Kelet-Magyarország, 1987. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-23 / 120. szám
Kl^l HÉTVÉGI MELLÉKLET Hid Petőn és Ady között A kiátkozott költő — 160 éye született Vajda János Pesten látta meg a napvilágot 1827. május 27-én. Rövid vándorszínészi pálya — Petőfi nyomdokán, iskoláit is félbehagyva tért Thália ösvényére — és gazdatiszti tevékenység után választja a (talán még a vándorszínészetnél is több nyomorúságot fejére zúdító) közírói-költői hivatást. 1848 tavaszán már a márciusi ifjak vezetői között találjuk, s nemcsak a kávéházban, hanem — később — az alakuló honvédseregben is, amelyben hadnagyi rangig vitte. Ennek megtorlásaként sorozták be Világos után a császári seregbe, s csak 1853- tól lehet jelen újra az irodalomban. Ekkortájt írja (1857- ben) egyik leghíresebb, egyben legtragikusabb versét, A virrasztókat, amelyben a letiport szabadságeszmét tetszhalott-látomássá tömöríti, körérajzolva felemás jelenét, a siratókat és a konc új elosztására lesőket is (Ki legtöbbet örökölt, / Annak van a legjobb kedve; / Ott van a múlt elfeledve, / És eladva az a föld...) — ám utalva egyben a tetszhalálból mozdulás esélyeire. A 48-as eszmei örökség, főképp annak a polgári fejlődést sürgető vonulata mindvégig ható, eleven erő költészetében, egyik sarka a filozófiai jellegű dalok (Végtelenség, Sirámok, Nádas tavon) és a Gina-versek mellett lírája szemlélteti háromszögének (Luzitán dal, Credo, Jubilate, Lenni vagy nem lenni stb.). Ez hatja át röp- iratait is (önbírálat, Polgárosodás 1862), amelyekben olyan maró gúnnyal festi le a magyar nemességet: „cifra szűrünket úgy a fejünkre húzzuk, hogy az ember alig látszik — a magyartól” — hogy annak válasza nem is késik sokáig. Haladáspártisá- ga miatt osztrák-bérencség- gel gyanúsítva olyan mértékben rekesztik ki az irodalmi, újságírói kenyérkereset lehetőségeiből, hogy a költő az éhhalál küszöbére jut, s hazájából valósággal kiűzetve — Bécsben kényszerül hivatalt vállalni... ^_____________ _________________ Hazatérte után — bár eddig a nemzeti fejlődés érdekében sürgette a megegyezést az osztrákokkal — a kiegyezés konok ellenzője lesz, mert úgy véli, az kizárólag a nagybirtokos réteg érdekéből köttetett. Az előbb az osztrákoktól, később saját népétől kapott ütések megviselik Vajda erős idegzetét, alkatát is. 1866-tól, hazatértétől haláláig sértett, embergyűlölő, zárkózott ember, akit az ifjúság ugyan zászlóvivőjének tekint, ám akinek életét a napi megélhetésért végzett robotmunka és a gyötrődést okozó sikertelen szerelmek pokollá tesznek. Mégis az ő tragikus szerelmének köszönheti irodalmunk szerelmi költészetormainak egyik csúcsát, Vajda konfliktusos, drámai „kiátkozott’klelkének pedig —, amelyben dicsőségvágy és közösségi gondok vállalása jól megfért egymással — az első modern, többszólamú költői magatartást, versépítést. Szállásadója leánya iránt érzett szerelme ugyanis — Kratochwill Georgina utóbb hercegi kitartott, majd műlovarnő lett — egyidejűén tartalmazza a catullusi „gyűlölök és szeretek” érzés mindkét pólusát, a feszültség oldását, a megnyugvást soha el nem érve, hanem magát az összetett, ellentmondásos lelki tartalmat vetítve ki a világ dolgaira. (Húsz év múlva, Harminc év után.) Ez a lá- tomásos jelleg és a kifejezendő ambivalens, konfliktusos érzés eredményezi azt is, hogy — s nemcsak szerelmes verseiben — Vajda lírája előfutárává válik a szimbolizmusnak, hiszen széttöri a külső természeti struktúrát, csupán a számára fontos elemeit emeli ki — eszközként — lelki folyamatai megeleve- nítésére (A Montblanc; a könnytől csöpögő erdő; az üstökös; a tetszhalott-képzet), így azok már nem konkrét természeti tényékként, hanem gyakran és egyre inkább jelképként