Kelet-Magyarország, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-15 / 192. szám
lí f HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. augusztus 15.^^ Paulina Éva Zenészballadája a hónap eleóta ismét kapható. Igen, valóban második kiadásról, ezúttal a szerző magánkiadásáról van szó. Ahhoz képest, hogy mindössze tavaly, az év végén jelent meg először a könyv — mégpedig hetvenötezer példányban, az egyik legtekintélyesebb kiadó, a Magvető gondozásában —, gyorsan jelentkezett a Szolnok megyei Néplap ifjú munkatársa a második kiadással. — Mielőtt az ugyancsak nem lényegtelen kiadói fortélyokról esne szó, hadd kérdezzem meg: milyennek érzékelte első könyve fogadtatását? — Vegyes volt, bár túlnyomórészt jó érzést keltettek bennem a levelek, a telefonok, azok az ismeretlenek és ismerősök, akik elmondták véleményüket. A postám bizony jócskán megszaporodott, ismerik is a nevemet a szolnoki postások. Kaptam levelet olyan címzéssel, hogy Paulina Éva, Szolnok. Mondom, megkaptam. Még mostanában is sokan írnak, küldjem el nevükre a könyvemet. Ha riportra megyek a Néplap munkatársaként, nem nehéz közös témát találni, mindjárt azt kérdezik, én írtam-e a könyvet, valóban én? — Nos, azt hiszem, az emberek többségének tetszett. Igaz, voltak, akik eleve fönntartással fogadták a témaválasztás, a „köny- nyű könnyűzene” miatt, és természetesen akad, aki nem sorolja az irodalmi művek közé, egyszerűen link dolognak tartja. De ahogy visszagondolok, a vélemények közül inkább csak a szépre emlékezem. — Egy első könyves szerzőnek számít-e, mennyit számit a „hivatalos" kritika, az, ami a lapokban megjelenik? — Vagy hármat olvastam összesen. Érdemes volna külön-külön elemezni őket, de maradjunk csak a lényegnél: az egyik az égig dicsért, a másik a sárba tiport, a harmadik nem érdekes. — Ügy vélem, akár a jó, akár a rossz kritikának megvan a maga haszna. A Magyar Hírlapban, mint kritizált szerző, átestem a tűzkeresztségen; annál rosszabbat nem hiszem, hogy bármikor is írhatnak a munkámról. Mit mondjak? A rossz kritikánál is van rosszabb: a csönd, a hallgatás. — Térjünk rá a kiadási ügyekre. A Zenészballadából előzetesen részletek jelentek meg két megyei lapban, a Szolnok megyeiben és a Kelet-Magyarországban (Paulina Éva szabolcsi, kisvárdai születésű, ott végezte a gimnáziumot, majd a nyíregyházi tanárképző főiskolán szerzett történelem—orosz szakos általános iskolai tanári diplomát, 1980 óta dolgozik újságíróként Szolnokon), majd elkapkodták a hetvenötezer példányt. Ezek szerint szépen hozott a konyhára a könyv! —• Nem tagadnám azt se, ha úgy lenne, de most, sajnos, nem erről van szó! A végelszámolás után be tudtám fizetni egy OTP - lakás beugróját. Ott élek ma a lányommal, bútorunk még nincs. — Tőke, anyagi háttér nélkül hogyan lehetett belevágni a magánkiadásba? — Megbíztam a kiadással a Masprint vgmk-t. Ok megnézték, mennyit igényelnének a könyvterjesztők. Nos, az állami könyv- terjesztő vállalatok 80, ezerre tippeltek, ezenkívül, érkezett még húszezerre igény magán könyvterjesztőktől. Végül is 70 ezer példány megjelentetésének engedélyét kértem a Művelődési Minisztériumtól, 50 ezerre kaptam meg az engedélyt, tehát ennyi látott napvilágot most. — Nem válaszolt a kérdésre; hogyan teremtődött elő az anyagi fedezet, hiszen 50 ezer könyvnek csak a nyomdaszámlája több mint egymillió forint. — Megteremtette a mű maga! Mondom, hogy abszolút nem volt pénzem. A magan- kiadásnak van egy olyan változata, hogy a terjesztők — mivel bíznak benne, hogy jól tippeltek, azaz el tudják adni az összes megrendelt példányt — az átvételtől számított igen rövid időn belül fizetnek. Levonják a terjesztési költséget, aztán — esetemben — a gmk-nak kifizetik a számlát. így tudjuk kiegyenlíteni a nyomdaszámlát, kifizetni a „giccsadót”. Nos, mindez akkor igaz, ha a mű eléri az 50 ezres példányszámot, nyereséges, megéri kiadni, terjeszteni. — Akkor hát Paulina Éva a Zenészballadával megnyerte az első fordulót és most — mivel könyve éppen a bűvös 50 ezer példányszámban jelent meg második kiadásban —, semmiképpen sem veszítheti el a másodikat. — Valamennyit azért veszíthetek, mert magánterjesztők vettek át hatezer példányt, ők csak akkor fizetnek, ha eladták. Mindenesetre adósságom nem lesz, az biztos. — Tehát mégiscsak siker. Am gondolom, a szerzőt elsősorban nem ez, vagy nemcsak ez foglalkoztatja. Azt mondják, az első könyvnél is nehezebb megjelentetni a másodikat. Lesz-e második könyv, azaz min dolgozik most. kedves írónő, ha éppen nem a Néplapnak „termel”? — Második könyvemen az utolsó simításokat végzem, szeptemberben várható a döntés, kiadja-e a Magvető, vagy vállalkozzak-e inkább a magánkiadásra. A könyvterjesztők most vizsgálják, lesz-e igény a „bűvös ötvenezerre”. Ha sima az út, akkor a jövő év elején megjelenik a „Közös ágyban, mégis széjjel". — Jaj, hova tévedt? Csak nem valami szex. vagy antiszex, jó adag háztartási neurózissal megspékelve? —, Ez egy riportkönyv olyan házasságokról, amelyekben a felek évek óta nem élnek házaséletet — és remény sincs az újbóli fellángolásra —, mégis együtt maradnak. — Arról vallanak nők és férfiak, hogyan alakul ki az ilyenfajta elhidegülés, megelőzhető-e, illetve fel lehet-e készülni rá. Aztán; ha már nem keresnek örömet az ágyban, miért maradnak mégis együtt, illetve hogyan élnek így? A végén természetesen szóhoz jut a szakember, a pszichiáter is. Egri Sándor Szépen magyarul — szépen emberül Áz „iránt<<-tal szemben A nyelvi elkényelmesedés egyik tünete, hogy a bő választékban kínálkozó rokonértelmű szavakból fölkapunk egyet, derűre, bo- rúra használjuk, a többiről szinte teljesen megfeledkezve. Mint akinek ott lóg a szekrényben az estélyié, az utcai ruhája, de kényelemből örökké farmerben jár, még ha kopott és elfakult is. Pedig a szavak kényelmes elfelejtése, henye sutba fi«’!-:■• . az értelmi árnyalaté:-. i jvására megy. Az i: ,i névutót kezdi kiszorítar a szemben, holott, rá példáinkból kitetszik r :i, az egyhangúan has.’ r >.*.« mben-hél az iránl-n.. an olyan árnyalati töi/Lii.Te, amellyel érdemes számolnunk. A szemben névutó átvitt értelmű használatáról ezt írja Értelmező Szótárunk: .Ellenfélként a szóban forgó személy vagy dolog el« len fordulva’. S Arany verséből idézi ezt a példát: ;,Barát a baráttal szembe ví". A szótár azt is közli, hogy „kissé pongyola használatban” valaki, valami iránt, irányában, valakiL ______________ nek javára’ jelentésben is használllják. S ilyen irodalmi példát ad: „Gyöngé- debb voltam vele szemben, mint a többi leány és asz- szony iránt együttvéve". Egyik zenei műsorunkban hallhattuk Kari Maria Weber születésének 200. évfordulóján a művész saját maga készítette sírfeliratát, ebben a fordításban; „Itt nyugszik az, akit igaz és tiszta szándék vezetett az emberekkel és a művészettel szemben." Még ha ellenséges és gonosz szándékról volna szó, elcsúszna jobban az ellentétet, a szembeállást jelentő szemben; így azonban — „jó és tiszta szándék" említtet- vén — az iránt volna helyénvaló a fordításban; „Itt nyugszik, akit igaz és tiszta szándék vezetett az emberek és a művészet iránt.” Ugyanebben a hónapban a hírekben hallhattuk, hogy a német külügyminiszter szerint „nagyobb együttműködési szándékot kellene tanúsítani a Szovjetunióval szemben." Mivel nem ellentétről, hanem éppen „együttműködési szándékról" van szó, ide is az iránt kívánkozik: „nagyobb együttműködési szándékot kellene tanúsítani a Szovjetunió iránt”. Ogden angol tanár Basic English („Angol alapszókincs”) című munkája 850 szóval akarta világgá bocsátani olvasóit. Vannak nálunk is, akik beérnék 850 magyar szóval. Csakhogy ezzel a nyelvi árnyalatok mennének veszendőbe, s velük az értelmi árnyalatok is. Szálljunk szembe a kényelmességgel, viseltessünk több gonddal anyanyelvűnk árnyalatai iránt! Sz. F. A filmet, amelyet nem akárki nevezett a század népművészetének, sokan féltették a televíziótól, amikor ez a találmány terjedni kezdett; féltik ma egy újabb találmánytól, a videótól, pedig a filmet leginkább a filmtől kell félteni mostanában. Ha ebből a paradoxonból bárki azt következtetné, hogy a nyári meleg ártott meg a jegyzetírónak, kénytelen vagyok tiltakozni. Mert ha valami megártott, akkor az az idei nyár filmkínálata, amelyből kiszorult minden, ami művészileg értékes; minden, ami legalább szándékában parányival több cselekmény- mesélgetősdinél. Nem akarom elvitatni senkitől a szórakozáshoz való jogát, vagy elperelni azt a végigizgult vagy végignevetett másfél-két órát, amit a mozi nyújthat a néző számára. De ha a nyári programot nézem, akkor úgy tűnik, hogy a mozi szép lassan visszazüllik azzá, ami egykoron, indulása idején volt: szórakoztató (az se mindig!), már-már vásári látványossággá, amely csak lefokozott szellemi színvonalat feltételez a nézőben. Tudom, sokszorosan többen vannak azok, akik kizárólag a kellemes időtöltés kedvéért ülnek be a moziba, mint akik számára a mozgókép ennél jóval többet jelent, de ez az arány nem menti fel sem az alkotókat, sem a forgalmazókat azon kötelezettségük alól. hogy ez utóbbi réteget is kiszolgálják. Fogalmam sincs, hogy a magyar mozikínálal miképpen viszonyul a világ játékfilmterméséhez. Pontos keresztmetszet-e, avagy jobb annál, mint amit az évi ötezernél is több alkotás képvisel? Valamint arról sincs, hogy ezt a hatalmas mennyiséget hogyan lehet áttekinteni (ha egyáltalán lehet?), ebből milyen módszerrel lehet válogatni, a válogatásban milyen szempontokat lehet érvényesíteni. Tartok azonban attól, hogy a világméretű összkép sem jobb a hazainál. A filmpiacot ma már kevés kivételtől eltekintve (mi nem vagyunk köztük !) Hollywood határozza meg vagy produktumai tényleges jelenlétével, vagy azok hatásával, néha mindkettővel egyszerre. Márpedig vázlatos filmtörténeti áttekintés alapján is eléggé egyértelmű, hogy az amerikai film intellektuális vonulata sosem volt kifejezetten erős, igazi értékeket többnyire a szórakoztató művész jt vonalán tudott felmutatni. S mert sehol, egyetlen mű észét területén sem érvényéről az üzleti szempont olyan mélységben, s annyira minden részletet átszövően, mint a filmnél, ezért juthattunk el oda, hogy a film kommerciális szárnya hovatovább felfalja a művészit. S csak reménykedni lehet, hogy lesz majd egy nyu- godalmasabb világgazdasági és -politikai konstelláció, amely lehetőséget ad megmozdítani a mozgóképi kultúra állóvizét, s a 30-as évek közepéhez vagy a 60-as évek elejéhez hasonlóan új hullámverést indít el. A mai filmmesetermelés egyik jellegzetes jelensége a remakegyártás. E hasábokon már korábban is jeleztem, nem vagyok híve ennek a gyakorlatnak, amelynek a lényege, hogy egy korábban filmre vitt történetet — megtartva a mese legfontosabb fordulatait, de más színészekkel eljátszatva a figurákat — újra leforgassanak. Az utóbbi időben láthattuk a Lenni vagy nem lennit-t, a Londoni randevú-t, többek között ezek a filmek példázzák a dívától. Ügy látszik, a producereknek jobban megéri újra elkészíttetni a felvételeket, mint elővenni és újraforgalmazni a régit. Emellett szól egyrészről az, hogy a régi sztárok az új nézőket kevésbé érdeklik, meg aztán a íilmtéchnika is fejlődött any- nyit, hogy általa sokkal látványosabb felvételek készíthetők, bonyolultabb élethelyzetek jeleníthetők meg. Egyéb okot nemigen tudok találni, amely miatt Roger Donaldson rendező elővehet- te volna a már többször feldolgozott témát: a lázadást a Bountyn. Aki az előző változatokat látta, akár Frank Lloydét (1935) a klubhálózatban, akár Milestone-ét (1962), az jobban teszi, ha kihagyja a Bounty című filmet. A filmbeli eseményeknek valóságos történeti alapja van: Bligh kapitány és Fletcher Christian létező személyek voltak, miként az ábrázolt hajóút sem kitalált, 1787- ben került rá sor. Az érdeklődők a tényekre vonatkozóan magyar nyelvű forrásokat is föllelhetnek, de ezeket itt idézni nem ezért felesleges, hanem mert egy játékfilmtől nem azt várja el a néző, hogy történelmi szempontból legyen hiteles, hanem azt, hogy saját műfaji kötelmeihez igazodjon. A kalandfilm alkotója számára fontosabb, hogy izgalmat keltsen, minthogy aprólékosan kötődjön a tényékhez; s nagyobb közönségsikert várhat,. ha az alakok jellemének árnyalása helyett a jó-rossz pólusai felé sarkítja hősei magatartását. A Bounty nem azért alig közepes film, mert a világon semmi újat nem tud hozzátenni a korábbi változatokból ismert alaptörténethez, hanem többek között azért, mert igazán még ezt a sarkí- tást sem viszi következetesen végig. De a valóban szép tengeri felvételek miatt, s főként Mel Gibsonért (akit Mad Maxként ismert meg a magyar közönség) sokan bemen - nek majd — főként fiatalok — a moziba. Számomra ugyan Fletcher szerepében Clark Gable is, Marlon Brando is meggyőzőbb volt annak idején, de tudom, hogy ez nem igazi érv, inkább csak az idő múlásának bizonyítéka. Hamar Péter II lét stiiiája Jerzy Andrzejewski: Sen ki se A közelmúltban eltávozott lengyel író, Jerzy Andrzejewski nevét főként Hamu és gyémánt című remekével kapcsolja össze a hazai olvasó (és mozinézők) tudata. Ez az 1948-ban keletkezett regény a felszabadulás utáni Lengyelország tág körű, bonyolult képét rajzolta meg, de a közvetlen históriai utalásokon túl nem hiányoztak belőle a filozófiai és erkölcsi gondolkodásra ’mindig hajló, a lét végső summáját kereső író elvontabb meditációi sem. Szinte nincs is olyan jelentékenyebb műve Andrzejews- kinek, amely ne nézne szembe a halállal, az elmúlással. Senkise című könyve 1981 júliusában—augusztusában került papírra, s valóban fölfogható az életmű elvi-etikai összegzéseként, súlyos alkotói üzenetként. Nem elsőrendűen a kidolgozottsága miatt. Csak részben érvényesül a hagyományosabb történetszövés a számozott passzusokra, a hosszabb-rövidebb bekezdésekre osztott kötetben. Az időbeli keretek rugalmassága folytán sok mindent előre tudunk (ezért aztán nem is bosszant a fülszöveg terjedelmes, részletes tartalmi kivonata), és sok mindenre csak utólag ébredünk rá. Hősünk: Odüsszeusz. „... ez a név annyit jelent: haragvó. Rőt hajú, széles vállú, kék szemű. Homéroszból vettem? Vagy kitaláltam?” Igaz, lehet természetesen mindkettő. S az a harmadik sejtés is, hogy a világirodalom legnagyobb, legjelképesebb figuráinak egyike sajátos önéletrajzi, alakmás is az író számára. Mindannyiunk számára. Senkise — ezen a néven mutatkozott be a ravasz Odüsszeusz a küklópszoknak — s ezzel azt is mondta: akárki, mindenki. Az utolsó útjára induló, öregedő hős is — mi vagyunk. Bármerre is tekint maga körül a főszereplő: csőd, pusztulás veszi őt körbe. A mitológiából diadalmasnak tudott tettei éppúgy visszá- jukra fordultak, fordulnak, mint ahogy legendásan’hűséges feleségének, Pénelopénak szerelméből is hiányzott az őszinte tűz. övéi ellene fordulnak. nyugalmat, boldogságot egyiküknél sem lél, ha- ragvása, indulatossága emberéletet is követel. Világunk rejtett szerkezete, természete — Andrzejewski i_^ölfogása szerint — a tragédiának kedvez. Egyszál magunk küszködünk, s nincs más fegyverünk, mint legalább kimondani, fölvállalni tehetetlenségünket. „ ... ez az alázat — magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásainak terhébe — minden, csak nem meghátrálás” — vallotta egy helyütt Pilinszky János (aki több vonatkozásban is szellemi rokona volt a katolikus kötődésű, filozófiai igényességül, a katasztrofizmus művészi iskoláját, irányzatát is vállaló Andrzejewskinek). Odüsszeusz bárkája is „könnyedén hasítva" iramlik előre — „az eget verő sötétségben ..." A megírás módját tekintve filmforgatókönyvszerű a Senkise'. Egy lakodalmi mulatság képe a szereplők nevét is mindegyre kiírva, dramatiku- san, pergőn tárul ki; gyakran a legszükségesebbre korlátozódon tömörek, velősek a leírások; sok a kérdőjellel mintegy nyitva hagyott, „rendezői folytatást" — azaz olvasói állásfoglalást -— követelő mondat. Gimes Romána fordítása a szöveg sűrítettse- gét, emblematikusságát, filozofikus vonásait adja vissza jól, az író szarkasztikus keserűségét: a lemondón legyin- tő kezet is láttatva. „Ha maga a lét, az élet, mint jelenség, öröktől fogva és talán örökre rejtély marad is, a stigmáját mindenen fellelhetjük. A mindennapi életben a csillagok képéhez hasonlóan, amelyek éjszakánként utat mutatnak a vándornak, a homályos elemek különleges konstellációja folytán a titok tündöklő fényével világol néhány ember, valamint ugyanolyan kevés számú esemény, amelyek távolabbi és mélyebb bepillantást engednek az Ismeretlen bonyolult és áttekinthetetlen térségeiben, mint az más halandó milliók számára valaha is lehetséges...” — bocsátja előre Andrzejewski. Odüsszeusz — akiről valamennyiünkben él egyfajta elképzelés — ilyen „Észak-fok, titok, idegenség”-ember, s az utolsó nagy kaland is, mely megesik vele, az Ismeretlenhez visz közelebb. A lengyel író könyve úgy ötvözi a fordulatos cselekményt és töprengő számvetést, hogy a kevésbé megmunkált részletekben is szívesen tartunk vele. Komor, súlyos, sötét mesét mond — de az éjszaka föl- lebbentett gyászfüggönyének szépsége, méltósága is van (Európa Könyvkiadó.) Tarján Tamás E i ----------------KM VENDÍGE > ZenészhalMa írója Témaszegénységi bizonyítvány
