Kelet-Magyarország, 1987. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-26 / 227. szám

IM HÉTVÉGI MELLEKLET dr. Bátyai lern — Soha életemben nem ol­vastam ... Szó se róla, meghökkentő ezt hallani egy értelmiségi szájából. Főként, ha olyasva­laki mondja, akinek a neve rendszeresen feltűnik a kü­lönböző lapokban, így a Ke- let-Magyarországban is. Idéz­zük hát a teljes mondatot: — Soha életemben nem ol­vastam a lapokat, én talló­zom az újságokat. Elindul a szemem felülről lefelé, átfut a sorokon, s ha megfog va­lahol egy alany, egy állít­mány, ott megállók, azt a cikket olvasom el. Aki mindezt elmeséli: dr. Bátyai Jenő, a Csongrád me­gyei Zöldért főmérnöke, az ottani MTESZ társelnöke, az ország egyik legismertebb sajtólevelezője, egy sor napi- és hetilap, szakmai kiadvány állandó külső munkatársa. Szegedi munkahelyén beszél­tük meg a találkozót. Már ez a tény — mármint, hogy van munkahelye — meglepett kissé: tudniillik én elképzel­tem magamnak egy idős urat, aki nyugdíjas napjait könyvtárakban, levéltárban tölti, onnan ez a széleskörű tudás, amit írásai sugallnak. A megbeszélt időpontban az­tán egy negyvenes, fiatalo­san öltözött férfi nyújt ke­zet. Végül kiderül, ez a tip­pem sem jött be, Bátyai Je­nő ugyanis 1933-ban szüle­tett. Ezek után félretettem minden prekoncepciót, és csak kérdeztem. — Kalocsán, a jezsuitáknál kezdtem a középiskolát, első írásomat is a Kis Hittérítő című lap közölte. Ez egy ma­gyarországi missziós rendnek volt az újságja, s a pályáza­tukon a képzőművészeti és az irodalmi kategóriában is nyertem, ha jól emlékszem kétszáz-kétszáz forintot. Kiskunhalason, a Sziládi Áron Gimnáziumban tett érettségi vizsgáját követően jött a nagy kérdés: merre to­vább? Kacérkodott az iroda­lommal, de ettől elvette a kedvét, hogy egyedül ebből a kedvenc tantárgyából nem sikerült jelesre az érettségi­je. Következett a második szerelem, a képzőművészet. Be is került a főiskolára, de egy rostavizsga után bezá­rultak a kapuk előtte. (Má­ig sem tudja biztosan, miért? Az volt a feladata, hogy a híres Dávid-szobrot helyezze el a milleneumi emlékmű­ben. Megtette, s másnap me­hetett a tanulmányi osztály­ra ... A helyes megoldásra azóta sem jött rá.) A műszaki egyetem volt a következő állomás. Vegyész­ként végzett — és a sors dik­tálta pályaválasztást azóta sem bánta meg. Ebből a tu­dományból doktorált később, ma is az élelmi szervegyészet- tei keresi kenyerét. Szegeden, a Minőségvizsgáló Intézetben kapott állást, innen vezetett útja a Műszaki és Természet- tudományi Egyesületek Szö­vetségébe is. — Akkori igazgatóm, dr. Sarudi Imre kért meg egy­szer, még 1959-ben, hogy „Jenő, kérlek, moziba kell menem a feleségemmel, menj el helyettem a MTESZ-be, ments ki az intézőbizottsági ülésen!”. Elmentem, s hu­szonöt éves fejjel úgy dön­töttem, itt okos szót hallok, itt érdemes megmaradni. A szűkén vett szakmában is sokat profitált ebből a döntéséből Bátyai Jenő, de máshoz is kedvet kapott. Lassan harminc éve kutatja már Szeged tudomány- és technikatörténetét, vagy har­mincezer cédula őrzi az ered­ményeket. Agrármúlt, ipar- történet, technikatörténet, a természettudományok, az or­voslás története foglalkoztat­ja, s munkája során mellék- vágányokra is tesz kitérőket. Különösen érdekli például az építészet: a Délmagyaror­szágban Szeged műemlékeit mutatta be egy sorozatban, megírta Kiskunhalas neves embereit — ez a Petőfi Népe mutációjában jelent meg, a színház Páholy című kiadvá­nyába ír színháztörténeti cikkeket, szerkeszti a Ker- tészkedők Híadóját . . . Lapunkban