funkcionálnak. Nem véletlen, hogy Ady már az Üj versekben (1906) „szent elődöm, nagy röko- nom”-ként, „lelkemnek aty- ja”-ként említi a „nagyszerű vén"-1, a „Montblank-embert, akinek „csont-kezét” örökké a homlokán érzi, s akinek Gina-szerelmét az ő Léda- viaskodásaival egyenrangú- sítja. (Találkozás a Gina költőjével.) Vajda Jánost, aki 1897-ben — 90 éve — távozott kevés örömű életéből, gyakran emlegetik úgy, mint aki „híd Petőfi és Ady között”. Metaforaként bizonyosan találó, de Vajdára nézve nem a legszerencsésebb kifejezés. Fájdalmaktól, megcsalatá- soktól gyötört szuverén erejű magyar költő volt, aki makacsul sürgette a polgári fejlődést, aki eltöprengett néha a lét értelmén a „Montblanc- sivárságú” „magyar árvaság”- ban (Ady Endre fogalmai), s akinek szívéből — Komlós Aladár szép megfogalmazásával — „ ... újra meg újra hullt egy-egy vércsöpp, egy- egy új Gina-vers”. Jánosi Zoltán Húsz év múlva — Gina emlékkönyvébe Mint a Montblanc csúcsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem, többé nem ég: Nem bántja újabb szenvedély. Körültem csillagmiriád Versenyt kacérkodik, ragyog, Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok. De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül — Múlt ifjúság tündér taván Hattyúi képed fölmerül. És ekkor még szívem kigyúl, Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen ... Fődíj Paulius Normantasnak Rokon népek fotósa Kjí tudja, hol élnek a iivek, vepszék, vötök? Talán a zűrjén, cseremisz, votják név többet mond, iskolai emlékek derengenek. A finnekről persze tudjuk, talán mindannyii- an, hogy rokon nép. De azt már talán senki se tudja, hogy a lappok magukat száraiknak nevezik. Norman tas Paulius Nyíregyházán ölő litván fotóművész sokat tud róluk: járt közöttük. Valószínűleg az ő anyaga a legfrissebb és legteljesebb gyűjtemény a finnugor kisné- pekről. Március 27-én Nyírbátorban, a Báthory István Múzeumban mutatta be az eddigi legteljesebb formában. (Május 30-ig a kiállítás megtekinthető.) Tisztességes, férfias, emberi vállalkozás eredményét láthatja a néző. Ügy dokumentál, hogy mindig sorsokat ábrázol. Emberi sorsakat, népek sorsát. Szézráncú anyóka, hátán rénszarvasbordával útra induló öreg, vízen egyensúlyozó tutajra, sírok, esetlen, ütött-ko- pott tárgyak, gyerekek. Távoli, nagyon távoli világ, mégis torokszorító, átélhető dráma. Nonmantas Paulius tevékeny közreműködésiével ez év szeptemberében a Hazafias Népfront megyei bizottsága és Nyíregyháza város tanácsa Sóstón megrendezi a Finnugor Népek Művészeti Találkozóját. Képzőművészeket, írókat, költőket várnak első alkalommal, de tervezik a jövőben más műfajokkal való bővítését. Misszió ez a vállalkozás. Olyan feladat, amely városi, megyei, sőt országos figyelmet, intézményes támogatást érdemel. Három hetet töltenek el közösen a művészek. Az alkotómunka mellett egymás megismerése, emberi, művészi kapcsolatok kiépítése a cél. Publikációs lehetőségek és a legjobb műveket bemutató kiállítás ad számot a találkozó eredményeiről. A Magyar Fotográfia 1987 című országos kiállítás május 22-től látható a Műcsarnokban. A három fődíj közül a Művészeti Alap díját Norrnan- tas Paulius kapta a finnugor népekről készített sorozatáért. A díjkiosztáson nem vett részt a művész — liveket, vepszekét, voltokat fényképez valahol ... Orbán György Képünkön: Osztják család Aszá „Csak akkor mehet < nak, ha kiváló lesz. Egy nyi nem engedheti meg i nak, hogy akárcsak köz» rű legyen!” — emlékezeti sza Korányi András b gyász professzor 1985-be rányi Frigyesné Bónis Tt szavaira. Mosolyogtunk á szerűnek tűnő kijeién majd sorjázni kezdtük, kiválóság nevelkedett eb családi légkörben és a hosszan folytattuk. Az nem is mer más lenni, amit ütraValófcént kapót megjegyezte, hogy egy v nek elnézett Bónis Mai családban, 'kisebbik f Korányi Sándornak, mert ő volt a legtehatség talán, mert ő hasonlítót inkább a Bánisokra, csak a találgatás maradi Bennem pedig f elvei hogyan köthetett ez ; ember házasságot 186C Hogy miért? A kérő Ki Frigyes éppen száműze élt a saját szülővárosába gyona nem voílt, előbbr sát akadályozta a számi mégis feltétlen bizalom Á hogy elneveti magát, arcán felfénylik a derű, a lélek szépsége. Keret nélküli szemüvege mögül kíváncsian csillogó mélybarna szempár szegeződik rám. Rövid hajának sötétségét kiemeli a nyakára simuló dús, fehér csipkefodor. Ha haja hosszú lenne, azt hinném, hogy egy múlt századbeli szépasszonyt látok magam előtt, de Tóth Istvánná, Irénbe a Nyíregyházi Konzervgyár számítógép-központjának a vezetője korunkban él. Amikor a mindennapokból belép a munkahelyére, a XXI. századba, az elektronikus agyak sejtelmes, hatalmas jövőt ígérő világába kerül, a számítógépek színesen viliódzó képernyői közé. Honnan vette ez az asszony az erőt, hogy uralkodjék a félelmetes logikával, a pillanatnál is gyorsabban gondolkodó gépek fölött? Irányítsa ifjú, gyakran a sors ellen lázadó munkatársait, női-anyai ösztönével tapintatosan terelgesse őket az igazi út felé, amelynek vége még homályban rejtőzik előttük, csak a sajgó vágy van meg iránta? — gondolkodom el, miközben szépen berendezett, puha szőnyegekkel és báránybőrökkel borított lakásának kisebbik szobájában beszélgetünk. Bizony irigylem és csodálom ezt az asszonyt, pedig vállát nemcsak a család természet- szerű gondjai terhelik, hanem a rábízott osztály munkájától a gyár termelése, a fizetések, a nyereség vagy veszteség nagysága, siker és kudarc is függ, mert a számítógépközpont legfontosabb feladata, hogy a felső vezetés döntéselőkészítését segítsék, programjaikkal „megjósolják”, hogy mit érdemes és mit szükség- szerű gyártani...! Megküzdött sikerek Asszony a képernyőnél Tóth Istvánnét valóban sokan megirigyelhetnék, de a bizalmat, amellyel a gyár vezetése megtiszteli, a nevet, amelyet megszerzett magának, nem amolyan „isteni adományként” kapta, hosszú és keserves utat kellett hozzá megjárnia. Hogy a küszködésében belső optimizmusa, hiúsága (mely arra hajtotta, hogy több és jobb legyen, mint más), vagy a körülötte élők, a szegényebbek megértése, a szavakban meg nem fogalmazott emberség előtti alázata, az új és egyre újabb iránti kíváncsiság, a tudás megszerzésének sóvár akarása segítette lépésenként egyre előre a már korosodó házaspár későn született egyetlen gyermekét ...? . A fiatalok már innen, erről a pontról szeretnének elindulni, ahová Irénke eljutott. Szép lakás, kocsi, jól fizetett állás, kényelmes ülőgarnitúrával, zöld növényekkel teli iroda .. ■ — mind-mind olyan áldozat gyümölcse, végigkínlódott ifjú évek és a sok mindenről való lemondás boldog eredménye, aminek az érzését csak azok ismerhetik, akik az illanó ábrándok, az illúziókergetés helyett jövőjükért megküz — Nyíregyházától hán lométerre laktunk egy konyhás, kertes házban mondja emlékező mosoll Még alsó tagozatos v amikor édesapám nyi lett, és én nyaranként a hakertben segítettem, h( zel is pótoljunk vala nyugdíjhoz. A 6-os is egyedül, villamossal j akkor még tíz vagy hú lér volt a jegy — neveti gát. — Élénken él méi nem, hogy milyen büszl tam arra, hogy egyedü gyek ...! Csillogó szemmel folyt — Mindig kitűnő tanú tam, bár tanulni csak a hában tudtam ... — r rázza —, de nem zavw. édesanyámék mellettem gettek, vagy bc-betér szomszéd, ismerős. Ví mérnök szerettem volnc ni... — itt elfelhősödi kicsit az arca, sóhajtva ja —, édesanyámék a: nem tudtak volna tan fizetni a kollégium köl mert ilyen iskola csak cenben volt!
