Kelet-Magyarország, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1987. augusztus 20. Ha az ember a Fehérgyarmatot Rozsállyal összekötő műútról Tisztabereknél balra kanyarodik, tündértájékra téved. Hosszú földút vezet egészen a ricsei erdő alá. Bármerre néz, ligetekkel szabdalt mezőket, legelőket lát, százados tölgyeket, mo- rotvákat. Idegen ritkán jár erre. Csak a Túr kanyarog álmosan az öreg „ficfák” alatt, meg a róka lopkodja a tyúkokat, a kacsákat éjjelente. S mivel messze tájékon csak egy portát talál, így Kiss Zsigmond tanyáját kénytelen háborgatni. A gazda, ha már nagyon unja a róka garázdálkodását, jól lehordja kutyáit, egyébként nemigen törődik a veszteséggel. Tudja, annak a ve- resbundásnak is élnie kell. Ha pedig azok a tyúkok olyan szerencsétlenek, hogy még magukra sem képesek vigyázni ... Csendes, inkább őszi, mint nyárvégi eső permetez, Zsi- «a bátyánk nagy hát csala- mádét cipel a jószágoknak. S mivel ő mindenkit tegez, még az ismeretleneket is, azt mondja a máié alatt görnyedve:- - Menjetek be, fiaim! A felszólítás egy hatalmas körtefa alá parancsolja az embert, így legalább nem ázunk,, mégis gyönyörködhetünk a tájékban. Pontosabban inkább csak a portában. Mert az udvaron, s lent a kertben annyi és oly nagy a sok gyümölcsfa, hogy azok közül aligha látni messze. De minek is néznénk a távolba, mikor annyi, de annyi itt a látnivaló! Kezdjük magával a tanyával. A lakóház, amit sűrű szőlőlugas, meg málnabok- rök hada övez, még valamikor a harmincas években Ritka madár a vendég a tanyán épült. A nyári konyha, az istálló, a sütő, a csűr sokkal régebben. A gazdasági felszerelések jó része is még abból az időből maradt meg mára. Itt van például egy olyan magtisztító berendezés, fából készült annak minden porci- kája. Nincs abban egy vasszög sem, ha lenne, tán még azt is jóféle tölgyfából faragták volna. — Tetszik? Nektek adom! Zsiga bátyánk — akit persze szólíthatnánk Kiss bácsinak, vagy Kiss úrnak is, csak éppen ő mindenkinek „Zsiga bátyám” — megrázo- gatja az öreg szórómalmot, s hozzáteszi az iméntiekhez, hogy a berki téesz is használta azt egykor. Persze, még a hőskorban, mikor híre- hamva sem volt a rengeteg csodamasinának. Szatmárban mindig is kevés volt a tanyás települések száma, ma pedig egy kezén is megszámlálhatja azokat az ember. Hogy maradt meg akkor ez itt, kint a Túr mentén, a ricsei erdő alján? — Én, fiaim, sose vágytam be a faluba. Pedig milyen nehezen költözött ki e portára. Dehát a fiatalság, a szerelem...! A kis Matiz Etelka egyedüli lány volt, Kiss Zsig- mondék pedig öten voltak fiútestvérek apjuk tizenöt holdjára. Mennyi jutott volna nekik abból? — Három évig jártunk jegyben, míg eljött az esküvő napja. Május derekán már jó idők járnak, de azon a negyvenhét évvel ezelőtti napon kegyetlenül zord szelek fújtak. Az akkori menyasszony még most is elpirul, hogy mit danolt az a kapatos násznép: „Esik a hó, meg a dara, fázik a menyasszony fara ...” De nem ő, hanem a vőlegény fázott meg igazán. Szatmár kicsi, pláne, hogy megharmadolták, de a vőlegény faluja, Gyügye azért jó messze esik innen. Míg oda- vissza megtette az utat...! — Egy ingben, kisujjasban jött...! Mert szeretett le- génykedni. De a fiatalasszony azért kikúrálta az ifjú férjet. Kutyabaja azóta is. Még szerencse, mert itt aztán nemigen számíthat segítségre az ember. Csak a másikra. Csak a társra, lassan fél évszázada már. Három gyermeket neveltek fel, őket persze már nem tudta megkötni a tanya. De nem repültek messzire, itt a megyében raktak fészket. S jönnek gyakran, sokszor egyszerre. Pláne, ha elérkezik a mézpergetés ideje. Mert Zsiga bátyánk messze földön ismert méhész, most is van vagy huszonöt családja. Volt sokkal több is, de azokat szétosztotta a gyermekek között. Neki már elég ez is ... bár nemigen kelne ma sem vele bírókra az ember. — Fiatal vagyok én még... csak két hetes. Azaz hetvenhét esztendős. A berki téeszből jött nyugdíjba, mint megbecsült mesterember. Asztalos volt, még Pestet is megjárta azokban az ínséges harmincas években, de a szíve csak nem hagyta nyugodni. Visszatért a földhöz, ahonnan elindult. — Nem féltem én a földtől, tudtam hogy meg lehet belőle élni. Tízévesen úgy szedtem a markot, mint a parancsolat. Itt a tanyán pedig már csak dolgozni kellett. Attól pedig én sohasem féltem. Így volt? — kérdezné Etelka nériénktől, de ő bizony nem hallja azt. Egy csapat kiskacsát terelget a lenti fák alatt. No, de: augusztusban kiskacsa? — Jaj, lelkem, azt látjuk a napokban, hogy az egyik kacsánk előáll a fiaival. Tizennégyet költött ki ... titokban. Az élet ritka, igazságosztó perce. Amit elvitt a róka a télen, visszahozta ez a tarka kacsa. A magát pallérozottnak hivő elme azt mondaná erre: amit elvesztettek a réven, megnyerték a vámon. Zsiga bátyánk viszont csak annyit mond: — Hun kerek, hun talp! Megállt az eső, a kert végén, a vizet kortyoló fák között megszólal egy kakukk. A két öreg is arra fordítja fejét, együtt számoljuk, hány évig élünk még. — Itt hagyhatnánk ezt a kakukkszót...? Gőzöl, párolog a határ, a kiskacsák vígan lubickolnak az útmenti tócsákban. A fákról potyog a túlérett körte, darazsak szállnak rá. Ilyenkor, nyárutón legszebb talán e tájék. Meg májusban, mikor virágzik a vadalma. — Szép itt mindig, de ha a telet látnátok! Mikor a fákra kiül a zuzmóra . . . Balogh Géza „Már-már úgy hittem, beleférik a bicskánk../1 Mérnökből lett tanácselnök Hogyan lesz egy fiatal mérnökből, majd gyáregységigazgatóból nagyközségi tanácselnök? Megtalálta-e a számítását? Kamatozik-e a mérnöki tudás a tanácselnöki poszton? Megfordítva ez utóbbi kérdést, miért jó a nagyközségnek. ha ilyen képzettségű szakember irányítja a községpolitikát... — Ügy kezdődött, hogy nyolcvanháromban egy időközi tanácstagi választáson megválasztottak tanácstagnak — emlékezik a nem is olyan régi időkre Szabados József, a baktalórántházi nagyközségi tanács elnöke. — Nem mondhatom, hogy szokatlan volt nekem a köz- életiség, hisz mint a MEZŐGÉP baktai gyáregységének igazgatója is ugyancsak részese voltam a helyi közéletnek. Nem is túl messze születtem, Apagyon. úgyhogy inkább hazajöttem hetvenkettőben a kecskeméti műszaki főiskola elvégzése után. Először technológiai csoportvezető voltam, később főmérnök, aztán igazgató a helyi MEZŐGÉP-nél. Nyolcvannégy január 15-én lettem tanácselnök, 33 éves voltam akkor. Talán akkor még nem tudta, hogy nehéz örökséget vett át elődeitől, különösen ami az oktatási és művelődési körülményeket illeti. S éppen olyan időszakban dőltek a falak, váltak életveszélyessé épületek lett sürgetővé napközi otthon, óvoda, tanterem, művelődési ház, amikor egyre inkább elapadtak a közös pénzforrások. Mégis tenni kellett valamit. Még tanácselnöki pályakezdése első évében bedőlt a nyírjákói művelődési ház fala, de az épületet sikerült megmenteni; 100 ezer forintot kaptak a helyreállításra, de igazában ebből 200 ezer forint értékű munka lett. Segítettek az emberek, csakúgy, mint Ramocsaházán, ahol az iskolai napközi konyhájának megépítésére 400 ezer forintjuk volt, aztán mire elkészült, 1,3 millió forintra nőtt az érték, s tanteremmel is bővült az épjilet. — Sok társadalmi munkát végeztek a helyiek, a tsz, és egyáltalán, mindenki — mondja csöndesen a tanácselnök. Arról nem szól, hányszor kellett kimennie a társközségekbe. Azt is szinte mellékesen jegyzi meg, mint aki elszólja magát, hogy a nagyközségi művelődési ház teljes átépítése sem volt éppen gondtalan vállalkozás. A régi épület életveszélyessé vált, s körülbelül kétmillió forintos megyei támogatásból indították el a munkát, s mire elkészült, szerény számítások szerint is hat és fél millió forintot tett ki a ráfordítás. A helyi gazdálkodó egységeket, a lakosság buzgalmát, a moziüzemi vállalat segítőkészségét említi ... — Ez most már kétezerig kielégíti a község kulturális igényeit — nyugtázza elégedetten és hozzáteszi; ezután már nemcsak színházi előadásokat tarthatnak a művelődési házban, jöhetnek újra a Filharmónia zenekarai is. — Volt úgy, hogy már azt hittük, beletörik a bicskánk, de elmentünk még Csehszlovákiába is építési anyagért, ugyanis az egész országban nem találtunk 12 méter hosszúságú fenyőgerendákat, erre volt szükség. Meg is szereztük... Meg bizony — tehetjük hozzá —, de ez csak egy volt, igaz, talán a legjelentősebb, a nagyközség vállalkozásai közül. Az sem volt gyerekjáték, amikor a nyírkér - csi közösségi ház építésébe fogtak és Dunaújvárosba kellett elmenni a tanácselnöknek a vasvázak ügyében, hogy idejében megérkezzenek a kétmillióval indult, majd összértékében megduplázódó létesítmény legfontosabb elemei. De nem volt megállás, az iskolaépítés is sürgetővé vált a nagyközségben, s ugyancsak megversenyeztették a tervezőket, a kivitelezőket, s végül a szerkezet áttervezésével és egyéb praktikus változtatásokkal 82 millió helyett 56 millióból építtetik meg az új iskolát, amiből 28 millió a céltámogatásra, a többire hitelt vett fel a tanács és más forrásokat „mozgósított”. Ez év szeptemberével indul az építkezés ... Mindez nem a mérnök-tanácselnök bravúrjainak, vagy éppen kockáztató, merész vállalkozásainak köszönhető — erősödik bennünk a felismerés a község új vagy megújult kulturális létesítményeit látva —, hanem az emberekkel megtalált jó kapcsolatnak, a jó helyzetfelismerésnek. S a háttérben persze kellett az ember is... S még nem is szóltunk az igen régi épületben lévő könyvtár teljes felújításáról, a ramocsaházi óvodáról és a többi, az utóbbi években épült létesítményről, amelyeknek természetesen hivatalból egyik „szülőatyja” a tanácselnök, de az sem mellékes, hogy ért az épületek, az anyagok nyelvén, legyenek azok a földben megbúvó szennyvízcsövek, vagy éppen a művelődésnek otthont adó házak. Kultúrapártoló tanácselnöknek is nevezhetjük Szabados Józsefet, akinek sajnos, nagyon kevés a szabad ideje, s a tanácsi munka, a műszaki kérdések mellett főként a közgazdasági témák foglalkoztatják. Talán ez utóbbi a biztosíték arra, hogy a munkálkodás — amiért augusztus 20-a alkalmából „Szocialista Kultúráért” kitüntetést kapott — nem törik meg P. G. KM „Esik a hó, meg a dara...“ Kakukkszó a tanyán Zsiea bátyánk Etelka nénénk Reich Károly grafikája
