Kelet-Magyarország, 1987. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
1987. május 1. jelen van a világ népsége, fájdalma Almásy Pál fotóin NYALÖKA HATÁRRENDÖR (Kína) Sajtófotói és művészképei ’yaránt bejárták a világot, sakúgy, mint ő maga, aki ilágkörüli utazásokat tett- ‘sz — felkérésre és hivatásól —, az UNESCO, az NSZ, a WHO megbízásából észít riportképeket. A Sza- arában, Távol-Keleten, az gyesült Államokban, a Szov- ttunióban, az iráni császáriban, Afrikában, Észak- urópában, a csendes-óceáni '.igeieken. Paul Almásy, azaz Almásy ál budapesti kiállításának ezt a címet adta: Bejárán a világot. Képein valóan jelen van szinte az egész ilág. Saját megjegyzése szent: „munkásságom végső ;szegzésben korunk átfogó épét adja”. A sajtófotó és a fotómű- ász Almásy személyében ■.erencsésen ötvöződik. A vi- got objektívjével igazán ajektíven adja vissza, de am hiányzik képeiből az jztétika sem. A nyolcvanegyedik évében író mester Budapestről inait, s külföldi tanulmányok ;án 1938-ban telepedett le ranciaországban. Innen inait, mint sajtófotós, a hábo- i utáni Európa országaiba - helyzetfelmérésre. Járt az idokínai fronton, tanulmányozta Dél-Afrikában a faji oblémákat. Létrehozta To- j fotóarchívumát. S annyi ivoli célpont után 1970—71- :>n fotótanulmányúton járt Magyarországon és a környe- í országokban. Kapcsolata hazájával nem .akadt meg. Almásy Pál, a radhatatlan fotós szívesen itatja az ifjabb nemzedé- ít. Tanít Budapesten a Bánt György Újságíró Iskolán a Nemzetközi Újságíró ervezet Iskolájában. Nagyerű kézikönyvet szerkeszti Képírás, sajtófotó címmel oktatási célokra. 1980- ban megszervezte magyar fotósok franciaországi kiállítását. Paul Almásyt kiállítása megnyitásán a Magyar Nép- köztársaság Csillagrendjével tüntették ki művészi munkásságáért. E gy írószövetségi vitában hangzott el, hogy ég az Ecsedi láp. Nem feltétlenül jóindulatú értelmezése volt ez a nagyecsedi itőziegtűz- nekT Mostanában többször is jártam Nagyecseden a lápi földön és a valóságot (lehet, hogy optimista vagyok?) akartam üstökön ragadni. Galsai Géza, a helyi termelőszövetkezet főkönyvelője valamikor maga is itt gyerekes- kedett: — Azt a bizonyos vitát nem tudom, de valóban most is ég a láp. A kánt lehet száz hektárban s úgy is számolni, hogy mennyi az elpusztult tőzegva- gyon. Tény, hogy több tízmillió köbméterben fogalmazható meg a vízmennyiség, amivel oltani lehetne... Tudok olyan országokat, ahová az égő lápot látni turisták özönét vinnék. Ahol ez gazdasági hasznot hozó vállalkozás lenne. Persze közeli szállásokkal, meg jónéhány szolgáltatással. Ég a láp, ahogyan lecsapolása óta többször is égett. Nincs benne haszon, nincs benne kár. Gazdálkod- hatatlan tartománya ez a világnak, amit tudomásul kell venni. Egyszer majd talán elérünk odáig, hogy egy ilyesféle dologból hasznot húzni is tudjunk. Az írók vitájához még csak annyit: sem a falu, sem a lakói nem süllyednek el ebben a pernyében. Járom Nagyecsedet. Valamiképp mindig ott válik el, hogy mennyit érünk, ahogyan a tegnapból megcsináltuk a mát és amiképpen ebből lehet a r------------------------------------------------------------------> T ette a vakszerencse jókedvében, de az igazság, hogy májusban még sohasem voltam beteg. Lassan negyedszázados újságírói munkám során írtam legalább 25 ünnepi cikket, riportot, jegyzetet, publicisztikát. Volt benne rossz, de akadt benne jobb is. Most április végén előszedtem a régi írásokat. Volt, van időm. Beteg vagyok. A fehérvérsejtek száma nagy, lázam is van még, a tüdőgyulladással az én koromban már nincs mit perlekedni. Azt elviselni kell. Olvashatok hát. Minden régi saját írást, mindent, ami nem az enyém, de amire a napi újságírás nem hagyott időit. Regény, novella, vers, szakmai betegségként néhány határozat, állásfoglalás, amiket még egyszer érdemes átböngészni. Kifejezetten jó dolgom van. Lassan és ráadásul a kedvem szerint olvashatok, de ez a szenvedély is olyan, mint a szerelem: ha sok, akkor abba is belefárad az ember. Fekszem hát hanyatt, és készülök újságírói életem első május elsejéjére, amikor nem kell írnom. Különös? Nem hiszem, hogy az lenne. Ebben a kicsi országban bizony nagyítóval lehetne I keresni azokat az embereket, akik a munkáról egyértelműen azt mondják, hogy az mindig jó; hogy az mindig felemelő. Pedig nagyszerű valamit jól befejezni, esetleg valamire visszanézni, ami az enyém is, mert dolgoztam érte. Egy, az építkezéseken segédmunkásként dolgozó ismerősöm, riportalanyom mondta egyszer, hogy csak egy utcát járjak vele végig Mátészalkán, és megmutatja azokat a házakat, amiket ő épített, amiket a fiának is megmutatott. Csoda a munka, hatalom a miatta érzett öröm, de hát az én emberem káromkodott, amikor a mai- teres ládát cipelte, amikor a művezetővel, vagy a brigád- vezetővel összeveszett, amikor méltatlanul kevésnek érezte a jutalmat, vagy a fizetési borítékból hiányzott az, amiért nem ő volt a hibás. Az anyaghiány, az állásidő, és ki tudja, hogy még mennyi minden. Nem dolgozom tehát. Enyém lehetne minden öröm, a szerkesztőségi vitáik elmaradása, a kötelező leadások, a „nemszeretem” munkák kényszerének hiánya, enyém lehetne a nyugalom, hogy most, egy ideig nem tartozom senkinek semmivel. A műszerek pontosak, kimutatják a fehérvérsejteket, regisztrálják a gyulladást. Honnan hát akkor bennem a nyugtalanság? Mi tud hiányozni, amikor az embernek minden van, még a nyugalom szabadsága is? Fekszem hanyatt, magas párnákba süppedve, mert másképpen fájdalmasabb az ágy. Reggel reggelit, délelőtt tízórait, délben ebédet, délután uzsonnát, este vacsorát kapok. Mi bajom lehetne? Naponta hazahozzák az újságokat, egy mozdulattal kinyithatom a rádiót, vagy éppen a televíziót, becsempészhetem magamhoz az egész világot. Nem maradok le semmiről, ami igazán fontos, és nem kérhetik számon mások a nékik fontos dolgokat. A táppénz rendben érkezik és ha szegényebb is vagyok mint a dolgos köznapokon, annyival nem, hogy azt a család érezze meg. Tömérdek időm van. Kicsivel több is, mint ameny- nyit jól eltölteni lehet, de most végre hosszasabban beszélgethetek a fiaimmal az iskoláról, a sportról. Kiskamaszok, így hát ha jó jókedvünk van, még a lányokról is. Mi bajom is lehetne? Mindazért, amit kapok, már régen, évtizedeken át megdolgoztam, nemcsak írással, kétkezi munkával is. Nem érezhetem tehát, hogy nyűg, teher vagyok a társadalom, vagy éppen a család nyakán. Nem érhet szemrehányás. De akkor miből való ez a nyugtalanság? Időm van bőven. A szekrényemből előkerülnek az évek óta ömlesztve tárolt niport- jegyzeték. Nyúlfarknyi cédulák egy-egy beszélgetésről, emlékeztetők, megírt és meg- íratlan mondatok. Mi bánthatta azt a nyugdíjast, aki a nyugdíjaztatása előtt (mint a kiskatona azon bizonyos centiméteren) a napokat is számolta végül, de a megérdemelt pihenés harmadik hónapjában már gyárakban kilincselt, és azóta is dolgozik, igaz, csak naponta négy órát. Miért nem nyugszik az anyagilag nagyon jól álló, hetvenévesnél idősebb kisiparosam? Miért megy el — mert tudom, hogy nem a pénzért — vállalati jogásznak a nyugdíjas ügyvéd, tanácsadónak a volt igazgató, a volt szakember? Ismerek szép belvárosi otthonban, külön szobában, de a családdal együttélő öregasszonyt, aki akkor lett boldog, amikor a háztartásba egy tenyérnyi kert került. Nem kellene, talán nem is szabadna, de ott dolgozik egész nap és boldogabb, mint bármiféle medicinától lehetne. Már-már hajlamos vágyóik leírni, hogy az emberben a nyugtalanság, a teremteni vágyás az örök. „Szia írógép, dolgozom! — volt egy régebbi május elsejére szánt írásom mottója. Azt akarta elmondani, hogy írni jó, hogy az ünnep nem azért más, mint a többi hétköznap, mert nem dolgozunk, hanem azért, hogy dolgozni néha nagyon jó. Gondos és óvatos szerkesztőm a „Sziá”-t kihúzta. (Másutt megjelent ez az írás az eredeti formájában is.) Mi lett volna, ha egyetlen rossz társadalmi beidegzett- ség, egyetlen munkahelyi ütközés miatt a munkámra haragudtam vólna meg? Mi lett volna azzal az építőipari segédmunkással, ha egy rosszkedvű, emberekhez nem értő művezetője rniaitt a munkáját utálná és nem dicsekedne a felépült háziakkal a fiának is? Fekszem hanyatt, mert most ez a dolgom. Végzem, ahogyan az orvos előírta. Mi lenne, ha nem hinnénk egymásnak? Mi lenne abból a világból, ahol mar a kérdést is megkérdőjelezik? Mi lenne egy olyan Viliágból, ahol a munka csak a munka ünnepén szent? Egy olyan világból, ahol ennek az örömnek — ami nekem most annyira hiányzik — egyetlen napja jutna az évből? Mi a bajom? A munka most naponta hiányzik és ez a hiány az elmondhatatlanul igazi ünnep. Egész egyszerűen függetlenül a 'társadalmi beidegzettségtől, a munka, vagy talán szolgálat az, ami nehéz perceiben is ébren tartja az embert. Ébren tartja és nyugodni se engedi. Fekszem hanyatt. Kedves vendégem van, a miég nem is óvodás unokám. Nyűgös, mert beteg volt, de kedves, mert az enyém. Kínálok neki játékokat, kész autót, hajót, vadászpuskát... Egyik se feefll neki igazán. Nem érdekli, unja. Mit tehet ilyenkor az ember? Kinyitja a szerszámos szekrényt. 0 meg nefciáll és dolgozik majd másfél órán át. Én fékszem, ő viszont fenékig kipakolta azt a szekrényit. BARTHA GÁBOR Májusi jegyzetek Lápi tüzek fényei holnap. Mátészalkai lakást kínálnak nagyecsediért. A kétgyerekes fiatalasszony, Néme- di Gyuláné magyarázza: — Ecseden lenni jó. A ME- DICOR-ban dolgozom, két műszakban. Most már egyedül nevelem a két gyerekemet, de itt akarok maradni... A számok nem mondanak semmit, de a tanácsnál tucatjával vannak építési kérelmek és egy kis túlzással csak a legutóbbi öt évben is utcasorok épültek. Nem vagyok barátja sem a sátortetős, sem a kétszintes házaknak, azok minden gazdaságtalan hibáját tudom. De ha eszembe jut az 1945-ös Dunaszerdahely, ahová húsvét hétfőjén érkeztek a szovjet katonák, akkor eszembe kell jutni annak is, bogy mégoly rosszul tervezett falusi házainkban is döntő módon változott meg valami. Életformává lett a valamikor állattenyésztéséről és verekedéseiről híres faluban a fürdőszoba, a kétszobányi fény, a belakott lakás, meg az utcára könyöklő, a szegénységet mutató ten- gerigórék történelmi párbeszéde. Szűcs Lajosné is két gyermeket szült. És bár csak egy holdon gazdálkodik, azon kívül bedolgozó, az ő talpa alatt sem ég a föld. Ahogy a gyerekei is felnőnek ugyanott... Nem arról van szó, hogy kiragadott példákkal próbáljam igazolni ennek a világnak az igazságait. Lehet, hogy tíz-ti- zenkét órát dolgozunk érte, de este leülhetünk a televízió elé, a műsor után meleg vízzel zuhanyzunk. Millió és millió ember teszi ugyanezt Nagyecseden és másutt. Durván tízmillióan. Úgy élünk, ahogy be tudjuk magunknak rendezni ezt a világot. Sok munkával, gonddal, törődéssel, mert hiszen ennek a nagyközségnek is voltak és vannak gondjai. (Született erről újságcikk, meg jegyzőkönyv elég.) De az is biztos, hogy amikor a kertbarátok gyűlésén jártam, díjnyertes borokkal, márkás nedűkkel dicsekedtek egymásnak a gazdák. És soha annyi kisgépet, fóliát, kerti magot nem árult a helyi bolt, mint éppen idén, tegyük hozzá kemény földbe, egy aszályos év után. Nincs pontos adatom arról, hogy e pillanatban hány helyen építkeznek, de arról van, hogy Mészáros Gábor tsz- elnök az aszály ellenére is több mint 14 millió forintos nyereségről 'adhatott számot a közgyűlésnek. Véletlenek nincsenek. Nagyecseden él, épít, gazdálkodik. Elvesztett ugyan egy gimnáziumot, amiért kár volt. Ám tudott ipart teremteni, amivel viszont kevesebb az ingázó és több az ott letelepedő. Amikor erről beszélgettünk, szóbajött: hosszú ideig vergődött itt a közös gazdaság. Aztán — odakerülvén egy lelkes gárda — egyszerűen életnormává lett az új. Ugyanúgy, mint a fürdőszobákban. A takarékszövetkezet elnöke Kalavé János fennállásuk legeredményesebb évéről beszél. Egészen egyszerűen arról van szó: van pénz befektetésre és gyűjtésre egyformán. Pontosabban: a takarékszövetkezetnek a közös gazdasággal kötött szerződése meggyorsította a pénz forgását, nőtt á vállalkozói kedv. A világ mostanában gyorsan változik, mintha egy bezárt szobában ablakot nyitnánk. (Persze az ablakok árra valók, hogy azokat ki-kinyissük). Hitem szerint mondom, hogy 1945 tavaszának megszerzett földjei megmaradhatnak az idősebbek emlékének. Fontos emléknek, hiszen ebből való az, ahogyan ma élünk. A Nagyecsed határában égő tőzeg lidércfényei mögött a szorgalmas emberek gazdasága érik. Az újságíró dolga az is, hogy megnézzen egy üzemet, meghallgasson egy beszámolót, örüljön az eredményeknek, s töprengjen a törvényiszerű és a magunk csinálta gondok miatt. Ünnep táján a töprengés egy kicsit kevesebb. De ha az a két asszony, az a díjat nyert bortermelő gazda, a szabadidejében kórust vezető tanácselnök szeret ott élni, ahol van, akkor valamit jól is csináltunk emberek. B. G. HAJNAL ANNA: Májusnak első napjain A kútkivára süt a nap, a cseppek gyöngyként hullanak, himbál a vödör láncain — májusnak első napjain. Az eltört köcsögön madár kék füvön körbe-körbe jár, új hajtást hajt a rozmaring májusnak első napjain. A kút vízében ül a nap, hüsöl a rozmaring alatt, „ fényt ír a kút vén falain — májusnak első napjain. S te költő, mit írsz? mi a rím? s hajnal égő karmazsin — zászló az egek ormain, májusnak első napjain! Azt írom: éljen! él a nép! piros zászlókkal táncra lép a szabadság új sáncain májusnak első napjain.