Kelet-Magyarország, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-01 / 180. szám
HÉTVÉGI melléklet 1987. augusztus 1. O [a] km vendége Korábban soha nem tapasztalt érdeklődéssel kíséri a változásokat a szovjet közvélemény. Kétszeresen igaz ez a megállapítás a fiatalokra, akik lelkesedésük és életkoruk révén mindig az újítani, változtatni szándékozók iközé tartoznak nemcsak a Szovjet- , unióban, banem a világ minden részén. Az utóbbi ikét-három év gyökeres átalakulást hozott a kontinensnyi ország életében. A hétköznapok forradatmiságáról, a napjainkban végbe menő társadalmi reformokról beszélgettünk a Kelet-Magyarország három i vendégével, Julia Boriszovna Kolobajevával, Natalja Genagyejevna Kolonyikovával és Viktor Fjodorovics Csertovval. A három moszkvai fiatal nemrégiben érkezett Nyír- egyházára, hogy az orosz nyelvi táborban a középiskolás magyar diákoknak anyanyelvi környezetet teremtsenek és így segítsék elő la nyelvtanulásukat. Julia és Natalja, végzős, Ötödéves a moszkvai Lenin pedagógiai intézetben, az orosz nyelv és irodalom tanári diplomát hamarosan átvehetik. Viktor ugyanennek az intézetnek a hallgatójaként szerzett oklevelet, majd évekig tanított egy általános iskolában. Két esztendeje visszahívták az orosz nyelvi tanszékre oktatónak. A két hallgató ■hét éve tagja a Komszomolnak, mindhárman párttagok. Hangsúlyozták, véleményüket osztják -többen is, hiszen a párt- és a Komszomol-alapszervezetekben manapság gyakori a szenvedélyes vita, a véleménycsere. — Mindannyiunkat izgatnak a szovjet társadalomban végbemenő átalakulás hétköznapjai, de természetesen, mi a magunk területén, mint leendő orosz nyelvtanárok keressük az új módszereket, az ötletes megoldódókat — fejtegeti Ju'lia Kolohajeva. — Hiábavaló lenne az érdeklődés, ha a történelmet nemi ismerjük. Éppen ezért gyakran szervezünk előadást és kötetlen beszélgetést történelmi témákról. Feldolgoztuk a Kom- szomol határozatait, vitatkoztunk az ideológiai munka hatékony formáiról. Ezekről a kérdésekről nemzetközi szemináriumokat rendeztünk, mert megkértük a velünk tanuló bolgár és NDK-beli fiatalokat, hogy mondják el nekünk hazai tapasztalataikat a témáról. Natalja örömmel nyugtázta, hogy az általuk szervezett irodalmi kávéház nemcsak lehetőséget nyújt a nyílt véleménycserére, hanem- kitekintést nyernek a francia, angol, német nyelven megjelenő világirodalmi alkotások révén több országra. Hallgatótársaik -ugyanis lefordítják a világnyelveken megjelenő értékes alkotásokat. Az irodalmi Szovjet relorm — a italok szemével kávéház sokuknak az első nyilvános fellépést jelenti, hiszen- saját verseiket, prózai műveiket adhatják elő. Gyakran a tanárok is a pódiumra lépnek ... öt évig tanulnak ezek a fiatalok a Szovjetunióban, de talán a világ legnagyobb peda- dagógiai intézetében. A 9 ezer hallgató közt ott vannak öt kontinens leendő pedagógusai. Moszíkva -különböző részein nyolc kollégiumban laknak a diákok. Az orosz nyelv és irodalom fakultás a legnépesebb, tanszékeiken 1126 komszomolista ismerkedik az orosz—-szovjet irodalommal, nyelvvel. Éppen a gigantikus méretekből fakad az egyik problémájuk. Szűkösek a kollégiumok, az első évfolyamon az orosz fakultáson két éve 150, tavaly már -közel 400 hallgató kezdte meg tanulmányait. Most mennek ugyanis nyugdíjba a régi tanárok, több új iskolát nyitnak a kerületekben és kisebb tanulócsoportokat szerveznek, ezért a jelentős hallgatói létszámnövelés. A komszomolisták elhatározták, építőtábort rendeznek be nyáron a kollégiumban. Felújítják, rendbe teszik az épületet, hogy ősszel esztétikusabb környezetben kezdjék meg a tanévet. — Nyugtalanító kérdéseinkre szeretnénk hiteles választ kapni — folytatja Natalja. — Ezért hívtuk életre a nyílt levél napja elnevezésű rendezvényünket. írásban és ott helyben elhangzó kéréseket az intézet, a tanszék vezetőinek, párt-, szakszervezeti- és komszamol-titkárainak tesszük fel, akik ott rögtön választ adnak. Mi több, ezeket döntő többségében megvalósítják. Sokat foglalkozunk az oktatás korszerűsítésének kérdéseivel. Hiszen a jövő nemzedéket nem lehet a tegnap módszereivel oktatni a mában. Vannak viszont a Szovjetunióban olyan oktatók, akik bátran alkalmazzák az új ötleteket, eredményeikről beszámolnak a szakfolyóiratokban, Mi sem természetesebb, mint hogy személyesen érdeklődünk tőlük a részletekről. Nemrégiben az ukrajnai Poltavába szerveztünk egy ilyen látogatást. Egy napot utaztunk oda, egyet vissza, hogy meghallgassuk az egyik legismertebb tanár módszeréit. Egy -másik alkalommal Leningrádba vonatoztunk hasonló céllal. Az intézet szak- szervezeti bizottsága, látva elhatározásunkat, a poltavai út teljes költségét, — körülbelül 40 rubel személyenként — magára vállalta. Viktor három éve védte meg kandidátusi értekezését. Arról írt, hogy mit olvasnak ma a gyerekek? A témához közelálló kérdésekről pedig már gyűjti az anyagot doktori disszertációjához. Két éve vették fel a pártba, mint mondta, korábban, a bohém egyetemi évek alatt nem érezte elég komolynak a -gondolkodását. Á tanítással töltött esztendők azonban meggyőzték arról, hogy a kommunisták közt a helye. — -Nagy felelősséget veszel á nyakadba, ha párttag leszel — mondta Nataljának az apja, aki építészmérnök. A fiatal lány az egyik Komszomol-alapszervezef titkára az egyetemen. Az ifjúsági szervezet és a tanszék támogató jellemzésével a zsebében pályázta meg a felvételt. Júliának a szülei, de még a nagyszülei is párttagok, bár az ezredes apa és a tervezőmérnök anya nem befolyásolta a fiatal lány döntését. — Felmérhetetlen lehetőségek nyílnak előttünk, s ezt az utóbbi időben hatványozottan érezhetjük — magyarázza Julia. — Nemcsak meghallgatják a véleményünket, hanem számítanak az ötleteinkre, javaslatainkra. Egész más azzal a tudattal dolgozni, tanulni, mozgalmi munkát végezni, hogy tág mozgásteret kapunk a lelkesítő célokhoz vezető gyorsabb utak végigjárására. Tóth Kornélia Képünkön: Az orosz nyelvi tábor bejáratánál, balról jobbra Viktor, Natalja és Julia. Szépen magyarul — szépen emberül Hogy is mondjuk? Olvasás közben gyakran bukkanunk olyan köznevekre, főként tulajdonnevekre, amelyeknek a kiejtésében bizonytalanok lehetünk. Nézzük meg most például a eh betükapcso- latot! Vizsgálódásunkat kezdjük idegen berkekben! A németben a hangérték h, s többnyire ez jellemző a latin szavak ejtésére is, például mechanika, technika, orchidea, pech, Richard stb. Ám egyes, a latinból át- , vett szavakban a ch-t már k- ra cseréltük szóban is, írásban is: klór, kolera, kémia, kirurgus stb. A franciában ez a betűkapcsolat s-nek hangzik, és • az egyszerűsítés elvét alkalmazva, a tőlük átvett szavak többségét már magyarosan írjuk. Manapság már csak némi gondolkodási idő után tudnánk megfejteni például a következőket: chablon (sablon), chanson (sanszon), chef (séf), chauffeur (sofőr), chasselas (sasz- la). Az angolban és a spanyol? ban a eh már cs-nek ejtendő, V és több szónak az írásképét magyarossá tettük, mivel nem az eredeti angol, illetve spanyol helyesírást követjük, például: csekk (cheque), csencsei (change -f- — 1 képző), csincsilla (chinchilla), valamint a csimborasszója (de Ecuador legmagasabb csúcsának a neve: Chimborazo). A mi helyesírásunk is alkalmazta a ch-t, és a magyarországi régi adatok többsége egyértelműen arra utal, hogy cs-vel ejtették. Ezt bizonyítják régies írású családneveink is, mint például Kovách, Madách, Zichy, Forgách, Széchenyi stb. Vannak azonban német, szlovák. cseh eredetű vezetékneveink is, ebben az esetben viszont a h ejtése a helyes: Aulich, Koch, Kulich, Kratocb- will, Tichy, Wacha, Me lieh, Chlepkó stb. Keveredés természetesen előfordulhat, hiszen honnan tudhatná egy átlagos műveltségű ember, hogy melyik név milyen eredetű. Ha meglátunk az újságban egy nevet, bizonytalanok lehetünk a kiejtésben. (Még szerencse, hogy sokat megtalálhatunk Magay Tamás kiejtési szótárában.) Bizonytalanságunkat még fokozza, hogy például az Achs nevet ács-nak, a Fuchs nevet pedig fuksz-nak keli mondanunk. Igen ám, csakhogy az előbbi az magyar, az utóbbi meg német. Lássunk tisztán magyar neveket is! Előfordul az is, hogy egy és ugyanazon nemzetségből származó családok napjainkban már másként ejtik az azonosan leírt nevet. A Cházár névnek van császár, illetve kázár; a Kálmánchey- nek Kálmáncseji, kálmáncsehi, kálmánc-helyi ejtése; a Pet- rich-nek pedig petrics és pet- rik. Napjainkban meglehetősen gyakori a betűejtés, de a ch-t mégsem szokták a leírt alakban (c -f h) mondani (kivéve, ha toldalékolunk: malachoz vagy éppen összetételben: Kis- kunlacháza), inkább k-val helyettesítik. Járva-kelve sokszor hallhatunk efféléket: pekk (pech), teknika (technika). Bak (Bach), Emik (Erhich) stb. — egyrészt a könnyebb ejtés kedvéért, másrészt az át nem gondolt kiejtés következményeként. Mizser Lajos Egy legójáték darabjaiból az ötletes gyerek sok-sok különféle építményt alkothat, de ha nem gyarapszik az építőelemek száma, akkor egy idő után már csak önmagát ismételheti, újabb variáció nem hozható létre, illetve ha létrehozható is, kísértetiesen hasonló lesz a korábbiakhoz. Nagyjából ugyanez a helyzet a szórakoztató filmek valamennyi műfajában, mert ezekben is — könnyen felfedezhető módon — klisék, sablonok, pa- tentek variálódnak, hatás- mechanizmusok ismétlődnek. Azokban a műfajokban, ahol a tematikai kötöttség minimális (pl. sci-fi, melodráma, kalandfilm), könnyebben teremtődik meg a lehetőség az újabb művek megszületésére, de például a western, amely mind földrajzi értelemben, mind pedig a történelmi időrend szempontjá’- ból erősen behatárolt, megújulásra nehezen képes. Pedig a cowboy-filmnek is nevezett filmfajta egykoron a legnépszerűbb műfajok közé tartozott, s a mozinézők köréből helyenként western- rajongók „szektája" verbuválódott. Nálunk igazi tábora nem jöhetett létre részben azért, mert sokáig egyáltalán nem játszották, részben pedig azért, mert a korai és kései művek roppant rendszertelenséggel kerültek itthon bemutatásra, nem beszélve arról, hogy a hagyományos változatok sikerességét jelentékeny módon veszélyeztették az úgynevezett makaróni- vagy italowes- ternek, amelyektől a műfaj az utolsó „vérátömlesztést” kapta, de amelyek sok tekintetben túlmentek azon a játékszabály-rendszeren, amelyet az amerikai rendezők mindig komolyan vettek. Az idei magyar filmkínálex. Pat Garrett és a többiek latban az e műfajhoz tartozó művek közül kettő került műsorra, s augusztusban egy harmadikat is láthatunk. A tavasszal bemutatott Silverado mérsékelt siker volt, pedig akár westernantológiá- nak is nevezhetnénk, a műfaj szinte minden tematikus elemét felvonultatta, s ritmusát Lawrence Kasdan, a rendező (mellesleg az Elveszett frigyláda fosztogatói forgatókönyvírói a) elég pergőre fogta. Ez a fog ídtatás mintha azokat igazc’ná, akik azt mondják, hog a Jonny Guitar és A Miss úri gázlói (a Filmmúzeum Missouri fejvadász címmel játszotta) után már nem lehet, nem érdemes westernfilmet készíteni. Van ebben a megjegyzésben némi igazság, mert az a történelmi korszak, amelyben ezen filmek cselekménye elhelyezhető, közel egy százada végétért, s minél távolabb kerülünk ettől (s közelebb a technikai csodákkal átitatott kalandlehetőségekhez), annál kevésbé lesz ez a világ érdekes számunkra. A Jonny Guitar felrúgta a legrégibb hagyományok egyikét: Nicholas Ray nőt tett cselekménye főhősévé, s az már a világ vége (legalábbis a western világé), ha az igazságot tevő magányos fegyveres a gyengébb nem soraiból lép elő. A Missouri gázlói befejezésében az egykori lótolvajból farmer lesz, aki költözködéskor az elkószáló tyúkot veszi üldözőbe. Olyan ironikusra hangszerelt vég ez, amelynél pontosabban aligha lehet ábrázolni egy letűnt világot. Az elmúlt héttől játsszák a mozik a Tex és a Mélység Ura című italowesternt, de a meséje olyan primitív, hogy szót sem érdemelne, ha nem éppen erről a műfajról szólna e jegyzet. A cselekmény helyszíne, miként általában az utóbbi néhány évtized hasonló filmjeiben, áttevődik nyugatról délre, s Montana, Wyoming helyett a mexikói határ felé mozdulnak el a hősök. Így történik ez Sam Peckinpah augusztusban sorra kerülő művében, az 1973-ban készült Pat Garrett és Billy, a kölyök címűben is. (A rendező a műfaj utolsó számottevő mestere, A vad bandát tavaly láthattuk, mely ugyancsak az ő műve.) Most bemutatásra kerülő filmje pontosan példázza azt, hogy az amerikai western nemcsak kalandtörténet, nemcsak izgalmakat kínáló mese, hanem fölsejlik benne az Egyesült Államok történetének egy jelentős korszaka is, ilyen értelemben egy nép születésének mozgóképekkel írt eposza bontakozik ki a műfaj legjelesebb darabjaiból. A Peckinpah filmjének címében szereplő figurák valóságos történelmi személyiségek. Billy, a kölyök afféle amerikai Rózsa Sándor volt, Pat Garrett pedig fejvadászból lett seriffé, és 1881-ben hivatali kötelességképpen kénytelen egykori cimboráját lepuffan tani. E film is a vadnyugat mítoszát búcsúztatja. Pat Garrett elfogadja a megváltozott világ realitásait, kompromisszumot köt, de amikor megöli kölyök Billyt, ifjúkori eszményei ellen cselekszik. A személyes szabadság és a kollektív döntésekben való igazodás viszonya volt minden időben a westernek egyik fő gondolati motívuma, eköré épül ez a film is. S hogy egyáltalán műsorra kerül: a nézőkkel szembeni adósságát törleszti vele a forgalmazás. Hamar Péter Elégedettség forrása lehetne, hogy -a túlzóan egyoldalú kárhoztatást legyőzve — bemutatásának és megméretésének lehetőséget kínálva — gyűjtögeti híveit egy megyebeli kiadványsor, a „Tiszta szívvel” füzetek. A megnyugvás azonban a megismert tartalmi egyenetlenség, s a formai sokszínűséggel takart eltérő minőség miatt éppúgy hordozhat aránytévesztést, mint az egyoldalú elmarasztalás. Anélkül, hogy alá- vagy fölé becsülnénk e füzetsor értékeit, szimpla létét is becsülnünk kell a bemutatkozás lehetősége miatt. Azt viszont elismerően kell nyugtáznunk, hogy a hazai fejlődés mértékéhez történő felzárkózás egyik lehetséges eleme, s bár kevéssé illeszkedett az általános mozgásformákat hordozó áramlatokhoz, e posszibilitás a lokális értékek föltárását segítette. A sorozat fölvállalta — s‘ a címbén is jelzett — elkötelezettséggel jelentkezett a 9. füzet szerzője, Udud István „Emlékek sínpárján" cím alatt közreadva 40 költeményét. A költészet iránt érdeklődők körében ismerős neve, munkássága, hiszen negyedszázada olvashatjuk verseit lapokban (Népszabadság, Nők Lapja, Kelet- Magyarország), folyóiratokban (Szabolcs-Szatmári Szemle, Pedagógiai Műhely), s antológiák (közöttük a Zöld levelecske, 1967, a Kelet Felől, 1974, Körhinta, 1977, Holdrajzóra, 1983) is bemutatták alkotásait. Első önálló kötetére sokat váratott, s ennek aligha oka Udud szerénysége ... UDUD ISTVÁN: Emlékek sínpárján A párhuzamos asszociációkra ingerlő cím után a kötet bevezető versében (Tüzet viszek) 1-akonikus egyszerűséggel jellemzi álláspontját: „.. . Az én tüzem / csak zsarátnok, / veszedelmet / nem hoz rátok / Mellé lehet / telepedni, / melegénél melegedni...” Pedig versei első olvasatára is szembetűnő a hiteles élményfedezet, a közérthető (s nem leegyszerűsített) lírai hevület, a személyes érzelemvilág mélységeit föltáró filozofikus nyíltság. Üjszerű viszont az életrajzi elemek képzettársításos megfogalmazása: a családtörténet elemeit érzelmi egy- másbajátsszással „énekli ki”. A mindezt a hangulatok visszatükrözése által (Jónapot, ősszel a Szamosnál). A szerkesztés jelesül kerülte meg a parcellázó elkülönítést, s a bevezető költeményt követően hármas tagolást érvényesít. Az első ciklus (Kinek fáj jobban?) 15 verse az „emlékképek filmje”-it pergeti. Élipény- forrásuk a szőkébb családi környezet (Anyám, Minden hiába, Szüleim sírjára), majd koncentrikusan bővítetten terebélyesedik a környezet (Szerelmes kiszámoló, Virágének). A ' második ciklus (Színek, ízek, illatok) 14 verse a táguló világképet ábrázolja, s többoldali forráshelyek idézetével (Arany János, Bartók kivándorol) rögzít valóban színeket, hangulatokat. Kár, hogy ismétlőnek is hat, egy korábbi megyei kiadvány (Tájak és ízek) hangulatát idézi. A harmadik, a kötetzáró ciklus (Aranyeső) 10 alkotása köny- nyed, játékos elemeivel bizonyít mesterségbeli tudást. Nem formai virtuozitásokról van szó, hanem az életet övező üdeség igényéről. Jő, hogy Udud lélekarcát ilyennek is megmutatta (Égi zuhany, Fülemile, A fúrj), mert a köztudat szükségesnek mondható tükrét elsőszemélyi mivoltában tartja olvasói elé. Nála nincs magány, elidegenedés, nem sétálgat vijjogó hangokat hallatva lerombolt eszmevárak között ... Ezzel szemben emlékidézése reális építményeket eredményez, hiszen a való világ visszatükröződése a hús-vér emberek társadalmát idézi. Személyes hangulatai mellett az élet, a környezete világfájdalmát is felelősséggel fölpanaszolja. Odafigyel gondjainkra: „... a harcmező rég nem paripák tere .. .”, s . Az emberész oly szörnyeket alkotott! (Egy gombnyomás és robajukra nem / kőszirtek — országok szakadnak / szörnyű romokba ...” — jellemzi elemi erővel, de keserűen, hogy optimista kicsengéssel oldjon: „... mégis a béke, a béke győz majd ...” Ez egyúttal Udud képvilágára utaló mozzanatokat is hordoz: a fölfedezés szabadságával embert és tájat úgy jellemez, hogy a belső megismerés reális, a való világ építéséhez hív segítségül. Sallangmentes, halk kopogás a „nagy ajtó előtt”, de feszítő indulatokkal. Felelősségteljes hangvételű leltár a magán- és közügyekről, de a világ megértéséhez segít iránytűt találni. Tömör egyszerűséggel. alapoz reményt, hogy a szellem tiszta szívű gazdagításában alkotásokkal jeleskedik, hiszen e lezáratlan füzet meghagyta a folytathatóság lehetőségét, miként a maradandóság esélyét az idő ... („Móricz Zsigmond” Megyei Könyvtár Nyíregyháza, 1987). Miklós Elemér KM