főként olyan írásait olvashattuk eddig, amelyek egy-egy kevésbé is­Szépen magyarul — szépen emberül Felpörgetett tempó A műszaki újítások, fölfede­zések, akárcsak a milliók kedv­telését jelentő sport, nem vé­letlen hagyják rajta nyomát a nyelven. Sokat és sokan írtak már erről, magam is, ilyen szó­lás például a nem esett le a tantusz vagy a húszfilléres — újabban ugyan már a kétforin­tos vagy a bélás —, ilyen a téves kapcsolás a távközlésből, a teljes gőzzel, a félgőzzel, az ötödik sebességre kapcsol stb. a közlekedés köréből. De az élet, a nyelv új meg új szó­lásmondásokat teremt. A felgyorsuló motorról a köznyelv — vagyis az autós­nyelv — azt mondja, felpörög. Nemrégiben a Falurádió mű­sorában hallhattuk, hogy az ilyen ..felpörgetett tempó mel­lett" előfordulhatnak hibák is. Egy másik műsorban, immár művelődési rovatban pedig, egy új magyar filmről azt hallhat­tuk, hogy a bemutatón „hul­lámhosszon volt” — vagyis a közönség összhangban volt, egy húron rezdült vele, ahogy régen mondották (ma viszont nem a muzsikaszerszámok, ha­nem az URH- és a CB-rádiók világából származott új, szem­léletes hasonlat). A sportélet is számos kifeje­zéssel. szólással gazdagítja a nyeivet, szinte hétről-hétre. A kártyázás ugyan legföljebb el­mesportnak tekinthető (gondol­junk a versenyszerűen folyta­tott bridzsre), de a „hullám­hosszon van” kifejezéssel je­lentésben rokon a veszi a la­pot; el is hangzott a rádió egyik műsorában: ,,a közönség jól fogadta Radnóti verseit Norvégiában, hogy úgy mond­jam: vette a lapot.” De akad­nak jócskán a valódi sport vi­lágából is szemléletes új kife­jezések, szólásmondásak. Az egyik közgazdasági műsorban hallhattuk, hogy ,,a gazdaság veszi az akadályt” — a köny- nyüatlétikából, az akadályfu­tásból vett példával. Egy má­sik műsor a „pályaszélre csú­szott vállalatokéról beszélt — a labdarúgásból vett szókép­pel. Ugyaninnen vette stiláris ele­mét annak az irodalmi mű­sornak közreműködője is, aki a múlt század 40-es éveiről szólva így próbálta kifejezni azt, hogy Petőfi felesége még hírnévtelen, ismeretlen volt az irodalom berkeiben: ,,Ki volt az a Szendrey Júlia? Még nem rúgott labdába”. S voltakép­pen örülhetnénk is ennek az eleven kifejezésnek, ha vala­hogyan nem volna mégis sza­bálytalan, sportnyelven szólva: ha nem lesállásból született volna ez a statisztikai szipor­ka. Mert hát hol volt még Szendrey Júlia idejében a labdarúgás? S kivált a női labdarúgás? De ha még lett volna is, a stílusnak is meg­vannak a maga szabályai: mindent a megfelelő helyen, a megfelelő helyre! Egy közép­kori tárgyú regénybe is ko­mikus dolog azt írni, hogy „úgy pörgött a kis ember nyelve, mint egy megbolon­dult vekkeróra” — mivel akkor még nem volt ébresztő. Vagy­is csínján kell bánni a hason­latokkal is: mert ha színezik, élénkítik is a beszédet, a nyel­vet. helytelen, stílustalan hasz­nálatuk színezés helyett csak bosszantó foltot, bántó pacnit hagy rajta — vagy tárgyunk­nál maradva: öngólt rúgunk. Sz. F. mert, vagy elfeledett tudós eredményeit, életútját vil­lantja fel, olyanét, aki kötő­dött a megyéhez. Általában valamilyen évfordulóhoz kapcsolódva küldi el hoz­zánk írásait. Nem véletlenül, hiszen minden évben össze­állítja a tudomány- és tech­nikatörténet eseménynaptá­rát. — „Gipszkorszakomnak" köszönhetem, hogy igazából elkezdtem írni. Volt egy csú­nya balesetem, ami után so­káig feküdtem nyakig gipsz­ben. Nem bírtam a tétlensé­get. Az egész országot jól feltérképeztem, megkerestem a megyei lapok szerkesztősé­gét, s azóta — több-kevesebb rendszerességgel — közli írá­saimat a Kelet-Magyaror- szág is. Egyébként egy ba­rátságot is így kötöttem: Ka- bay Jánosról írtam, s téves dátum csúszott a cikkbe, amire felfigyelt dr. Fazekas Árpád. Irt nekem, kijavított és azóta tartjuk a kapcsola­tot. — Hogy miért teszem? Azt hiszem azért, mert szeretném megértetni, hogy a műszaki- tudományos haladás mai eredménye szorgalmas embe­rek munkájának gyümölcse. Szeretném közelebb hozni az emberekhez az olyan, nehe­zen megfogalmazható dolgo­kat is, mint a biotechnológia, a mikroelekrtonika. Szeret­ném elhitetni, hogy az is műszaki-tudományos ered­mény, hogy teszem azt itt, az ötödik emeleten folyik a víz a csapból. Az elődök megbecsülését, emlékük őrzését szolgálja a több mint húsz esztendeje megalakított tudomány- és technikatörténeti albizott­ság is. Szobrok, emlékkő, emléktábla jelzi munkálko­dásuk eredményét, tudomá­nyos tanácskozással emlé­keznek meg a jelesebb jubi­leumokról. És egy érdekes­ség: annak idején roppant bosszantotta Bátyai Jenőt, hogy a műszaki haladás nagyjait elfelejtik az utcáik, terek névadásakor. Nem volt utcája például a két Csonka- testvérnek: Jánosnak és a kevésbé ismert Ferencnek, aki élelmiszertechnikus volt, vagy Vedres István építész­nek. A MTESZ Csongrád megyei társelnöke most Új­szegeden, a Vedres utcában lakik ... A KM vendége volt már a divattervező, a rockzenész, a novellista — talán az ed­digiekből kiderül, hogy e he­ti írásunk fölé miért nem ta­láltunk egy Igazán frappáns címet, miért „csak” ennyit írtunk: dr. Bátyai Jenő. Papp Dénes Nem is olyan régen, a vi­lág vezető gazdasági nagyha­talmai még megszállottan kutatták a japánok titkát. Mi az oka, hogy ez a háború után még feudális, gazdasá­gilag fejletlen ország jófor­mán négy rövid évtized alatt az elektronikai ipar diktáló- ja lett? A műszaki piac — és ezzel bizonyára nem mond­tunk sokat — egyeduralko­dója. Hol van ennek a szé­dületes fejlődésnek a mozga­tórugója? Makoto Kikuchi — a Sony Corporation fejlesztési igaz­gatója, a japán elektronikai robbanás egyik bábája, nem­zetközi hírű tudós — Japán csoda japán szemmel című könyvében nyíltan választ ad ezekre a kérdésekre, s bepillantást enged a gazda­idézőjelbe tett történet fj»» i A legfőbb __ I vád a ma­! film gyár filmren- I dezői gárda el- ^ “n len évtizedek óta az, hogy nem veszi iga­zán tekintetbe a legtágabb értelemben vett közönség ér­deklődését, inkább csak ré­tegigények kiszolgálójává szegődött. Ami a vád alapját képezi, aligha vitatható. Hogy a kizárólagosán szóra­koztató szándékkal készült filmek hiánya vagy csekély száma mennyire hibája vagy érdeme a magyar filmművé­szetnek, ez azért ennyire mégsem leegyszerűsíthető kérdés. Maár Gyula, aki ko­rábbi munkáival (Végül, Dé­ryné, hol van?) ugyancsak hozzájárult a vád megszüle­téséhez, mintha komolyan vette volna az elmaraszta­lást, s Moldova György regé­nye alapján elkészítette a Malom a pokolban című filmjét, amelynek bizonyo­san több nézője lesz, mint bármelyik korábbi alkotásá­nak. S ha az a másik, már- már bántó leegyszerűsítés is igaz, hogy egy filmnek akkor nincs sikere, ha a kritika jót ír róla, akkor talán e jegy­zet is hozzájárul a nézőszám gyarapításához. Azért nem túl nehéz a fo­gadtatást prognosztizálni, mert van itt a „leosztásban” néhány biztos „adu". Moldo­va regényei mindenkor si­kerre számíthatnak, mert él­vezhető a bennük tálalt tör­ténet, tele konfliktusihelyzet- tel, olyan cselekményfordu­latokkal, amelyek lekötik az olvasót. Maár Gyula mind­ezt átveszi az Írótól, sőt még meg is fejeli itt-ott, s a tol­dások az eredeti sztoriban is meglévő, bujkáló dramati- kus elemek számát növelik olyannyira, hogy a műfaji jelleg kialakításába is erő­sen belejátszanak. Az sem közömbös, hogy az esemé­nyek az 50-es évek első felé­ben játszódnak, s ez a kor­szak még hosszú ideig tud izgalmas témát kínálni a művészetek számára. Továb­bá az sem elhanyagolható a végső hatás szempontjából, hogy népszerű színészek so­ra (pl. Moór Marianna, Ga­ras Dezső) vonul fel a film­ben. Miért nem válik mindezen tényezők ellenére sem igazán jelentős munkává Maár Gyula filmje? A szálak a ki­indulási ponthoz, Moldova regényéhez vezetnek vissza. Valljuk be, a népszerű író­nak ennél sokkal jobb regé­nyei is vannak. A rendező pedig, a befejezést leszámít­va, ragaszkodik az eredeti történethez, aminek követ­keztében az ott nem kellő­képp motivált helyzetek el­lentmondásossága a film­nyelvre való áttétel nyomán még inkább nyilvánvaló lesz. Minden filmrendező szá­mára nagy lecke egy regény filmváltozatát elkészíteni. A két művészi közeg alapvető­en különbözik egymástól, s itt leginkább az időtényezőre kell a figyelmet felhívni. A regényírót semmi sem gátol­ja abban, hogy kedve szerint időzzön el egy helyzetnél, bontson ki részleteket, vezes­sen be a történetbe újabb és újabb alakokat, ugyanezt a módszert a filmalkotó nem követheti. Ott, miként a dráma világában, kíméletle­nül érvényesítenie kell a perspektivikus rövidülés el­vét, amelynek a regényadap­táció esetében az a követ­kezménye, hogy el kell hagy­jon cselekményszálakat és figurákat, össze kell vonjon, esetenként csak jelzésekre szorítkozhat. Ilyenkor na­gyon könnyen sérül az ere­deti történet koherenciája. Itt van példának Altschu­ler figurája. Hogyan lehetsé­ges az, hogy valaki, aki Sztálin személyi kultusza miatt kénytelen a Szovjet­unió távol-keleti részén buj­kálni, hazatérve Sztálin leg­jobb tanítványa, Rákosi és személyi kultusza idején a legfőbb katonai ügyész le­het? (A regénybeli indoklás valamiképp enyhíti ezt az ellentmondást, bár igazán meggyőzővé nem válhat, mert ez a kor produkált ugyan ennél zavarosabb helyzeteket is, mégsem te­kinthető tipikusnak.) Ami a témában igazán iz­galmas lenne, az nem annyi­ra a magánéleti szféra, ha­nem az, hogy ezt miképpen szövi át a politikum, a kor­szellem. A filmben azonban túl sok a hangsúlyeltolódás. A Károlyi-szál erősen lerö­vidült ahhoz, hogy igazi je­lentősége érzékelhető le­gyen, s például Altschuler Flanderához szóló érvelése a mindennapi győzelmek mellett 1954-ben már bizony túlzás. A leginkább problemati­kus azonban Flandera, a fő­hős alakja. Köré szerveződ­nek az események, de a film­ből nehezen lenne kibontha­tó egy viszonylagos egységes jellemképlet. El kell higy- gyem, hogy ez a fiú néhány éve habozás nélkül belelőtt a fosztogatni szándékozó tö­megbe, majd ugyanő egy sorsát befolyásoló döntés megszületését képes kihall­gatni. Miért? Semmi sem sürgeti, hogy ezt egy-két nappal előbb tudja meg. A hallgatózó emberek kevéssé szoktak vonzóvá válni. S — végső soron — Flandera nem Is igazán vonzó. Nőügyei mind arra vallanak, hogy nem ő választ, hanem őt vá­lasztják, sodródik kapcsola­tai között. Nem ő dönt, vagy ha igen, akkor nem épp kö­vetkezetesen. De akkor ho­gyan tévedhet Nagyezsda ak­korát, amikor őt választja? A lányt éppen a fiú jellemé­nek szilárdsága ragadja meg a bírósági tárgyaláson. Ugyan mitől olyan megingat­hatatlan Károlyi ügyében az amúgy kevésbé határozott Flandera? E kérdésre a re­gényből elég pontos választ kapunk, a film ennek indok­lásáról elfelejtkezik, illetve annyira vázlatos módon te­szi, hogy csak zavart kelt vele. Eső után köpönyeg, de ér­demes elgondolkodni rajta, nem lett volna-e sokkal jobb a film, ha az eseményéket Nagyezsda középpontba ál­lításával bontja ki. ö egy­séges jellem, cselekedetei­ben nincs ellentmondás, rá­adásul Ráckevei Anna éret­tebb filmszínészi játékot mutat, mint Funtek Frigyes. És az idézőjel, amelyet ma­ga Maár GyuLa tesz ki, s amely némiképp romantikus­ra sikeredett: egyfelől a cím, amelyhez Vörösmartyt asszo­ciáljuk A vén cigány keser­ves indulatával, másfelől Brahms Magyar tánca a be­fejező képsor alatt. Ezekhez képest a történet eléggé föld­hözragadt. írjuk hozzá a ko­rábbi ellentmondásokhoz! Hamar Péter Jelenet a filmből A japán gazdasági csoda titka sági csoda megszületésének folyamatába. A könyv még­sem csak a műszaki szakem­berek számára olvasmány. A szerző könnyed, szellemes stílussal mutatja be a japán embert, beszél életéről, mun­kájáról, tapasztalatairól, fel­tárja gondolatait a világról, a gazdasági helyzetről, a kontinenseken tett utazásai­ról. Eközben megismertet az elektronika fejlődésével, a káprázatos eredményekkel, melyek életre hívták a Ca­non, a Minolta, Yashica — ma már nagynevű — cége­ket, amelyek a Seiko, Hita­chi, Toshiba mamutvállala­tok mellett még így is tör­pék. Meghökkentő, hogy milyen őszintén leszámol a japán csodával kapcsolatos közke­letű tévedésekkel. Szerinte a siker másban rejlik: a fel­kelő nap országának műsza­ki szakemberei, tudósai nem szégyelltek tanulni Ameriká­tól. a gazdaságilag idősebb fivértől. Nem tartották meg­alázónak a dolgok pontos másolását, mert eközben ér­tették meg, hogy számukra hol a fejlődés útja. Az erős központi irányítás, a MITI — Nemzetközi Kereskedelmi és Ipari Minisztérium — munkája alig lendített a dol­gokon, sőt megesett, hogy az elektronikai ipar, a kutatás béklyójává vált. A másolás — az egyre újabb és tökéle­tesebb amerikai termékek piacra dobása — megköve­telte a japánoktól az azon­nali megismerés képességét. A munka pontos volt és hal­latlanul gyorssá vált, de a szint és a (sikert magában rejtő) színvonal is ezáltal lett egyre magasabb. A ta­nítvány végül tudásában túl­szárnyalta mesterét, a japán kutatók találmányaikkal megelőzték az egyébként öt­letgazdag, leleményes újvi­lágiakat. A Szilíciumvölgy híre elhanyványul a gésák országáé mellett. Kikuchi úr hosszú éveken át volt a neves bostoni egye­tem, a Massachusetts Insti­tut of Technology nemzetkö­zi laboratóriumának kutató­ja. Az Amerikában töltött idő alatt megismerte az ame­rikai, európai gondolkodás- mód korlátáit, az emberi kapcsolatok, a kommuniká­ció tökéletlenségét. De ugyanakkor rájött arra is, hogy mi a jó, a nagyszerű, a japánok számára az élet más területein is követendő példa. Szorgalmasan, lelke­sen tanult, mint a kisdiák, mert a japánok elvei szerint csak a tudomány és az em­berek iránti alázat teszi le­hetővé a fejlődést. Ismerete­it, ötleteit pedig nem tartot­ta magának, azonnal átadta tudóstársainak, kollégá inak. Bizonyára jó lenne, ha a Műszaki Könyvkiadó által nemrégiben megjelentetett könyvet gazdasági szakembe­reink is a tanulás szándéká­val tanulmányoznák át. A japán csoda Kikuchi úr szemében nem rejtély. Szor­galom, pontosság, munkafe­gyelem, gondolkodás, tanulás akár a folyamatok, termékek hűséges reprodukálása árán is — a siker záloga. Az oly­annyira hihetetlen japán fej­lődés, az elektronikai és gazdasági csoda máig kere­sett titka. Tóth M. Ildikó „ ♦ +'4 1987. szeptember 26. |||)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents