Kelet-Magyarország, 1987. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-20 / 144. szám
Dr. Kökény Mihály a Minisztertanács Tanácsi Hivatala társadalompolitikai és koordinációs főosztályának vezetője. 37 éves, Budapesten született. Az orvosegyetem elvégzése után az Országos Kardiológiai Intézet szakorvosa, majd hét évet az Egészségügyi Minisztériumban, különféle fontos beosztásokban töltött. Elsősorban a szakellátás szervezésében, egyebek között a kiemelt halálozásban élenjáró betegségek elleni küzdelemben vállalt jelentős szerepet. Több alkalommal vett részt az Egészségügyi Világszervezet, a WHO munkájában is, ahol főképp az egészség megőrzését szolgáló elképzelések kidolgozásában és megvalósításában működött közre. A Napjaink egészségügyének fő témája az a társadalmi egészségmegőrzési program, amelynek kidolgozásában oroszlánrészt vállalt, s amelyet a napokban a Minisztertanács is fontos napirendként tárgyalt. Miért van szükség ilyen nagyarányú tervezetre? Egyáltalán, miért kell az egészséggel programszerűen foglalkozni? — Komoly okunk vian erre. A lakosság egészségügyi állapotának nemzetközi összehasonlítása igen szomorú képet fest rólunk. Sok egészségügyi mutatóban a legrosszabbak közé tartozunk, a 45 év körüli férfiak halálozásában például már számos fejlődő országot is megelőzünk. A statisztikai adatok ismeretében nem állhatunk tétlenül. Cselekednünk kell, méghozzá mielőbb. Arról szeretnénk meggyőzni iaz embereket, hogy az egészségügy szándéka az ő érdekeikkel azonos. A Az előbb szomorú statisztikát emlege- ^ tett. Szabolcs-Szatmárban bizonyos területeken az utóbbi évek nagymértékű fejlődése ellenére is az országosnál rosszabb a helyzet. Az egészségmegőrzés társadalmi programjához mégis elsőként csatlakoztunk, s a megyék sorában itt tárgyalta először a megyei tanács saját programtervezetét. Hogyan értékeli ezt a tényt? — Mindenekelőtt gratulálok ahhoz, hogy Önök nem vártak a pesti „fehér füstre", hanem elsőként léptek. Az egészségmegőrzés társadalmi programjának éppen az az egyik legfőbb sajátossága, hogy alulról építkezik, s nagymértékben számít az egyes megyék, közösségek, intézmények önálló kezdeményezésére, saját ötleteire. Szabolcs- Szatmár úttörő szerepre vállalkozott, s ebben én a történelmi hátrányok ledolgozásának szándékát is érzem. Úgy gondolom, ha valaki igazán vesztésre áll — ha úgy tetszik, rossz passzban van —, akkor jobban.. bátrabban kell kezdeményeznie, örvendetes, hogy a megye vezetőiben megvan a jobbítás szándéka. Szabolcsban az elmúlt években olyan dolgok valósultak meg, amelyekről korábban álmodni sem lehetett. Most ismét új korszak kezdődik, amelyre az eddigi mennyiségi fejlődés helyett a minőségi előrelépés jellemző. A Az egészségügyre az utóbbi években ^ rengeteget költött az állam. Mégis azt kell látnunk, hogy a ráfordítások ellenére sem javult, sokkal inkább romlott az egészségügy színvonala. Mi erről az Ön véleménye? — Igaz, amit mond. Az eddigi létszám- és műszerfejlesztés, ágyak teremtése után rá kellett döbbennünk: nem hozták a kívánt előrelépést, nem teremtettek korszerűbb, jobb egészségügyet. Mostanra nyilvánvaló: az ellátás színvonala csak egyik tényező. Ennél is fontosabb, hogyan, milyen szociális, társadalmi környezetben élünk. Ha már az anyagiakat említette, nem árt megjegyezni: a jelenlegi helyzetben az egészség- ügyi ágazat ötször ennyi pénzből sem lenne képes fedezni a kiadásokat. Hétvégi interjú dr. Kökény Mihály főosztályvezetővel egészségünkről A Olyan módszerekhez kell hát folyamodnunk, amelyek kevés pénzből is megvalósíthatók? Az egészségmegőrzési program ebbe a kategóriába tartozik? — Pénz éppen erre sincs sok. Ügy gondolom azonban, hogy egészségesen élni nem pénzügyi kérdés, elsősorban állampolgári kötelesség. Ehhez azonban az kellene, hogy minden más mellett a társadalom által támasztott követelmények között az egészség megbecsült helyen lenne. Szerintem rendkívül fontos annak felismerése, hogy minden közösségnek, csoportnak, lakó- és munkahelynek van abbén feladata. Épp ideje lenne tisztázni, megtettük, megte- szünk-e mindent egészségünk érdekében, vagy éppenséggel pont ellene cselekszünk. A körülmények szerepét Ön sem vitat— Nem iis teszem. Mert valóban könnyű mondani, hogy kocogjunk, ha rögtön ott a kérdés: hol? Van-e elég olcsó tornacipő? Azt sem nehéz hirdetni, hogy táplálkozzunk korszerűbben, csakhogy jelenleg sok esetben a korszerűtlen élelmiszerek kerülnek kevesebbe. Azt is érdemes lenne tisztázni, miért nem mondanak le az emberek káros szenvedélyeikről? Nem könnyű az egészség- nevelők dolga, hiszen ami ártalmas, az sok esetben kellemes is. Nem vitatható tehát, hogy életünkben számtalan konfliktus található, és ez egyénre és a társadalomra egyaránt vonatkozik. Mégis tudomásul kéne vennünk, hogy alapvető, magasabb rendű érdekünk, hogy növekedjék az egészségben eltöltött évek száma. És ez nemcsak jelszó. Az egészség ugyanis társadalmi érték. A munkát csaik úgy követelhetjük meg az emberektől, ha gondoskodunk egészségükről. Segíthet-e ebben a most elfogadott or~ ^ szágos program? — Igen. A program ugyanis elsősorban olyan magatartásváltoztatást javasol, amelynek segítségével visszaszoríthatjuk a legveszélyesebb betegségeket. Csak később lehet célunk, hogy ezek meg is szűnjenek. Nem felejthetjük persze, hogy egyes kockázati (tényezők léteznek, s megszüntetésük nem megy egyik napról a másikra. Ehhez egy minden eddiginél hatékonyabb, egészségcentrikus propagandára van szükség. Utóbbi persze csak úgy lehet igazán eredményes, ha fokozatosan megteremtjük hozzá azokat a feltételeket, amelyek az egészségesebb megoldások választására ösztönzik az állampolgárokat. ^ Mondana erre konkrét példát? — Természetesen. A két nagy biztosító- társaság például azon gondolkodik, hogy az életbiztosításoknál méltányolják az egész-- séges életvitelt. A nemdohányzók magasabb életbiztosítást kapnának, mint a dohányosok. Hasonló kezdeményezéseket terveznek a társadalombiztosításban, az adókulcsok megállapításában is. A program kidolgozói olyan javaslatokon gondolkodnak, hogy a forgalmi adó megállapításakor jusson kifejezésre, hogy az adott termék káros-e az egészségre vagy sem. Azt gondolom, a cél érdekében helyes, ha a cigarettát, az alkoholt a legkeményebb adó sújtja ... Egy a fontos, hogy ebből részesülnie kell az egészségügynek, az egészségnevelésnek is. A program ilyen irányban szeretné befolyásolni a gazdaságot, s a kormány méltányolja ezt a törekvésünket. El kell döntenünk azt is, adunk-e a nyugdíjasoknak valamiféle kompenzációt vagy sem. Rengeteg teendőnk, s egyetlen célunk van: kimozdulni az európai rangsorban elfoglalt abszolút utolsó helyünkről. g Többször említette a nemzetközi mezőnyt. Más országok is küzdenek, vagy küzdöttek hasonló gondokkal? — A miénkhez hasonló kihívással más országok is szembenéztek. Már a hatvanas évek óta tudunk efféle kezdeményezésekről, hiszen a gyors társadalmi változásoknak mindig vannak negatív hatásai is. A városiasodás, a családok szétbomlása a. leggazdagabb országokban is okozott problémát. Amikor például az USA-ban azt észlelték, hogy évről évre nőnek az egészségügy iránt támasztott követelmények, a csökkenés szándékától vezérelve dolgozták ki a programot. A szocialista országokban a megelőzés logikája sokáig csak jelszó marad. Mindaddig, amíg a gazdaság tartalékai ki nem merülnek. Mi most vert helyzetből indulunk, s ezért az átlagosnál is nehezebb a dolgunk. A Mi egy az egyben átvettük ezeket a programokat? — Egyáltalán nem erről van szó. A mienkhez hasonló; egész országra kiterjedő programra ugyanis nincs másutt példa. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy most az utolsókból elsők leszünk. Nem szabad elfelejteni, hogy más országok kedvezőbb gazdasági pozícióból indultak. ^ Ne haragudjon, de nem félnek Önök attól, hogy aki sokat markol, keveset fog? — De Igen. Csakhogy a program olyan stratégia, amely a helyi kezdeményezésekre épít, elsősorban a helyi adottságokat veszi figyelembe. Ezért örültünk az Önök kezdeményezésének is, hiszen Szabolcs megye gondjait az ott élők, az ottani vezetők ismerik legjobban, s megváltoztatásukra is •tőlük remélhető a legjobb recept. Önöknél az ingázók magas száma. ia cigány lakosok növekvő aránya okoz gondot, míg például Bács megyében az alkoholizmus elleni küzdelemhez kell a legtöbb energia. Területenként változnak tehát a gondok, amelyekre más-más módszerek hozhatnak megoldást. Mindezek ismeretében természetesen változatos, sokszínű aktivitásra, elképzelésre lehet számítani, s így talán már elkerülhető az ön által jogosan felvetett „sokat markol, keveset fog" veszélye. A bevezetés időszakában arra kell törekedni, hogy legyenek apró sikerek, amelyek ösztönöznek a további erőfeszítésekre. ^ Lehetnek ilyen részsikerek? — Nemcsak lehetnek, szerencsére már vannak is. Konkrét adatok bizonyítják, hogy 87 elejére csökkent az alkohol miatt bekövetkezett balesetek száma. E tény megítélésében igen fontos a szemlélet formálása. Annak elismertetése, hogy nem az a baj, ha 9 óra előtt nem kapható szeszes ital, hanem az a jó, hogy kevesebb a baleset. Sok függ a lakosság és környezet viszonyától .is. Köztudott, hogy Magyarországon igen sokan küszködnek a magas vérnyomással. Ugyanakkor tudományosan igazolt tény, hogy az egészséges életmód, a rendszeresen karbantartott vérnyomás mellett drámaian csökken az agyiér-betegségek száma. Szeretnénk elérni, hogy a megfelelő szűrési, gondozási rendszer bevezetésével megszűnjenek az agyiér-betegségek. A A program szép célkitűzéseket fogalmaz ^ meg. Nekem azonban kétségeim vannak. Néha ugyanis úgy tűnik, minden a tervek ellen dolgozik. Közhellyé kopik lassan, hogy rohanó világban élünk, korszerűtlenül táplálkozunk, nem mozgunk, kizsákmányoljuk magunkat. Az sem titok, hogy az egészséges életmód nem is olcsó mulatság. — Természetesen mindezekről mi sem feledkeztünk meg. Azt is tudjuk, hogy ezt a folyamatot nem lehet máról holnapra visz- szafordítani. Éppen ezért a program nyomatékosan hangsúlyozza azt a törekvést, hogy a főmű h ka időben intenzíven végzett munkáért az eddiginél több pénzt lehessen keresni, hogy/ ne kényszerüljenek az emberek a mind Szélesebb körben elterjedt ön- kizsákmányolásra. A Az egészségmegőrzés társadalmi prog- ^ ramjának megvalósításához sokan újabb intézmény létesítését szorgalmazzák. Mi erről az ön véleménye? — Már korábban ;is említettem, hogy mi, a program szervezői azt szeretnénk, ha az egészségmegőrzés társadalmi programja mozgalommá alakulna. Magyar betegség, hogy minden feladathoz egy intézményt szervezünk. Az a cél, hogy az általunk ösztönzött kezdeményezések találkozzanak azokkal, akiknek szánjuk őket. Mindössze egy szűk apparátussal rendelkező koordinációs intézményt tervezünk, s ilyet ajánlunk a megyéknek iis. Legfontosabb, hogy a tanácsok legyenek felelősek a célkitűzések megvalósításáért. Nem győzöm azonban eléggé hangsúlyozni a személyes példamutatást, a jó kezdeményezések erejét. Mindenekelőtt az egészségügyi intézményhálózatban kell a megelőzésnek nagyobb presztízst kapnia. Nem akarunk recepteket adni. Nem mondjuk tehát azt, hogy legyenek ilyen vagy olyan megyei intézmények. Ehelyett azt ajánljuk, legyen az egészségmegőrzés ügye a tanácsok feladata. A Ön rendszeresen részt vesz az Egész- ^ ségügyi Világszervezet, a WHO munkájában. Bizonyára személyes tapasztalata van arról, hogyan értékelik más országok szakemberei a magyar egészség- megőrző programot. — A nemzetközi konferenciákon sok mindenről szó esik. Nyugodtan állíthatom, hogy a magyar egészségmegőrző programot külföldön is élénk érdeklődés kíséri. Néha úgy érzem, jobban eladtuk a dolgot külföldön, mint itthon. Modellértékűnek tekintik a magyar kezdeményezést, és ez szerintem olyan felelősséget jelent számunkra, amelyet feltétlenül vállalnunk kell. Nem a külföld véleménye, hanem saját egészségünk, népünk érdekében. Köszönöm a beszélgetést. Kovács Éva------------------\ ... is elgondolkodtató, vajon mi az oka, hogy ha egy vezetőt leváltanak, nyomban leszázalékolják, a mun- kásember pedig akkor sem ér el 40 százaléknál magasabb rokkantsági fokot, ha féllába a sírba lóg. Amikor megkaptam az ön levelét asszonyom, s benne a kérdést, hogy hová forduljanak gondjukkal, őszintén szólva nem értettem, miért kérdés ez. Azóta tudom: tévedtem, meri igenis kérdés, méghozzá olyan, amire sürgős válasz kellene — nem is akármilyen helyről. Hogy ne csak ketten értsük, miről van szó, engedje meg, hogy levele lényegét közzétegyem. Férje — aki most ötvenéves — gyerekkora óta dolgozik. Volt katona és dolgozott másfél évet egy ipari szövetkezetben, de 30 éve a helyi tsz- ben keresi a kenyeret. Volt tehenész abban az időben, amikor még nem volt fejő- gép és kézzel kellett fejni naponta 15—20 tehenet, volt fogatos, amikor még minden munkát lóval, s szekérrel végeztek, aztán traktorostanfolyamot végzett és egy lánctalpas gépen kereste 13 évig a kenyeret. Közben szakmunkás bizonyítványt is szerzett. Mezőgazdasági gépszerelő lett, s bár ezt akkor csak azért végezte el, hogy gépét ne kelljen műhelybe vinni, ha valami baja van, mostanra — a sors úgy hozta — ez jelenti neki a kenyeret. Mert a fiatal korban végzett nehéz fizikai munka megbosszulta magát. Két karjában a vénán beágyazódva daganat keletkezett, s bár kioperálták onnan, karjai kevesebb és kisebb megterhelést bírnak. A traktorról a műhelybe került, ám a baj nem múlt el. Porckopásai, a korábbi műtét és a meszesedés miatt egyre többször kell orvoshoz fordulni és az utóbbi években már 60—80 napot kényszerült emiatt táppénzen vagy kórházban tölteni. Ön, asszonyom tulajdonképpen köszönetét mond a termelőszövetkezetnek, hogy lehetőséget adott a traktor után a műhelymunkára. Még azt sem sérelmezi, hogy férjének mindösz- sze 19 forintos órabért tudnak fizetni, mert mások sem keresnek többet, azt azonban már joggal kérdőjelezi meg: vajon rendben van-e, hogy míg férje ereje teljében volt, addig egy évben 60 ezer forintot keresett, azóta pedig — a táppénz és a kórházi kezelés miatt — 40 ezer is alig jön ki? S ha ez így marad, netán még romlik is, mennyi lesz majd a nyugdíja egy nehéz fizikai munkával ledolgozott élet után? Irigylem a higgadt hangját, amikor ezeket a kérdéseket felteszi, mert Önnek is vannak konkrét példái arra, hogy mások — férjénél sokkal fiatalabb korban — rokkantakká váltak, vagy legalábbis annak minősítették őket, pedig fizikai munkát nemigen végeztek, legfeljebb az alkohol tette tönkre őket. Igaz, azok nem traktorosok, hanem vezetők voltak, igaz, közülük néhányon nem nehéz fizikai munkát, szellemi munkát végeztek,- igaz a társadalom mindig is jobban elismerte az effajta tevékenységet. Megerősítem Önt, asszonyom, saját ismerőseim köréből vett példákkal is, hiszen én is találkozom szinte naponta immár 10—12 éve szemlátomást jó egészségnek örvendő ismerőssel, akit annak idején vezetői helyéről nem tudtak hová tenni, de maradnia sem lehetett már, s legjobb megoldásnak a leszázalékolás látszott. Találkozom munkahelyeken jó pénzt kereső „rokkantakkal”, akikről a legközvetlenebb munkatársaik sem tudják: mi bajuk volt. És találkozom nehezen lélegző, igazi betegekkel is, akiknek otthon volna a helye, de kevés a rokkantság után fizetett pénz, s munkára kényszerül, hogy valami kiegészítést szerezzen. Levele alapján ez utóbbiak közé sorolom az ön férjét is, asszonyom, mert ha továbbra is csökken évi keresete betegeskedése miatt, aligha lesz elég még kenyérre is, amit nyugdíjként hazavisz majd. Pedig nem könyöradományt vár, hanem egy tisztességgel ledolgozott élet munkájának gyümölcsét szeretné, amelyet az elmúlt évek során ö maga teremtett meg. És ezt szerintem nem volna szabad elvenni tőle egy olyan társadalomban, ahol a tankönyvek szerint legfőbb érték a dolgozó ember. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. június 20.
