Kelet-Magyarország, 1987. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-30 / 126. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET w aívsaguuii jvw« A világban a leg- t ermészeteseb b, hogy mindig történik valami. Velünk vagy általunk, ‘körülöttünk és bennünk. A történések szabják meg. (mert hiszen így természetes), azt, ahogyan látjuk a világot. Tegnapot, mát, holnapot. Sikert, balsikert, bánatot. Itt körülöttem mindenki nagyjából egyforma ruhában van. A pizsama, a köpeny színe és csíkja lehet más és más, a papucsok sem egyformák, de konfekcióáru mind. Aki pizsamát csináltat magának, az rangos klinikán fekszik. Külön szobáiban. Itt a négy-nyoic- ágyas kórtermekben minden korábbi fontosság, rangsor, érték átrendeződik. Nem általunk, vélünk történik minden. Látom az olvasót, ahogyan legyint. Megint kórház, megint egészségügy, orvos, nővér, ellátás .. Szerencsém van, mert most dicsérnem lehetne a velünk foglalkozókat, da nem ez a témám, hanem csak egyszerűen az életből betegség miatt kirekesztett, az oda már olykor vissza se térő ember. Mit ér álkultúránk? Nem a tanultság fókára vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy mekkora darab van bennünk a világból?'Milyen a tűréskultúránk, mit és mennyit érnek az emlékeink, ha a használhatatlan időnk ránkszabadítja a tegnapokat? Mi az a fontos, amit őrzünk magunknak, milyen a’ világ körülöttünk és bennünk így kívülreked- ten ? öregember fekszik a szomszéd ágyon. G. bácsi. Fél oldala megbénult. Időnként egy-egy nővér beugrik hozzá, beszélni tanítják. — Tetszik kérni valamit? Mondani tessék, mon-. dani... — Hát, hát... — Ugye ruhát? A ruhát? Még a héten haza tetszik menni ... Na próbáljuk csak. Ru-hát... — Hát... Na .. . Csupa ragyogás a fél arc, amit látok, ami mozdul. Csupa öröm, mert mindent ért, mert megtanult kimondani egy szótagot, mert értik. Jóval túl a hetvenen, bénán, törötten csodálatos ez ■a hazakészülődés. És másnap már ment az „U" betű és megpróbált az ép kezébe adott szíj segítségével magától felülni. Mi tartja életben az embert? Az egészségesen élt háromnegyed évszázadba belefért Percnyiek birtokán a cselédsors, bele a háború, a fogság, a család ezernyi gondja, beszolgáltatás. és téeszszerve- zés, heti ingázás ... Mindezt már a naponta, külön engedéllyel bejáró feleségétől tudom. iNem beszélgetnek, nem is llehet, csak az öregasszony áll az ágy végénél, és meséli.azt, amiről a másik hallani szeretne. Sok lesz a szilva. Rendben a kert, írtak a gyerekek, és eltört egy régi csupor. Válasz rá a hát... a na ... és az új felcsipegetett szótag: „U” ... A szoba másik sarkában eg.y fiatal férfi fekszik. Ejtőernyős volt, szemre csupa egészség. Infarktus. Tsz- traktoros. Húszhónapos kislánya várja otthon. Este, ha leoltják a villanyt talán nekünk, talán magának elmondja, hogy mit kellene tenni otthon. Néhány nap és hazamehet. Ö az, aki az öregember minden mozdulatát érti. ÉS mert felkelnie is szabad már, időnként elsétál az öreg ágyáig, az mosolyogni próbál, ez biztat. — Hozzák a ruhát. — Hát... Na ... Néhán.yan, akik később jöttünk, még jobban benne élünk a valóságos hétköznapokban. Mi tagadás? Irigyeljük őket... Eltelik két-három nap. Az irigység tompul. Ki-ki ebben a fehér világban keresi a rangját. Aki az első napon még mindenkit mozgósított, mondván, hogy neki nagyon fontos hivatalos ügyben azonnal telefonálnia kell, most csendesen fekszik az ágyán, mert kénytelen tudomásul venni, hogy itt egy szirénázva érkező mentőautó többet jelent minden hivatalos rangnál és ügynél... Ö maga niem súlyos beteg, és itt a betegségek súlya maga a rangsor. Bármilyen félelmetes, aki a második infarktusából lábadozik, tudván, hogy a harmadik már az utolsó lehet, méltósággal hordja ezt a bizarr rangot. A régi beteg, aki a gumicsőnyeléstől kezdve mindent végigpróbált, tekintélyesebb a mindenképpen telefonálni akarónál. A barátságok is mások, a szimpátiák is mások, mint a kinti világban. Innen alulnézetből nem nagyon számít, hogy ki micsoda vagy éppen.kicsoda odakinn. Egyformán öltözünk, vetkőzünk, naponta ötször, tízszer, egyformán a többiek előtt mondjuk el a vizitkor, a jó vagy a rossz éjszakát. Kétféle, !két műfajú pőreség ez. amit egyenruhaként viselünk. És mégis. Nemcsak a betegségek súlyossága szab rangsort az emberek között. P-ről, aki a maga megszokottabb világában hallgatag, csendes, jó természetű ember, különösebb hibák és különösebb értékek nélkül, itt napok alatt kiderül, hogy egy nagyszerű ember ... Három napja van bent, amikor már megkérdezi a nővérektől, hogy mit segíthet, percek alatt megszervezi, hogy kerüljön papír, boríték, bélyeg a haza üzenni akaróknak. Négy nap múlva mindenkit ismer. Később kint a lépcsőház- fordulóban, ahova beszélgetni néha összegyűlünk, elmondja, hogy így volt ez a hadifogolytáborban is. — Ott is belőlem ‘lett a mindenes. Nem azt mondom én, hogy nem fáj a gyomrom, de aki megadja magát, az csak betegebb . .. Itt fékszik a sok tehetetlen, hát ki szóljon, ha valaki ágy tálat akar? Miska ‘bácsit sokan szeretik. Volt egy rádiója, azt körbevitte a mozdulni sem tudók között. Ugyanakkor akad beteg nem is egy, aki, amikor éppen meccset közvetítették, gondosan ügyelt rá, hogy az ő készülékéből senki egy szót se halljon . .. Egyikük a harmadik napon rájött, hogy ez nem jól van így, és kínálta a szobának a magnetofon szalagokat, de mi Miska ibácsi köré gyűltünk . .. Abban a bizonyos lépcsőfordulóban. Tudjuk: kisiklott egy vonat, lezuhant egy utasszállító repülőgép. Lőnek irakiak, az irániak, az izraeliék ... Tárgyalnak a békéről, itthon elemzik a gazdasági gondokat, készül, készülgét az adó- és a nyugdíjtörvény. Minden ugyanúgy történik, mint tegnap vagy tegnapelőtt velünk, de olyan a máskor megszokott, mint a háttérrádiózás. Egy-egy hírre felkapjuk a fejünket, dé el is felejtjük. Egyedül az időjárás a fontos^ az állandó folyosói téma. nem is az otthoni kert vagy föld. hanem az éjszakák miatt. A „régiék" tudjókf hogy egy-egv időjárási front iszonyúvá teszi a máskor is kínos éjszakát. Jönnék az új betegek, jönnek a kapu előtt szirénát kikapcsoló mentők. A kórházi folyosó olyan, 'mint a megbolygatott kaptár. Nem megyünk ki a szobánkból, de akik már megjárták az intenzív osztályt, a nővérek futó, vagy lassuló lépéseiből tudják, mi történhet bent. Hajnalban aztán már mindenki pontosan tud mindent. Meghalt vagy megélt az. akit hoztak és ez fontosabb, mint az. hogy mi történik Angolában. A halál közelsége, sok betegnek közvetlen lehetőség, furcsa módon megnyugtat. Az éjszakás nővérek próbálnak olyanok lenni, mint máskor, de a lehetetlent tőlük se lehet elvárni. Valóban nem érdekel minket az a repülőgép és az a rakéta. A mi világunk ez. Eny- nyi. A délelőtt már olyan, mint mindig. Ideje van a lázmérésnek, a gyógyszer- adagoknak. a vérvételeknek, a vizitnek. Aztán találgathatjuk. hogy mi lesz az ebéd, és nincs más dolgunk, mint várni a semmit. A szerencsések — hat a reggeli injekció, a gyógyszer — alszanak. A többiek közöt telkezdődik a mindig egyforma beszélgetés. A kereskedő, a földműves, a tanár, a traktoros, a nyugdíjas bérelszámoló, a gyerekes, a család tálán egyformán mesél. Nem a tegnapról, hanem a nagyon messzi tegnapelőttről,' csodálatos gyerekkorokról. Nem a többieknek, ez csak öncsalás, hanem önmagának, de a többiek, amíg a sorukra, a maguk meséjére várnak, hallgatják figyelmesen. Ez a messzi tegnapelőtt csodálatosan gazdag, olyan, akár egy sokszínű szőttes. Az ember csak ember. Van, akinek az a szép. hogy gyerekkorában, amikor a csordát hajtották haza. por és tejszaga volt az utcának ... Az apa elővette hegedűjét. és ha vendég is akadt, akkor sűrű alkonyaiig lehetett játszani a kertben. Másnak az, hogy agyonkövezték a szomszéd macskáját, a harmadiknak a kora legénykor verekedései. Mások voltunk, mások- •ká lettünk, de mint az alföldi finom por ködén át a fáradt akácok, megszépül a táj, hajdani lábunk nyoma. Ebédre „hazakerülnek" azok is, akiket valamilyen vizsgálatra más osztályokra küldtek. Tele vannak mindazzal, amit a rövid séta közben láttak. Ezt elmondják, a szép nőt éppen úgy. mint a tele SZTK-folyosót, az ott talált ismerősöket. A lábon járók kifürkészik, hogy mi lesz az ebéd, és ezt olyan alaposan beszéljük meg, mint mondjuk odakint a munkahelyi gondokat. Az ebéd különben lehet jó és lehet rossz, de olyan nem, hogy ne szidnánk. Egymásra licitálva marad mindenki éhes, még akkor is, ha a felét se ette meg. Ez is olyan, mint valami szertartás. Szentségtörés lenne dicsérni bármit, nem is véletlen hasonlat, hogy a munkahelyi gondokat írtam példának. Kétszeresen jó a példa, mert alig viszik el a tányérokat, a legtöbben előveszik az „otthonit’',- a hazulról kapott sült és rántott szeleteket, a süteményeket. Az is, akiknek szabad, az is, akinek diéta tiltja. Akár a rossz gyerekek. Kóstoljuk, kóstolgatjuk az otthonit, vagy talán inkább az otthont. A délután már nem tartogat meglepetéseket, mindenki tudja, hogy hánykor jön a nővérke a fecskendővel, mikor adják a lázmérőt. Komótos kényelemmel megbeszéljük, kinek mennyi volt a vérnyomása. Kit dicsértek az EKG után, és mindenki tervezgeti, hogy mikor mehet majd haza. A „klub" megtelik az örök nyugtalanokkal, a kórtermek alszanak. Ágyszomszédom álmában beszélni szokott. Veszekszik, mert kirángatott hetvenkét almaiét, és megy- gyet akart a helyére tenni, de hát ahhoz ő is kellene. Az ejtőernyős talán a húszhónapos lányával játszik álmában éppen, mert mosolyog. A tanár csendesen horkol, ő a legegészségesebb. lehet, hogy másnap hazamegy, pihen hát. mielőtt a kertjében újra dolgozni kezdhet. A fájdalom is elaludni látszik ilyenkor, mintha a sok munkája elfárasztotta volna. Lesz dolga még este és éjszaka. Hetente három alkalommal van látogatási nap. Előtte pihenni kell. Orvos ismerősöm mondja, nővérek erősítik meg. A látogatások után szinte valamennyi beteg hőmérséklete emelkedik, romlanak a vérnyomásértékek, többször van szükség nyugtátokra. Nem véletlen, hogy a betegségkultúra egyik tartománya az, ahogyan a másik, a hozzánk tartozó beteget félteni, ápolni, valamiképpen hasznosan szeretni tudjuk. Elismerem, hogy egy kórházi nap leírása közben talán a valóságosnál is idillibbé rajzoltam a kórházi hétköznapot. Nem mond ez ellent,annak, hogy együttlét ide, együttlét oda, a fájdalom, a félelem mindenkit bánt, mindenkit kínoz. Más dolog, hogy csak példaként írom ezt, egy négyágyas szobában látogatási időben egyszerre huszonheten voltunk. Körülállták, -ülték az ágyakat, mit se törődve azzal, hogy a szomszéd ágyon fekvő esetleg éppen pisilni akar. Még egy mondat erről, a négyágyas szobáról. Egy beteghez kettő, egy beteghez egy látogató se jött. A másik kettőre tizenegy-tizenegy vendég jutott. Ültek a szomszéd ágyán is, volt aki a falhoz támaszkodva unalmában a Ludas Matyit olvasta, volt aki egy ismerősről beszélt, mert annak már levágták a lábát... Volt aki pálinkát akart csempészni, de olyan is, aki a köszönésen kívül meg se szólalt. A beteg, aki délelőtt ábrándozva beszélt a gyerekkoráról, délután, illetve este a teljesen vétlen nővérrel veszekedett. Tudok olyat, akinek azt mesélték el, hogy a koca megellett, de agyon nyomott hét malacot. Hosszasan, élvezettel mesélték egy ismerős súlyos balesetét, aztán, mert már jól kiszórakozták magukat, elégedetten hazamentek. Jön a család, jön az ismerős, a rokon, a szomszéd, a hivatalban ellensége^ munkatárs, hoznak öt-hatéves, de még karonülő négyhónapos gyereket is, és cseppet sem törődve azzal, hogy az infarktus után lábadozó mire gondolhat, egy- másközt elmondják, hogy szerették volna, ha a kicsi látja még a nagyapát... Elnézést kérek mindenkitől, akinek kórházban fekvő ismerőse van, de ha elvárjuk az orvostól, a nővértől, a gyógykezelésen túl, a tapintatos segítőkészséget, akkor legalább — ez valóban kultúra kérdése — a kedves ismerősnek, rokonnak és barátnak is illene felkészülni egy ilyen látogatásra. Érthetetlen, hogy a beteg, amikor embergyűrű áll körülötte és esetleg csak a feleségének mondana valamit, miért érzi magányosnak, kiszolgáltatottnak magát? Mert annak érzi, és bármennyire várt rájuk, alig várja, hogy újra amegszokott csend legyen körülötte. Nem a szószaporítás kedvéért: a gyógyító csendre van szüksége minden betegnek ... Nem tudom, kinek tűnt fel. kinek nem, de úgy érezhető, mintha ebből az egész írásból kimaradna az egészséges világ. A közeli emlék, a munkahely és minden más, ami gyógyultan fontos lesz újra. Jó lenne hinni, hogy az állampolgár úgy, ahogy azt valamikor any- nyiszor írtuk, élete utolsó pillanataiban is a társadalomért aggódik vagy lelkesedik, hogy az emberiség közös kérdései izgatják, vagy nyugtalanítják. Mindez a nyugtalanság legfeljebb a házikert, vagy a jó szágtartás szintjéig igaz. A harminc férfi közül, akikkel együtt feküdtem, ketten voltunk, akik újságot hozattak, és még vagy négyen, akik elkérték azt... Nem feltétlenül olvasni, de tudni, hogy Ópályi, Nagydobos vagy Nagyecsed nyert-e a vasárnapi futballmeccsen, esetleg belenézni a bűnügyi rovatokba ... Felvetődik a kérdés: vajon csak most nem fontos a világ, vagy a fontosságát egymásnak ha- zudjuk odakint... Számokban: a jelenlegi munkahelyéről önmaguktól csak ketten beszéltek. Rákérdezésre is legfeljebb tőmondat a válasz. A lelkesedés és a politikai érdeklődés kimerül abban, hogy a főnökök „szarok’", hogy az élet napról napra nehezebb, hogy a vezetés „hülye”, esetleg az is, hogy ők tudnák, “hogy mit kellene tenni... Természetes persze, hogy ez különféle szinten történik. Nem hiszem, hogy hízelgő lenne, de legértelmesebben és leghosszasabban írhatom, hogy legtöbbször is egy félkarú cigányemberrel beszélgettem. Vele még gyermeknevelésről is. A pedagógus szerint viszont a szülők nem értenek a neveléshez, nem merek általánosítani, és szeretném hinni, hogy nem is tehetem, de a gyerekek agresszívek és hülyék, a pedagógus legfeljebb mártír, mert nem bír azokkal a „rohadék pulyák- kal!” írtam fentebb, hogy a munkahelyről nem esik sok szó. Esténként viszont, mert az unalmat agyon kell ütni, valamiképpen hosszú történeteket hallgathatok végig lopott cementről, feketefuvarokról, trükkökről, .amikkel, ha ügyes- az ember, boldogulni lehet... Mi ez, ha nem a társadalom ellen élés, egyféle társadalmi betegségre utaló szimptómá- ja ...? Tudom jól, hogy ezekben a történetekben sok a nem igaz és sok a túlzás. De azt is, hogy ha e túlzásokban vetélkedünk, ha úgy akarunk nagyszerűek lenni a másik ember szemében, hogy mi milyen ügyesek vagyunk, akkor ez egyféle alulnézet. Lehet, hogy a betegség közben derül ki, de aggasztó módon annak tűnik. A leltárhoz hozzátartozik: beszélgettünk nőkről, kívánásról, vagy éppen a kívánás helyett.. . No. persze, akkor is hazudtunk ... Még az is, aki tudja, hogy a harmadik infarktusát nem éli túl, az is, aki másnap talán már hazakészül. A mesék elvesznek, ottmaradnak a gyűrt pizsamákkal... A gyógyult hazamegy, dolgozik, és tisztes állampolgárként akár évtizedekig is elélhet... Most- 1987 kora nyara van. Valami szebb holnapot kellene megteremtenünk. «b.n Alulnézet 1987, május 30. Oskar Kokoschka: „Reménység”
