Kelet-Magyarország, 1987. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-19 / 221. szám

K^jf HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. szeptember 19^^ Az utolsó szó jogán Egy évtizede immár, hogy Szenthelyi Ju­dit zongoraművész a nyírbátori nyári zenei rendezvények állandó vendége. Igaz, így pontatlan a fogalmazás. Nem vendég ő, sok­kal inkább aktív résztvevője, formálója az eseményeknek. Zongorakísérőként számta­lan hangverseny, előadás sikerének részese. — Nem titok, fővároscentrikus ország va­gyunk. Budapesten a legkényesebb zenei igény kielégítésére is lehetősége van a zene­kedvelőknek, akik között nem kevés az úgy­nevezett vájtfülű ember. Közülük sokaknak ma már a legek kellenek. Akkor mennek legszívesebben a koncertre, ha nagy név vagy nagy botrány van kilátásban. — Másik jelenség az egyre gyakoribb sze­lekció a zenében is, aminek egyrészt a mű­vészi kényelmesség, másrészt a zenekritikusi sznobéria az oka. Vidéken egészen más a helyzet. Az eltelt évek során egyré inkább bebizonyosodott előttem, hogy mennyivel fo­gékonyabb, hálásabb a vidéki közönség. A zenei napok idején eljutunk az apróbb fal­vak műemléktemplomaiba is, ahol nemcsak a környezet gyönyörű és inspiráló, hanem a hallgatók is. Külön öröm számomra, hogy néhol már valóságos törzsközönségünk ala­kult ki. — Sokan gondolhatják, hogy a zongorakí- séró a legsikeresebb koncerten sem számít főszereplőnek. Mit jelent az ön számára a fentiek ismeretében zongorakísérőnek len­ni? — Már tizenöt évesen is jobban örültem, ha együtt játszhattam valakivel. Szerintem, ha az ember szólista, legfeljebb a zenekar­ral kerül kapcsolatba. Ha kamarazenéi vagy kísér, sokféle hangszerrel, szólistával játsz­hat együtt. Ez számomra időnként felér egy kalanddal. Közös hullámhosszat kell találni a szólistával, amihez néha hosszabb idő, né­ha egy-két perc is elegendő. Ez is a tehet­ség egyik formája, s ez benne a csoda. Aki­ben ez a képesség nincs meg, annak bizony valóban nehéz a dolga. Külön öröm az is, hogy mint zongorakísérő a legnagyobb ne­vekkel, a leghíresebb művészekkel játszha­tott! együtt. Az, hogy az ember például Ko­vács Dénessel dolgozhat, nemcsak nagy fe­lelősség, hanem nagy öröm is. Szenthelyi Judit ötévesen ült először zon­gora mellé. Amikor annak idején a Zene- művészeti Főiskolán rendkívüli tehetségeket kerestek, harmadmagával ő is megkezdhet­te tanulmányait a világhírű intézményben. 1966-ban diplomázott, s azóta a tanítvány­ból tanító lett. Nagy odaadással és szeretet­tel végzi munkáját, hiszen saját tapasztala­tából tudja: életre való nyomot hagyhat nö­vendékeiben. Docensként ma egykori isko­lájában oktatja a jövő muzsikusait. Her­nádi Lajosra, első zongoratanárjára ma is hálával gondol. — Családjában nem ön az egyetlen mu­zsikus. Testvére, Szenthelyi Miklós hegedű- művész a világ zenerajongói között is isme­rős. — 1969 óta koncertezünk együtt rendsze­resen. Azóta Európa szinte valamennyi or­szágában felléptünk, de jártunk már Ameri­kában is, ahol különösen szeretik a magyar zenét. Még azt is megkockáztathatom, he­lyenként többet tud ott Bartókról a közön­ség, mint nálunk. Nagy élményem volt két éve Észak-Korea, ahol Phenjanban egy ba­rátsági fesztiválon léptünk fel. Ebben az or­szágban különösen sok a tehetség, akiket speciális iskolákban képeznek. A zenei gon­dolkodásmód ugyanaz, mint Európában. Egy-egy zenecsarnokban sokszor 3—4000 ember is elfér, s a technikai berendezések is hasonlítanak a mieinkhez. Tavaly Kíná­ban jártam, ahol Kovács Dénes egyik tehet­séges tanítványát kísértem zongorán. Rend­kívül megható volt számomra, hogy a kul­turális forradalom után mekkora lendület­tel ismerkednek a művészetekkel, s szinte habzsolják a művészi élményeket.-— Nem könnyű manapság pódiumon ma­radni. Gyakran hallunk, olvasunk olyan ze­nei eseményekről, amelyek nemigen nyug­tatják meg a művészeket. A Fesztiválzene­kar körül ma már elcsendesedő botrány, ve­zető művészek elbocsátása a Filharmóniá­nál — nem örömteli események. Hogy lehet mégis rendszeresen fellépő, koncertező mű­vész egy ma induló tehetségből? — Az Interfórum nagy ugródeszka a fia­talok számára. Egy-egy ottani koncert akár életpályákat is meghatározhat, hiszen kül­földi impresszáriók vannak jelen, akik szak­értő szemmel figyelik az előadót és a pro­dukciót egyaránt. Nyugodtan mondhatom, ma a nemzetközi zenei életbe bekerülni csak így lehet. Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Szent­helyi Miklós is így indult a pályán. — Akik azóta zenei életünk kiválóságai, s külföldi koncertek állandó részesei... — A felkészülés, a munka szempontjából teljesen mindegy, hol van a dobogó. A mű és a közönség iránti felelősség ugyanaz. Egyetlen közönséget és zeneművet sem lehet félvállról venni, mert az előbb-utóbb meg­bosszulja magát. Legfeljebb a hangszer le­het a szokottnál jobb vagy rosszabb. Utóbbi esetben még nehezebb és izgalmasabb a do­log. Számomra a növendékek véleménye is fontos, hiszen ők egyébként is árgus sze­mekkel figyelik a tanárt. Az én szememben ezek miatt nincs kis és nagy koncert. Ha az ember művésznek vallja magát, nem mehet az általa elérhető legjobb színvonal alá, mert onnan bizony nagyon síkos az út le­felé. — Nem túl eredeti kérdés, mégis érdekel: van-e kedvenc zenedarabja? — Ajaj! Nem is kevés. A teljes Schubert, Frank A-dúr szonátája, valamint a Tavaszi szonáta. Kedvenc hangszerem pedig a hege­dű. Csodálatos hangszer, amellyel mindent el lehet mondani. A kedvencekről még any- nyit: ha kiválasztom, melyik művet játszom legközelebb, egy ideig az lesz a kedvenc. Testvéremmel, akivel a leggyakrabban lé­pek fel, általában öt-hatévenként vesszük elő a darabokat. Igaz, olyan gazdag reper­toárunk van, hogy jócskán tudunk válogatni. — Szoktak-e próba közben vitatkozni, vagy jó testvérek módjára mindenben egyet­értenek? — A pódiumon, így a próbákon is mi nem testvérek,, előadók vagyunk. Ott a mű, az előadás az elsőrangú szempont. — Tervei? — Rendszeres fellépéseink lesznek a Vi­gadóban, a Zeneakadémián. — Hobbija? — A zene. Mit tegyek, engem ez érdekel legjobban ... Kovács Éva----------------------------------­Szépen magyarul — szépen emberül ^értesítünk? Átbeszélünk? Kiértesítünk? Nem. Csak értesítünk valakit. Átbeszé­lünk? A kerítésen igen, de valamilyen kérdést megbe­szélünk. íme, ez a két ki­ragadott ige is rávilágít ar­ra, hogy igekötőinkkel nincs minden rendben. Igekötőink pedig nyelvünk kifejezés­beli gazdagságának forrásai. A cselekvés befejezettsé­get általában a meg igekö­tővel jelöljük: a levelet ír­tam és megírtam a levelet szembeállítása világosan igazolja. Nyelvi lelemé­^__________________________ nyünk mindig újabb igekö­tőket próbál bevonni erre a feladatra, egyszer helye­sen, másszor