Kelet-Magyarország, 1987. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

1987. május 1. jelen van a világ népsége, fájdalma Almásy Pál fotóin NYALÖKA HATÁRRENDÖR (Kína) Sajtófotói és művészképei ’yaránt bejárták a világot, sakúgy, mint ő maga, aki ilágkörüli utazásokat tett- ‘sz — felkérésre és hivatás­ól —, az UNESCO, az NSZ, a WHO megbízásából észít riportképeket. A Sza- arában, Távol-Keleten, az gyesült Államokban, a Szov- ttunióban, az iráni császár­iban, Afrikában, Észak- urópában, a csendes-óceáni '.igeieken. Paul Almásy, azaz Almásy ál budapesti kiállításának ezt a címet adta: Bejár­án a világot. Képein való­an jelen van szinte az egész ilág. Saját megjegyzése sze­nt: „munkásságom végső ;szegzésben korunk átfogó épét adja”. A sajtófotó és a fotómű- ász Almásy személyében ■.erencsésen ötvöződik. A vi- got objektívjével igazán ajektíven adja vissza, de am hiányzik képeiből az jztétika sem. A nyolcvanegyedik évében író mester Budapestről in­ait, s külföldi tanulmányok ;án 1938-ban telepedett le ranciaországban. Innen in­ait, mint sajtófotós, a hábo- i utáni Európa országaiba - helyzetfelmérésre. Járt az idokínai fronton, tanulmá­nyozta Dél-Afrikában a faji oblémákat. Létrehozta To- j fotóarchívumát. S annyi ivoli célpont után 1970—71- :>n fotótanulmányúton járt Magyarországon és a környe- í országokban. Kapcsolata hazájával nem .akadt meg. Almásy Pál, a radhatatlan fotós szívesen itatja az ifjabb nemzedé- ít. Tanít Budapesten a Bá­nt György Újságíró Iskolán a Nemzetközi Újságíró ervezet Iskolájában. Nagy­erű kézikönyvet szerkesz­ti Képírás, sajtófotó cím­mel oktatási célokra. 1980- ban megszervezte magyar fo­tósok franciaországi kiállítá­sát. Paul Almásyt kiállítása megnyitásán a Magyar Nép- köztársaság Csillagrendjével tüntették ki művészi mun­kásságáért. E gy írószövetségi vitában hangzott el, hogy ég az Ecsedi láp. Nem feltét­lenül jóindulatú értelmezése volt ez a nagyecsedi itőziegtűz- nekT Mostanában többször is jártam Nagyecseden a lápi földön és a valóságot (lehet, hogy optimista vagyok?) akar­tam üstökön ragadni. Galsai Géza, a helyi terme­lőszövetkezet főkönyvelője va­lamikor maga is itt gyerekes- kedett: — Azt a bizonyos vitát nem tudom, de valóban most is ég a láp. A kánt lehet száz hek­tárban s úgy is számolni, hogy mennyi az elpusztult tőzegva- gyon. Tény, hogy több tízmil­lió köbméterben fogalmazható meg a vízmennyiség, amivel oltani lehetne... Tudok olyan országokat, ahová az égő lápot látni turis­ták özönét vinnék. Ahol ez gazdasági hasznot hozó vállal­kozás lenne. Persze közeli szállásokkal, meg jónéhány szolgáltatással. Ég a láp, aho­gyan lecsapolása óta többször is égett. Nincs benne haszon, nincs benne kár. Gazdálkod- hatatlan tartománya ez a vi­lágnak, amit tudomásul kell venni. Egyszer majd talán el­érünk odáig, hogy egy ilyes­féle dologból hasznot húzni is tudjunk. Az írók vitájához még csak annyit: sem a falu, sem a lakói nem süllyednek el ebben a pernyében. Járom Nagyecsedet. Valami­képp mindig ott válik el, hogy mennyit érünk, ahogyan a tegnapból megcsináltuk a mát és amiképpen ebből lehet a r------------------------------------------------------------------> T ette a vakszerencse jókedvében, de az igazság, hogy má­jusban még soha­sem voltam beteg. Lassan negyedszá­zados újságírói munkám so­rán írtam legalább 25 ünnepi cikket, riportot, jegyzetet, publicisztikát. Volt benne rossz, de akadt benne jobb is. Most április végén előszed­tem a régi írásokat. Volt, van időm. Beteg vagyok. A fehérvérsejtek száma nagy, lázam is van még, a tüdő­gyulladással az én koromban már nincs mit perlekedni. Azt elviselni kell. Olvashatok hát. Minden régi saját írást, mindent, ami nem az enyém, de amire a napi újságírás nem hagyott időit. Regény, novella, vers, szakmai betegségként né­hány határozat, állásfoglalás, amiket még egyszer érdemes átböngészni. Kifejezetten jó dolgom van. Lassan és rá­adásul a kedvem szerint ol­vashatok, de ez a szenvedély is olyan, mint a szerelem: ha sok, akkor abba is bele­fárad az ember. Fekszem hát hanyatt, és készülök újság­írói életem első május elsejé­jére, amikor nem kell írnom. Különös? Nem hiszem, hogy az lenne. Ebben a kicsi országban bizony nagyítóval lehetne I keresni azokat az embereket, akik a munkáról egyértel­műen azt mondják, hogy az mindig jó; hogy az mindig felemelő. Pedig nagyszerű valamit jól befejezni, esetleg valamire visszanézni, ami az enyém is, mert dolgoztam érte. Egy, az építkezéseken segédmunkásként dolgozó ismerősöm, riportalanyom mondta egyszer, hogy csak egy utcát járjak vele végig Mátészalkán, és megmutatja azokat a házakat, amiket ő épített, amiket a fiának is megmutatott. Csoda a mun­ka, hatalom a miatta érzett öröm, de hát az én emberem káromkodott, amikor a mai- teres ládát cipelte, amikor a művezetővel, vagy a brigád- vezetővel összeveszett, ami­kor méltatlanul kevésnek érezte a jutalmat, vagy a fi­zetési borítékból hiányzott az, amiért nem ő volt a hi­bás. Az anyaghiány, az állás­idő, és ki tudja, hogy még mennyi minden. Nem dolgozom tehát. Enyém lehetne minden öröm, a szerkesztőségi vitáik elma­radása, a kötelező leadások, a „nemszeretem” munkák kényszerének hiánya, enyém lehetne a nyugalom, hogy most, egy ideig nem tarto­zom senkinek semmivel. A műszerek pontosak, kimutat­ják a fehérvérsejteket, re­gisztrálják a gyulladást. Honnan hát akkor bennem a nyugtalanság? Mi tud hiá­nyozni, amikor az embernek minden van, még a nyuga­lom szabadsága is? Fekszem hanyatt, magas párnákba süppedve, mert másképpen fájdalmasabb az ágy. Reggel reggelit, délelőtt tízórait, délben ebédet, dél­után uzsonnát, este vacsorát kapok. Mi bajom lehetne? Naponta hazahozzák az újsá­gokat, egy mozdulattal ki­nyithatom a rádiót, vagy ép­pen a televíziót, becsempész­hetem magamhoz az egész világot. Nem maradok le semmiről, ami igazán fontos, és nem kérhetik számon má­sok a nékik fontos dolgokat. A táppénz rendben érkezik és ha szegényebb is vagyok mint a dolgos köznapokon, annyival nem, hogy azt a család érezze meg. Tömérdek időm van. Ki­csivel több is, mint ameny- nyit jól eltölteni lehet, de most végre hosszasabban be­szélgethetek a fiaimmal az is­koláról, a sportról. Kiskama­szok, így hát ha jó jóked­vünk van, még a lányokról is. Mi bajom is lehetne? Mindazért, amit kapok, már régen, évtizedeken át megdolgoztam, nemcsak írással, kétkezi munkával is. Nem érezhetem tehát, hogy nyűg, teher vagyok a társa­dalom, vagy éppen a család nyakán. Nem érhet szemre­hányás. De akkor miből való ez a nyugtalanság? Időm van bőven. A szekré­nyemből előkerülnek az évek óta ömlesztve tárolt niport- jegyzeték. Nyúlfarknyi cédu­lák egy-egy beszélgetésről, emlékeztetők, megírt és meg- íratlan mondatok. Mi bánthatta azt a nyug­díjast, aki a nyugdíjaztatása előtt (mint a kiskatona azon bizonyos centiméteren) a na­pokat is számolta végül, de a megérdemelt pihenés harma­dik hónapjában már gyárak­ban kilincselt, és azóta is dol­gozik, igaz, csak naponta négy órát. Miért nem nyugszik az anyagilag nagyon jól álló, hetvenévesnél idősebb kis­iparosam? Miért megy el — mert tudom, hogy nem a pénzért — vállalati jogász­nak a nyugdíjas ügyvéd, ta­nácsadónak a volt igazgató, a volt szakember? Ismerek szép belvárosi otthonban, külön szobában, de a család­dal együttélő öregasszonyt, aki akkor lett boldog, amikor a háztartásba egy tenyérnyi kert került. Nem kellene, ta­lán nem is szabadna, de ott dolgozik egész nap és boldo­gabb, mint bármiféle medi­cinától lehetne. Már-már hajlamos vágyóik leírni, hogy az emberben a nyugtalanság, a teremteni vágyás az örök. „Szia írógép, dolgozom! — volt egy régebbi május el­sejére szánt írásom mottója. Azt akarta elmondani, hogy írni jó, hogy az ünnep nem azért más, mint a többi hét­köznap, mert nem dolgo­zunk, hanem azért, hogy dolgozni néha nagyon jó. Gondos és óvatos szerkesz­tőm a „Sziá”-t kihúzta. (Másutt megjelent ez az írás az eredeti formájában is.) Mi lett volna, ha egyetlen rossz társadalmi beidegzett- ség, egyetlen munkahelyi üt­közés miatt a munkámra ha­ragudtam vólna meg? Mi lett volna azzal az építőipari segédmunkással, ha egy rosszkedvű, emberekhez nem értő művezetője rniaitt a munkáját utálná és nem di­csekedne a felépült háziakkal a fiának is? Fekszem hanyatt, mert most ez a dolgom. Végzem, ahogyan az orvos előírta. Mi lenne, ha nem hinnénk egymásnak? Mi lenne abból a világból, ahol mar a kér­dést is megkérdőjelezik? Mi lenne egy olyan Viliágból, ahol a munka csak a munka ünnepén szent? Egy olyan világból, ahol ennek az örömnek — ami nekem most annyira hiányzik — egyetlen napja jutna az év­ből? Mi a bajom? A munka most naponta hiányzik és ez a hiány az elmondhatatlanul igazi ünnep. Egész egyszerű­en függetlenül a 'társadalmi beidegzettségtől, a munka, vagy talán szolgálat az, ami nehéz perceiben is ébren tartja az embert. Ébren tartja és nyugodni se engedi. Fekszem hanyatt. Kedves vendégem van, a miég nem is óvodás unokám. Nyűgös, mert beteg volt, de kedves, mert az enyém. Kínálok ne­ki játékokat, kész autót, ha­jót, vadászpuskát... Egyik se feefll neki igazán. Nem ér­dekli, unja. Mit tehet ilyen­kor az ember? Kinyitja a szerszámos szekrényt. 0 meg nefciáll és dolgozik majd másfél órán át. Én fékszem, ő viszont fenékig kipakolta azt a szekrényit. BARTHA GÁBOR Májusi jegyzetek Lápi tüzek fényei holnap. Mátészalkai lakást kí­nálnak nagyecsediért. A két­gyerekes fiatalasszony, Néme- di Gyuláné magyarázza: — Ecseden lenni jó. A ME- DICOR-ban dolgozom, két műszakban. Most már egyedül nevelem a két gyerekemet, de itt akarok maradni... A számok nem mondanak semmit, de a tanácsnál tucat­jával vannak építési kérelmek és egy kis túlzással csak a leg­utóbbi öt évben is utcasorok épültek. Nem vagyok barátja sem a sátortetős, sem a két­szintes házaknak, azok min­den gazdaságtalan hibáját tu­dom. De ha eszembe jut az 1945-ös Dunaszerdahely, ahová húsvét hétfőjén érkeztek a szovjet katonák, akkor eszem­be kell jutni annak is, bogy mégoly rosszul tervezett falusi házainkban is döntő módon változott meg valami. Életfor­mává lett a valamikor állatte­nyésztéséről és verekedéseiről híres faluban a fürdőszoba, a kétszobányi fény, a belakott lakás, meg az utcára könyök­lő, a szegénységet mutató ten- gerigórék történelmi párbe­széde. Szűcs Lajosné is két gyer­meket szült. És bár csak egy holdon gazdálkodik, azon kívül bedolgozó, az ő talpa alatt sem ég a föld. Ahogy a gyere­kei is felnőnek ugyanott... Nem arról van szó, hogy ki­ragadott példákkal próbáljam igazolni ennek a világnak az igazságait. Lehet, hogy tíz-ti- zenkét órát dolgozunk érte, de este leülhetünk a televízió elé, a műsor után meleg vízzel zuhanyzunk. Millió és millió ember teszi ugyanezt Nagy­ecseden és másutt. Durván tízmillióan. Úgy élünk, ahogy be tudjuk magunknak rendez­ni ezt a világot. Sok munká­val, gonddal, törődéssel, mert hiszen ennek a nagyközségnek is voltak és vannak gondjai. (Született erről újságcikk, meg jegyzőkönyv elég.) De az is biztos, hogy amikor a kertba­rátok gyűlésén jártam, díj­nyertes borokkal, márkás ne­dűkkel dicsekedtek egymás­nak a gazdák. És soha annyi kisgépet, fóliát, kerti magot nem árult a helyi bolt, mint éppen idén, tegyük hozzá ke­mény földbe, egy aszályos év után. Nincs pontos adatom ar­ról, hogy e pillanatban hány helyen építkeznek, de arról van, hogy Mészáros Gábor tsz- elnök az aszály ellenére is több mint 14 millió forintos nyereségről 'adhatott számot a közgyűlésnek. Véletlenek nincsenek. Nagy­ecseden él, épít, gazdálkodik. Elvesztett ugyan egy gimnázi­umot, amiért kár volt. Ám tu­dott ipart teremteni, amivel viszont kevesebb az ingázó és több az ott letelepedő. Amikor erről beszélgettünk, szóbajött: hosszú ideig vergődött itt a közös gazdaság. Aztán — oda­kerülvén egy lelkes gárda — egyszerűen életnormává lett az új. Ugyanúgy, mint a für­dőszobákban. A takarékszövetkezet elnöke Kalavé János fennállásuk leg­eredményesebb évéről beszél. Egészen egyszerűen arról van szó: van pénz befektetésre és gyűjtésre egyformán. Ponto­sabban: a takarékszövetkezet­nek a közös gazdasággal kö­tött szerződése meggyorsította a pénz forgását, nőtt á vállal­kozói kedv. A világ mostanában gyorsan változik, mintha egy bezárt szobában ablakot nyitnánk. (Persze az ablakok árra valók, hogy azokat ki-kinyissük). Hi­tem szerint mondom, hogy 1945 tavaszának megszerzett földjei megmaradhatnak az idősebbek emlékének. Fontos emléknek, hiszen ebből való az, ahogyan ma élünk. A Nagyecsed határában égő tő­zeg lidércfényei mögött a szor­galmas emberek gazdasága érik. Az újságíró dolga az is, hogy megnézzen egy üzemet, meg­hallgasson egy beszámolót, örüljön az eredményeknek, s töprengjen a törvényiszerű és a magunk csinálta gondok mi­att. Ünnep táján a töprengés egy kicsit kevesebb. De ha az a két asszony, az a díjat nyert bortermelő gazda, a szabad­idejében kórust vezető tanács­elnök szeret ott élni, ahol van, akkor valamit jól is csinál­tunk emberek. B. G. HAJNAL ANNA: Májusnak első napjain A kútkivára süt a nap, a cseppek gyöngyként hullanak, himbál a vödör láncain — májusnak első napjain. Az eltört köcsögön madár kék füvön körbe-körbe jár, új hajtást hajt a rozmaring májusnak első napjain. A kút vízében ül a nap, hüsöl a rozmaring alatt, „ fényt ír a kút vén falain — májusnak első napjain. S te költő, mit írsz? mi a rím? s hajnal égő karmazsin — zászló az egek ormain, májusnak első napjain! Azt írom: éljen! él a nép! piros zászlókkal táncra lép a szabadság új sáncain májusnak első napjain.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents