Kelet-Magyarország, 1987. július (44. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. július 18. ezen Szabó Ervin élete hosszú időn át végigkísérte ár. Soós Pál, a Kossuth Lajos Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanárának munkásságát. 1958-ban doktori, 1974-ben kandidátusi disszertációját „A pályakezdő Szabó Ervin politikai és kulturális törekvései” címmel írta. Ez utóbbiért elnyerte a docensi beosztást ugyanazon az egyetemen, ahol mint történész diplomázott. Később a KLTE-n , az angol szakot is elvégezte. Hogy a művelődéstudományokkal, belül a művelődéselmélettel és művelődéspolitikával foglalkozzon, a debreceni tanítóképzőben végzett oktatói munkája inspirálta. Ott ugyanis a népműveléskönyvtár szakon volt intézeti tanár. 1968-ban már az egyetem felnőttnevelési és közművelődési tanszékén adjunktusként a művelődés elméletének és politikájának oktatását és kutatását vállalta. Két éve irányítja a tanszék munkáját, amely nem korlátozódik az egyetem falai közé, hiszen oktatói bekapcsolódnak az országos művelődéspolitikai kutatásokba. Jelenleg négy nagyobb kutatási témát ölel át a tanszék: a művelődéspolitika és -elmélet alapproblémái, a felnőttnevelés és önművelés problémái, az ízlésformálás és az esztétikai nevelés, valamint a gyermek- és ifjúsági irodalom. A tanszék szoros kapcsolatot tart a társintézményekkel, közöttük a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolával, ahol a népművelés tanszék tanárai valamennyien Soós Pál egykori tanítványai voltak. Jelenleg Szabó József, a marxizmus-te- ninizmus tanszék adjunktusa készíti elő nála kandidátusi disszertációját. — Tanár úr, ön az 1976- ban alakult Debreceni Akadémiai Bizottság vezetőségi tagja, tanácsadója, klubtitkára. Mire terjed ki a DAB tevékenysége és hogyan vállal szerepet Szabolcs-Szatmár életében? — A DAB illetékességi körében (Hajdú, Szabolcs, Szolnok megye) a régió tudományos kutatásait koordinálja, a művelődés- kutató az itt dolgozó kutatók számára lehetőséget kínál a kulturális közéletben való részvételre. Tudományos üléseit mindhárom megyében, tehát nem csupán Hajdú-Biharban tartja, ezzel is kifejezi a tájegységen belüli decentralizációt. A DAB és Szabolcs-Szatmár megye vezetői között a másik két megyéhez képest intenzívebb, rendszeresebb a kapcsolat. Idén a megyei tanács számos témával kereste meg a DAB vezetőségét és kérte segítségét a kutatásokban. Szabolcs-Szatmár hozta létre először tudománypolitikai tanácsát, és azt az alapot (2 millió forint), amely a helyi kutatásokat támogatja. A regionális tömegkommunikáció témakörben itt tartották először a képregénykonferenciát is. Az MVMK- ban továbbképzéseket tartunk, és ez az intézmény hallgatóink egyik gyakorló- helye is. — A DAB munkájával összefüggésben: milyen szerepe van ma a vidéknek a magyar kultúrában? — Nemrég érdekes tapasztalatot szereztem az NSZK- ban, ahol a regionalizmus jelenléte és előretörése igen erős, s jól hasznosul a kulturális életben. Nálunk Magyarországon régóta szó van a kultúra decentralizálásáról, a regionális kutatások fejlesztéséről, a politikai gyakorlat új fejleményéről. Erre legjobb példa, hogy Pécsett hozzák létre az MTA Regionális Kutató Központját. Ezzel egyidőben jelent meg Tér és társadalom címmel egy új folyóirat, épp ezt a gondolatot szolgálva. Az előkészítés stádiumában van az első vidéki könyvkiadó létesítése is. Ennek ellenére sokkal többet lehetne tenni a gyakorlatban a regionális sajátságok megőrzésére, fel- használására. A koncepció elvben helyesen határozza meg a célokat, viszont a gyakorlati feltételek hiánya miatt e tekintetben lassú a magyar társadalom és kultúra fejlődése. — Hogyan ítéli meg a magyar kultúra mai helyzetét? — A magyar kultúra mai helyzetéről szólva nem vagyok túlságosan derűlátó. Gondjai nagy része szorosan az általános gazdasági és társadalmi problémákhoz kapcsolódik. Az utóbbi egy évtizedben a kultúrpolitika — mely az 1958-as művelődéspolitikai irányelvekben körvonalazódott, s az azt követő két évtizedben kibontakozott — mintha megtorpant volna. A kultúra devalválódásának riasztó jelei érzékelhetők a társadalmi és kulturális gyakorlatban. Elég, ha a nyugati kommercializá- lódásokra, az üzleti szellem növekvő erősödésére gondolok. A polgári tömegkultúra oly mértékű beáramlásának, hazai újratermelődésének vagyunk szemtanúi, amely ma már minden kulturális fórumon éles viták, összeütközések tárgya. Kevés történik a gyakorlatban a helyzet megfordítására. Manapság a magyar humán értelmiség nem szívesen látja, hogy az illetékes országos szervek, személyek a politikai kibontakozásban csupán a műszaki és közgazdász értelmiség egy részére támaszkodnak és ugyanez korántsem mondható el a politológiáról, a szociológiáról, a pedagógiáról, az irodalomról és a kultúra- kutatásról. — Milyen megoldást javasolna? — Ügy vélem, a problémák megoldása csak akkor lehetséges, ha elvégezzük a vizsgálódásokat a legújabb- kori magyar művelődésben és történelemben. A századelő, a két világháború közötti és az 1944—48 közötti időszak művelődéspolitikai tapasztalataira gondolok. E vizsgálódások eredményeire alapozva nélkülözhetetlen egy újfajta nemzeti egységpolitika körvonalait kimunkálni. Csakis így képzelhető el, hogy az értelmiség egésze új energiákat szabadítson fel, s ezzel hatékonyabban járuljon hozzá az ország gondjainak megoldásához. Máthé Csaba Frankenstein sokadik változatkan Ha valaki majd ötven év múlva nekilát annak, hogy feldolgozza századunk utolsó harmadának mozitörténetét, és arra keresi a választ, hogy nálunk miért éppen azokat t külföldi filmeket forgalmazták, amelyekről a mozi plakátok és egyéb reklámkiadványok hírt adnak, nehéz dolga lesz. A logika elemi szabályai szerint abbéi kellene kiindulnia, hogy a műsor a lehetséges kínálat, a divat, a jóízlés, a kultúrpolitikai irányelvek, az értékőrző hagyományok kívánalmai szerint alakult. Pedig nem aszerint alakul, hanem valahogy másként. Lőhet, hogy évtizedek múlva a távlat jobban segít a tájékozódásban. de ma a magyar moziforgalmazás lényegéről legfeljebb annyi mondható el, hogy benne egy késleltetett önkorrekciós rendszer érvényesül. Íme a példa, amellyel ez bizonyítható! Mel Brooks (akit a Bombasiker című némafilm-paródiája révén annak idején megszeretett a közönség) 1974-ben elkészítette Az ifjú Frankenstein című filmjét, amely műfaját tekintve szintén .paródia, s amely szives fogadtatásra talált mindenütt a világban, ahol bemutatták. Keresem a logikáját, miért kellett erre nekünk 13 évet várni, ugyanis most végre nálúnk is a mozikba került. Végül is találhatunk érvényes magyarázatot. Amikor a hetvenes évek elején bemutatták nálunk a Keresztapa másik arcá-1, a film igen mérsékelt sikert aratott. A forgalmazók nem számoltak azzal az egyszerű ténnyel, hogy a paródia lényege csak akkor érthető, ha ismerős az a mű, amelynek a formavilágát és tematikáját megtartva a persziflázsát, kifordított lényegét kapjuk. (A Keresztapa első és második része később látható volt.) Pedig számolhattak volna, mert korábban Oldr- zich Lipsky Limonádé Joe-ja is azért bukott meg, mert a western ezt megelőzően a hallgatólagos tilalmi listán szerepelt, ezért a közönség kevéssé értette a parodiszti- kus elemeket a cseh rendező alkotásában. A Frankenstein-téma nálunk a harmincas évek táján ismerős volt, de lassan elfelejtődött. A mozimitológia különleges alakjainak ez a sorsa, mert ahogy lefut egy film a programban és dobozba kerül, jönnek helyette újak, s a figurák kopni kezdenek az emlékezetünkben, a fiatalabb nézők pedig nem is találkozhattak velük. (Az E. T. a mai tízévesek számára ismeretlen, pedig csak néhány éve futott nagy érdeklődéstől övezve Spielberg munkája.) És mert a filmek többsége gyorsan öregszik, a korábbiak elővétele helyett jobb üzletnek tűnik a téma újbóli feldolgozása, ahogy azt például a King Kong bizonyította. Nyilván arra várt a magyar filmforgalmazás is, hogy majdcsak elkészül sokadik. de mégis új variációban egy friss Frankenstein- film, s akko azt bemutatva következhet paródia is. Franc Rot .am 1985-ben forgatta a Frankenstein menyasszonyá-l, s lám, milyen gyorsak is tudunk lenni, ez a film idén áprilisban nálunk is látható volt. Számunkra a téma pikantériáját az adta. hogy a cselekmény cirkuszi jeleneteinek színhelye Budapest, bár a történet nem ebben a században játszódik. A titokzatos doktor alakja — bármilyen hihetetlen — egy 18 éves hölgy fejében született meg a XIX. század elején: a sok-sok későbbi feldolgozás alapja Mary Shelley regénye. S akinek a név gyanús, az jó nyomon jár, a nagy romantikus angol költő feleségéről van szó. Frankenstein alakját — annak ellenére, hogy a némafilm már vászonra vitte több alkalommal is — népszerűvé a róla szóló első hangosfilm tette. Ezt James Whale készítette 1931-ben. (Ezt a változatot Nyíregyházán május végén levetítették, a Huszá- rik Zoltán filmklub tagjai láthatták, s aki közülük ezután nézte meg a téma újabb feldolgozásait a mai kínálatban, az nyilván észrevehette, hogy nemcsak az egyes cselekménymozzanatok köszönnek vissza ezekben, hanem például Az ifjú Frankenste- in-ben a doktor laboratóriuma és más díszletek is Whale filmjéből valók.) A Frankenstein-filmek igazi főhőse nem is maga a doktor, hanem az az ember, pontosabban a biológiai kísérletek nyomán előállított mű- ember, akinek a fejébe tévedésből egy bűnöző agyát ültette be alkotója, s aki önálló életre kelve nemcsak környezete, hanem létrehozója ellen is fordul. A rém alakjának megformálásában vált világhírűvé az első hangos változat nyomán Borisz Karloff. A filmszociológia számára lehet izgalmas kérdés: mi tartja ilyen makacsul életben a témát? 1931-re érvényes magyarázat lehet, hogy a műember a gazdasági válság idején az öncélú automatizálás jelképe lett, amely megteremtője ellen fordulhat, de mára ez az aktualitása elveszett, s'maradt belőle a horrorelemekkel telített kaland. A kérdés az, meddig lehet egy sablonhoz visszatérni, egy klisét újra és újra elővenni. Egy idő után ugyanis csak a fantáziátlanság, a teremtőkészség hiányának bizonyítékává válnak ezek a darabok, mert nem egyebek, mint meseigényünk kiszolgálói, de ezt sem teszik igazán magas színvonalon (Brooks paródiája némiképp kivétel). Az élet egyébként különb rémmeséket kínál ma már, s a vallási szektát kiirtó főnöktől Charles Mansonig olyan emberek nevével ismerkedhettünk meg, akiknek az agya ugyan nem művi úton került a helyére, de hasonlóképp működött, mint doktor Frankenstein teremtményéé. Hamar Péter Nemcsak Frankenstein doktor és teremtménye jó téma ma is a filmeseknek, hanem a japán szamurájok kalandjai is... A Biztos halál című japán film közönségsikere bizonyára nem marad el. Képünkön: jelenet a filmből. Erotikus jelképek a népművészetben Gondolatok egy Erószkutató kötetről 1. Ma, a tudományos-technikai forradalom idején gyakoriak a meglepetések. Azt is megérintik, aki mindennap — mert hivatása szólítja oda — az „élet sűrűjében” tevékenykedik és akarva- nemakarva edzettségre tett szert. Bennem legutóbb az Erósz a folklórban című tanulmánykötet keltett ilyen érzést. A könyvet a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg párban A szerelem kertjében című művel. A téma „levegőben lévő” már régen, mégis most vált „valamilyen oknál fogva” fontosabbá a többinél, öröm, ha egy tudomány új téma vizsgálatába fog, mint ebben az esetben. Az erotika témája — a kötet szerkesztői is írják — sokáig tabu volt és emiatt az erotikakutatás, a szimbólumfejtés is tartózkodott tőle. nem használta ki — vagy nem használhatta ki — a kutatás ilyen irányának lehetőségeit olyan mértékben, amilyet előre sejthetően — és mára a kutatás által is igazolva — megérdemelt. A megélénkült kutatás a vártnál nagyobb eredményekre jutott és meglepte a szakembereket — a kötet pedig meglepetést okoz az olvasónak. A legmegdöbbentőbb — úgy hisszük okkal használhatjuk ezt a kifejezést — annak felismerése, hogy a magyar népköltészet jelkép- rendszere nagyon hasonlít más, térben és időben igen messze, más kultúrkörökben keletkezett szimbólumrendszerekhez. Eredményt hoztak a magyar népi kultúra különféle területein, valamint a népszokásokban megnyilvánuló erotikum elemzései is. Bebizonyosodott, hogy a népi szövegek és a népművészeti hagyományok jelképrendszere is egységes, a nyelvi gondolkodás és a képi látásmód azonos jelképeket használ. A virágok — a rózsa, a tulipán, a rozmaring stb. — és a madarak — a páva, a galamb, az apró énekesmadarak stb. — a nép dalaiban és a pásztorfaragásokban azonos je- lentésűek. Természetesen nem mindenki és nem mindenkor ismer minden szimbólumot. Következése, hogy ugyanaz a szöveg — például népdal — mást jelent a szimbólumok értőjének, mint a nem értőnek. Ami az egyiknek erotikus jelentés, az a másiknak csupán természeti kezdőkép. Érthető, hogy a tanulmányok írói olykor túloznak. A két kötet szerkesztője is írja: „Mint minden új felfedezés, új irányzat első képviselői, az ilyenkor mindig fellépő és kétkedő támadásokkal szemben védelmezői, így a mi kötetünk szerzői is olykor a kelleténél jobban kedvelik védencüket, nem elég kritikusak vele szemben, túlzásokba esnek vele kapcsolatban.” Egy kis túlzás — mondjuk úgy — elkerülhetetlen, „hozza” a tárgy szere tét. De a túlzásból sem jó a sok! 2. A két ikerkötet nem minden tanulmányírója vigyázott erre, s Erószt keresve a szerelmi jelképek többségét a testi szerelem kifejezőjének ítéli. Van, aki még tovább megy és azt állítja: „Mindezek után nyilvánvaló, hogy a népköltészet rendkívül sokféle erotikus szimbólummal és áttételes képpel tudja kifejezni központi témáját, a (testi) szerelmet.” Nem számoltuk meg, hány népköltészeti alkotás szól a testi szerelemről és hány arról a másikról, amelyet „igaz szerelem” néven emlegetnek, de mégis kételkedünk abban, hogy a testi szerelem a népköltészet „központi témája”. Ez a túlzás többször viszi rossz következtetésre, rossz értelmezésre a kutatót. A Szerelmi-erotikus szimbolika a népköltészetben című tanulmányban olvashatjuk: . . az aktusra emlékeztető az eső, illetve a megázás. Ez még világosabb a harmat esetében.” Idéz egy közismert dalt: Kék ibolya bura hajtja a fejét Égi harmat nem öntözi a tövét. Szállj le harmat kék ibolya száraz tüvire! Most akadtam egy igaz szeretőre. Ezzel kapcsolatban megállapítja: „A harmat, ami az ibolya tövére leszáll, majdnem szókimondó az aktus tekintetében.” Hol van e négy sorban az a valami, amire a „majdnem szókimondó” közlés vonatkozik? Ha a tanulmányíró szimbolikáját ráerőltetem, akkor nemhogy „rejtett erotikus-szerelmi” titkot tudnék meg, de értelmetlenné teszem az egészet. Amit nem rejtettek el, azt hiába keressük. Miről szól ez a dal? A kék ibolya — tehát egy leány — hervadozik, mert nincs a szívében harmatként ható éltető, elevenítő, megújító érzés — szerelem. Én, a legény ráakadtam, tudom, hogy képes igázán szeretni és óhajtom, hogy ébredjen benne elevenítő, igaz szerelem irántam. A „tövére” szó ne tévesszen meg, nem mindig — ebben az esetben sem —a nő vulváját jelenti, hanem itt az érzelem nép szerinti helyét, a szívet. Helyesebb úgy értelmezni ezt a négy sort, hogy benne nem erotikus, hanem „csak” szerelmi szimbólummal van dolgunk. A kutatót ebben a példában az a túlzás vitte a rossz értelmezésre, hogy minden esetre érvényesnek tekinti a maga csinálta elvet: . . .ha égy úgynevezett „természeti kép” vagy valami más olyan dolog szerepel az első sorban, aminek közönséges fogalmak szerint nincs kapcsolata az egész versszak mondanivalójával, de abban szerelmet, szeretőt emlegetnek, akkor az az első sor bizonyára valami — nekünk rejtett — erotikus-szerelmi kapcsolatban van az utána következővel, tehát erotikus szimbólumot tartalmaz. Ez igaz, de csak esetenként. Ez az értelmezési mód nem jár sikerrel a kutató másik példájában sem. Befogom a lovam, befogom a lovam a zöldre festett, kis kocsimba, Elviszem a búzám, elviszem a búzám a budapesti gőzmalomba. Megkérem a lisztes mónárt, őrölje meg a búzámat, Ügyis más öleli, úgyis más csókolja odahaza a babámat. A kutató siet megállapítani: „Ha a búza megőrlése a malomban nem rejtene szerelmi aktust, akkor az utolsó sornak nem volna semmi értelme.” Valóban? Szerintünk épp az által van értelme és logikája, hogy nincs benne az, amit a kutató' keres. Tapasztalataink szerint az őrölnivalót férfi, legényember vitte a malomba. Az esetek többségében ma is. A molnár is férfi, akkor hát mire gondoljunk? Arra, hogy szerelmi aktust kíván a molnárral? A malomban sokat kellett yár- ni, amíg az őrölnivalóra sor került. Eközben alkalom nyílt a „malom alatti politizálásra” és más cselekedetre is. (Például különféle játékokra, dalolgatásra a malom előtt vagy a malom udvarán, esetleg a közelben lévő kocsmában.) De az otthon hagyott leánynak, menyecskének, asszonynak is volt alkalma, hogy megcsalja a malomban várakozó férfit. Ebben a dalban is erről van szó. Világosan utal rá — éppen — az utolsó sor öleli, csókolja szava. Azt fejezi ki, hogy a cselekvés nem attól indul ki, akiről szó van, nem ő a kezdeményező, ő inkább csak hagyja, hogy történjék vele, ami történik — vagyis „odahaza a babám” nőnemű. így a megvilágosító utolsó sor nem más, mint féltékeny férfi sóhaja, prózában talán így hangzana: Őröld meg a búzámat, sietek, van elég bajom, közben más öleli a feleségemet, a szeretőmet. Bizonyára sokszor megtörtént az is, amire a tanulmányíró túl sok esetben gyanakszik — szeretkeztek is a malomban. A szekér, a zsákok felügyeletére, a sorrend tartására otthagyott lányok, menyecskék, asszonyok ölelkezhettek a várakozó férfiakkal. talán éppen a molnárokkal. Erre is van dalunk: Míg a gazda behordta a zsákot, Addig én menyecskétől Kivettem a vámot, A malomban, a bélavári malomban. 3. Ezzel a néhány példával fel akartam hívni a figyelmét: a kelleténél nagyobb témaszeretet és ügybuzgalom a kutatást eltéríti a jó céltól és a kutató nem oda érkezik, ahová érkezni akart. Ezek veszélyeztetik a kutatás tudományos értékét is, mert túlzásokra visznek — mint a kötetek egy-két tanulmányában — és a kutatóval a vizsgált téma egészére kiterjedőnek mondatnak olyan törvényt, vagy szabályt, ami különben a vizsgált valóságnak csak egy-egy részletében érvényesül. Szabó György HM
