Kelet-Magyarország, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-28 / 74. szám

Á tökéletes léggömb Grétsy tanár úr Illemtudóan bemutattam, ahol kellett, bár ez teljesen feleslegesnek bizonyult. Grétsy tanár urat mindenki ismerte. Volt, aki a rádióból, más a tudományos közlések­ből, a legtöbben a televízió­ból. Ráköszöntek az utcán és az étteremben, hiszen érde­kes dolog ez: akit gyakorta látunk a képernyőn, az sze­mélyes ismerősnek tűnik, s úgy véljük, ő is ismer min­ket. Lapunk újságíró-stúdió­jába jött beszélgetni a sajtó­nyelvről, a nyelvhelyesség­ről. Szívesen tette. — Mindig örülök, amikor valahol igény jelentkezik ar­ra, hogy a helyes és szép ma­gyar beszédről halljanak. Kü­lönösen fontosnak tartom, amikor azok előtt beszélhe­tek, akik az újságokban ír­nak, a nyilvánosság előtt megszólalnak. Nagy felelős­ség ez, hiszen az írott szó, az élő beszéd egyaránt soka­kat nevel, sok ember beszé­dét, kifejezésmódját, helyes magyar szólását alakítja. So­kakkal ellentétben én az írott sajtó nyelvét nem tar­tom olyan rossznak, mint ahogyan azt sokan vélik. A sajtóhibák száma igaz, bosz- szantó, a helyesírással is van­nak bajok. De nem biztos, hogy ez csak az újságírók számlájára írandó. Rosszabb a rádió és a televízió, bár itt azt is meg kell mondani: az élő beszédben könnyebb vé­teni a nyelvhelyesség ellen. — Talán ezért vállalta ta­nár úr olyan szívesen az Álljunk meg egy szóra! cí­mű műsort a Magyar Tele­vízióban? — Az ötlet nem az enyém volt. Vágó István találta ki. Felkeresett az irodámban és kérdezte: részt vennék-e egy ilyen jellegű műsorban. Igent mondtam. Még egyetemi órá­imat is lemondtam, hogy szakértő nyelvészként közre­működjek ebben az adásban. Sokan mondták: miért Vágó­val? ö játékvezető. Miért ne? — válaszoltam, Vágó intelligens, nyelvet és nyel­veket tudó, népszerű ember. Megjegyezték azt is, hogy ebben a 10 perces műsorban csak a jéghegyek csúcsát tudjuk láttatni. Nem ingatott meg egyik ellenérv sem. Ki­váló időpontban, pénteken az Ablak után, a mese előtt je­lentkezik az Álljunk meg egy szóra! és úgy érzem, népszerűvé is vált. — Nem reménytelen küz­delem az, amit tanár úr és mások folytatnak a nyelv helyessége érdekében? Nem érzi magát némileg Don Qui- joténak? — Inkább Sziszifusznak. Az biztos, hogy munkánk nem hoz látványos eredmé­nyeket. De vajon ki tudja mérni, hogy a tízmillió em­ber közül kihez és mikor jut el egy gondolatunk, ami jó, hasznos. Hiszek abban, hogy a nyelvművelésnek van hasz­na. Ha nem így lenne, nem csinálnám. Különben is: hit nélkül nem lehet semmit eredményesen csinálni. Apró lépésekkel igyekszünk hatni, alakítani, szebbíteni, helye­sebbé tenni a magyar" beszé­det. Hogy haszonnal-e? Nos, egy-egy televíziós adás után 200 levelet is kapok, ötlete­ket, észrevételeket, témákat. De nincsen nap, hogy iro­dámban ne jelentkezne va­laki nyelvészeti kérdéssel. Mindenkit meghallgatok, minden levélre válaszolok. Még akkor is, ha a levél na­iv, tudománytalan, akkor is biztatom a további nyélvész- kedésre az engem megkere­sőt, ha tudom, hogy amivel foglalkozik, nem éppen reá­lis dolog. Azt is megmondom, hogy miért. Mert nagyszerű dolog az, ha az emberek szenvedéllyel foglalkoznak valamivel. Ha hiszik, hogy amit csinálnak, az fontos. Meggyőződésem: egy cselek­vő ember, még akkor is, ha munkája látszólag nem fon­tos,' jobb, mint a szellemi rest, a nem cselekvő, a ma- gábaroskadt. — Sokan dolgoznak a nyelvhelyesség érdekében. Ugyanakkor burjánzik a csú­nya, a trágár beszéd ... — A nyelvhelyesség és a stílus két dolog. Mégsem mondom azt, hogy semmi kö­zünk hozzá. A helyesen be­szélt nyelv akkor ad tökéle­tes értékű közlést, ha egyben kulturált, szép, tiszta. A stí­lus, ez a trágárság valóban aggasztó. Nem is értem, hogy amíg egy-egy könyvet lekto­rálnak művészi szempontból, megnézik politikai töltését, addig zavartalanul látnak napvilágot olyan művök, me­lyek hemzsegnek a trágár­ságtól, a gorombaságtól. Azt hiszem, nincsen olyan obsz- cén szó, amit ne olvashatott volna bárki, vagy ami el ne hangzott volna a rádióban, televízióban. Szeretném re­mélni, hogy ez divat, ami el­múlik, hiszen el kell jönnie a csömörnek és remélhetően változik a társadalmi meg­ítélés is. Deme László kollé­gámmal most fejeztük be egy nyelvi illemtan szerkesz­tését. Ez a határeset, ahol a helyes nyelvi kifejezés és a köznapi érintkezés helyes és illemtudó beszéde ötvöződik. Erre is szükség van, hiszen rendet kell teremteni, leg­alábbis meg kell kísérelni a rendtételt, hogy miként szó­lítsuk egymást, hogyan érint­kezzünk a magán- és hiva­talos életben. Vaskos könyv lesz, korrektúrája már van, remélhetően hamarosan nap­világot is lát. Ez is hozzájá­rulás akar lenni ahhoz, hogy beszédünk helyes, művelt, illemtudó és szép legyen. Ré­sze ez is az emberi kapcsola­toknak, melyek ha rendezet­tek, más társadalmi közérze­tet is eredményezhetnek. ★ Grétsy tanár úr színes, sok példával illusztrált előadását lenyűgözve hallgatták az új­ságíró-stúdió részvevői. Elő­adását? — írom. Nem, Grétsy László beszélgetett, cseve­gett, közben tanított, mégpe­dig úgy, hogy szinte észra sem vette senki, gazdagabb lett valamivel. Nemcsak nyelvi ismerettel. Azzal a hittel is, ami fűti ezt a nép­szerű tudóst, aki vállalja azt a jelzőt is: népművelő. Bürget Lajos A kötetnek van egy külön­álló fedőlapja, afféle borító, rajta Gregor László színes fotografikája. Egy öreg, ágas-bogas fa szerte merede- ző-hajlongó ágai között a le­nyugvó nap fényének suga­rai terülnek szét, világítják meg a fát, s így az egész cím­lapot. Ez a kép: valóságos illusztrációja a kötetnek, és az íróját, az ungvári Bállá László életét is jellemzi. A hatvan év még nem olyan nagy kor, hogy az elmúlás­sal kellene kapcsolni az ün­neplést. A fontosabb itt a fény és a sugárzás, ami Bállá életére és művészetére egy­aránt jellemző. A felvilágo­sító, a fényvivő szerep a magyar irodalom művelőinek régi és hagyományos felada­ta. A középkorban éppúgy, nint a későbbi időkben, Orc?y Lőrincnek, Kazinczy- nak, nyelvújítónak és újság­írónak, kiadónak és novellis­tának: ez mindig tollával végzendő kötelessége. Ezt a szellemet-szerepet lehet kiemelni Bállá László művészetében és írói-közéle­Szépen magyarul — szépen emberül Esze Tamás és Bornemisza Arany János ismert versso­ra nem csupán szójáték, ha­nem alkalmat adhat arra, hogy megvizsgáljuk szókép­zésünknek egy ritkán hasz­nált változatát. Napjainkban már kevesen gondolnak arra, hogy a hulla szó nyelvtörté­neti szempontból azonos a hulló-val, tehát az igét nem a ma szokásos -ó/-ő melléknévi- igenév-képzővel láttuk el, ha­nem a régi -a/-e párral is. Nem sok olyan szavunk van. amelyben megvan mind a ket­tő, de akad egy néhány. A hintó, illetve a hinta • szavakat egy és ugyanazon igéből ké­peztük — de a .jelentéskülönb­ség már óriási. A peng igéből hoztuk létre a pengő (ez lehet a régi pénznem megnevezése is) és a penge szavakat, tgy tehát — kisebb-nagyobb jelen­téskülönbséggel — párok ala­kulhatnak ki. mint például a következők-: csúszó — csusza, csorgó — csorga, ingó — inga, lengő — lenge, szülő — szüle, a kétféle ejtést (pereg — pörög) tükröző párok is: pergő — pörge. Alighanem ennek hatá­sára alkották meg nyelvújító­ink a zönge szót a zeng igé­ből. Ikerszavaink is őrizhetik említett képzőinket, akár mindkét elemükben (huzavo­na), akár csak az egyikben (csalafinta, mendemonda). És megemlíthetjük, hogy vannak olyan alakok is, amelyeknek kizárólag -a/-e képzős változa­ta lehetséges, mivel az alap­ige már nem él önálló szó­ként: ferde, fürge, kajla, ker­ge, konya. Természetesen a tulajdonnevek köréből is hoz­hatunk példákat, de eléged­jünk meg most két híres név­vel. Az egyik: Bornemissza (így, és nem -issza!) Péter családnevének jelentésé: bort nem ivó. A másik: Esze Ta­más (a'zaz: evő, sokat evő) így az ész szóval nem függ össze). Mirscr Lajos A 60-as évek­ben, amikor a film még job- ,ban számítha­tott közérdek­lődésre, mint mostanában, il­lett ismerni a Négyszáz csa­pást, a Szerelmem, Hirosimát. vagy a Kifulladásigot, és ter­mészetesen a rendezőket, Truffaut-t, Resnais-t, Go- dard-t is. A francia újhul­lám időszaka volt ez a film- művészetben, s erről a moz­galomról akkoriban a hazai sajtó gyakran közölt ismer­tetést. elemzést, esetenként vitacikket is. Az alkotói név­sorban feltűntek olyanok is, akikről jnem tudtunk semmit, mivelhogy filmjeik nem ke­rültek el hozzánk, majd ami­kor bekövetkezett a francia film szélcsendje, ezek az ab kotok a feledés homályába merültek. A forgalmazás időnként ,feltámadó lelkiis­merete később a hiányok pótlására sarkallt, de akkor már hiányzott az a megkü­lönböztető figyelem, amely korábban az irányzatot kö­vette. Bizonyos vagvok benne, hogy a legmegszállottabb mo­zin ézők közül is csak keve­sen emlékeznek A pilóta fe­lesége című filmre, pedig ez volt — évekkel ezelőtt — Eric Rohmer Magyarorszá­gon elsőként bemutatott filmje. Az új hullámmal in­duló, ma a francia filmmű­vészet legidősebb nemzedé­kéhez tartozó Rohmer 1984- es munkája, a Teliholdas éj­szakák pedig most fut a ma­gyar mozikban. E jegyzet címe jelzi, hogy nem kifejezetten lelkesedem az agg mester legújabb mun­kájáért, de tartozom a tise- tességnek azzal, hogy jelzem: akad kritikus, aki ..remek- mű-gyanús”-nak tekinti. Egy szakmai vetítés után Biká- csy Gergely, a francia film legjelesebb hazai ismerője lelkes hangon méltatta Roh­mer munkásságát, dicsérte a Teliholdas éjszakákat. Az előadását követő beszélgetés során azt bátorkodtam mon­dani, hogy nekem vetítés közben József Attila gondo­lata, a „fecseg a felszín, hall­gat a mély” jutott az eszem­be. A választ Bikácsy fjetek­kel később, a Film Színház Muzsikában írt jegyzetében adta meg eképpen: „A Roh- mer-filmek nem szobrok, ha­nem kisplasztikák. Szobor­bűvölethez szokott, akár esz­tétikai félreneveltségből. akár csak kényelmes hagyo­mányból nagy műveket csak szoborként elképzelő néző számára itt bizony 'fecseg a felszín’.” Nehezen tudom eldönteni, hogy „esztétikai félrenevelt- ségem”, netán „kényelmessé­gem” bizonyítéka, hogy a moziban mindig kapni sze­retnék valamit. Kedvenc filmjeim közé tartozik a Volt egyszer egy vadnyugat, A félelem bére, s bár egyik sem hordoz világrengető gondolatokat, kárpótolnak a cselekményesség 'izgalmával. A Tüköra Fényes szelek szintúgy nagy élményeim, bár hiányzik belőlük az iz­galmas eseménybonyolitas, de gondoilatiságuk mélységé gazdagabbá tesz. Itt van a gondom a Teliholdas éjsza­kákkal. Mit kapok ettől a filmtől? Bikácsy szerint „szo­nátatöredéket”. Érjem be ez­zel! És még „anekdotát” is ka­pok, Meg kell mondjam, áz anekdotáról Mikszáth megis­merése óta másfajta, elkép­zeléseim vannak, Tóth Béla gyűjteményében se nagyon akad olyan történet, amit e filmben láthatok. Itt egy for­matervezéssel foglalkozó, túl­ságosan vonzónak aligha ne­vezhető fiatal nő lézengését, tétovaságát, egyénisége kere­sését (?) kísérhetem figye­lemmel, ha van kedvem hoz­zá. Élettársával Párizs kül­városában él, de van egy la­kása Párizs szívében is, aho­vá esti-éjszakai kiruccanásai után megtér. Néha találkozik egy újságíró barátjával, az­tán lefekszik egy alkalmi is­merősével, s ekkor döbben rá, hogy mégis az élettársára van szüksége. Hazamegy, de kiderül, hogy párja már megunta a bizonytalanságot, mást választott. Jó néhány példával igazol­ható, hogy nem különöseb­ben érdekes cselekmény se­gítségével figyelemre méltó gondolatok közvetíthetők. De e filmben már a mottóul vá­lasztott gondolat is gyanúsan csengő álfilozófia: „Akinek két asszonya van, elveszti a lelkét, akinek két háza van, annak elment az esze.” Régi champagne-i mondás ez, ol­vasom Valahol, de nem iga­zán értem, mi a célja vele Rohmernek 1984-ben. Aligha hiszem, hogy lézisíilmet akart volna készíteni. A Pascalé Ogier formálta főhős (a velencei fesztiválon á legjobb női alakítás díját kapta ezért) egy hajna­li kávéházban találkozik egy rajzolóval (Szabó László játssza franciákat meghazud­toló charme-mal), aki el­mondja neki a teliholdas éj­szakák titkát. Ennyi a film „filozófiája" Egyetlen szót sem érde­melne ez a film, ha item len­ne bizonyos értelemben tö­kéletes. Nagyítóval sem ta­lálhatunk benne olyan cse- lekrmmyelemeket, amelyek lélektanilag ne lennének mo­tiváltak. dramaturgiailag hi­telesek. Rendkívül pontos látlelet egy sajátos életszem­léletről. életvitelről, laza em­beri kapcsolatokról. Mindez hihetetlen könnyedséggel, szakmai biztonsággal megva­lósítva. Csakhogy . . . „Nasz- feter végzetes tévedése abban van, hogy hősnőjével együtt maga is alámerül a jelenték­telenség. a homályos hiány­érzetek világába." Nem tévedés! Az idézett sorokat a legjelesebb magyar filmkritikus, B. Nagy László írta annak idején a lengyel rendező Akit nem szeretnek című filmjéről. A név helyé­re most nyugodtan behelyet­tesíthetjük az idézetbe Roh- merét, és minden megállapí­tás változatlanul igaz. B Nagy Naszfetert a „lézengés makacs szertartásmesterei” közé sorolja. Hősnőjével kap­csolatosan pedig a következőt javasolja: „Magyarán szólva, a hisztériákat valamivel gyakrabban kellene elfene- kelni, mint filmfelvevőgép elé állítani.” Mit lehet ehhez hozzáten­ni? Hamar Péter Bállá László: A legfőbb parancs ti tevékenységében is. Ez a kötet, amely az ungvári Kár­páti Könyvkiadó és a buda­pesti Ifjúsági Lap- és Könyv­kiadó közös vállalkozásában jelent meg, válogatott novel­lákat tartalmaz, így kísérle­tet tesz az életmű megsze- melgetésére. „Szemensze- dett” írásokat emel ki és mutat be a csinos kötetben. Ez a szüretelési kép talán nem is olyan lehetetlen talá­lat: a betakarító szüret so­rán, másfél tucat kötetnyi termésből választotta ki a gondos szerkesztő. Bus Ella a legjavát, az aszúszemeket, amelyek a legnemesebb íze­ket tartalmazhatják. A címadó írás: A legfőbb parancs. Ez, kivételesen, nem novella, hanem afféle parabola, lehet az író költé­szeti-művészeti hitvallásának összefoglalása, méginkább Bállá egész életének mottója. 1980-i dátum áll a háromol­dalas írás végén. Egy kertészkedő mun­kamozzanatból indul ki: már régóta szeretett vol­na barackfákat nevelni, de sikertelenül kísérletezett. Vé­gül egy tő három ágába há­rom oltványt ültetett s leír­ja izgalmait az elkövetke­ző napokból. Egymásután elszáradtak; végülis, késle­kedve ugyan, de egyikük életkedvet mutatott, megerő­södött — és hatalmas, élet­erős, terebélyes fává nőtt és terem egy évtizede. „A fa három főága közül ma ez a legvastagabb, ez kapaszko­dik a legmagasabbra, hogy minél több napfényt gyűjt- hessen gyümölcsei számára.” Ezzel vége a „történetnek”, nincs magyarázat, nincs er­kölcsi következtetés. Azt megteszi a kötet. E no­vellák hősei, főszereplői tele vannak elszánással, kez­deményezéssel, örömmel és kudarccal: hol a művészeti pályán, hol a választott szak­mában, a közéletben, apai szerepben, a magánélet más területein: a visszaemlékező írásokban éppúgy, mint a közvetlen közelmúltban ját­szódó történetekben. Ezek a szereplők napfényre vágy­nak, erősödni akarnak, mert ez az élet legfőbb parancsa. Mint ahogy az íróé is, egész életében: akár kezdő iskolás korában rádöbbenve a világ értelmére, inkább megsejt­ve belőle valamit; akár ifjú művészkedése idején, gye­rekfejjel kapott vezetői párt­megbízatásában ; egy na­gyobb országrész kulturális fórumán, a politikai napilap­nak immáron két évtizednél régebbi felelős szerkesztője­ként: a magyar nyelvű kul­túra szervezői, összefogó­irányítói tisztében. Haladni, előre nézni, nem bujkálva, hanem a fény felé törve ke­resni a helyes utat, a jó-jobb megoldást, a művészi kitel­jesedést — ez az a legfőbb parancs. Tisztelgés ez a kötet a hat­vanéves Bállá László előtt. A két ország két kiadója fe­jezi ki megbecsülését ezzel a kiadással. Ne feledjük: Bal- Iának nemcsak a magyar nyelvterületen jelentek meg könyvei, hanem novelláinak és verseinek három-három kötetét orosz és ukrán fordí­tásban is kiadták, nagy pél­dányszámban, s ugyanígy nagyobb lélegzetű regényeit is. És az sem meglepő, hogy iskolai tankönyvek, szakirá­nyú kötetek címlapján is ol­vashatjuk a nevét, mint ahogy sok területi- kiadvány szerkesztője, munkatársa. Most csak a Sugaras utakon c. irodalmi-irodalomtörténe­ti gyűjteményt (1985) és az évenként megjelenő Kárpáti Kalendárium itthon is meg­lehetősen közismert köteteit említem emlékeztetőül. A most ismertetett novel- láskötet már megjelent a ha­zai könyvesboltokban, őszin­te szívvel ajánlhatom: iro­dalmi élményt, jó olvas­mányt, nemes eszmények ke­resőit találják benne az ér­deklődök. Érdemes utánajár­ni. (A bevezető előszót E. Fe­hér Pál írta.) Margócsy József KM HÉTVeai MELLÉKLET 1987. március 28. O

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents