Kelet-Magyarország, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK ^ Dem térkép a táj... N em mindennapi vállalkozásba kezdtek a fényeslitkei fiatalok, amikor Nyugat-Dunántúl megismerését tűz­ték célul maguk elé. Hogy ebben nincsen semmi kü-. Ionos? Valóban, ha valaki autóval-busszal-vonattal baran­golja be a vidéket. A „litfeeiek” azonban a kerékpárt vá­lasztották közlekedési eszköznek. Győrben pattantak nye­regbe, s egészen Pécsig kerekeztek. Mártha Tibor alábbi útibeszámolója talán másoknak is kedvet csinál a turiz­musnak ehhez a nehezebb, de rengeteg élménnyel kecsegte­tő válfajához. Győrrel könnyű az ismer­kedés, hiszen szinte minden emléke egy magban található — a Püspökvár, a kazama­tákkal, a Xantus János Múze­um, az ősrégészeti és néprajzi gyűjteményével. Méltán ne­vezik Győrt a vizek városá­nak, a folyók sajátos hangu­latot teremtenek. (Az már kevésbé volt kellemes élmé­nyünk, hogy minél jobban el­távolodtunk otthonról, annál jobban távolodtak az éttermi árak is a mi kis pénztár­cáinktól ... Erősen megmarkoltatta ve­lünk a kormányt az óriási forgalom másnap, a kapuvá­ri úton. Az útszegély két bo­rulást is okozott, de szeren­csére sem a gyerekekben, sem a technikában nem oko­zott kárt. Csornán engedé­lyeztük magunknak az első pihenőt, ahol a „Koronára süt a nap”. Elsőtengelycsere közben sort kerítettünk egy Vélemények és töprengések Felállunk és rákérdezünk . .. valamire. És kimond­juk: „Ezt nem mi döntöttük el, erről mi nem tudtunk és ez érvénytelen. Bizony fontolóra kell majd venni, hogy valójában mi is tör­ténik, mit akar mondani, akibe már századszor nyomták vissza a véle­ményét. Szabad szájat kell adnunk neki és legyen bá­torsága élni a szóval.” Ez a hang, amit szeretek, és amit várok egy 17 éves diáktól. A sóstói KISZ-is- kolán az öntevékeny diák­körök táborában írta lé a fentieket egy lány. Én is ilyenfajta hangütések mel­lett tudom elképzelni azo­kat a szükséges társadalmi változásokat, a megújulást, amely előtt áll Magyaror­szág. Ugyanebben a táborban megkérdeztem azokat a 15—18 éves fiatalokat, akik diákújságírással, rádiózás­sal foglalkoznak; szerintük melyek a mai magyar tár­sadalom legégetőbb gond­jai? A válaszokból: „ ... probléma az árak emelkedése és az, hogy a dolgozók fizetése ezzel együtt automatikusan nem nő, tehát ez is megnehezí­ti a lakosság megélheté­sét.” „A főnökök is nem azt nézik, hogy hol segíthetné­nek, hanem a maguk ügye­it intézik.” „A magasabb beosztású helyeken olyanok ülnek, akik nem értenek ahhoz, amit csinálnak.” „A hetvenes évek nagy gazdasági fejlődése túlzot­tan magabiztossá tette a vezetést, de mondhatnám az egész országot.” „Egyre több az érettsé­gizettek száma. Ez így ön­magában jó, de a csupán érettségivel rendelkező lá­nyokat és fiúkat nem tud­ják elhelyezni...” „Több fegyelem kellene a munkahelyeken is. Ha ez nem következik be, nálunk is rossz helyzet alakul ki... ” „ ... az egyik legnagyobb probléma a jövőre beveze­tésre kerülő adóreform. E reform elindítása az állam­polgárok helyzetére kedve­zőtlenül hat.” „ . . . az adóreform ked­vezőtlenül érinti majd a lakosságot a jövedelem szempontjából, de a4 társa­dalom hasznára válik.” „ ... a legnagyobb értet­lenséget kiváltó dolog szá­momra a cigány családok segélyezése. Bár én nem va­gyok egészen tájékozott a különböző segélyek külön­böző célú juttatásával kap­csolatban, de szerintem igazságtalan, hogy a cigány családoknak majdnem in­gyen lakást építenek, míg mások évekig várhatnak lakásra.” „Az ifjú házasok talán egyik legfőbb vágya egy la­kás, ahol ki tudják alakíta­ni a meleg családi otthont”. Hadd ne okoskodjam most, hogy ez vagy az az állítás miért sarkított, mi­lyen logikai bukfenc van benne... ? Végül is na­gyon fiatalokról van szó, amikor még szinte minden megbocsátható nekik. A lé­nyeg az, hogy ezek a fiúk, lányok érzékenyek a prob­lémákra, hellyel-közel pon­tosan meghatározták .társa­dalmunk néhány neuralgi­kus pontját. Idegesíti, za­varja őket a sok baj. És va­lamit tenni is akarnak! „Csak azért élünk, hogy meghaljunk! Tenni is kel­lene! De ki mondja meg, hogy mit tegyünk?” Erre azt válaszolom: mindig akad, aki meg­mondja mit tegyünk. Ez let. hét jó is, lehet rossz is. De a dolgokat mindenekelőtt magatoknak, magunknak kell átgondolni! Sztancs János rövid városnézésre is, előtte azonban megrohantuk az olasz fagyizót. A többi kilo­métereket nyugati autócso­dák megfigyelésével színesí­tettük. Kapuvárra egy taxis kísért be bennünket, aki be­kapcsolódott URH-s beszél­getésünkbe. Az oszlop eleje és vége között ugyanis ezzel tartottuk a kapcsolatot — kö­szönet érte a kisvárdai pol­gári védelmi parancsnokság­nak! Városvégi szállásunkon a sátrakban szúnyogokkal osz­tottuk meg helyünket, de előtte még a környékbeli srácok kihívtak bennünket egy focimeccsre. (Lépésüket nem gondolták át kellőkép­pen, mert mi győztünk ...) Reggel hétkor ébredtünk, ez­után kipedáloztunk a „Hány,” a Hanság természet- védelmi területére. Megnéz­tük az öntésmajori tájmúze­umot, s ritkán hallható is­mertetést hallottunk egy íze­sen beszélő idős bácsikától. (A Hanság vidéke sok tekin­tetben hasonlatos a mi Bere- günkhöz: a táj jellegében, és az itt élő emberek viselkedé­sében is.) Kapuváron a volt Esterházy-kastély (ma városi tanács) és a Rábaközi Múze­um jelentett érdekes látniva­lót. Sopronban elég volt ke­resztülvergődni az óriási köz­úti forgalmon, a nyugati tu­risták özöne pedig kishíján gyaloglásra kényszerített bennünket. (A várost járva, kérdéseink özönére a válasz: „dojcs”. Mintha nem is Ma­gyarországon lennénk . . . Kissé túlzottnak tűnt a nagy hajbókolás a sógorok felé.) Sopron házai, szűk utcái azonban hangulatossá tették ottlétünket. Délutáni prog­ramként bátran ajánlhatjuk a túrázóknak, hogy buszoz- zanak ki a Lővérekbe, mász- szák meg a Károly-kilátót, zarándokoljanak el a fertő- rákosi kőfejtőbe. (Az ott ren­dezett kőszínházi előadások­ra azonban csak az tud, aki már az előző év végén szer­zett magának — ismerettség- gel — jegyet.) A térképen lefelé, de hegy­nek fel kerekeztünk a hete­dik napon Jurisics Miklós „fellegvárába”, Kőszegre. A történelmi falak felidézték előttünk a múlt mozgalmas eseményeit, küzdelmeit — emlékekben gazdag délutánt töltöttünk el az itt élő embe­rek között. A zalai vidék bebarangolá­sa sem okozott csalódást. Za- lalövő felől érkeztünk Zala­egerszegre. Az alsóerdei nap­közis táborban végre erdő­ben éjszakázhattunk, kényel­mes sátrakban pihenhettünk. A kőolájiparáról nevezetes városban érdemes megnézni a Göcseji Falumúzeumot és a feldolgozóipari kiállítást, de még érdemesebb kimenni strandolni a gébárti víztáro­zóhoz, vagy sétálni a csácsi arborétumban. Nem hagytuk ki a hegymászást sem, felka­paszkodtunk a tévétorony­hoz. Ismét emelkedőkkel tarkí­tott út várt ránk, de megszo­kott 17—20 kilométeres tem­pónkból nem engedtünk, mert nyomunkban volt a bo- rongós idő. Hahóton engedé­lyeztünk magunknak na­gyobb pihenőt; kulacsainkba forrásvíz került, a cukrász­dában traccspartit tartottunk a falubeliekkel, akik nem győztek ámuldozni, hogy Szabolcsból érkeztünk. A ter­vezettnél kicsit korábban ér­tünk a nagykanizsai Fabik Károly Üttörőházhoz, de még így is rosszul estek a zárt kapuk. Szerencsére hamar megjött a gondnoknő, akinek kedvessége kárpótolt a rövid várakozásért. Kanizsán, a Thury György Múzeumban elénk tárult a megye erdö- és vadgazdálkodása. Ehhez hasonlót még nem láttunk: teljes körképet kaptunk a környék természetéről — gondozásáról, megóvásáról. Kegyeibe fogadott bennün­ket az időjárás, amikor a ke­rékpárokat Kaposvár felé fordítottuk. Pogányszentpé- teren szerettünk volna reg­gelizni, de hétkor a bolt még zárva volt. Üres gyomrunkra a ködölő völgyek szépsége jelentett némi gyógyírt. Bö- hönyén végre bevásároltunk, de — hétfő lévén — ka­kaónkhoz csak kekszet ehet­tünk, még nem jött meg a pékáru. Kaposfőn néhány küllő un­ta meg a szolgálatot, de gyors javítás után — Kaposmérő és Kaposújlak érintésével — megérkeztünk hamar Kapos­várra. A kollégium szobáit pécsi gyalogturásokkal osz­tottuk meg. Az út porát le­rázva moziba sétáltunk el. A város túlságosan sok érde­kességet nem tartogat a tú­rázó számára, annál inkább a Somogyi-dombság erdői- mezői. Másnap reggel az ébredő táj szépsége tette szinte ész­revétlenné az emelkedőket, amelyeket le kellett küzde- nünk. A Zselicségi Tájvédel­mi Területen róttuk a kilo­métereket. Nemcsak a sze­merkélő eső nehezítette ez­tán a haladást, hanem az egyik fiú bukása is, aki trip- laszaltó után landolt a csa­lánban — kerékpárja csak később követte a gazdát. . . A tervek még alakulnak... Pult mögött, revők előtt Az embert már tizennégy évesen válaszút elé állítják a szülőik, ^ pedagógusok: „Mi akarsz lenni, milyen pályát választasz?” — kérdezik tőle. ö pedig gondolkodik, és számba veszi gyermekkori vágyait, álmait: tűzoltó, vas­utas, színész, orvos, * tanár, autószerelő, mérnök... mi legyen belőle? Kiss Ilona és Rácz Mária úgy érzi, hogy megtalálta a hivatását. Mindketten bolti eladók, kereskedelmi szak­munkásképzőt végeztek. Har­madik beszélgetőpartnerem, Mészáros Ferenc viszont más .szakmát tanult, a sors sze­szélye folytán lett képesítés nélküli eladó az iparcikk kiskereskedelmi vállalat járműboltjában . .. Most vár­ja a behívóját. Rácz Marika a nyíregyházi sétálóutcában lévő Tejbár­ban dolgozik. Ha lenne ideje, nézhetné a belvárosban sétá­ló, napfürdőző embereket, de a boltban mindig sok a vá­sárló, az éhes ember. Nagyo­kat nyelve várják, hogy Ma­rika eléjük tegye a főtt virs­lit, finom debreceni kolbászt. Türelmetlen, sürgető, sőt bosszús szavak is elhangza­nak ilyenkor. — A vásárlók többsége ren­des, kedves, de némelyikük „kritikus” ... — mondja Ma­rika tapintatosan, és moso­lyog. — Én azért választot­tam ezt a szakmát, mert itt sok emberrel találkozom, és szeretek velük foglalkozni, eléjük tenni, amit kérnek . . . A sóstóhegyi lány nevelő- szüleinél lakik. Igazi család­ja nincsen. Édesanyja meg­halt, amikor ő hatéves volt. „Édesapjáról” semmit sem ■tud. — Nem érdekel ... — néz a szemembe konokul. — Ha­vonta körülbelül 3200 Ft-ot keresek. A fizetésem egy ré­szét ifjúsági takarékbetét­könyvbe teszem, a többit ma­gamra költőm. A gyermek- és ifjúságvédő intézettől most kaptam életkezdési támoga­tást. Szeretnék önálló la­kást ... — teszi hozzá ábrán­dozva. — Ügy terveztem, hogy férjhez megyek, saját családom lesz... Marilka még egy álmot dé­delget magában: talán elvég­zi a gép- és gyorsíró iskolát. Ez nem terv. Tervei nincse­nek, rábízza magát a sorsra. — Majd ahogy jönnek a dolgok — mondja. — Jól ér­zem magam ezen a pályán. Sokat számít, hogy milyenek a munkatársak, örömmel jö- vök-e dolgozni, vagy nem. Én örömmel jövök. Néha fel­bosszantanak a vevők, de el­felejtem. .. Örülök, hogy az embereknek segíthetek ... Mészáros Ferenc szökés ha­jú, izmos, szelíd arcú fiatal­ember. 19 éves. A 107-es szakmunkásképző intézetben végzett, varrógép-kötőgép műszerész. Egy évig a szak­mában dolgozott, a DIRU- VÁLL-nál, de létszámátcso­portosítás miatt eljött a vál­lalattól. Pedagógus szülei se­gítették ahhoz, hogy eladó legyen. Most havonta 3 ezer forintot visz haza. — Kevésnek tartom én is, de most ez van ... — bólint. — Tovább akartam tanulni, egy évig jártam is a szak­Szerencsére nem sérült meg, így tovább hajthattunk Bol­dogasszonyfa és Szentlászló érintésével Szigetvárra. Szigetvár, ahol Zrínyi Mik­lós maroknyi csapata védte az osztrákok és törökök ál­tal csak sárfészeknek titulált várat. A szigeti hősök emlék­oszlopánál soká elidőztünk, gondolatban visszaidézve őket, s példájukat. Űtszéli fejfák sóra rontotta kicsit a hangulatunkat, mi­közben Pécs felé haladtunk. A város szélénél „beüzemel­tük” URH-készülékeinket, így gondtalanul értünk a köz­pontba. A diákszálló szeren­csés helyen, az óvárosban van, körbevették a múzeu­mok, kulturális intézmények, a fagylaltozók. A szállásfog­lalás után talpunk alá vettük a várost. Az emlékhelyek már bezártak, de felderítet­tük a másnapi barangolások helyszíneit. A XIV. századi várfallal körülvett műemléki területet jártuk végig először a követ­kező napon. Megcsodáltuk a székesegyházat, sőt, a gond­nok bácsi az altemplomba ingyen engedett le bennün­ket, amikor megtudta, kik vagyunk. A Zsolnay-, a Va- sarely-gyűjtemény megcso­dálása után igaz, engedély nélkül, de — besurrantunk a még csak készülő bányamú­zeumba. Az ország ásványai­ból láthattunk kiállítást, köz­ben egy vágatba is leeresz­kedtünk — de illegális tú­ránk itt végétért, mert a vi­gyázok eltanácsoltak ben­nünket a szeptemberi nyitá-„ sig . . . Még megnéztük a felújítás alatt álló dzsámit, de a dél­utánt inkább már — a más­napi hazautazásra készülve — ajándékok vásárlására fordítottuk. Kedves Olvasó! Köszönjük, hogy velünk tartottál ezen az úton, s biztatunk: Te is bátran vágj bele hasonló tú­rába! Hidd el, nagyon meg­éri! A 27 fényeslitkei kerékpáros Rácz Mária munkások szakközépiskolá­jába, de akkor két műszak­ban dolgoztam, és nem bír­tam . .. Sajnos Nyíregyházán nem tudok elhelyezkedni a szakmámban — komorodik el. — Szeretnék leérettségiz­ni, de a továbbtanuláshoz először is olyan munkahelyet kell keresnem, amelyik a munkaidőbeosztással lehető­vé teszi, hogy tanulhassunk is ... A nyírszőlősi fiatalember­nek két lánytestvére tanul, a bátyja dolgozik. Neki nincs különleges terve. — Nem akarok űrkutató lenni — ma­gyarázza nevetve —, de ha lehetőségem lesz, tanulok. Szeretnék megnősülni is, csa­ládot alapítani. — Milyen legyen a felesé­ged ? N — Az a lényeg, hogy sze­ressük egymást, boldogok le­gyünk egymással. Persze az élethez anyagi feltételek is kellenek, de a lakásért, ko­csiért mindenkinek magának kell megküzdenie...! A tizennyolc éves, csinos, rövid szőke* hajú Kiss Ilona hasonló elveket vall az élet­ről, bár most nem kívánko­zik férjhez. — Csalódtam! — vallja be fájó mosollyal. — Nekem mindegy, hogy külsőre hogy néz ki a fiú, de legyen ren­des, udvarias, és szeressen engem. Lakást, kocsit szeret­nék, de ne a fiú hozza ma­gával a házasságba, hanem együtt szerezzük meg, mert mást se fogok hallani tőle egész életemben ... — mond­ja a Nyírfa Áruház sport­osztályán, az áruval teli polc mögött, ahová lekuporodtunk beszélgetni. Hangja kellemes, ruhája divatos, fülében him­bálózik a fülbevaló. — Először fodrász akartam lenni, de mégis ezt a pályát választottam. Körülbelül 3300 Ft a fizetésem, hazaadom, és anyukám berakja nékem, a takarékba. Szeretem ezt a munkát, bár a vevők sok­szor bosszantanak, mert nem hiszik el, hogy nincs az az áru, amit keresnek. Ilyenkor dühösek, kiabálnak — néz rám. — De a többségük ren­des, megértő... Ilona tudja, hogy a keres­kedőknek egy idő után meg­fájdul, megbetegszik a lába. Nyolc-tíz órát állni a pult mögött, nem könnyű. Még­sem vágyik továbbtanulni, azt mondja, nehéz ledolgozm azt az időt, ami a tanuláshoz kell. Azt is tudja, hogy a sa­ját erejéből kevésre futja. A szülők támogatása kell ah­hoz, hogy megszerezze, amire vágyik. Három arc a pult mögül. Fiatalok, első éves dolgozók. Most tanulják az életet, a munkát. Ennyi az álmuk, vá­gyuk. Reméljük az idő más tervekkel is gazdagítja majd őket... (tini) KM 1987. augusztus 15. Hegyen-völgyön kerekezve

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents