Kelet-Magyarország, 1987. április (44. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
1987. április 25. Q esztergályos szakma iránt megcsappant az érdeklődés. Nem vonzó az olyan szakma, melyben percre, darabra lemérhető a teljesítmény. De maradjunk a pénznél! A pénz az oka, hogy sok itt képzett szakmunkás — ráadásul a legjobbak — elmennek erről a vidékről Budapestre, vagy más nagyvárosokba, mert ott ugyanazzal avagy történet Bagamériról, aki egyike a legjobbaknak, LSSmSmÍ6; ,, .. . i , i , i . '•Ili szatmári ember munkája, s aki után csitri lányok sóhaja szállt mint mondjuk a budapestié? FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK Fények és árnyak Istenem, de ódzkodtam világ életemben az iskolai ünnepségektől! Ha tehettem — miket fecsegek ki megboldogult diák önmagámról! —, elblicceltem őket. Pedig tudom — elemi, közép- és felsőiskolák polgáraként is tudtam —, hogy szükség van rájuk, mégis ... Kiemelt órabér Mindez csak azért jutott : eszembe, mert cirka másfél 1 hete újra egy iskolai ünnep- I ség élményében részeltetett a sors. Akarom mondani az i újságírói munkát osztó vélet- !' len — nekem jutott a feladat, hogy tudósítást írjak az i idei Szakma Kiváló Tanuló- • ja verseny megyei díjkiosztó i ünnepségéről. El is ballag - I tam annak rendje-módja } szerint az esemény színhe- i lyére, a nyíregyházi 107-es [ szakmunkásképző intézetbe j és végignéztem, hogyan ve- l szik át a jól megérdemelt elis- i méréseiket a jeleskedő szak- ! munkástanuló fiúk, lányok. ) Valami különös, ünnepségen i még soha nem tapasztalt jó f érzés töltött el, valahányszor } a megyei versenyen elért \ eredmény mellé hozzátette I az oklevelek kiosztója: f „... valamint az országos : verseny első helyezettje.” És ; ötször hangzott el ez a félmondat, ami nem csekélység, , különösen, ha hozzávesszük, hogy csupán húsz szakmá- , ban mérték össze mesterség- t béli tudásukat az ország szjakmunkásjelöltjei. Nem sorolom fel a legjobban szereplők nevét — már megírtam a szóban forgó tudósításban —, ám a legjobbról nem hallgathatok: Bagaméri Jánosnak hívják, a mátészalkai 138-as szakmunkásképző növendéke, ö nem csupán az. esztergályosok megyei és országos versenyének első helyezettje, de a szaktantárgyi versenyben a vasipari szakrajz megyei legjobbja, egyben országos hatodikja is. Kevés szavú, értelmes tekintetű fiú. Alig tudtam kihúzni belőle egy-ikét mondatot. — Az ISG mátészalkai gyáregységében fogok majd dolgozni, oda fogok bejárni Porcsalmáról, ahol lakom ... — nézett a jövőbe, ahogy terveiről kérdeztem. És szeretnék tovább tanulni..., legalábbis leérettségizni. Szakoktatója, Gellér Miklós mentette a helyzetet: — Huszonhat forintot fog kapni az ISG-ben, kiemelt órabért — egészítette ki tanítványát, majd arról váltottunk szót, hogyan készülnek fel a szakmunkástanulók a versenyre, hány ember mennyi munkája fekszik egy-egy látványos sikerben. Kiemelt órabér ... Szeget ütött fejemben a „kiemelt” jelző. No, nem azért, mert nem tartom jogosnak azt, hogy kiemelkedő tehetségek kiemelt díjazásban részesüljenek, hanem, mert felötlött bennem: Vajon mi a helyzet az átlaggal és az átlag alattiakkal? Mert — valljuk be! — sdkszor hajlamosak vagyunk a sikerek fényében elvakulni, és nem. látni a nagy egészet. Hadilábon az elmélettel De félre az okoskodással! A lényeg, hogy kíváncsi lettem, honnan jött ez az esztergályos tehetség? S a kíváncsiság nagy hatalmú úr — néhány nap elteltével már Mátészalkán, az iskola tanBagaméri János munka közben műhelyében folytattam a Gellér Miklóssal megkezdett beszélgetést. — Egy, kettő, három, négy, öt, hát.... — nézett végig a tizennégy esztergáló elsős kamaszon, válasz gyanánt arra a kérdésemre: hogyan szerepelnek az iskolában általában az ipari tanulók? — Tehát ennyien állnak most bukásra közülük. — Persze egyik sem a gyakorlati munkája miatt — tette hozzá mellénk lépve Sárközi Zoltán, a tanműhely vezetőhelyettese. Ügyes kezű gyerekek ezek, csak hát az elméleti tantárgyaikkal sokszor hadilábon állnak. Némelyiket itt kell megtanítani igazán olvasni, számolni. — No, nem azért, mert annyira buták — állt az elemi ismeretekben sem jeles- kedők pártjára a tanműhely vezetője, Pénzes Károly —, hanem, mert nincsenek meg a kellő alapjaik, hátrányos környezetből jöttek. A szálkái szakmunkásképző 1100 tanulójának szülei túlnyomó többségükben fizikai dolgozók, ezen belül is zömmel környékbeli községek termelőszövetkezeteinek tagjai. Ráadásul sok szakmát tanuló gyerekember már átesett kisebb-nagyobb családi megrázkódtatásokon, sokan élnek csonka családban. De mindezek a tényék aligha magyarázzák, hogy nyolc, általános iskolában töltött év után akadjanak olyanok, akiknek például nehézséget okoz az olvasás. Hogy mégis akadnak, ha végiggondoljuk, ez azt a következtetést sugallja, hogy az általános iskola — most a többiről ne beszéljünk — nem egy esetben a legelemibb szinten sem képes lényegesen ellene dolgozni a hátrányos családi környezet kedvezőtlen .hatásának. Persze nem csupán Szatmár falvaiban van ez igy, mégis egyszer érdékes lenne felmérni, hogy a tanári munka minősége hogyan idomul a kedvezőtlen feltételekhez ... Mindezek ellenére a szülők igyekeznek gyermekük „kezébe szakmát adni”. Von tehát becsülete a szakmunkásnak? — kínálja magát a kérdés. — Nem is annyira a szakmunkásnak van tekintélye — mondja Gellér Miklós —, hanem a megélhetési lehetőségnek, amihez hozzásegít. Mikor én 1970-ben elmentem tanulónak, a falumban csak három szakmunkás volt és azokra mindenki felnézett. Ma már nem sokra nézik az emberek, hogy valaki szakmunkás, bár a szaktudást tisztelik. És a pénz? Igen ám, de mennyire értékes a szaktudás? Mennyire motiválja a tanulókat a nagyobb ismeret megszerzésének igénye? Pénzes Károly véleményével kollégái is egyetértenek: — Egy ilyen, a Bagaméri- éhoz hasonló siker nagy erkölcsi tőkét jelent számunké na. Ilyenkor érezhető, hogy nagyobb szorgalommal, akarással dolgoznak a többiek. Hogy mennyire törekszenek nagyobb szaktudás megszerzésére? Míg első évben itt vannak az iskoláiban, addig egészségesen, lendülettel, később azonban az üzemekben nem egy kedvezőtlen hatás éri őket. Aztán ki-ki józan belátása és ereje szerint törekszik a jobbra. És a pénz? Ha szakmunkásokról, leendő szakmunkásokról van szó, aligha hallhatunk a pénzről. — A pályát választó általános iskolásoknál még nem játszik komoly szerepet a pénzszemllélet — vélekedik Gellér Miklós. Mégis jelen van, szülői ráhatás formájában. Nem véletlen, hogy az itt oktatott hat szakma közül a mechanikai műszerész és az autószerelő mostanság a legnépszerűbb, míg a nagy hagyományokkal rendelkező A kérdés jogos és eszembe jut róla egy máshol, másokkal folytatott beszélgetés: arról volt szó, hogy azért nem lehet ebbe a megyébe új, modern gyárakat telepíteni, mert nincsenek hozzájuk jól képzett munkások. Ügy látszik, az ördög ring- lispíljében ülünk: elmennek" a jó szakmunkások, mert rosszul fizetik őket, ugyanakkor nem kaphatunk olyan gyárakat, amelyekben megfizethetnék őket, mert nincs elég jó szakmunkás. A munka és a munkás rangja Hangosan is elmondott gondolataimra mindhárom beszélgetőpartneremnek volt szava: — Tanulóink legalább fele képes lenne elsajátítani a legmodernebb technikához illő szakmai ismereteket, ha lenne rá mód. — De sajnos nincs, hiányoznak hozzá a technikai feltételek. Az esztergályosokat például tízéves gépeken oktatjuk, nem rendelkezünk egyetlen modern berendezéssel sem. Ráadásul költségvetésből élünk, s a pénzünk évről évre csökkent, így kilátásaink sem biztatóak. Sikerek és problémák együtt vannak jelen a szakmunkásképzésben. Kétségtelen, hogy a szakmunkás- utánpótlás képzésének színvonala elválaszthatatlan iparunk színvonalától. S mint mindannyian tudjuk, iparunk lehetne jobb, dolgoznak is sokan azért, hogy jobbá tegyék. Ám aligha fog menni •egy népes, szakmailag képzett, sokoldalúan művelt szakmunkásréteg hiányában, s anélkül, hogy végre helyére kerüljön erkölcsi és anyagi értelemben a társadalom létfeltételeit biztosító, anyagi javakat termelő munkát és ezzel együtt a munkást... Majd’ elfelejtettem, találkoztam Bagaméri Jánossal is. Éppen bejött az iskolába, melyet a verseny jóvoltából a vele egyívásúak előtt befejezett, hisz az oklevéllel együtt megkapta a szakmun- kásbizonyítványt is. Váltott néhány szót volt oktatóival, mutatott néhány szakmai fogást az elsősöknek, aztán elköszönt. Csdtri lányok sóhaja szállt utána ... Czine Gáspár Esztergályostanulók a gyakorlóműhelyben (Farkas Zoltán felvétele) Ismerősként jönnek vissza Az első hónapok a gyárban Mátészalkán, .a Szatmár Bútorgyárban a szakszervezeti bizottság nemrég testületileg foglalt állást, javaslata szerint a fizetések nem lehetnek kisebbek havonta a háromezer forintnál. Hirtelen mellbe vágja az embert az elképesztően alacsony ösz- szeg, s arra gondol, mennyit kereshetnek akkor azok a fiatal szakmunkások, akik még csak nemrég kezdték a pályát, egyáltalán mi hozta őket ide, hiszen tudhatták, itt aztán nem fognak meggazdagodni. Három most induló asztalossal ülünk a művezetői irodában, ahová a visongó gépek zaja elől menekültünk, s egyikük, Balogh Csaba azt mondja: — Volt olyan hónapom, hogy majdnem tizenkétezer forintot vittem haza. — Honnan... ? Társai, Fülöp László és Franku Attila nevetnek. — Innen a gyárból. Kiderül aztán hamarosan a turpisság. A mátészalkai ipari szakmunkásképzőben ma is egy híján százhúsz olyan fiatal tanul, akik valamilyen módon a bútorgyárhoz kötődnek. Két kárpitos és hat asztalososztályt képeznek jelenleg is, tagjainak túlnyomó többsége a Szatmár-ban talál majd munkát. A másodikosok, harmadikosok az üzemi gyakorlatukat is itt töltik, kéthavonta veszik a betyárbútort, s odébb költöznek egy csarnokkal. Alkalmuk nyílik így elsajátítani a legkülönfélébb munkafolyamatokat, s egyúttal megismerik őket leendő munkatársaik, vezetőik is. Ha a fiatal megkapta a bizonyítványt, s munkára jelentkezik, már nem idegenként érkezik. A művezetők, brigádvezetők tisztában vannak maid’ mindegyikük képességeivel, s megpróbálják eszerint beosztani őket. Balogh Csaba az iskolában végig jeles tanuló volt, s az üzemi gyakorlaton is meg lehettek vele elégedve, hiszen szinte az élső perctől kezdve olyan területen dolgozik, ahol az általános vélemény szerint, ha kicsit is igyekszik az ember, nagyon jól kereshet. — Mihez kezd az ember tizenévesen havonta tizenkétezer forinttal? — Ó, ha minden hónapban ölyan borítékkal mehetnék haza! Ha nincs túlóra, éjszakázás, pluszfeladat, négyötezer forintra jön ki a végén. Ami persze annyira még így sem kevés, hiszen ismerek én olyan munkásembert, aki tizenöt-húszéves gyakorlattal a háta mögött sem keres ennyit. Mégsem zahorál túlságosan ... Igaz, ott nincs •is, ami bosszantsa, hiszen messze nem érik el a hatvannyolcezer forintos színvonalat évente, mint Itt, a 'bútorgyárban. Eddig jobbára a pénzről, a kereseti lehetőségekről beszéltünk, ám e tizennyolc éves fiatalokat nem is elsősorban a forintokkal lehet a legjobban felbőszíteni. — A por meg a zaj itt a legnagyobb gond — mondja Fülöp László, akinek fél nérvkor kell ébrednij, hogy beérjen a reggeli mű zakra, s túlságosan nem is elégedetlen! dhet, hiszen még össze is teheti a két kezét, már délután. három körül otthon van, Tunyogmatolcson. — Meg az, hogy sokszor hetekig segédmunkát végeztetnek velünk — folytatja az iménti mondatot Franku Attila. Nem az egyszerűbb munka ellen berzenkedünk mi, hiszen a mestereink arra tanítottak bennünket, hogy szeretni kell mindenféle munkát, de hát akkor miért szereztünk szakmát...? — Ha bajba kerültök, kihez fordulhattok? összenéznek, egyszerre mondják: Dombrády Jánoshoz, a gyár szakszervezeti titkárához, akit a kezdő szakmunkások mindegyike nagyon jól ismer, hiszen ő nemcsak az ezer fős kollektíva szakszervezetise, hanem tanulófelelős is. — S ha még nagyobb a gond ? — Nevetnek. Most, hogy megnövekedtek az exportfeladatok, annyi fent az irodán az idegen ... Azért az jólesett, hogy tavaly nyáron, amikor felvették a munkát, a gyár vezetői fogadták, s tájékoztatták őket, hogy milyen lehetőségek várnak rájuk. Igaz, azóta sem beszéltek az igazgatóval, de hát biztosan megvan neki is a imaga gondja. S elboldogulnak a fiatal kezdők is valahogy az első hónapokban, hiszen az idősebb brigádtársak azért kézen fogják őket, ha a szükség úgy hozza. Csak egyet nem értenek: hogyan lehet szép, tavaszi verőfényes napokon „fagyszabadságot” elrendelni. E speciális elnevezést egy csarnokkal odébb, a kárpitosok között hallom, ahol az is kiderül, volt olyan időszak a gyár életében, mikor ennek az üzemnek a dolgozói ahelyett, hogy foteleket készítettek volna, a nagydobosi té- eszben szedték a szamócát. Pintye László, Kovács Zoltán, Major László ugyan még esztendeje sincs, hogy a gyárban dolgoznak, de már ők is hallottak e nevezetes akcióról. Ismerik az okot is: az egyik nagyon fontos alapanyagot biztosító hazai üzem enyhén szólva gyakran nem áll a helyzet magaslatán. Ilyenkor aztán mit tehetnek a dolgozók ... ? Felnőttek, meglett emberek figyelem, mert ők hárman azt mondják: Elgondolkodik az ember ilyen szerződésszegések láttán, hogy vajon mennyit ér kint az „Életben” az adott szó, az írásban lefektetett ígéret. Voltak ugyan már álmatlan éjszakáink, mert egy-egy nap nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, de nekünk még nem kellett altató! Am később ... ? A Szatmár Bútorgyárban az ezerfős közösségnek a fele harminc éven aluli, ötödé még nem volt katona, nem szült gyermeket. Nem kell hosszú időnek eltelnie, mikor ők állnak majd a Szatmár márkanév mögött. S hogy az miképp cseng majd holnap, ma dől el. A kezdők mindennapjaira figyelni így a gondoltnál is fontosabb feladatot jelent. Igaz, nehéz szóra bírni őket, a véleményüket nem hangoztatják lépten-nyomon. Pedig nyitott szemmel járnak, s legalábbis egymás közt azonnal reagálnak az üzemben látottakra. S ha meghallgatják őket, abból az egész kollektíva hasznot húzhat. Ha nem ma, holnap biztosan. Balogh Géza : KM KiTVtol MELLÉKLET