pedig helyte­lenül. Néhol feleslegesen használunk igekötőt: le­számláz, leellenőriz, lekö­zöl, leigazoltat, kiértesít, ki­hangsúlyoz, bepótol. Újabban sokszor vétünk helyes használatuk ellen. Helytelenül mondják: a kérdést kitárgyalják vagy átbeszélik, helyesen meg­tárgyalják vagy megbeszé­lik. Igekötőink gazdag kifeje­zési lehetőségei közül idéz­zünk néhányat! Reggel megmosakszunk, a sebész bemosakszik. Más a megta­nult és a betanult lecke. Az újságot betiltják, az orvos a betegnek a dohányzást megtiltja. A növény elszá­rad, az enyv kiszárad, a ki­mosott ruha megszárad. Igekötőkkel új szókat is alkothatunk. A ruház mel­lett a beruház már messzi­re visz a ruhával ellát fo­galomtól. Az elad is az adásnak egészen különleges esete. A tej összemegy, a szövet szétmegy, ezek is messze vannak az alapige jelentésétől. Kiss István ___________________________> Minden bizonnyal példa nélküli lenne, ha valaki egy filmjegyzetet úgy fogalmaz­na meg, hogy abban kizáró­lag kérdő mondatok állnak. Bevallom, kísértésbe estem; Kosa Ferenc régi-új filmje, Az utolsó szó jogán csábító módon kínálja ezt a lehető­séget: kérdez és kérdésekre sarkall. S néha egy jól fel­tett kérdés önmaga többet ér, mint kinyilatkoztatások sora. Aligha hiszem, hogy akad újságolvasó, aki ne tudna a Béres-ügyről. Jobb lenne, ha azt írhatnám, hogy dr. Béres Józsefről, de — sajnos — az előbbi változat fejezi ki in­kább a lényeget. Üggyé vált az, amelynek olyan körül­mények között, ahol betart­ják a demokrácia összes já­tékszabályát, nem lett volna szabad üggyé válnia. Lehet-e egyáltalán elfo­gultságtól mentesen közelí­teni mindahhoz, ami az omi­nózus cseppek körül zajlott? Talán lehet, de úgy tűnik, nem akadt ilyen ember itt a Duna—Tisza táján. Még. azokról sem lehet ezt elmon­dani, akik számára ez a magatartás hivatásukból kö­vetkezően kötelező lett vol­na. Bevallom, én sem vagyok elfogulatlan, bár — lévén, hogy közvetlenül semmilyen formában érdekelt nem va­gyok, dr. Béres Józsefet sze­mélyesen nem ismerem — ezt nem is igen lehet szá- monkérni rajtam. A feltaláló és a filmrendező javára va­gyok elfogult, s ez döntő mó­don e film érdeme. Kosa Ferenc megkísérelte a lehetetlent: elfogultságtól mentes filmet készíteni a kisvárdai feltalálóról, a vita­tott cseppekről és egy soka­kat foglalkoztató társadalmi kérdésről. A dokumentum­film műfaját választotta, amely a leginkább biztosítja a lehetőségét annak, hogy az alkotó háttérben maradjon, s hagyja beszélni a tényeket, amelyeket a kamera rögzít. Mindent megtett, hogy sze­mélyes érzelmeit kívül re­kesszé a filmen, ennek vitán felüli bizonyítéka az a rend­kívül objektív riporteri ma­gatartás, kérdezésmód, ame­lyet a film minden nézője észlelhet. De azok a — fel­tételezhető — indulatai, ame­lyek nélkül elképzelhetetlen, hogy munkába fogjon, akara­ta ellenére is beszűrődtek a filmbe. Nem kárhoztatom érte. Ellenkezőleg. Örülök neki. Nehéz Az utolsó szó jogán- ról jegyzetet írni (különös­képp ilyen korlátozott terje­delemben) , mert más dolog filmként minősíteni, s me­gint más állást foglalni arról a társadalmi jelenségről, amely a középpontjában áll. Pedig ez utóbbit sem lehet megkerülni. Mostanában a Celladam-kéi lés élénken foglalkoztatta a közvéle­ményt, s az eg -szségügyi irá­nyítással kapi solatos bizal­matlanságnak érthető okai vannak. Volt egysze. egy kenőcs, amely a kívánatosnál sokkal hosszabb utat járt be, míg Nakszol és Irix lett be­lőle, s ki tudja, hogy a tévé nyilvánossága nélkül lett volria-e egyáltalán. Emléke­zetes marad a tiltó intéz­kedés a Béres-cseppekről, ma pedig minden Herbária- boltban kapható. Akkor mi­ért volt szükség korábban a tiltásra? Az eleinte is tud­ható volt, hogy a szernek to­xikus hatása nincs (azaz nem kell ártalmas mellékhatások­tól tartani). Ennyi éppen elég ahhoz, hogy a közvéle­mény olyan indítékokat fel­tételezzen a dolgok alakulása mögött, amelyek elítélendők. Amit feketén-fehéren meg­tudunk a filmből, az a kö­vetkező: több ember, akikről az orvosok a rák előrehala­dott volta miatt lemondtak, a Béres-cseppek szedése után meggyógyult. (Hogy összesen hányán, azt sajnos nem tud­juk meg a filmből, valamint azt sem, hogy a gyógyultak a cseppeket fogyasztók hány százalékát teszik ki.) Szán­dékosan használtam az után-1, és nem a következté- ben-t, mert éppen ez az, ami teljes bizonyossággal nem mondható ki. Béres doktor ugyanis nem kapta meg a le­hetőségét annak, hogy csepp- jeinek hatását klinikai kö­rülmények között kipróbálja. Kosa filmjét az év elején bemutatták a filmszemlén (nem mindennapi sikerrel!), s a bemutató nyomán itt, e lap hasábjain egy kisvárdai orvos írta le, hogy a Béres- csepp csak roboráló (erősítő) szer, de nem gyógyszer. Nem értem, honnan tudja, hogy csak az. Ha egyszer nem vé­gezték el a klinikai vizsgá­latokat, ki merhet ilyesmit állítani ? A rendezőnek volt ereje tíz évet várni, hogy filmje zöld utat kapjon. Akinek ilyen szilárd a hite abban, amit igazságnak gondol, an­nak esetleg azt is el kell hin­ni, hogy ezt csak ilyen kü­lönlegesen hosszú terjede­lemben lehet elmondani. A nézőnek az az érzése támad, mintha egy képzeletbeli bíró­ság előtt a védelem összes tanúja felvonulna. Kosa azt nyilatkozta, hogy az igazság csorbítása nélkül nem lehe­tett jobban megvágni a fel­vett anyagot. Ha a forgalma­zókat megkérdi, ők bizonyá­ra bátrabb szelektálásra biz­tatják, s ezúttal én is a for­galmazóknak adnék igazat. Amit hiányolok: nem ér­vényesül a filmben a római jogból örökölt kívánalom, a „hallgattassák meg a másik fél is” elve. Elképzelhető, hogy akiktől a végső dönté­sek származtak, nem voltak hajlandók kamera elé állni, de erről valahogy tudósítani kellett volna a nézőt. Egyéb­ként ilyen helyzetben még a Günther Wallraff-i módszert is megengedhetőnek tarta­nám. Nem tudom. Kosa Ferenc adta-e dr. Béres József szá­jába a befejező interjú előtt „az utolsó szó jogán” kifeje­zést, avagy mert ez ott el­hangzott, kiemelte filmje cí­méül. Akár így, akár úgy történt, nem volt szerencsés megoldás. Nem beszélve ar­ról, hogy múlt századi, ro­mantikusan patetikus fel­hangja van, egyúttal a befe­jezettség érzetét kelti, holott mindaz, ami a filmben és a film körül történt, ennek épp az ellenkezőjét sugallja: azt, hogy nincs utolsó szó; azt, hogy senkinek sincs jo­ga önmaga számára fönntar­tani az utolsó szó kimondá­sának jogát, mert a társadal­mi igazságok sokkal bonyo­lultabbak és összetettebbek annál, semhogy egyén vagy hivatal ezt végérvényes jel­leggel kinyilatkoztassa. A MOKÉP szeptember kö­zepére ígéri a film országos bemutatóját. Hamar Péter Béládi Miklós; Illyés Gyula Néhány éve indult útjára a Kozmosz Könyvek szerkesz­tőségéből Az én világom cí­mű könyvsorozat. Célként azt tűzte ki, hogy a társadalom- tudományok legkülönbözőbb területeiről adjon hírt, alap­ismereteket és legújabb ered­ményeket úgy ismertetve, hogy az a sorozat feltétele­zett, 16 éven felüli fiatal ol­vasóközönsége számára von­zó és érthető is legyen. E so­rozatból idáig az irodalom szinte teljesen kimaradt, s így külön öröm, hogy most egy irodalomtudományi mun­káról számolhatok be. Ezt az örömöt növeli az is, hogy éppen Illyés Gyuláról van szó, s hogy éppen Béládi Mik­lós a könyvecske szerzője. Béládi Miklós ugyanis Illyés Gyula életművének egyik legjobb ismerője volt. Ha valakitől várhattuk, hát idehaza elsősorban tőle a nagyszabású Illyés-monográ- fiát. Erre már nem kerülhe­tett sor, hiszen még 1983 őszén, néhány hónappal Ily- lyés halála után hirtelen Bé­ládi Miklós is eltávozott kö­zülünk. Addig azonban egy könyvre való tanulmányt írt egyik kedvenc költőjéről, s így gondolom, szinte önként kínálkozott a felkérés e mun­kára. Béládi Miklós posztumusz könyve nem monográfia, nem is áttekintő pályakép, hanem esszé. Nem a filológiai ada­tokra helyezi a hangsúlyt, életrajzi vázlatot sem ad, bár a szövegbe építve szá­mos fontos életrajzi adalék­kal is megismerkedhetünk. Az időrendet sem követi szo­rosan, s nincs olyan igénye sem, hogy minden lényeges műről szóljon. Nem is igen tehetné meg, hiszen az Illyés- életműsorozat ezidáig 22 vas­kos kötetből áll, s még ko­rántsem teljes. Esszé tehát, vagy inkább esszék fűzére a négy részre tagolt könyvecske, amelynek első két része főleg a líri­kusról, harmadik része a drámaíróról, a negyedik pe­dig az utolsó művekről szól. Ezek a szövegek még mind Illyés életében íródtak, tehát egy akkor még lezáratlan pá­lyát vizsgálnak jelenidőben, s ennek időnként döbbenetes a hatása, amit csak fokoz még az, hogy a szerző sem él már. Mindazonáltal nem ár­tott volna óvatosan hozzá­nyúlni Béládi Miklós szöve­géhez, amelyet ő már látha­tóan nem tudott átfésülni, s az alkalomhoz illően átdol­gozni. Ha másként nem, élet­rajzi vázlattal és műjegyzék­kel célszerű létt volna eliga­zítani főként azokat az olva­sókat, akiknek feltehetően nincs alapos ismeretanyaguk Illyés Gyuláról. E végül is mellékes hiá- nyosság ellenére, aki kézbe veszi ezt a művet, rengete­get megtudhat belőle Illyés Gyuláról. Béládi pontosan tudja, hogy mi az, amiről feltétlenül szólni kell, mi az, amit hangsúlyozni szükséges. Az ő Illyés Gyula-képe kor­szerű és legfőbb vonásaiban vitathatatlan. Illyésben a hu­szadik századiság egyik leg­kiemelkedőbb hazai képvise­lőjét látja, olyan alkotót te­hát, aki modern, aki mindig a lényeges kérdésekről szólt, s éppen ezért soha nem vál­hat korszerűtlenné. Leglénye­gesebb írói sajátossága, hogy az írói eszközök teljességé­nek vértezetében sem volt, sem tudott „csak” író lenni. Hely és idő és alkat sajátos­ságai tették számára kötele­zővé, hogy irodalmi művei­vel, s egyéb tevékenységével is fölvállaljon „irodalmon kí­vüli” feladatokat is. fgy, ép­pen így tudott egyszerre em­beriségben és nemzetben, társadalomban és személyi­ségben is gondolkozni. így tudta egyszerre képviselni a társadalmi haladást és a nem­zeti jogokat. Béládi Miklós ezt a példaerejű életművet és magatartást mutatja fel szá­munkra, szembenézésre kö­telezve mindannyiunkat. Vasy Géza a zongoraművész ‘>^**a========z»^' l film [A KIVI VENDÉGE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents