Kelet-Magyarország, 1987. július (44. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-18 / 168. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. július 18. DIÁKNVÁR Kikaparja a darázsfészket... Randevú a „zöld szalonban” Csalán — s a lány Napraforgót adtam a cinkéknek (nagyapám mes­teri etetőket készített), de az odaszemtelenkedő vere­bekre sem haragudtam. Kedvencem még a fecske, a gólya, a sirály, na és a falunkban inkább csak bü- di-, vagy büdösbankaként emlegetett búbosbanka, mert minden évben befész­kelte magát egy pár nyá­rikonyhánk cserepei alá. Madarásztudományom többé-kevésbé ennyiben ki is merül, ezért aligha le­Kónya József zsarolyáni tiszteletest kérem, segítsen, hogy le tudjam jegyezni a bemutatott növényeket. Ilyeneket hallok — szinte már költészet —, hogy gi­lisztaűző varádics meg pénzlevelű lizinka . . . Botor dolog volna arra vállalkozni, hogy egy rö­vid Írásban bemutassuk, mit láttak, tapasztaltak a táborozok a Tótfűzben, a Szigeten, a Morotván, a Batka-Sárkány, a Tölgyes- erdő-Gémes, a Sózószelep, hettem volna a leghaszno­sabb tagja a Magyar Ma­dártani Egyesület termé­szetvédelmi és ornitológiái táborának Tiszadobon, a Tótfűzben. Kétszáznál is többen érkeztek (illetve ottjártamkor inkább már indultak haza) az ország minden részéről. Nehéz volna felsorolni, mi min­dennel foglalkoztak. Mada­rakat, rovarokat, kétéltű- eket, hüllőket figyeltek meg, s a botanikusok se­gítségével a növényvilágot is feltérképezték. Óvodás­tól nyugdíjasig, diáktól ta­nárig, idegennyelvű levele­zőtől a villanyszerelőig sokféle rendű és rangú természetvédő találkozott egymással a XIII. TOT résztvevőjeként. Utolsó nap — a számadás napja is. A gyerekcsopor­tok mutatják meg, mit is tanultak, tapasztaltak itt. A hatalmas tölgy alatt (a „zöld szalonban”) az ovi­sok vizsgáznak. Hároméves csöppség elé tart gyönyörű mezei csokrot az óvónéni, s kérdi: ez mi?, hát ez? . .. Én bizony itt megbuknék, a kicsi lány viszont — ha selypítve, bátortalanul is hibátlanul nevezi meg a növényeket. (Nem török Delphoi babérjaira, de megkockáztatom a jósla­tot: ezek a gyerekek nem­csak szeretni, érteni is fogják a természetet.) Hall­gatom a többieket is, időn­ként a tábor egyik lelkét, zánk. Nem volt nehéz meggyőzni, hiszen bioló­gia-földrajz szakos. Iván és Laci ezen a TOT-on már csoportot ve­zetett, most, utolsó nap af­féle jutalomként kapták a „lazább terepet”. — Érdemes volt bemen­ni. Biztosan most etetnek a jégmadarak, mert tartják a területet, nem kóborol­nak, majdnem minden mo­rotván van egy-egy pár — hallom Lacitól. (Bátyja hozzáteszi, hogy líraibban repülő drágakőnek is titu­lálják ezt a madarat.) — Láttunk darázsölyvet is, ennek olyan a lába, mint a tyúké. Kikaparja vele a darázsfészkeket, azzal táp­lálkozik. 1 Saját bevallásuk szerint kicsit szokatlan, fárasztó volt a feladat, hogy most csoportvezetővé léptek elő, de az természetes, hogy ki­tűnően érzik magukat. Vi­szonylag jól ismerik a kör­nyéket, mégis okozott meg­lepetéseket, így könnyen belátható, hogy az ország másik feléről érkezettek sem unatkoztak. Jövőre egyébként Gödöllő környé­kén találkoznak a TOT- osok. Aki viszont azt hinné, hogy akkor most a Deme­ter fivéreknek egy évig pi­henő következik a mada- rászásban,. az téved. Kis ízelítő az idei programter­veikből : tábor Alsógödön, ahol van néhány értékes­nek látszó terület, amit fel kell mérni; érdemes-e vé­detté nyilvánítani... Segít­ség a nyíregyházi madará­szoknak a partifecske ku­tatásban . . . Megfigyelések, gyűrűzések, uhufészek őr­zése ... Ha valaki belekóstolt egyszer is ebbe, annak tényleg nincs megállás: várják a madarak, a termé­szet, a jó barátok. Kicsi botanikusok a Kocsordos nevezetű te­rületen, a tiszalúci réten, vagy éppen a Kutyatón. Bízom benne, nagyon ér­velni sem kell, hogy belás­suk, miért hasznos ez a mozgalom. De vajon ho­gyan lesz valaki megszál­lottja ennek az ügynek. Kérdezhetném a tiszavas- vári tanárt, dr. Legány Andrást, vagy éppen az egyesület főtitkárát, Kál­lai Györgyöt. Közben azonban megérkeznek a holtági csónakázásról a Demeter fivérek; Iván, a gyógyszerész és László, aki vegyész szakos egyete­mista. (öccsük, Tamás még a terepet járja, édesanyjuk itt rendezkedik valahol a táborban.) — Az úgy kezdődött, hogy ötödik osztályban volt egy osztályfőnököm, akit úgy hívtak: Legány András... — kezdi nép­meséi stílusban Iván, és nevet (tudja, ez mindent megmagyaráz). — Kijár­tunk ide-oda, egyre jobban megtetszett a dolog. Tudod, ez olyan, ha egyszer meg­indult, akkor már ragályos. Jött-jött velem az öcsém is, aztán a végén a fejemre nőtt. Laci után meg követ­kezett Tamás. De ezzel még nincs vége! Édesanyám előbb csak szimpatizált ve­lünk, mosta a mocsártól át­itatott ruháinkat, aztán pe­dig ő is csatlakozott hoz­Az oldalt öszeállította és fényképezte: Papp Dénes Megy a lány az erdőben, lábával tapogatva az utat is siet. Meg-megcsúszik, de ilyenkor sem csak a testi ép­ségére ügyel. Övja a nálá­nál vagy tíz centivel ma­gasabb, nagy levelű, szú­rós-csípős csalánt. Sötétség uralkodik a hegyek között, csupán az elemlámpák fé­nyei imbolyognak. Végre ott az állomás! A csapat csüggedése elszáll. Aztán hamar visszatelepszik rá­juk: mégiscsak eltévedtek, jó pár száz méterrel túljöt­tek a keresett ponton ... • Hirtelen megint előjön a fáradtság, néhányukban az is felmerül, hogy feladják. Amíg afc okosok töprenge­nek térkép fölé hajolva, ad­dig páran — fejüket fa­törzsnek támasztva — lete­lepednek. A lány, Bakos Il­di, az Esze Tamás Gimná­ziumból gondosan maga mellé helyezi a csalánóriást — hogyne, hiszen a célban pluszpontokat adnak érte! Két srác, a Szamuely szak­középes Stefin Jancsi és az eszés Csizmadia Józsi, kap­ja magát, s amíg a többiek pihennek, visszarohannak — szó szerint hegyen-völgyön át — az elmulasztott bé­lyegzésért. Mire visszatér­nek, már mindenkibe új erő költözik; nekigyürkőz- nek a maradék kilométe­reknek. Elől a két vezér, hátul Kovács Attila zárja a sort; feje vonalában im- bolyog a csalán .. . Az éj­szakai természetjáró aka­dályverseny lassan véget ér. Hajnaltájt ágyba (azaz matracra) is kerülnek a tö­rődött diákok. Az országjáró diákok hu­szadik országos találkozója, vagyis az ODOT, utolsó napjához érkezett a diós­győri vár .melletti strand környékén. Délelőtt még az előző éjszakai fáradtság észlelhető a társaság egy részén — mintha keveseb­ben vállalkoznának a sza­badidős programokra. Dél­utánra azonban már me­gint teljes a harci szellem. Vízi tortúrán viaskodnak a megyék. A medencében ugyan csapatonként mind­össze tízen vannak, a szur­kolósereg azonban igencsak népes. Van aki a váltások­nál segédkezik (például a fürdőruhákba rejtett ping­ponglabdát kell áttenni a következő versenyző dresz- szébe), mások a dombtetőn napozva követik az esemé­nyeket. A szabolcsiak vitézked­nek: bekerülnek a döntő­be! Egy pontot érő helye­zésre, a hatodikra még ott is jók. Szép volt lányok, szép volt fiúk! Valakit vi­szont hiányolok: lehetsé­ges, hogy Bakos Ildi nincs a csapatban?! Ez csak azért furcsa, mert a'ig akadt olyan játék, amiben ne vett volna részt. (Később aztán bevallja, hogy úszótudása némi kívánnivalót hagy maga után, ezért ezt ki­hagyta.) Óriásit nem téved­4 szeretet alapismeretei „Megkezdem levelem írását, mint a ró­zsa kezdi nyílását. De nem a föld mélyé­ből, hanem egy kisfiú szívéből.” A levelet, amely ezekkel a szavakkal indul, a berke­sei nevelőotthon egyik tízéves kis lakója ír­ta, egy nálánál hét évvel idősebb lányhoz. Az otthonban tizenegy gimnazista lány egyhetes nyári gyakorlaton vett részt. A demecseri Váry Emil Gimnázium „nevelési alapismeretek” elnevezésű fakultációjára járnak, s tanáruk úgy döntött, nem válik kárukra, ha a nyár folyamán megismerked­nek egy nevelőotthon életével. Az ötlet eleinte egyiküknek sem tetszett, megrémí­tette őket az a gondolat, hogy hat és tizen­hat év közötti — jórészt cigány — fiúkkal kell foglalkozniuk. Osztálytársaik is ijeszt­gették őket: aztán nehogy mentővel hozza­nak benneteket haza! Érthető hát, hogy nem túl nagy lelkesedéssel mentek Ber- keszre. Nehezen indult a barátkozás, az otthon lakói is bizalmatlanul fogadták a lányo­kat — kezdetben magázták őket. Akkor tört meg a jég, amikor az egyik bátrabb fiú megkérdezte: ti is mágyósok vagytok? (ma­gyar állami gyermekotthonosok). Nem tud­ták elképzelni, milyen lehet családban él­ni, erről faggatták őket a legtöbbet. Kér- dezősködésre bőven nyílt alkalom, mert a nevelési gyakorlat abból állt, hogy a gim­hetek, ha kijelentem, ez a kislány volt talán a legsok­oldalúbb tagja a szabolcsi küldöttségnek. Mindent megtett, hogy jól érezze ma­gát. Ha kellett, jelmezes bo­szorkányként szellemet rio­gatott a várban. Amikor meg arra volt szükség — az ODOT-tusában — fürgén bújkált a lábak alatt a sor­versenyben. Na és — ugye — a csalán . . . Persze azért a komolyabb próbatételek­ről sem feledkezhetünk meg. Tájfutásban ugyanis a ti­zenöt évesek „C” kategóri­nazisták együtt játszottak, beszélgettek az állami gondozottakkal. Az egy hét alatt számtalan meglepetés érte őket. Nem szá­mítottak arra, hogy a fiúk a lehető legud­variasabban bánnak majd velük, hogy any- nyira tisztelettudóak. De arra sem, hogy a beszélgetések során olyan fogalmakba üt­köznek, amelyet a 13—14 évesek nem is­mernek. Meg kellett magyarázniuk a „szerenád”, vagy a „kikosarazni” szó értelmét, azt, hogy ötven forint soknak számít-e vagy kevés­nek. Állniuk kellett azt a szeretetáradatot, melyet két-három napi ismeretség után ezektől a gyerekektől kaptak. Volt, aki ró­zsával kedveskedett nekik, akadt olyan, aki szerelmes levelet írt, többen pedig a névrokonság miatt igazi rokonságot keres­tek a lányokkal — lehet, hogy a nővérem vagy? Elképedtek és értetlenül álltak a szeretetéhség ilyen fokú megnyilvánulása előtt. És nem értették, hogy kerülhet sor arra, hogy egy szülő örök életére lemond­jon a gyermekéről, hogy az állam gond­jaira bízza őket. Ez az egy hét a demecseri lányok életé­ből nem múlik el nyomtalanul, s ott-tar- tózkodásuk változatosságot, nagy örömöt, ünnepet jelentett az állami gondozott gyer­mekek hétköznapjaiban. Barlha Andrea Vízi tortúra, váltás. Hol a pingponglabda? ájában Katona Enikő győ­zött, Bakos Ildi pedig a har­madik helyen futott célba. Az iskolatársak itt is kitet­tek magukért. (Ezek után végképp nem csodálkozha­tunk azon, hogy korábban a megyei találkozó össze­tett pontversenyét a máté­szalkai Esze Tamás Gimná­zium csapata nyerte.) Vár­úr, várúrnő jelenlétében vették át a díjakat az ódon falak között; Diós-asztal Lo­vagjai talárt öltöttek a ce­remóniára. (Közöttük — mondanom sem kellene — szintén akadt egy szálkái diák, Somlyai Szabolcs, aki „bajvívással” jutott eme posztra.) Szabolcs-Szatmár tartománya tarolt a termé­szetjáró akadályversenyben — elsősorban a Bánki, a Zrínyi, a Kossuth szerepelt kitűnően — miénk lett a vándorserleg, nagy üdvri­valgás közepette adták át a csapat vezetőinek. Aztán még egy kis vak-ló-licit következett, ahol a kiérde­melt zsetonokkal nyerhet­tek a szerencsések sportfel­szereléseket, majd az utolsó esti mulatság ... Bakos Ildit szem elől té­vesztettem, pedig éjfél után egy órakor kijárt volna ne­ki a puszi: hajszálpontosan tizenhat esztendős volt ak­kor! Egy lány, aki megfe­lel a korának, s aki elsőként jut eszembe mindig, ha a huszadik ODOT-ról hallok. KM O

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents