Kelet-Magyarország, 1987. július (44. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-04 / 156. szám
1987. július 4. O Mikó István Ö Színészarcok a könyvborítón oyorsan telik az idő. Lasan tíz éve, hogy néhány tehetséges fiatal színházi szakember összefogásának eredményeképpen megalakult a kisvárdai Várszínház alkalmi társulata. Halasi Imre művészeti vezető és ren-' dező mellett az együttes másik lelkes „alapító tagja” Mikó István. A közismert színész családja kisvárdai származású, nagyanyja most is ott él. Vakációinak nagy részét szívesen töltötte a nagyszülőknél. A családi légkör minden bizonnyal hatott rá. A nagyapa, aki egyébként kerékgyártó volt, szívesen lépett fel a helyi iparkör tagjaként a világot jelentő deszkákra, és édesapja is szívesen verselgetett. — Szerencsés véletlen a találkozásom a kisvárdai Várszínházzal. Barbinek Péter barátommal, amikor egyszer régen Kisvárdán jártunk és megnéztük a várat, szinte egyszerre csaptunk a homlokunkra: kellene itt valamit csinálni. Később nagyon megörültem, amikor Halasi Imre rendező, egykori osztálytársam felkeresett, belépnék-e a Várszínház alkalmi társulatába. Természetesen azonal igent mondtam. A Várszínház pedig jött, látott és győzött. Az ott bemutatott produkciók országos elismerést szereztek, és bizony időnként a megyeszékhely, Nyíregyháza is megirigyelheti a várszínházi esték rangos előadásait és bemutatóit. A sikerhez sokkal járult hozzá Mikó István is, aki minden évben eljön az ország e csücskébe és aki azóta közismert színész lett. Olyan sztár, aki miatt érdemes megnézni egy színdarabot, vagy aki miatt bekapcsoljuk a tévét. Igazi egyéniség. Ügy emlékszünk, mintha mindig is sikeres színész lett volna. Akaratlanul is lelvetődik a kérdés, hogy valóban olyan könnyen futott be ilyen karriert? — Senkinek sem kezdődik így a pályafutása. Én is nehezebben találtam rá az utam- ra. Karakterszínész vagyok, mindenféle jellemet alakítok. Természetesen nem főszerepekkel kezdtem, bár jelentős szerepeket is kaptam már kezdetben is. Nem volt könnyű elfogadtatni magam. Nagyon sokat jelentett a televízió, ahol a legkülönbözőbb szerepekkel bíztak meg. Fontosnak tartom azt is, hogy járom az országot, gyakran találkozom a közönséggel. Ügy vélem ez is sokat számít. — Rendkívül elfoglalt ember lehet. A Thália színházban rendszeresen foglalkoztatják, ezen kívül három-négy színházban vendégszerepei. Aztán a rádió-televízió ... Hogyan jut ennyi mindenre ideje? Hogyan telik egy ennyire foglalkoztatott színész egy- egy munkanapja? — Szerintem a folyamatos munkát jobban ki lehet bírni, mint a tétlenséget. Ha úgy adódik, három-négy napnál többet nem is igen tudok pihenni, ilyenkor már az jár az eszemben, mit lehetne tenni. Ezért örülök mindig a szabolcsi meghívásnak is. A munkanapom? Reggel hét körül kelek, a nagyobbik fiamat, aki elsős, elviszem az iskolába. Délelőtt próbák, utána tévéfelvétel. Szerepet tanulok. Ritkán akad egy kis szabad időm is. Este előadás a Tháliában, utána más vendégszereplések is akadnak. Egyébként ebben az évadban nagyon sok munkám volt, s talán kicsit fáradtabb is vagyok a szokásosnál. Szerencsésen alakult az idei kisvárdai szereplésem, a Sári bíróban van egy jelentősebb szerepem, bár ennek ellenére nem sok a szövegem. Mikó István a szabadtéri színházi előadásra nem a társulattal érkezik, hanem saját gépkocsiján. A bejárat előtt többen várják. Autogramkérők, érdeklődők. Igyekszik gyorsan a kerítésen belülre kerülni, de azért mindenkihez van egv-két kedves szava. — Hogyan lehet elviselni a népszerűséget? Hiszen bizonyára sokan felismerik? — Ennek többnyire pozitív hatása van. Az más kérdés, hogy jobb lenne, ha az emberek mosolygás vagy rámutogatás nélkül reagálnának, ha meglátnak egy ismert személyiséget. Persze az embereknek joguk, hogy ezt tegyék. A közismertség akkor nem jó, ha az idegenek nem veszik figyelembe, hogy a színész is lehet olyan ember, aki nem szereti, hogyha zaklatják. Néha van jó oldala is, ha felismernek. Szeretem a gasztronómiát, az ízletesen elkészített ételeket, sőt magam is szívesen főzök. Jólesik például, ha egy-egy étteremben felismernek — légyen az ország bármelyik csücskében is —, és megkülönböztetett figyelemmel szolgálnak ki. Persze az volna jó, ha ehhez nem kéne színésznek lennem. Ha ismeretlenül is megfelelően foglalkoznának velem, mint vendéggel. . — Ne haragudjon, de több szerepéből ítélve úgy tűnik, mintha az életben is afféle mókamester lenne. Az iskolában milyen gyerek volt? — Nem nagyon voltak velem problémák az iskolában. A nyolc általános elvégzéséig kitűnő tanuló voltam, bár különböző gimnáziumokba jártam, ott sem volt velem komolyabb baj. A Színművészeti Főiskolán pedig mindent megtettem azért, hogy jól sajátítsam el a színészi mesterség alapjait. Saját magammal szúrtam volna ki, ha nem így tettem volna. — Nem fél attól, hogy komikus színészként beskatulyázzák? — Nem hiszem, hogy így lenne. A társulatomnál, a Thália színházban többféle szerepet kapok. A következő évadban például az egyik magyar darabban Napóleont alakítom majd, és a napokban a televízióban is kaptam egy komoly, szép feladatot. Bodnár István Egyik ámulatból a másikba esünk mostanában hazai könyvkiadásunkat szemlélve. Nem is túl rég az évekre nyúló átfutási idő miatt keseregtek az érdekeltek, aztán egyszer csak kiderült, hogy egy eseményről, amely három szerzőt is könyvre fakasztott, akár hetek alatt is kiadványt lehet teremteni. Toni Schumacher könyvének a boltokba kerüléséhez — a fordítás idejét is beszámítva — néhány hónap kellett. Aki azonban picit is jártas ezen dolgok rejtelmeiben, e tények alapján sem fogja azt hinni, könyvkiadásunk aranykorát éljük. Egy bizonyos: a filmkönyv évtizedekre visszamenően mostohagyerek a kiadás kérdéseiben döntésre illetékesek körében. A brosúrajellégű kiadványokat leszámítva az -egyik kezünk ujjai is soknak bizonyulnak, ha az évi termést meg akarjuk számlálni. Ezért hatott meglepetésként, hogy az ünnepi könyvhét tájékán egyszerre két kötetet is kézbe vehettünk, érdektelennek aligha nevezhető kiadványokat. A sietség egyébként egyikkel kapcsolatban sem jellemző. Minden idők legnépszerűbb magyar filmszínészének, Kabos Gyulának a századik születésnapját ünnepelhettük márciusban, A három hónapos késés a róla szóló kötet megjelenésében csekélység, akár a televízió számlájára is írható, hiszen ez az intézmény a Budapesti Izraelita Hitközség anyakönyvének hiteles tanúsága ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy még csak a 99. évfordulónál járunk. Ha népszerűség tekintetében valaki is felveheti a versenyt a nagy mulattatóval, az csak Jávor Pál lehet. Hogy 1944—45 fordulóján megjárta a sopronkőhidai börtönt, olvashattuk magas rangú katonák (Kádár Gyula, Almásy Pál) visszaemlékezéseiben, de az sokáig nem volt köztudott, hogy a művész rabságának majdnem kilenc hónapja alatt naplót vezetett, s hogy ez a napló 1946-ban meg is jelent. Azon aligha csodálkozhatunk, hogy ez az egykori kiadvány még a megszállott filmrajongók többségéhez is alig jutott el, azon sokkal inkább, hogy a szakma több mint negyven évet várt az újrakiadásával. Ami elmúlt, elmúlt, inkább örüljünk annak, hogy ennyi késlekedés után végre kézbe Az amerikás magyarok A könyv írója Albert Tez- la professzor, a minnesotai egyetem irodalomtanára, aki Xorontál megyei, Amerikába kivándorolt magyar szülők gyermeke. Az egyik legnagyobb amerikai magyar településen, South Bend városában nőtt lel kisvárosnyi „amerikás” magyarság körében. A ő sorsuknak, szülei életének és az „Amerika-láz” idején, az 1880 és 1920 közötti évtizedekben az USA-ba származott milliónyi magyarnak állít emléket könyvében. A kétkötetes dokumentumkiadvány időben a kivándorlás és megtelepedés korszakát öleli fel egészen a második nemzedék elamerikanizálódásáig. Az amerikai magyar kivándorlás 1895 és 1920 között öltötte a legnagyobb méreteket. Az amerikai üzleti élet minden rendű-rangú bevándorlót örömmel fogadott, mivel érkezésük kedvezően hatott az amerikai gazdaságra. Az író egyszerű magyar emberek életét beszéli el, akik azért mentek Amerikába, hogy dolgozzanak a gyárakban és Hányákban. A történet az óhazában kezdődik, ottani életviszonyaikkal, majd az útnak indulással, az atlanti-óceáni hajóúttal és az Ellis Izland-i fogadtatással folytatódik. A következő fejezet az amerikai életükkel foglalkozik: keserves erőlködésükkel, hogy elérjék, amit maguk elé tűztek, ebben az új világban, ahol a munka- körülmények és az emberi viszonyok is szélsőségesen különböztek az itthoniaktól. A krónika a magyar kormányzat próbálkozásaival végződik, hogy hazavándorlásra bírják az amerikai magyarokat, s azzal, miként fogadták ezt a szót a magyarok az Atlanti-óceán mindkét partján, hiszen égetően fontos kérdés volt ez annak idején, amikor annyi létkérdés kínozta a magyar nemzetet, s épp az amerikai magyarok között, akiknek legtöbbje megőrizte ragaszkodását a hazához, még ha a kisebbséghez tartozott is, amely végleg letelepedni ment Amerikába, s nem csupán munkát vállalni, átmeneti időre, mint a többség. A könyvben összegyűjtött dokumentumok az új kivándorlási hullám résztvevőit és szereplőit vonultatják fel az olvasó előtt, kormányhivatalnokokat, kisebb-nagyobb közösségek vezetőit, egyházi embereket és újságírókat, akik foglalkozásuknál fogva közelről ismerték a kivándorlók életét. A kiválogatott szemelvények között egyaránt akad hivatalos irat és akta, hivatalos és személyes levél, újsághír és az amerikai magyar sajtóban megjelent vezércikk, de még szép- irodalmi írásmű is. Az amerikai magyar sajtóból vett írások kiváltképp fontos adalékokkal szolgálnak. Zömük a Szabadság, az Amerikai Magyar Népszava és a Magyar Bányászlap című hírlapokból származik, mert gzek nemcsak a kiadóhivatal székhelyén, hanem országosan is olvasottak voltak. Magánlevelekből, politikai vitákból, törvényszövegekből, útleírásokból, törvényszéki iratokból, követi jelentésekből, az amerikai magyar egyházi iskolák irataiból, nyelvkönyvekből megismerkedhetünk a bányák, a gyárak, a farmok, a kisebb-nagyobb amerikai települések életével, magyar parasztokkal, akikből Amerikában bányász, vasutas, kohósalakot lapátoló segédmunkás lett, aki nap mint nap kockára tette az életét, a „burdosházzal”, ahol az asszony nélkül érkezett férfiak éltek, szobát vagy ágyat bérelve, a magyar egyletekkel, furcsa angol—magyar vegyülék nyelvükkel, a „hunglish”-sel, egész „magyar Amerikával", ezzel a kontinensnyi területen szétszórt, folyton változó lélekszámú, de lagalábbis milliós virtuális országgal, amely negyven-ötven esztendeig állt fenn, amíg a történelem újabb fordulata meg a természetes asszimiláció le nem törölte a térképről, ma már jobbára csak emléke él. Tezla professzor húszévi munkát áldozott a gyűjtemény összeállítására, hogy a kutatókon kívül a nagyközönség is megismerkedhessék a magyar (és az amerikai) történelem e különös, érdekfeszítő epizódjával, mely bár csak alig két-három generá- ciónyira van a jelentől, a maga valójában mégis jószerivel ismeretlen. Külön érdekessége a könyvnek, hogy bőséggel akad helyi, sza- bolcs-szatmári vonatkozása is. („Valahol túl. Meseországban”. Az amerikás magyarok. 1895—1920. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1987) Zámbó Ildikó kaphattuk ezt a tanulságos írást. Jávor nem volt kommunista, sem baloldali mozgalmak részese, ám annak ellenére, hogy életeleme volt a játék színpadon és filmen, nem vállalta a fasizmust kiszolgáló Magyarországon a hamis eszmények hirdetését. Ez elegendő ok volt a nyilas éra idején a letartóztatására. Börtönnaplójából nem tudunk meg eseménytörténeti újdonságokat, de nyilván nem is ezért vesszük kézbe. Az az érdekes, miként élte meg belül a színész a meghurcoltatást. Ugyanazt a kérdést tehetjük fel világos, minden irodalmias pózt kerülő sorai alapján, amit Radnóti versei is, sugallnak: az írás az adott helyzetben vajon az önfegyelem jele, avagy a menekülés egyetlen esélye, esetleg mindkettő egyszerre. A Radnóti-párhuzamot természetesen nem az irodálmi érték kínálja, hanem az élethelyzet azonosságán túl az, hogy Jávor a naplójában helyenként a feleségét megszólító formát választ, pedig akkor még a Hetedik eclogát vagy a Levél a hitveshez-t nem ismerhette. Különösen érdekes a Pfarrkirchenben született rész, a félszabadság állapota, amikor a közvetlen nyilasveszély már megszűnt, az élete nem forog kockán, de a tényleges szabadulás egyre késik. (Az utolsó bejegyzés 1945. július 14-én kelt.) Az egyre növekvő feszültséggel terhes időszak pszichológiailag rendkívül hiteles rajzát kapjuk itt. Ünneprontás, de egyre gyakrabban tapasztalható a tünet: a paperback-kiadvány egy olvasás után lapokra esik szét. Kabos Gyulát ugyanaz az erő, ugyanaz a szemlélet kényszerítette az Egyesült Államokba 1939-ben, amely később Jávor Pált is meghurcolta. Az ezerarcú színésznek a címlapon nyolc fotóját láthatjuk. A két szám nagyjából úgy aránylik egymáshoz, mint az életmű és amennyi belőle egy könyv lapjaira egyáltalán átmenthető. Nagyszerű dolog, hogy szokatlanul gazdag kötettel tiszteleg az utókor Kabos emléke előtt, ám örömünk nem lehet teljes, mert a mű megszerkesztetlensége kifejezetten zavaró. Bizonyára vitatható, hogy Kabos Gyula színpadi vagy filmszínészi teljesítménye a jelentősebb, de ha a cikkek arányait nézzük, mindenképpen egyoldalú a kép. Színpadi teljesítményét Cenner Mihály 190 oldalon méltatja, filmszínészi munkájáról két, helyenként egymást ismétlő tanulmány szól (egyik a kötet közepén, a másik a végén), de ezek együttes terjedelme se éri el a 30 oldalt (ha a képanyagot leszámítjuk). Közülük az egyiket Nemeskürty István írta, mellesleg ez a harmadik olyan filmes kötet, amelyben ez a dolgozata olvasható. Apró hiba, de mégis szemet szúr: mindkét tanulmányban az olvasható, hogy a színész 45 filmben játszott, a kötet filmográfiai adataiból viszont az derül ki, hogy 50-ben. A filmszínész Kabosról 30 oldal, ezzel szemben 46-on közli a kötet olyan színdarabok részleteit, amelyekben Kabos játszott. Lehet, hogy egy majdani Tímár Józsefről szóló kötetben közlik Az ügynök halálát? Nem lenne mégsem helyénvaló, hogy e könyvismertető méltatlankodó sorokkal záródjék. Fontos, hogy film- történetünk két jeles személyiségéről a könyvkiadás megemlékezett, s hogy az óhatatlanul fakuló emlékezet segítségére sietett. (Jávor Pál: Egy színész el-l mondja — Akadémiai Kiadó — Kabos Gyula 1887—1941 — Magyar Filmintézet —) Hamar Péter Hamarosan vetítik a mozikban a „Pat Garrett és Billy, a kölyök" című westernfilmet. A főszerepekben: James Coburn, Kris Kristofferson és Bob Dylan. Szépen magyarul — szépen emberül Szépítgetünk A karakán ember határozott, talpraesett, szókimondó. Néha azonban kerülgetjük a forro kását, igyekszünk elkerülni az őszinte szót. a szomorú tényeket jobbaknak tüntetjük fel. Egy csődbe jutott válialat vezetője például így nyilatkozott a rádióban: ,,E1 kell ismernünk, hogy a múlt évi. gazdálkodásunk eredményei nem voltak kiemelkedők.” Vagyis azt sugallja, mintha többé-ke- vésbé eredményesen gazdálkodtak volna, holott — mint később kiderült — 75 millió forint hiánnyal zárták az évet. Szépítgetünk . . . Eufemizmusnak nevezik a kellemetlen, illetlen vagy nyers jelenségeknek. fogyatékosságoknak enyhítő, szépítő megnevezését. A kereskedelemben sem hiánycikk az eufemizmus. Az^ árut ..súlycsonkítással adni” vagy ..súiycsonkitást elkövetni valójában annyit tesz, mint becsapni a vevőt. S aki ezt sorozatosan elköveti, nyilván felelőtlenül, gondatlanul, hozzá nem értő módón. végzi a munkáját, s nem igaz, hogy ..pillanatnyi figyelmetlenségböl néhányszor pontatlanul mér” ahogyan az egyik rádióriportban hallhattuk. Akadály közlés, begyűrűzés, kapacitás hiánya, szűk keresztmetszel mögé bujtatják a valódi hiányosságot, a felelősség elhárítását. Ez a szépítgetés hovatovább addig fajulhat, hogy a beszélőtől függetlenül bekövetkező kellemetlen eseményeket. a kudarcot is eredménynek igyekeztek feltüntetni: „Amikor az 1985-ös vizsgálatok kimutatták, hogy a vetések 18 százaléka jó, 33 százaléka közepes, 52 százaléka pedig gyenge minőségű, azt hittük, hogy ez már a vég, ettől (helyesen ennél) rosszabb már nem jöhet Aztán mégiscsak jött, hiszen a tavalyi év minden elképzelésünket túlszárnyalt. Az ősszel elvetett 84 ezer hektár nem kelt ki, ez pedig azt jelenti, hogy az időjárás segítségével az utóbbi tíz év leggyengébb kelési állapotát sikerült produkálni.*' — Sikerült biztosítani, hogy a mostoha időjárás okozta nehézségeket figyelembe vegyük.” — „Az egyik eredményünk az volt, hogy az aszály által okozott termés kiesését hiányként könyveltük el.” Szépítgetünk . . . Szépítgetünk? Valójában ködösítünk, elhallgatjuk a dolgokat, nem mondjuk el az igazat. Vagyis: csalunk, szándékosan becsapjuk a másikat... Elnézést, ez már kakofemizmus, azaz rosz- szalló, durva szó, kifejezés — az elmarasztalás, a megbélyegzés szándékával. Ez pedig távol áll tőlem, nem okos dolog, nem vall éles elmére . . . S. A. [a KM VENDÉGE KM HÉTVÉGI melléklet
