Kelet-Magyarország, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. augusztus 15. Rang minden mennyiségben Talán nem túlzók, ha azt mondom: kis terjedelmű, mégis páratlan közleményt olvastam nem is olyan rég egyik országos lapunkban. Bocsánatkérést. A szöveg szerint cikk jelent meg ko- rábban az újság hasábjain, s egy híres sportvezető ne­ve elől elhagyták benne a doktori címet. Ezt a szóban forgó férfiú sérelmesnek ta­lálta, bírósághoz fordult, s íme a vétkes orgánum ha­mut szórt önnön fejére. Eszem ágában sincs meg­fricskázni a doktort, aki móresre tanította a ludas hírlapírót. Mégis gondolatok egész madárraját rebbenti föl elmémről az eset. Csupa olyat, melyek a címek és rangok újmódi reneszánszá­ra utalnak. Volt már a ke­zemben hivatalos levél, amelyben arról értesítették a címzettet, hogy bérlakásá­nak beázását egyelőre nem tudják megszüntetni. Az aláíró neve alatt azt olvas­tam, hogy kerületi tanácsos. Az a csúfondáros ötletem támadt: ha már tanácsos, miért nem tanácsolta a sze­rencsétlen címzettnek — hasonló ügyeivel forduljon a jövőben a sóhivatalhoz. Szívbéli barátomnak mond­hatom az elmúlt negyven év legjobb újságírójának egyikét. Annyiszor kitün­tették. mint egy kezdő tá­bornokot, megkapta az ösz- szes titulust, amit csak ma­gyar hírlapíróra ruháznak. De életében nem volt külön szobája a szerkesztőségben. Pályájának utolsó negyed­századét rovatvezetőjének előszobájában töltötte má­sodmagával. A szobák . . . Rangot első­sorban azok jelentenek a legtöbb ember szemében, nem az. hogy valaki doktor, akadémikus vagy aranytollú zsurnaliszta. Azt hiszem, hazánk népességének lélek­számúhoz, gazdasági hely­zetünkhöz mérten Magyar- országon található a legtöbb elegáns hivatali szoba. Elég megfigyelni a tv-híradóban nyilatkozó ilyen-olyan kö­zépszintű személyiségek környezetét. Középszintű? Sokat mondtam. Előfordul a képernyőn falusi tanácsel­nök olyan szobában, hogy onnét két minisztériumot el lehetne vezetni. Néha a sza­nálás előszobájában szédel­gő szövetkezet második, harmadik emberét láthatjuk az egyszerűséget messze el­kerülő környezetben. Ügy hozta a sors, hogy rövid ideig ugyanabban a szerkesztőségben dolgoztam egy emberrel, aki korábban a sajtón kívül magas állást töltött be, de ott csődöt mondott. Hát hozzánk he­lyezték. Életkora, előző po­zíciója és nem csekély ösz- szeköttetései folytán vezető állásba került. Lehet, hogy már csak azért is, mivel mint riporter vagy vezér- cikkíró egy pillanatig sem állta volna a sarat. Nos, a mi emberünk az­zal kezdte tevékenységét, hogy reprezentatív szobát, különleges telefonokat és titkárnőt kért. A szerkesz­tőség vezetője, aki egy tele­fonfülkénél alig nagyobb helyiségben írt, tárgyalt s úgymond „reprezentált”, röstellkedve mondotta: itt bizony olyan nagyhírű ve­zetők is, mint Szabó Pál vagy Fehér Lajos olcsó, egy­szerű bútorok között és minden luxust elutasítva dolgoztak ... Erre a jöve­vény kevélyen valami olyat mondott, hogy ennyi meg ennyi ezer forintos ember és őt különleges környezet illeti meg. Ha nem is pompát, de jobb szobát, bútort kerítet­tek számára, mint bárkinek. De ezek révén se vált belő­le, nemhogy második Bá­lint György, de még csak Nagyapáink „lemezjátszója” A két világháború közötti korszak kedvelt szórakoztató eszköze volt a gramofon. A Jósa András Múzeumban egy szép kivitelű, angol gyártmányú táskagramofon­nal ismerkedhet meg a mú­zeumlátogató közönség. Elektromos alkatrészt nem tartalmaz, teljesen mechani­kus működésű a készülék. A felvevő-gramofon hangtöl­csérén át jut a hang a tűre, mely hanghullámokat (spi­rálokat) karcol a viaszbevo­natú lemezre. Ez az anyale­mez, mely a savas fürdő után lesz használható. Erről készítik a másolatokat prése­léssel, tetszőleges mennyi­ségben. Ez a folyamat meg­egyezik a mai lemezkészítési technológiával, csak az elektromos eljárások nélkül. A lejátszó gramofon — mely múzeumunkban látható — fordított sorrendben műkö­dik. A kész. lemezt, helyez­zük a lemeztartó korongra, majd a tűt rátesszük a le­mezre. A tű követi ~d hang- barázdákat, innen a rezgé­sek a hangdobozba jutnak és hallhatóvá válnak — itt tör­ténik az erősítés is. A forga­tóerőt a t'elhúzókarral kife­szített rugó adja. A lejátszás időtartama a típusoktól függ. 5 perctől 25 percig tart. Ez az idő egy-nyolc lemez le­játszására elegendő. Fontos probléma volt a recsegés­sercegés csökkentése. Javí­tották a hangdoboz és a tű minőségét, növelték a lemez nagyságát és fordulatszámát. A táskagramofon összecsuk­ható — ezért könnyen moz­gatható készülék. A fém al­katrészek nikkelezettek. tű- tartó doboza be van építve az oldalába. A múzeumunk­ban található hanglemezek híres cégek gyártmányai, Po- lydor- és Parlophon-leme- zek. Meghallgathatjuk, töb­bek között Beethowen „A"­dur szimfóniáját, Herbert von Karajan vezénylésével, vagy Lehár Luxemburg wal- zeret, de található Csajkov­szkij mű, induló, nóta, nép­dal is. Kellemes elfoglaltság a gramofonlemez-hallgatás a múltat felidézni kívánók és a modern technikát egy idő­re feledni akarók számára Riczu Zoltán az elfogadhatóság mércéjét elérő újságíró sem. El is ke­rült a pályáról. Kétségtelen, nehezebb a rang és cím után sóvárgók helyzete olyan mesterségek­ben, ahol az ember nagy nyilvánosság előtt végzi a munkáját. Mert — bocsánat a példáért — színigazgató­vá még csak lehet valaki személyes kapcsolatok, ba­ráti támogatás révén. Kine­vezés kérdése az egész. Min­dig is volt, mindig is lesz rá példa. De Honthy Hannává. Svéd Sándorrá, Bajor Gizi­vé nem nevezhettek ki sen­kit. ök tehetségük, szorgal­muk, kötelességtudásuk ré­vén a közönség egyetértésé­vel váltak azzá, amik vol­tak és akiket holtukban is becsül az ország. Természetes, hogy a mű­vészétéiből merített példák különleges helyzetű és su­gárzású személyiségekre vo­natkoznak. Az emberek többsége kü­lönösebb titulus, imponáló körülmények nélkül végzi a dolgát. Tanít, terhet hord, gépet javít, szövőgyár zajá­ban keresi kenyerét, utcát takarít, folyószámlát vezet, vízvezetéket szerel. S jólle­het, ez igazán odaadó és minőségi munka tartósan nem marad minden vissz­hang nélkül — a köz szá­mára nem ez a fontos. Hisz, hogy visszatérjek a betűve­tőkhöz. a legkiválóbbak egyszerűen elhagyták nevük elöl a kemény tanulással szerzett doktori címet is. Mint Jókai, Eötvös Károly, Németh László vagy Illés Endre. Engem pedig — hol­ott nem is jártam arrafelé, ahol a tudósi címeket osz­togatják— nem ritkán szó­lítanak levélben is, élőszó­ban is doktor úrnak. Egy­szer falusi közönségtalálko­zón. amikor valamelyik idős felszólaló doktor titulussal illetett, megkérdeztem, hon­nan aggatta rám ezt az ál­talam meg nem érdemelt szép címet. Ö megbocsátó mosollyal felelte: „Sejtem, hogy nem az. De ezentúl ak­kor hadd mondjam taná­csos úrnak. Ügy nem olyan szégyenletesen csupasz a neve.” Zavaromban elnevettem magam, és hirtelen a bo­londos Szomory Dezső ju­tott eszembe, aki vénkorá­ra a ^harmincas évek végén méltóságos úrnak szólíttat- ta magát... Lehet, hogy a rangkórságnak sohase lesz vége? Bajor Nagy Ernő HAZAI TÁJAKON A dimbívári szigeterdő szikrai Kossuth Eötvös és Széchenyi Deák és Mészáros Tolna megye nyugati szeg­letén fekvő Dombóvárról ál­talában csak annyit tudunk, hogy fontos vasúti csomó­pont, és hozzá tartozik a ki­váló gyógyvizű Gunaras-für- dő. Pedig van egyéb neveze­tessége is. Megkapó élményben van része annak, aki elvetődik a dombóvári Szigeterdőbe. A hajdani erdőből művészi igénnyel átalakított parkban facsoportok, bokrok, virágos és pázsitos részek váltakoz­nak. És ami e díszkertnek or­szágunkban egyedülálló jelle­gét és varázsát adja, az a lát­szólag szétszórtan, esetlege­sen, valójában művészien megtervezett és elhelyezett, kétszeres embernagyságú, fe­hér szobrok látványa. A Kapos folyó mentén tele­pült Dombóvár ősrégi hely­ség, bár ez kevéssé látszik rajta. A folyó jobbpartján emelt várából csupán néhány téglából rakott falmaradvány hirdeti, hogy évszázadokon át abban lakott a Dombóv (vagy Dombay) család. Egyik tagjá­ra, a híres jogtudós Dombóy Pálra bízta IX. Ulászló kirá­lyunk a Werbőczy-féle Hár­maskönyv megvizsgálását, vagyis szakmai lektorálását. A török 1542-ben foglalta el a várat, amelyet Pálffy Mik­lós 1599-ben vívott vissza. Száz évvel később a Hadita­nács elrendelte lerombolását, amit 1702-ben végrehajtottak. Ezután az egész dombóvári határ az Esterházy hercegek tulajdonába került, akiknek itt volt egyik birtokközponl- juk és építkezésekkel, bőkezű adományokkal igyekeztek a várost felvirágoztatni. Az említett téglavárral csaknem szemben, a folyó túlsó partján állt egy palánk- vár is, amelyet a Kapos mel­lékága ölelt körül, szigetet képezve. A hagyomány sze­rint ez a Dombóyak elővéd- vára lehetett. A Kapos sza­bályozása után a mellékágat lecsapolták. Azóta e terület már csak nevében emlékeztet hajdani sziget mivoltára. Ez Elképzelhető-e, hogy vala­ha is visszakerülnek helyük­re az úgynevezett Elgin-már- ványok, amelyek az athéni Akropolisz időtlen szépségű, méltóságteljes lányfigurái, a kórék mellett az ókori Görög­hon talán legbecsesebb kin­csei? A kérdés az elmúlt hó­napokban egyre sűrűbben merül fel. s különösen azóta került a nemzetközi közvéle­mény figyelmének sugarába, amióta a szocialista párti gö­rög kormányzat hivatalosan is kampányt indított a törté­nelem viharai során Angliába vitt műalkotások visszaszer­zéséért. Nincs közeledés Melina Mercouri, a PASOK- kabinet kulturális minisztere nemrég például megkockáz­tatta azt az enyhén szólva túlságosan optimistának tűnő kijelentést is, hogy a csodá­latos frízt, amely a XIX. szá­zad elején jutott brit tulaj­donba, akár már jövőre visz- szaszállítbatják eredeti he­lyére. Nos, ennek egyelőre semmi jele: a két kormány közt folyó tárgyalások sem­milyen kézzelfogható ered­ményre nem vezettek, sőt hiába próbálkozott még a közvetítőként fellépő UNES­Vissza a Parthenonra? Csata a márványokért CO is. a vélemények fikarc­nyit sem közeledtek egymás­hoz. A görög álláspont szerint Lord Elgin, akinek „szolgá­latai fejében" engedélyezték a múlt században a fríz le­bontását és elhajózását, eh­hez csupán a megszálló osz­mán birodalom, nem pedig Görögország jóváhagyásával rendelkezett. (Az akció körül­belül 20 évvel előzte meg az ország függetlenné válását.) — Nem arról van szó, hogy a világ múzeumaiban forra­dalmat szeretnénk előidézni, és minden klasszikus ■ görög műkincset visszakövetelünk — idézték a hírügynökségek Mercouri asszony nyilatkoza­tát —. de olyan felbecsülhe­tetlen kulturális értékek, mint például a Parthenon, egykori megcsonkítását, dí­szeinek elvitelét és az együt­tes szétforgácsolásá: U hét eltűrni. Csakhogy a brit ló: , -z:ú- ban van vele, hogi jelen esetben — bár a felszínen jobbára történelmi és tulaj­donjogi érvek ütköznek egy­mással — valójában koránt­sem csak ezekről van szó. Lé­nyegében a dolog precedens­jellege jelenti a legnagyobb bökkenőt: Londonban ugyan­is világosan látják, hogy az Elgin-márvánvok egyfajta jelképpé válhatnak a harma­dik világ gyarmati korszak­ban kifosztott népei számára. Veszélyes precedens Márpedig ha akár egyetlen egv esetben engednek, és el­ismerik a történelmi méltá­nyosságból fakadó jogorvos­lat igényét, akkor könnyen átszakadhat a gát. „Ugyan­ilyen alapon számos más ál­lam követeléseket támaszt­hat, ...s a világ nagy mú­zeumait a gyorsuló pusztulás veszélye fenyegetné" — fej­tette ki leplezetlen őszinte­séggel a brit véleményt a te­kintélyes londoni Times. A tory kabinet hivatalos válasza Athénnek és az UNESCO-nak ennél egy fok­kal udvariasabb, ám lényegé­ben tökéletesen merev volt. Eszerint a British Múzeum megvásárolta Lord Elgintől a márványokat, s azok — kü­lön törvénnyel — örök idők­re a múzeum kurátorainak fennhatósága alá kerültek. Nekik pedig tilos szobrokat ki-, netán visszaszolgáltatni­uk, hacsak ettől eltérő fel­hatalmazást nem kapnak a brit parlamenttől. Csakhogy olyan törvény- javaslatot, amely módot adna akár elvileg, akár konkrétan a görögök kitartó követelésé­re, a kormány aligha fog az alsóház elé terjeszteni. Ami­kor utoljára; 1983-ban a brit honatyák megvitatták az ügyet, rövid úton elutasítot­ták a törvénymódosítás lehe­tőségét. Egyelőre mindennek esélye igencsak halovány, a márvá­nyokért folyó csata a jelek szerint nem ér véget a be­látható jövőben. Hiába a nemzetközi kampány., hiába a fenyegetőzés a vitának az Európa Parlament elé utalá­sáról, annak, aki teljes képet akar nyerni az egykori dicső görög fellegvár dombormű­veiről, nemcsak manapság, hanem gyaníthatólag még jó ideig, két fővárosba, London­ba és Athénba kell elzarán­dokolnia. E. É. a Szigeterdő, ahol a városka parkja van. Milyen szobrokról van te­hát szó, és azok a sors minő szeszélyéből kerültek mai he­lyükre? 1908-ban pályázatot írtak ki a budapesti Parlament előtti téren felállítandó Kos- suth-emlékműre, amelyet Horvay János nyert meg. Az 1928-ban leleplezett, nagysza­bású szoborcsoport, amely Kossuthot minisztertársai kö­rében ábrázolta — úgy mond­ják —, pesszimista hangula­tot árasztott, és a levert, te­hetetlen nemzetet szimboli­zálta. Horvay kiváló művész volt, amint azt több köztéri és ismert alkotása tanúsítja: a ceglédi Kossuth-szobor, a pécsi Zsolnay-szobor, a New York-i Kossuth-szobor, a bu­dapesti Beethoven- és Gárdo­nyi-szobor stb. A negyvenes évek végén az illetékesek úgy döntöttek, hogy kicserélik Horvay Kos­suth-emlékművét, s megbíz­ták Kisfaludi Strobl Zsig- mondot új szobor megmintá­zásával. Amikor az új alko­tás elkészült, a Horvay-féle emlékművet szétdarabolták. Ekkor, 1952-ben jelentkezett Dombóvár, hogy a szoborcso­portot felállítja a város főte­rén. Csakhogy a figurák túl nagyok voltak. elnyomták volna az épületeket, s a szo­borcsoport sem érvényesült volna kellően. Évekig hever­tek ott, miközben különböző tervek készültek és vetéltek el. Aztán megszületett a nagy és eredeti ötlet: a Szigeterdő. Amint azt a Horvav-féle em­lékmű talapzatán elhelyezett tábla hirdeti: .........Újrafelál­lításában közreműködött a Művelődésügyi Minisztérium, Dombóvár város Tanácsa és a Megyei Urbanisztikai Bi­zottság 1972—1973-ban." S azóta ott állnak az első felelős magyar minisztérium tagjainak kőbe vésett szobrai, kilenc tépelődő államférfi kutatja töprengve a jövőt, vagy mereng el a múlton Középütt Kossuth, jobbján Szemere, távolabb Deák és Mészáros, majd Eötvös és Széchenyi. Szemerével szem­ben Batthyány, lejjebb Ester­házy és Klauzál. A Szigeterdőben nem árasz­tanak pesszimizmust, hanem a hazájukért aggódó, gondol­kodó államférfiak benyomá­sát keltik. És megnyugtató érzés így együtt látni őket. Cs. K KM Szemere Esterházy és Klauzál Batthyány

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents