésért szeretik. Naposra derült az ég felettünk. — Miilyennek képzelitek az életeteket? Szilvia szólal meg mellettem. Hangjából ráismerek, ő dicsérte „simogatásért” az esőt az imént. — Én szeretnék családot alapítani, de nem úgy, mint a szüleim ... — Férjhez akarsz menni? — Talán ... igen. Huszonegy vagy huszonkét éves koromban — teszi hozzá tűnődve. — Szeretnék gyerekeket is, egy kisfiút meg egy kislányt. — És hogy neveled majd őket? — Isten ments, hogy állami gondozásba ad jam! —- kiált fel. — Nem hagyom el őket sohasem! Megértő, őszinte fiatalemberrel szeretné összekötni az életét. Nem kell vagyon az élethez, vallja, de elvárja majd a férjétől, hogy őt védje-óvja minden rossztól. — És a pénz, az sem kell? — Csak annyi kell, ami elég a legszükségesebbekre — felel gyorsan. A betörés, a gyilkosság is. pénz miatt van, ezért nem szeretem. Különben is, nem a pénz a legfontosabb, hanem a család ... — Hát azért legyen egy kicsi szórakozásra is! — veti oda Józsi. Ö us szeretne családot alapítani, de úgy huszonöt éves kora után. Azt olvasta, hogy a sok válás a fiatalkorban meggondolatlanul, éretlenül kötött házasság miatt van. — Én meg soha rtem akarok férjhez menni! — ellenkezik Edit. — Nem, mert az embert megcsalják! — mondja, de azt elhallgatja, hogy ő is megcsalta — „csak egy napra" — a fiúját. — Na, ón (megnősülök, jó családi életet akarok és elvárom, hogy a feleségem szeresse a gyerekeket! — tromfol Józsi. — Mégis, milyen legyen a feleséged ? Ezen még nem gondolkodott. Mosolyogva vonja ráncba a homlokát. Hirtelen nemigen tudja meghatározni, milyen is legyen az a nő, aki vele él. — Hát... aki tetszik nekem ... Őszinte, komoly, de érti a tréfát is. Mindenről tudjunk beszélgetni ... Megértő legyen, engedjen nekem ... — mondja. A lányok nevetnék. Ebből kitalálom, hogy a „megértő" helyett elnézőt vagy m-egbo- csátót kell érteni. (Hiába, esendő az ember!) Emőke mosolyog. Ö még nem tudja, mikor megy férjhez. Rendes, nem duhaj, nem ivó férjet szeretne, aki szeret és tud dolgozni. Gyerekeket is akar ő is. ígéri, hogy vigyáz, ne jussanak olyan sorsra, mint az övé. Gyöngyi egyetértőn bólint, de kis aggodalom is van az arcán. — Manapság semmit sem vesznek nagyon komolyan — mondja. — Sok fiú csak lefektetni akarja a.nőt — jelenti ki. A lányok helyeselnek, a fiúk hallgatnak. — Én Is férjhez akarok menni. Kertes, kétszobás lakást szeretnék... — mondja, mondja, és észre sem veszi, hogy az óhajok, álmok, ábrándok tartományába jut. — Mi a véleményetek a szerelemről? — Sok a csalódás! — feleli Gyöngyi életkorához nem illő tapasztáltsággal. — Jártam hat hónapig egy fiúval, de megcsalt. De egyébként a szerelem nagyon jó — mo- solyodik el, aztán zavartan elpirul. — Ugye? Olyan, mintha áramkörök épülnének be az ember testébe! Jaj, amikor közelítek hozzá, úgy érzem, hogy a torkomban ver a szívem ... ! Különben mi mindent megbeszélünk a kollégiumban egymás közt... és azt is olyan jó hallani, ha valaki mesél a lányokról vagy egy lányról... — Edit, te voltál már szerelmes? — Igen. — És milyen volt? — Jó! Főleg, amikor megtudtam, hogy pnegcsal! — feleli. Ő az, aki visszaüt, ha bántják. Szóba kerül a kábítószerezés. Előadást hallották róla a táborban. — Próbáltátok már? Egyszerre tiltakoznak. Nem! Dehogy! Ismernek olyan fiatalokat, akik szipóz- nak. Az indítékáról is tudnak egyet-mást. Józsi elmondja, ő egyszer az utcán látott szipózni egy húsz év körüli fiút. Vörös és torz volt az arca, amikor eldobta la nájlonzacskót. Aztán rma- gatehetetlenül lecsúszott a földre. — És te mit gondoltál akkor? — Hogy bolond, mert ölr magát... és undorodtam tőle. Látom, hogy az üdülő faragott oromzatú faházának teraszán kis csoport gyűlt össze. Figúía Erika pszichológus tart foglalkozást, önismeretet tanulnak az állami gondozott fiatalok, hogy nagyobb baj, megrázkódtatás nélkül bele tudjanak illeszkedni a közösségbe. Arra a kérdésemre, hogy az áskola segít-e ebben, Gyöngyi felel. — Velem sokáig éreztették az osztálytársaim, hogy én csak állami gondozott vagyok. Nagyon rosszul esett De később megbarátkoz tál velem, mert beszéltem néhány lánnyal, megkérdeztem, mire való ez? Nekik jc lenne, ha a helyembe kerülnének? Biztosan ugyanaz a keserűséget éreznék, min én... — Mi lehet az oka a leke zelésnek? — Vannak állami gondo zottak, iákiknek kirívó a vi selkedése, verekednek, ká romkodnak és az emberek f rossz példa után ítélnek mei minket! — mondja Szilvia — Hogy látjátok, van he lyetek ebben a világban? Egymásra néznek. Errő többször eshetett szó köztük De nem felelnek mindjár' Vonogatják a vállukai. EJ húzódó gyanakvás él bennü a rossz példából általános! tó, gyakran elutasító embe rek és közösségek iránt. A jövőt tágasabb határú nak látják. Nem szorítj mezsgyék közé sem az álmc kát, sem a vágyakat, a leg különbféle tervet is megtf ri és kellemes dolog otthc nosra rendezkedni benn Különösen a lányok kedv« lik ezt a foglalatosságot. Ei ről kellett volna ismét kél deznetm őket. — Helyünk van, csak r lenne olyan nehéz megtalá ni! — feleli mégis Józsi. A ilányok bólintanák. Mi solyognak. Szerzett életjá. tasságuk nem hagyja elkesi redni őket. Észre sem vettük, hof feltámadt a szél. A tópar 'füzek haja hullámzik, mi: a leomló kelme. Keim csak megfakult a selyrr Együtt gyönyörködünk. A tán sietve elköszönnék. N zek utánuk, amíg el nem f karja őket előlem egy facs port. Indulnék éppen, arr kor hallom, hogy zászl bont nevetésükből a szél. Tóth M. Ildii Laci és Emőke testvérek, itt találkoztak össze. Az önismereti táborban a nép- és iparművészettel, a tányérfestéssel is ismerkednek.
