Kelet-Magyarország, 1987. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-05 / 209. szám

FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK Sikerek és kudarcok A siker. De hát csak ezért? Nem. Van valami más is, amiért sportolnak. A pénz? Nem jellemző. Csinálják, hajtják magukat, de közben a győzelmek mellett kudarcokat élnek át. Mennyire gondolnak közben a jövőjükre, és mégis: miért sportolnak? Erről vallanak ők négyen — Kovács Rita úszó, Szabó Gábor kézilabdakapus, Bágyi Kinga teniszező, Ács Gusztáv labdarúgó — az NYVSSC fiatal sportolói. vételizni a tanárképző főis­kola földrajz—testnevelés szakára, ugyanis szeretnék úszóedző lenni. Visszagon­dolva az eddigiekre, úgy ér­zem, hogy az EB-n és VB-n kívül mindent teljesítettem, amit kitűztem, s mivel még csak 17 éves vagyok, van még időm mindenre.” (Kovács Rita) A sport akaraterőt adott A kézilabda döntött Szabó Gábor javíthatatlan álmodozó. Feküdt az ágyon, lelki szemei előtt megjelent egy kézilabdakapu, amelynek ő a gazdája. A bírói sípszóra kezdődött a mérkőzés, a fia­tal fiú pedig röpködött egyik sarakból a másikba. Feléb­redt hirtelen, megdörzsölte a szemét, de az álom, hogy egy­szer NB I B-s, vagy NB I-es csapatban védjen, árnyékul szegődött hozzá. És 16 évesen már nem kellett dörzsölni szemeit; Gabi, szóltak, te kö­vetkezel. És ha csereként is, de futott a ketrec elé az NYVSSC NB I B-s meccsén. Nagycserkeszen az általá­nos iskola udvarán focika­pusként védett. Néha dara­bokra szaggatta a melegítő­jét, mert imádott a salakon vetődni. A nyurga, erőteljes fiút Fehér László testnevelő csábította át a kézilabdások- hoz. Ez már az első siker volt, hiszen az iskolában sze­rették, megbecsülték azokat, akik az intézmény színeiért küzdöttek. Nyolcadikban kö­vetkezett a dilemma a család számára. A szülők szerették volna, ha a papa „mintájá­ra” a mezőgazdász szakmát választja, de akkor mi lesz a kézilabdával, kesergett Ga­bi. Nem volt pénzfeldobás, nem volt sorsolás, a kézilab­da döntött. A Zrínyiben a fiúnak hirtelen a nyakába szakadt minden. A cserkészi edzések után kemény trénin­gek következtek szigorú szakvezető, Bartha Dénes irá­nyításával. Eleinte küszkö­dött, kék-zöld foltokat hagy­tak az erős lövések, de csi­nálta. Vetődött, ahogy eddig megszokta, majd fokozatosan rájött, hogy lehajolva vagy lábbal egyszerűbb hárítani a lövést. Az első edzés volt a leg­kellemetlenebb. Avatás, kia­bálták túl egymást az idő­sebbek a tréning végén, majd hozzátették, néhány kólával meg lehet vesztegetni őket. Ráállt, de a fenékre verés nem maradt el. Megalázás? Nem, inkább egy olyan szo­kás, amelyen mindenki át­esik. Gabi is, ha két napig óvatosan csücsült is le, arra gondolt, kamatostól adja visz- sza a leendő elsősöknek. A siker ezután már esőstől jött. Az, hogy valaki kézi- labdás a Zrínyiben, és a kez­dőcsapat tagja, egyúttal ran­got is jelent. Hiszen a kézi- labdásokat mindenki ismeri, de ugye, nekik nem kell min­denkit ismerni. A lányok ki­járnak a meccsekre, tapsol­nak az imádott fiúnak, és ez Gabinak is nagyon jólesett. Vigyorogva, néha elpirulva fogadta rajongói ilyenfajta megnyilvánulásait. Na, és a csapat! Már az el­ső évben a serdülőgárda or­szágos második lett. A jó adottságú, kiváló reflex­szel rendelkező nyurga ka­pussal az élen a második év­ben már országos bajnoki cí­met szerzett a Zrínyi. Persze, nem ment minden simán. A szülői harag egy-egy rossz jegy után már-már letiltotta őt a sportolásról, de aztán kiengesztelődtek. A kollé­giumban sem vették jó né­ven, hogy ez a szőke, magas fiú soha nincs bent, mindig edzésen van. Emiatt aztán háromhónapos próbaidő után inkább a bejárást választotta Gabi. Az igazi felébredést a 190 cm-re nőtt kapusnak a tava­lyi nyár hozta. Meghívták az NYVSSC NB i' B-s kézilab­dacsapatának edzőtáborába. Bizonyítani kell, ez lebegett a szeme előtt, hiszen ahhoz, hogy a régi álom tartós éb­redéssé változzon át, többet kell nyújtani, mint eddig. Három-négy meccsen csere­ként, majd a Budapesti Spar­tacus ellen kezdőként védett. A játékosokat minden meccs után 1—10-ig pontozzák, ö ezen a meccsen a maximu­mot és mivel nyertek, két­ezer forintot kapott. Követ­kezett a TFSE, a Dunaújvá­ros, kezdőként nyertes meccs volt mindkettő. Ha nem fizetnének, akkor is csinálnám, mondta a győz­tes találkozók után, annyira nagy élmény számomra, hogy az NB I B-ben és ilyen jó já­tékosok között védhetek. A siker magával hozta szá­mára a népszerűséget iá. Meccsenként sokszor fel­hangzik a Hajrá Zrínyi!, ami neki szól. A srácok is meg­tiszteltetésnek veszik, ha meghívhatják egy fagyira, egy üdítőre, mert tudják, hogy ő nem az a típus, aki visszaél ezzel. Jövőre, ha a Nyírség-Hó- diköt meg tudná tartani — erre minden reménye meg­van — az NB I-es jogot, még egy osztállyal feljebb bizo­nyíthatná kivételes képessé­geit. Persze, addig még ja­vulnia kell a felső sarkos lö­vések védéseinél. De a fia­talítás szempontjából min­denképpen övé a jövő. Sokszor a vízben ébredtem „Amikor 1976-ban szüleim óvodásként beírattak úszó­tanfolyamra, azt se tudtam, mi az a sport. Egyszerűen él­veztem a vizet és azt, hogy tudok úszni. A kis közössé­get is szerettem, úgyhogy: ottragadtam. Edzettünk, jól éreztük magunkat, rohan­tunk mindig a tréningekre. Először 1981-ben indultam versenyeken, de akkor még nem az elsőség vagy az érem­szerzés, hanem a jó ered­mény eléréséért ugrottam vízbe. Az, hogy ezeken ia via­dalokon győztem, nem na­gyon érdekelt, inkább az, hogy edzőm, Szűcs Csaba ki­tűzött célját teljesítettem. Ez volt számomra a kezdeti si­ker. Úszni, úszni és úszni, és egyre többet lefaragni az egyéni legjobbamból, ez le­begett a szemem előtt. Egyre gyűlt az aranyérem, lassan a vitrinem tele lett emléktárgyakkal, érmekkel, ajándékokkal. Akkoriban már megfogalmazódott ben­nem az, hogy a sport szá­momra szenvedés, kínlódás az egyik oldalról, hiszen nem éppen kellemesek az edzések, viszont a győzelmek, a sike­rek mindent kárpótoltak. Egyre feljebb küzdöttem ma­ga m, míg végül elérkezett 1984. Ettől számítom tulaj­donképpen az élsportolói ver­senyzésemet. Az IBV-n és az ifjúsági Európa-bajnokságon bronz­érmet szereztem, és ezek a sikeres szereplések meghatá­rozták a hangulatomat is. Jobb kedvű lettem, rengete­get nevettem, valahogy ró­zsásnak láttam a világot. Anyagiakban is előbbre lép­tem, hiszen ,a 600 forintos ka­lóriapénz helyett azután 1600-at kaptam. Szüleim velem együtt iz­gultak a legtöbb versenyen. Ők is érezték, hogy a napi 5, 5 és fél órás edzések kifá­rasztanak, ezért különböző engedményeket kaptam ott­hon. Nem kellett takarítani, mosogatni, amikor hazamen­tem pihentem és tanultam. Apu minden reggel 5-kor kelt, elkészítette az edzés- cuccomat, a reggelit, majd felébresztett és kivitt a sós­tói uszodába, ahoi hajnali 6­Acs GuntiT kor kezdődött az edzés. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy sokszor csak a vízben ébredtem fel. Szenved­tem, sokszor elegem volt az egészből, hiszen a monoton faltól-falig nem könnyű. Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy közben f elmondtam ma­gamban a másnapi leckét, verset szavaltam, énekeltem, hogy tartsam magamban a lelket. Csaba bácsi és szüleim is sokszor átsegítettek a holt­ponton és csináltam tovább. Edzőmmel egyébként kidol­goztunk egy kézjelrendszert, amely alapján verseny köz­ben is tudtam, hogy a terve­zettnél jobb-e a részidőm, vagy el vagyok maradva tő­le. Jellegzetes füttyét még a legnagyobb hangzavarban is meghallottam, akkor tudtam, hogy bele kell erősítenem. A múlt évtől úgy érzem, hogy lefelé menő ágban va­gyok, a sikerről nem mond­tam le, de egy időre elfelej­tettem. Tavasszal az olaszor­szági Trentóban a válogatott tagjaként még nyertem, de amit nagyon szerettem vol­na, kijutni felnőtt EB-re vagy VB-re, az nem teljesült. Egy kicsit belefáradtam, és úgy érzem, hogy jobban saj­nálom mostanában magam, nem tudok annyira szenved­ni, mint eddig. Tulajdonkép­pen ugyanazt edzem, mint ed­dig, de gyengébb intenzitás­sal. Meg az az igazság, hogy sokkal jobban érdekelnek más dolgok az úszás mellett: mozi, barátnők, szórakozás, természetesen módjával, de ezek is az úszástól vesznek el energiát. A sikert könnyű megszok­ni, de amikor elmaradozik, az nem a legjobb érzé$. Én mindig mondtam, hogy óriás része van eredményeimben az edzőmnek, Szűcs Csabá­nak és természetesen a szü­lőknek, akik a nyugodt hát­tért biztosították. Heti zseb­pénzt, az utazások alkalmá­val ,a költőpénzt. Idén még a magyar bajnokságon „fel­szívtam”, két ezüstöt és egy bronzot szereztem, de ott is bosszantott, hogy Orosz győ­zött 800-on, mert le tudtam volna hajrázni, ha egy kicsit jobban figyelek. Most negyedikes vagyok a Vasvári gimnáziumban. Ta­lán jövőre megpróbálok fel­— Első a tanulás! — kezd­te Bágyi Kinga határozottan —, mellette teniszezek. Ezt edzőmmel, Machán Frigyes­sel is megbeszéltem. Ahhoz, hogy három év múlva, ami­kor a Krúdy gimnáziumban végzek, esélyem legyen a debreceni orvosi egyetemre bejutni, rengeteget kell ta­nulni. Ameddig a tanulással együtt bírom a sportot, csi­nálom, de még nem tudom, hogy negyedikben, amikor hajrázni kell a felvételi pon­tokért, lesz-e erőm a tenisz­re is. Kinga napjait a tanulás és a sport teljesen kitölti. Egy teljes délutánt elvesz a ké­szülés a másnapi órákra, mellette kevés jut edzésre. A tavalyi ranglista alapján a felnőtteknél 68., az ifjúsá­giaknál 41. Csakhogy míg a fővárosiak szinte minden versenyen elindulnak és szor­galmasan gyűjtögetik pont­jaikat, addig a fiatal nyír­egyházi kislány kevés via­dalra jut el. — Jó sportoló és élspor­toló között a teniszben óriá­si a különbség — magyaráz­ta a szőke hajú teniszező. — Hiába vagyunk Holp Ildivel Nyíregyházán vagy vidéken a legjobbak, ez kevés az iga­zi sikerhez. Mindennapos 4— 5 órás tréning lenne szüksé­ges, és az, hogy magánta­nulóként végezzem #a gimná­ziumot, na és hogy megfe­lelő partnerek legyenek, akikkel nagy csatákat lehet vívni. És tulajdonképpen a teniszből csak úgy lehetne megélni, ha állandóan kül­földre járnék, de ehhez ren­geteg pénz kell. A szüleim a szerelésem nagy részét meg­veszik, zsebpénzt is kapok tőlük, mert a napidíj, a 117 forint, főleg Budapesten, né­ha egy ebédre is kevés. Emel­lett másfajta juttatás nincs. Kinga vérében ugyanúgy benne van a győzni akarás, mint másokéban, de amikor — mintha egy falra ütné a labdát — ellenfele hárítja bármelyik ütését, gyorsab­ban, jobban pörget, lélek­ben feladja a meccset. „Nem Kovács Kite megy!” — dühöng magában, nem csinál látványos cir­kuszt a pályán, nem dobálja az ütőjét a földhöz, saját ma­gát okolja vereségéért. Néha eltörik a mécses, s az öltö­zőben egy-egy érthetetlen ve­reség után sírva fakad. Pró­bálja magából kihozni vala­mennyi partiban a maximu­mot, de az akarat sokszor kevés. Ilyen kudarcok közé sorolja a Nyírfa Kupán a Kocsis, s korábban a Kellert elleni 6:0, 6:0-ás vereségét. Semmi sem sikerült. Persze a csendes ünneplés, a felnőtt vidékbajnokságon szerzett 3. hely figyelemre méltó telje­sítmény. — A sport mindig is plusz akaraterőt adott számomra — mondta. — Edzés után haza­mentem, rögtön nekikezdtem tanulni, és nem éreztem ma­gam fáradtnak. A játékstílusában a mo­dern tenisz alapelveit pró­bálja megvalósítani. Magas­sága révén jól szervái, és ha az első adogatás sikerül, azonnal támad. Erőssége a te­nyeres, ezt kézfogásából is éreztem. A fonákot pörgeti, de sokszor inkább átteszi te­nyeresre a labdát. Lábmun­kában, ezt önkritikusan je­Szabó Gábor gyezte meg, javulnia kellene. Kinga az NB Il-es csapatban játszik. Már a bajnokság előtt bebiz­tosította az NYVSSC győzelmét, így jövőre újra az NB I alsó ágában szerepel az együttes. A „teniszhölgy” úgy fogalmazott, hogy most már tényleg szeretnék meg­állítani az ingázást a két osz­tály között, s tartósan bent­maradni az NB I-ben. — Hiába szereplünk az NB II-ben vagy az NB I-ben, va­lahogy a sportági rangsorban nem érzem az élbolyban a teniszt. A közönség is ritkán jön ki, az ismerősökön kívül szinte alig ül valaki a lelátó­kon. A tenisz világméretű népszerűségét itt a megye- székhelyen mát nem érzem. Talán amiatt is, hogy kevés az igazán nagy verseny, de ez sem az ittenieken múlik. Pe­dig egyszer élőben látni a világ egyik legjobb női játé­kosát, például Steffi Gráfot, és tanulmányozni a mozgá­sát, az óriási élmény len­ne __ látszani a legjobb! — Guszti! Hogy érezted magad a Kazincbarcika meccs után? — Szégyelltem magam, alig mertem végigmenni az ut­cán. Én is, mint a többiek, részese voltam a vereségnek. — Pedig előtte felfelé ívelt a csapat csillagzata? — Az csak részsiker volt. Ózditól és a III. kerületi TTVE-ből pontot elhozni jó, jó, de nálunk azért magasab­bak az elvárások. — Egy hete a mezőgazda- sági főiskola nappalis hall­gatója vagy. Mi lesz a foci­val? — Meg kell osztani az ener­giát, és ebben a főiskola is támogat. — A focisták közül keve­sen végeznek felsőfokú ta­nulmányokat. Szerinted miért? — Igénytelenség, mert le­hetőségük lenne, de nem gondolnak a jövőjükre. Per­sze van ellenpélda is. — És te? — Már a gimnáziumi évek elején eldöntöttem, hogy je­lentkezem az agrárra, de la­zítottam a tanulmányokban, s ezért választottam inkább a nyíregyházi főiskolát. Csakis a focira sose építet­tem. — Anyagilag 18 éves ko­rodtól független vagy. Kor­osztályod irigyel ezért? — Sokan elítélnek, hogy persze könnyű neki, mert fo­cizik, összekeresi magát. De ők nem tudják, hogy nekem 10 éves korom óta nem volt egyetlen nyári szünetem se. Alighogy befejeződött a baj­nokság, kezdődött az alapo­zás a következő idényre. — Ezek szerint jogosnak ítéled, hogy többet kerestél, mint a saját korosztálybeli fiatalok? — Amennyivel többet ke­restem, annyival! többről mondtam le, mint ők. Hoz­záteszem, hogy amikor telje­sítettem az előírtakat, megfi­zettek, de volt pénzlevoná­som is. — Szerinted milyen rangot jelent Nyíregyházán az NB Il-es keret tagjának lenni? — Nem utolsó dolog! Ját­szani pedig a legjobb! — Ezért, vagy az anyagia­kért csinálod 10 éves korod óta? — A focisuliban nem kap­tunk pénzt, att a játék sze- reteite volt az elsődleges, de az NB Il-es gárdában sem a pénzért csinálom. Focizni és focizni, az az igazi. — Hallottad-e már azt a véleményt, hogy azért ját­szol, mert Tóth János keze alatt nőttél fel. És ugye ő most a felnőtteknél a szak­vezető? — Ez csak rosszmájúság. Én Ubranlkovics keze alatt is játszottam. — Mire költötted a szer­ződésért és a győztes mécs­esekért kapott pénzt? — Nagy résziét hazlaadtam, és az itt van a sóstóhegyi há­zunkban. Ugyanis én is hoz­zájárultam az építkezéshez. — Szerinted élsportoló vagy? — Ahhoz a kiinduló alap az NB I. Utána már lehet be­szélni róla, de addig nem. — Emlékszel-e olyan meccsre, amikor a lefújás után tapsvihar köszöntötte a csapatot? — A Komló (3:2) és a Vo­lán (1:0) ölleni hazai mér­kőzésre. — A szüleid közül ki a fo­cipárti? — Mindketten. Bármilyen messze játsszunk is, eljön­nek megnézni. Utána itthon órákig vitatkozunk, hogy miit kellett volna, ki volt a gyenge, meg én hogy játszot­tam. Papám mindig azt mondja, hogy meg kell küz­denem azért, hogy bekerül­jek a csapatba, és igaza is vlan. — Mennyit segitsz otthon szüleidnek? — A papám lakatosműhe- lyében muszáj időt szakíta­ni a munkára, mert nem győzi. — Hogy értékeled elmúlt évi teljesítményedet? — Én a bajnokság után kialakult sorrendet, az 5. he­lyet veszem alapul. Szerintem több volt a csapatban. Én is tudom, hogy mit kellett vol­na csinálnom, de sokszor nem sikerült. Elkalandozik a fi- gyelmem, nem mindig a já­tékra koncentrálok. — Idén? — Hátrább semmiképpen, csak előbbre végezhet a gár­dánk. KM h£tvéGI melléklet 1987. szepfenfl^m 0 Bágyi Kiaga

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents