Kelet-Magyarország, 1987. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-20 / 144. szám

I ban és étkezővilla, szintén ugyanígy ültek együtt, ny, akinek az ágyába éjjel került, jó előre itt róla mindent — ba- ;ymást váltva kapaci- agy vigyorgások köze- Sjfél iis elmúlt már, borosüvegekkel fölsze- : elvonultak a már erő- kadozó hangulatú, ki i szervezte házibuliba, tem is emlékszik, leg- a lány haja maradt nne, a rövidre nyírt, j. Éveken át téma volt Bodó „beavatása” ... ivés alkalom, ha azóta látták, újra és újra ; az esetet. jvai, mikor lesz meg a Bodókám? — fordult ocó. — Akkor megke- íeked azt a kis feketét, izentelt annak Idején, /látót tarthatsz vele. .pott a nevetés és csak itt, amikor a -töhbiek . már ismerős pír elön- arcát. Tiltakozva szó­rttá volna a száját, de .éfojtotta a védekezést, e dumálj, értem én, •m viheted haza a nő- anyukád szívrohamot ibban a minutában. ibiek felé fordult, és égteljesen hunyorított, lodóhoz hajolt, gondod van, csak for- öreg Jocóhoz, Bodó- ■ Kulcsot kapott elő a bői és meglóbálta az ilött. — Itt a menny- lulcsa! Ma éjszakára a in hétkor megyek ki Laciékkal a víkendhá- esz egy kis buli náluk, kozóan körülnézett. A egy pillanatra megme­„Alázatos kérésünk arra irányulna, hogy yenné kezében igazságos ügyünket../' Apagyi aratómunkások levele 1934-ből „A fű lehajiik a és megmarad” Sütő András hatvanéves Értékes gyűjtemény birtoká­ba jutott nemrégiben a Jósa András Múzeum. Szekjü Lász­ló, a megyei tanács garázsá­nak szerelője ajánlotta fel a történeti gyűjtemény számára nagyapjának, Szekfü Pálnak levelezését, iratait. Ezekből tudjuk, hogy Szekfü Pál az I. világháború előtt béresfáú, majd kocsis volt az apagyi Bürger István földb ér lőnél. Harcolt a világháborúban, fog­ságban is volt, hazatérte után pedig aratómunkás lett Apa- gyon. 1923-ban az aratómunká­sok vezetője volt Majer Ernő­nél. A következő nyáron már Harstien Endre gazdaságában látjuk viszont, ahol eredmé­nyes aratósztrájkot szervezett az aratórész felemelése érde­kében, Aratórészhez jutni a 30-as élvekben nem volt könnyű do­log. Sok volt az aratómunikás, nagy a konkurencia. A mun­kaadók ezt kihasználva az ara­tórész juttatása fejében az aratás után több nap ingyen- munkát követeltek a hordáskor és csépiéikor, de az sem volt ritka, hogy az aratómunikás és csalódja ingyen t dolgozott a krumbliiszedéskor Vagy a válo­gatáskor. (Az aratórészt egyéb­ként úgy számolták, hogy a learatott és keresztekbe rakott gabonáiból minden 10—12. ke­reszt. az aratómunkést illette.) Az alábbi levelet 1934-ben írta Szekfü Pál, s ebben a munkaadók önkénye ellen pró­bál védelmet kérni, keresni Szabolcs vármegye főispánjá­nál. „Nagy méltóságos uram! Bízva kegyelmességed min­den kori igazság szeretteiében és meg értésében kérésük fel kérő szavunkkal mi Szabolcs megye apagyi arató munkások. Alázatos kérésünk arra irá­nyulna, hogy venné kezében igazságos ügyünket, hogy ha nem is szabó.lyoza a törvény az arató és a munka adó közöli szerződéseket, de bízva Nagy­méltóságod erkölcsi tekintélyé­ben meg nyuiktatóisunkra vol­na, ha kezébe Venné a mi nyomorult sorsunkat. Apagyon mint egy százötven arató munkás ál szerződés nél­kül mert a munka adók olyan alacsonyra szabta munka bér revedtek. Aztán kitört a röhö­gés.- — Bodókám, aztán csak sor­ban engedd be a nőket. .. — Milyen széles az az ágy, Jocó? Elfér rajta Bodó két nő­vel is? — Ojjé! Csak csendesen kell dolgozni, mert vékonyak a fa­lak. — Koszi, Jocó nagyon ren­des vagy! Hánykor jössz be holnap? Hová tegyem a kul­csot? — azzal kikapta a kezé­ből. Hirtelen csönd lett. Aztán még vadabb lárma támadt. A szőke bajuszú tátott szájjal röhögött, és elkapta Bodó csuklóját. A magasba emelte a kezét, amelyben a kulcsot szorongatta. — Emberek, ez a Bodó egy nagy sumák! Előjegyzése van a nőknél, csak a helyiséggon­dok tartják vissza a folyama­tos párzástól! — Fuldokolva csapta le a kulcsot szoronga­tó kezet. Jocó arcáról lassan lehervadt a vigyor. — Tényleg kell? — Persze. Tulajdonképpen már akkor mondani akartam, amikor átültél, mert hát én is hallottam, hogy megkaptad a lakást... Ahogy jöttél, azelőtt tíz perccel ment el a csaj, de este találkozunk. — A szentségit! Na, jó, én tényleg elmegyek éjszakára. Ne csinálj nagy kupit és ne törölközzetek a függönybe — nevetett föl kissé kényszere­detten. Enyhe kétkedéssel für­készte barátját, aztán megrán­totta a vállát. — Reggel dobd be lent a postaládába. Annak a kulcsa nálam van. Az ABC-ben ő volt az utol­fejében képtelenek voltunk szerződést írni. A helyzet az hogy mi a szomszéd községben lévő szer­ződést kértük magunkra néz­ve kötelezőnek de észt a hely­beli gazdaságok vissza utasí­tották hanem hatalmi dacból megfenyegete a munkásokat hogy csak annak ad harmados földet a ki az ők áltatok meg írt szerződést el fogadják, ászt kényszerítő körülmények közöt alá is ír,tűik, de nem a község­háznál, hanem a munka adó lakásán vagy pedig kint a tag­ban történt ez a szerződés mi­ránk nem hivatalos mert an­nak tartóimat mióg meg sem nézhettük és fel sem völt ol­vasva így még azt sem tudjuk hogy miinek írtunk alá. Alázatos kérésünket az »tá­blaikban adjuk elő hozónk há­rom kilo méter távolságra fek­vő Levelek^ községben kötőt hivatalos szerződés másolattát közöljük Nagy méltóságodnak. Tizen egyedik keresztből va­ló reszelés az egész aratásra kettő kiiló szakma és ők nálok nincs uzsora azaz naptoltés in­gyen és sem krompliváilogatós nincs, és aratás befejeszte után azonal a riészt össze hordandó és elcsiépelendő. És még ezen igazán gazda­ságok részére úgy szólván sémi anyagi meg terheltettést nem jelentő kívánságunkat sem ér­tékelték. Mi midőn, kívánságunkat elő adjuk az vezettet hogy a helyi viszonyok nem mások mint a Leveleki gazdaságokban csak az ot lévő szerződést kértük magunkra nézve kötelezőnek. Alázatos kérésünk az hogy tekintse Nagy méltóságod nyo­morult szegénységünket, igaz magyarságunkat fogadjon vé­delmiében bennünket. Apagy 1934 VI 6. Maradunk alázatos hívei 45 munkás” 'Hogy mi lett a levél és a kérés sorsa, arról nem tudunk, de az biztos, hogy ebben az időben számtalan aratómunkás fejében fogalmazódtak meg hasonló gondolatok, s szület­tek hasonló levelek szerte az országban. Bene János Ha Sütő Andrásról beszé­lünk, sohasem csak róla van szó. S elérhet-e ennél többet egy író? Elérhet-e többet an­nál, hogy már életében jel­kép lesz? Sütő András nagy úton — ezzel a címmel kö­szöntötte őt évtizede irodal­munk egyik legnagyobbja, az előtte járó nemzedék koro­názatlan feje: Illyés Gyula. S kimondta, amit annyian gondoltak: „A jelenkori ma­gyar irodalom egyik legna­gyobb vigasza Sütő András”. S mivel azóta nemcsak Ily- lyés, de annyian mások, vi­gaszok szintén, eltávoztak közülünk, az ittmaradókra még töhb feladat hárul. Tud­ván tudja ezt Sütő András is, s a bölcsőhely, a nemzet és az emberiség parancsait egyaránt számításba véve dolgozik. Sütő András az erdélyi Mezőség Pusztakamarás ne­vű falujában született 1927. június 17-én. Életében a for­dulatot 1945 hozta meg. Rendkívül hamar fölfedezték, s valóban az iskolapadból került szerkesztőségbe, vált szinte egyik évről a másikra nemcsak ismert, de elismert íróvá is. Gyors karrierje, két Állami díja szinte kínálja a párhuzamot a hazai irodal­mi élet jelenségeivel, a fé­nyes szelek nemzedékének útijával. Abban is,, hogy a si­ker túl gyors volt, s az író még nem mindig tudott meg­felelni a szákma igazi köve­telményeinek. Ezért volt szükségszerű a felismerés a valódi tehetségeknél az ötve­nes évek derekán: változtat­ni kell az írói eszközökben s a szemléletben is. Eddig pár­huzamos Sütő András útja a magyarországi fejlődéssel, de innen kezdve eltér attól. Az írói váltás szükségességé­nek felismerésétől a váltás kidolgozásáig majd másfél évtized telik el nála. A tanu­lás és a tájékozódás idősza­ka ez, s hogy mennyire só vásárlók egyike, mór kulcs­csal a kezében állt az ajtónál egy eladó. Sietve átvágott az utcán, Esti Hírlapot ként az újságostól. Óvatosan körülné­zett és lazán belerejtette a fél­literes üveget. Amikor a lift megállt a ha­todikon, furcsa görcs állt a gyomrába. Kikémlelt a lifitaj- tó mögül, végignézett a folyo­són. Üres, állapította meg fel­sóhajtva. Csak ne jöjjön ki senki valamelyik lakásból... Megörült, amikor rájött, hogy csaknem a lifttel szemközti a Jocó ajtaja. Szinte átugrot­ta a folyosót és sietve nyitotta az ajtót. „Ez az: külön-külön kell jönni, így jó a konspirá­ció, nem tudják akkor, ha csenget a lány, hogy...” Fújt egyet, görbén elmosolyodott. Bezárta az ajtót maga mögött, villanyt gyújtott. A szobában csakugyan jóko­ra fnanoiaágy terpeszkedett. Lehuppant a szélére, és könbe- járatta a tekintetét, Elidőzött a falat uraló hatalmas plakát­naptáron. Hosszan szemlélte a rőt sziklának támaszkodó ra­gyogó barna bőrű nőt. Levette a szemét a szikrázó gyémánt- csöppekkel kirakott mellekről, és gyorsan kibontotta a papír­ból a pálinkásüveget. Erőlköd­ve csavarintotta le a kupakot, mohón meghúzta az italt. Krá- kogva nézett újra a nőre, na­gyokat fújtatott. Megrázta a fejét, aztán a szobától üveg­fallal elválasztott kis főzőfül­kébe lépett. Hosszan bugyo- gott a cseresznyepálinka a le­felé fordított üvegből. Sokáig engedte a vizet utána a moso­gatóba, majd beleszaglászott a levegőbe. Kivett két poha­rat a konyhaszekrényből, meg­torpant a keze a levegőben, önteni is kellett volna belé­jük. No, mindegy. Ö rendes és elmosta a poharakat... Az üveget és a két poharat a mo­sogató szélére helyezte, gondo­san eligazítva. Elővett iá zsebé­ből egy bontatlan Marlborót. Feltépte, kivett belőle vagy nyolc szálat, zsebregyűrte. A dobozt (bent a szobában az ágy mellé dobta. A kisasztalra tette az újságot, aztán az ágy­nak esett neki. Ráugrott pár­szor összegyűrte a takarót ala­posan, majd tessék-lássék ki­igazgatta. Az egyik kispárnát begyűrte a másik alá. A für- i dőszaha következett. Egy tisz­ta törülközőt vett ki a polcról, benedvesiítette, meggyűröget- te. Egyre gyorsultak a mozdu­latai, arca kipirult az italtól. A törülközőt ledobta a padló­ra, aztán visszament a szobá­ba. Megállt az ajtóban, búcsú­zóul még egyszer meggusztál- ta a pucér lányt a falon ... — ... képes volt újságot olvasni, vagy mi! Jó huzatja lehetett a csajnak, mert hi­szen Bodó nemigen bírja a piát. Bár lehet, hogy éppen az dobta f el... — Nevetés har- sant az asztalnál. Jocó felpat­tant és önmagát félbeszakítva Bodó felé lépett. Ö az ajtóból egyenest feléjük indult hanyag léptekkel. — Kösz a Marlborót! — kiál­totta nevetve Jocó. — Azt szántátok bérleti díjnak, te szoknyapecér? Mit iszol? TarnavÖlgyi György Sütő András portréja eredményesen, azt az 1970-től sorjázó művek mutatják. A magyarországi epika és dráma a hatvanas években nagy megújulásnak és ösz- szegzésnek örvendhetett. Sü­tő András ennek nem volt részese, hiszen amikor újra színre lépett, a hazai iroda­lom már egy újabb szakaszá­ba ért, s már egy másfajta megújulás lett az igazi tét. Ekkor már nejn a közéleti, a társadalomra figyelő iroda­lom hiteles értelmezése és művelése volt csak a tét, ha­nem a nagy erővel színre lé­pő, a közéletiség helyett el­sősorban a személyiségre fi­gyelő irodalom elfogadása, a kétféle tendencia harcának vagy békés egymás meLlett élésének kérdése. S ha in­nen nézzük Sütő András új- rajelentkezését, ebből a fo­lyamattörténeti szempontból is szükségszerűnek kell lát­nunk sikerét, ö ugyanis rög­tön az Anyám könnyű álmot ígér (1970) című regényével, majd esszéivel és drámáival (Egy lócsiszár virágvasár- Tiapja, Csillag a máglyán, Ká­in és Ábel, A szuzai menyeg­ző, Advent a Hargitán) is választ tudott adni a magyar irodalom további útjára vo­natkozó kérdésre. Nemcsak megőrizte, hanem el is mélyítette, szervesebbé is tette a társadalomra figyelő közéletiséget, de ennek a mé­lyítésnek, szervülésnek az volt az egyik — ha nem a legfontosabb — élőfeltétele, hogy ugyanolyan intenzíven figyelt a személyiség kérdé­seire is. Ha tehát Sütő András iga­zi jelentőségére figyelünk, akkor nemcsak azt kell lát­nunk, hogy a romániai ma­gyarság kultúrájának, követ­kezésképpen létének őrzője és megújítója, hanem azt is, hogy mindezt egyetemes szinten teszi, olyan esztétikai elvekre támaszkodva, ame­lyeknek tágas jövőjük van. Nemzeti-nemzetiségit és ál­talános emberit, társadalmi- közösségit és egyedi szemé­lyeset egyaránt látókörébe von. Ügy látja, hogy egyik­nek a másik nélkül nincs sok értelme. Egyértelműen és ismételten megvallotta vi­szont, hogy a nagyobb hang­súlyt a közösségi érdeknek adja. Arai nem közösségi ügy, az nem képviselheti iga­zán sem az elvont-általánost, sem az egyedit. S a közösség ügye számára elsősorban sa­ját nemzetségének ügye. Azt is felismerhetjük tehát Sütő András műveit és azok elsöprő erejű sikerét figyel­ve, hogy csak átmeneti di­vatjelenség lehet az, ami az irodalom és a közélet szét­választásáért száll síkra. Nincs olyan ügy, ami kívül- esik az irodalmon, az iroda­lom mindenben illetékes le­het. Illyés Gyula híres víz­ügyi hivatalmetafóráját al­kalmazva: ha a szükség úgy kívánja, akár árvízvédelem dolgaiban is meg kell szólal­nia az írónak. A romániai magyar nemzetiség, s tovább­lépve: Közép- és Kelet-Eu- rópa, sőt az egész földgolyó napról napra szolgáltatja azokat az ügyeket, amelyek létkérdéssé váltak. S ilyen helyzetben — miként Sütő András megfogalmazta — „ha csupán Beckett Sámuel úrral kérdezzük: tudja-e uram, hogy ön meg fog hal­ni? — valójában semmit sem kérdeztünk. Legaláhbis a magunk meghatározott sor­sának dolgában.” Vagyis: Sütő András mo­dern író a szó legnemesebb értelmében. Nem feledte so­ha a maga Zágónját, s meg­szenvedi mindig a maga Ro­dostóit. De elvisel minden Rodostót, kinek a sors Zá- gont adott. S „a fű lehajiik a szélben, és megmarad”. V. G 1987. június 20. Q Q

Next

/
Thumbnails
Contents