Kelet-Magyarország, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-14 / 62. szám
A „közboldogság” eszközei* „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudóssá, de idegenen sohasem.” — kapcsolja össze a nemzetté válást a haladó közműveltséggel Bessenyei György, akitől újkori irodalmunk kezdetét, a magyar felvilágosodás megindulását számíthatjuk. Ezt a — kor parancsainak szellemében fogalmazódott — híres mondatot tekintsük bá#ran „itt és most” is érvényes szellemiségnek. S rohanó, egymásra ügyet alig vető világunkban vajon nem időszerű-e Kölcsey aggódása az egész emberiségért. Éppen ezen a tájon ő: arra is ügyel: el ne veszítsen „azt az édes... érzelmet* mely a születés földjéhez von". „A körny, melyben:ton kom — írja — el van dugvaz szem elől, szép, de vad, s felette magányos .. . Egyfelől nagy erdők körítnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák. Nem poétái hely-e, édes barátom? Csak az a baj, hogy nekem emberek kellenek, nem lélektelen szépség." S ahogy a „közboldogság” legfőbb eszközének a nyelvet és az irodalmat tartotta Bessenyei, s a lélektelen szépséghez művelt embereket kívánt Kölcsey, úgy helyes az út, melyen az utódok járnak, amikor mai művelődési elképzeléseink, reményeink részeként a helyi és országos művészeti kezdeményezéseket népszerűsítik, fejlődésüket is segítve ezzel. A vidék, amely elszármazott fiaival annyit adott már a nemzeti kultúra ügyének, hogy évszázadokra elegendő példát teremtett, most a régió műveltségének építésén fáradozik. Legújabb kori történelmünk rossz ízű jelzőket akasztott e tájra és lakóira, ám ez az országrész sohasem volt csak ilyen — s immár bizonyos: véglegesen megváltozott. A célok ma talán kisebb léptékűek, mint a Bá- thoriak idejében, amikor Európa szellemi arculatához járultak hozzá a Nyírség szülöttei, de annál fontosabbak a szűkebb környezet és egyre inkább az egész nemzet számára. A néhány évtizede még nem kevés gúnnyal emlegetett megyebálok helyett ma színészeinek tapsol a város, új magyar drámákat ünnepel, ifjúsága főiskolán készül a tudás fejlesztésére. Gondolták volna-e akárcsak a legmerészebb lokál- patrióták is, hogy szimfonikus zenekar alakul, s működik egyre eredményesebben Szabolcsban, vagy hogy a Nyírbátori Zenei Napok, a vonószenekari tábor nem országos, de nemzetközi hírű lehet? A művészeti-építészeti emlékek megkapták méltó rangjukat, a legfontosabbakat helyreállították. A hagyomány vállalása, megismerése nemcsak nemzeti önismeretünk része, de a mai művészet megértéséhez, rangja szerinti értékeléséhez is elengedhetetlen. A honfoglalók művészete, a fatemplomok, a Báthoriak példaadó reneszánsza, a kuruckorban is nagyszerű várak vagy éppen Nyíregyháza századfordulós, szecessziós építészeti emlékanyaga — mind-mind az előttünk járt századok máig hangzó művészeti üzenetét hordozzák. De új hagyományt teremteni is jutott erő. A több, mint egy évtizede dolgozó Nyíregyháza- Sóstói Nemzetközi Éremmű- vészetí Alkotótelep nemcsak az itthoni szobrászok köré*Vajda György művelődési miniszterhelyettes beszéde, amely a nyíregyházi művészeti hetek megnyitóján hangzott el ma egy hete. ben tudta megteremteni jó hírét, hanem páratlan érdeklődést váltott ki Európa-szer- te. A viaszelvesztéses technikával formálódó kisplasztikák, az érmek, plakettek iskolarangot vívtak ki a műhelynek. Példátlan áldozatkészséggel, figyelemmel és okos mecénás magatartással alapították meg a Móricz Zsigmond Színházat, a névválasztással is hangsúlyozva szellemi és helyi elkötelezettségéti Műsorában megtalálhatók az itt élő, vagy innen elszármazott szerzők művei, évről évre újabb és újabb értékeit fedezi fel az egyetemes mai magyar drámaírásnak és eredményesen törekszik a világirodalom klasszikusainak, értékes, modern “ alkotásainak bemutatására is. A költővel — Szabó LÖrinccel szólva — elmondható, hogy teljesítik a feladatot: „hallgatózz fel, a magasba, s le, a gyökerekig, s mondd ki hangosan, vetítsd és dobogd szét, amit e nép akar és álmodik ...” Nem azért soroltam a tiszr- teletet parancsoló előbbreju- tás tényét, mintha éppen önök nem ismernék azokat. Ismerik, joggal büszkék reá, tettek és tesznek értük. A magam bizonyságáért tehát a jóleső leltár. Tizenkilencedszer rendeznek Nyíregyházán művészeti heteket, megőrizve két évtized minden tisztes tapasztalatát úgy, hogy egyben évről évre tágítják szemhatárukat, íme, idén először — de bízzunk benne: hosszú sor elején — művészeti főiskoláink is bemutatkoznak. Hagyománytisztelet és a jelenvaló jövő egymást nem kizáró, de feltételező társakká válhatnak. Minden új nemzedék azzal az igénnyel lép fel, hogy kinyitva szemét, körülnézzen az elődök formálta világban és hallassa szavát. Az előttünk álló évtizedekben mindenképp meghatározó. ízlésformáló lesz, amit ők elénk helyeznek. Művészi teljesítményük azonban tőlünk is függ, a közönségtől és a közösségtől. Tetszésünk és nem tetszésünk — némi önérzettel húzom alá — „benne lesz” a holnap művészetében. Ezért örülök az ilyen találkozásoknak, mű és közönsége minél gyakoribb „szembesítésének”. Kölcsönös tehát az érdek. A miénk, hogy megismerhessük, érthessük és szerethessük őket, de talán a fiatal művészek haszna is több lehet a megmutatkozás önmagában is fontos lehetőségénél. Ha modern Anteusként nyelvünkből, magyarságunkból, szocializmust áhító valóságunkból, a nép művészetéből, a nemzet hagyományaiból, történelmi útunkból és legszebb terveinkből merítenek ihletet, erőt, akkor művészetük túléli az egyszeri halandóságot. Múló divatok fövényrajzait nyomtalanul mossa el a hullám, de a tehetség, ha tisztességgel és felelősségérzettel párosul, a legnehezebb korokban is képes csodákra. Példát ad ez a rendezvény- sorozat más értelemben is. Kirekesztés, arisztokratizmus, elzárkózás helyett a művészeti ágak, műfajok, stílusok, megközelítések sokféleségét, „békés egymás mellett élését” hirdeti. Csak egyre ügyel. Hogy mindenből a jó, az érték kerüljön a közönség elé. Ezért tehát nem udvarias kötelezettség, hanem igaz megtiszteltetés, hogy megnyithatom a nyíregyházi művészeti heteket és rendezvényeit a város, a megye, az ország kiérdemelt figyelmébe ajánlhatom. Kiadvány egy életműről Keresztfiam, Jóska bátyám, Jancsi, tjsikós bácsi, Gábor, Anyám, Feleségem .. . sorakoznak a művészi érmék és címeik egy életművet — — harminc év alkotómunkáját — tartalmazó kiadványban. A kötet címe szerényen csak ennyi: „Tóth Sándor érmei 1953—1986.” ötszáznyolcvan érem néz ránk a könyv lapjairól, melyek közül nem egy bejárta az országot, a világot, díjakat nyert, közönségsikert hozott. S most egy alig százoldalas könyvecskében jól megférnek egymás mellett, körképet adva egy alkotóról, aki megyénkben teljesítette lei művészetét. Témáinak, munkáinak többsége szabolcsi fogantatású, itt élő — vagy egykor élt — emberek karakterét véste bronzba, tette így is maradandóvá. Pályázatok díjait, plakettjeit készítette el az évtizedek alatt, művészi alkotással gazdagítva a közösséget és az egyént is. Rendkívül széles és fogékony az a művészi periszkóp, amelyen keresztül Tóth Sándor átéli a környezet élményeit. Családtagok, barátok, jeles személyiségek, írók, költők, művészek éppúgy megjelennek érmein, mint egy-egy városunk általa megragadott egyéni vonásai, egy-egy táj markáns arculata, az emlékezetben felbukkanó élmények, a múló idő perbe fogása, az örök emberi értékek, a béke, az egyetemesség, az emberi lét meg- vallatása, s parányi miniatűr alkotásban való felmutatása. Gyermekév 200 Ft (pénzterv) Mindez a könyvecske lapjain, természetesen csupán az élethű, a valós alkotás ízelítőjét nyújthatja csupán, de kedvet ébreszt a böngészőben, hogy közelebbről is megismerje a művész alkotásait. Erre alkalma is nyílik annak, aki a nyírbátori Báthori István Múzeumban jár, s ahol a kiadványban szereplő érmeket, szobrokat megnézheti a maguk valóságában is. Tóth Sándor minden szobrászati műfajban otthonos — írja róla a könyv bevezető tanulmányába dr. Végvári Lajos művészettörténész. Azzal folytatja: kitűnő portré- szobrokat alkotott, melyek szépségükkel és emberi méltóságukkal elbűvölik a kor kellemetlenségeitől sanyargatott nézőt. Optimista, derűs életfilozófiája a szép megragadására serkenti. Az általa mintázott arcmások és .alakos kompozíciók modelljei nem harmonikusab- bak, mint a más művészek által kiválasztott személyeké. Figuráinak kiegyensúlyozott békéje egyedül rajta, a szobrászon múlik: szereti a családját, a gyermekeit, s ebben az életigenlő, már-már patriarkális világban boldog- ságossá alakulnak a kiválasztott motívumok... Ha figyelmesen, gondolkodva lapozgat a néző e különleges tárlatban, alighanem igazat ad a Tóth Sándor munkásságát, művészetének főbb motívumait kutató művészettörténésznek. Bár köztudott, hogy alkotásainak jelentős részét — különböző díjak, rendezvények művészi megörökítését — úgymond megyei, vagy országos megrendelésre, vagy éppen pályázatokon való szerepléssel Kölcsey Ferenc készítette, azok mind egyéni arculatú, mélyen átélt művek, nyoma sincs rajtuk a rutinnak. Márpedig Tóth Sándornál még a jó értelemben vett rutin sem jelentene művészi színvonaltalanságot. Belső igényessége, önmaga által magasra emelt mércéje nem engedné a közepes, vagy HALVÁNYULÓ SZlNÉSZARCOK Kiket (nem) látónk a színpadon? 14^ ((2-2 Sok minden változott az idők során a színház világában, de egy valami talán öröknek tűnik: a színész várja, hogy szerepet kapjon. Jó szerepet, néki való szerepel, mert az élteti. S ha nem kap, mit tehet? Őrlődik, meghasonlik, cinizmusba, közönybe menekül. Vagy szedi a sátorfáját és továbbáll. Keres egy olyan színházat, ahol remény, ígéret van arra, hogy játszhat... Az ember, laikusként, nézőként eljátszik a gondolattal, milyen érzés, állapot lehet minden évadban, minden darab szereposztásának eldöntése előtt várni. Reménykedni, hogy a rendező észreveszi, őt választja. Napjaink egyik jellemzője, hogy a közönség egy jelentős része nem elsősorban a darab, hanem a színészek miatt jár színházba. Jól van-e, vagy sem, más kérdés, mint ahogy az is, mennyiben játszik szerepet ebben a színházak darabválasztása, avagy a kevés, friss színpadra való alkotás. Maradjunk annál: a néző elmegy a színházba, hogy találkozzék kedvenc színészeivel. De találkozik-e, s ha igen, megnyugtató-e az a találkozás? A közönség nehezen tud napirendre térni, ha a kedvenc színészt nem látja, vagy ritkán látja a színpadon, s néhány arc mind halványabbá válik, egyszer csak azt olvassa az újságban: „Megvált a színháztól, máshová szerződött.. Veszteség ez mindig, még ha tudja is a néző, hogy az élet természetes rendje: a színészek is mozognak, s bizonyosan nem mindig azért mondanak búcsút színházuknak, mert nem kaptak megfelelő szerepeket. De nyomban tegyük hozzá, az esetek többségében ezért. Mint néző változatlanul a „veszteséglistán” tartom számon, hogy csak az utóbbi három évben olyan színészek mentek el Nyíregyházáról, mint Holl István, Petényi Ilona, de Jancsó Sarolta, Berki Antal, Saárossy Kinga, Blaskó Balázs, akiket megszeretett a közönség, csakúgy mint a kezdeti évek két fiatal művészét, Hartmann Terézt és Vitay Andrást. örülünk azoknak, akik ittmaradtak és azóta jöttek. Az utóbbi három színházi évad majd minden darabjában a színpadon látjuk Bárány Frigyest, Simor Ottót, Máthé Etát, Szigéti Andrást. Több darabban tapsolhattunk Csíkos Sándornak, Varjú Olgának, Safranek Károlynak, Schlanger Andrásnak, Stettner Ottónak, Vennes Emminek, újabban Mátrai Tamásnak, Hetey Lászlónak, Zubor Ágnesnek, Farkas Ignácnak, Juhász Györgynek, Gaál Erzsébetnek, Horváth Istvánnak, Mester Editnek, Vajda Jánosnak és Balogh Bélának. De a sor nem teljes kiket látunk ritkán, vagy egyáltalán nem? Van a társulatnak egy kiváló jellemszínésze, Korompay Vali, aki előzőleg más színházak tagjaként számos sikert aratott. Igazi nyeresége volt a társulatnak, amikor ide- szerzödött. Az első darabok egyikében, a „Madame Luise szalonja" című bohózatban csupán egy villanásnyi, hálátlan szerepet kapott. Lapunk kritikusa már akkor megjegyezte: komolyabb, nagyobb szerepekben kellene őt viszontlátni a színpadon. Ez azonban — ki tudja miért — azóta sem következett be. A művésznő játszott még az 1985. októberében bemutatott Bancbanus című darabban, itt is néhány szavas szerepet kapott csupán, de nagyszínházi darabban nem nyílt lehetősége komolyabb erőpróbára. Végül is bizonyítania a Stúdió Színpadon kellett, az egyszereplős „Madame Marguerite” című monodrámában, amely ugyan nem sok előadásban került a közönség elé, de osztatlan sikert aratott. Volt még apróbb szerepe a „Bolond” című drámában is. Nem sokkal volt ezeknél több — három év alatt. Nem tudom, hogy érezheti magát, de nagyon sajnálnám, ha ősszel búcsút mondana Nyíregyházának. Említhetem, mint személyes színpadi hiányt — Szabó Tünde nagyobb erőkifejtést megkívánó szerepeit, aki több darabban játszik ugyan kisebb-nagyobb szerepeket, de az 1983—84-es évadban játszott Albee: Nem félünk a farkastól, vagy a Ratkó-dráma királynőjének alakításához hasonlót azóta sem láttam tőle. Hasonlóan vélekedem Stettner Ottó „foglalkoztatásáról” — aki szintén nem mondható mellőzöttnek — de mikor látom újra olyan kiváló alakítást nyújtani, mint öt évvel ezelőtt az Amphitryon-ban. Igazában, mint néző, különösen a „Segítsd a királyt” című nagy sikerű dráma főszerepe óta Csikós Sándor szereplehetőségei sem töltenek el maradéktalan elégedettséggel. Markánsabb, nagyobb formátumú alakításokra tartom őt képesnek, bizonyosan a színház rendezői is. Ezek valahogy az utóbbi egy-két évben, mintha megfogyatkoztak volna. Valószínű még idézhetnék halványuló színészarcokat, melyek megítélése, megélése természetesen mindig szubjektív. Ezért nem is folytatom „szubjektív szereposztásom”, hanem idézem Léner Péter igazgató, 1984. szeptember 22-én lapunkban megjelent kijelentését: „Ügy igyekszünk darabot választani, úgy szeretnénk a tehetségekkel gazdálkodni, hogy minden színész eljusson saját lehetőségeinek határáig, mert ezzel ö is teljesebb ember lesz és általa a színház is gazdagodik .. Páll Géza Tárlatról tárlatra Bőséges választék várja a művészetbarátokat a megye- székhely kiállítótermeiben: a nyíregyházi művészeti hetek alkalmából négy új kiállítás nyílt. A Váci Mhály művelődési ház galériájában a Magyar Képzőművészeti Főiskola végzős hallgatóinak fiatalságot, frissességet árasztó tárlata tekinthető meg. A jövő festői, szobrászai, grafikusai, restaurátorai, díszlet- és jelmeztervezői, művésztanárai a legkülönfélébb műfajú alkotásokkal léptek a közönség elé. Hasonló ifjúi lendület jellemzi a Magyar Iparművészeti Főiskola most végző hallgatóinak kiállítását az épület szabadidős terében. Itt látható tárgyaikra jellemző, hogy törekszenek a funkció és az esztétikum egységére, hozzájárulva ezzel környezetünk vizuális kultúrájának alakításához, esztétikai érzékünk fejlesztéséhez és az ízlés formálásához. Érdemes a hazai művészjelöltek első közös bemutatói után megnézni azt a tárlatot, amely a Lenin téri ki- állitóteremben látható. A Művészet ma című gyűjtemény annak a kiállításnak a része, melyet a budapesti Hiltonban rendeztek 45 ország kortárs képzőművészetéből. Ide 27 ország művészeinek alkotásait hozták el Indiától Izraelig, Luxemburgtól Thaiföldig. Igen érdekes, sőt meghökkentő formai megoldásokkal találkozhatunk ezen a kiállításon, amelyet érdekes összehasonlítani a magyar művészet mai alkotásaival. Külön figyelmet érdemelnek az itt kiállító, külföldön élő magyarok művei. Máthé András fotóművész a fotógalériában Változó táj címmel válogatta össze fotó- kiállításának anyagát. A kitűnő technikájú színes fotók sejtelmes hangulatukkal fogják meg a nézőt. A kiállítások a hónap végéig látogathatók. BE. KM HÉTVÉGI melléklet Tóth Sándor érmei, szobrai A fiaim 7 1987. március 14. ennél gyengébb művek kiengedésére a keze alól. Mindez persze nem azt jelenti, hogy valamennyi alkotás egyforma értékeket hordoz. Éremportréiban úgy igyekszik saját maga számára újjáteremteni az éppen alkotásra kiválasztott személyiséget — legyen az Rákóczi Ferenc, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Juhász Gyula, Jósa András vagy éppen VI. Pál pápa — hogy a sajátos, külsődleges jegyek megőrzése mellett az alkotót leginkább izgató érzelmi, jellembeli vonások domináljanak a műben. S címer, vagy éppen pénztervezetei, mint az „Első aranyforint”, éppúgy az ő munkája, mint számos magyar városunk pro- urbe díjat reprezentáló plakettje, országos és nemzetközi tudományos konferenciák alkalmából készített érmei, de valóság és problémaérzékenységét jelzik az ilyen érmek is, mint Narko, Terror, Abortusz. A művészettörténész, találó szavait idézzük tovább: „Tóth Sándor kész arra, hogy a tenyérnyi kis alkotásokba belesűrítse tiszteletét, meg- indultságát, és ezen túlmenően azt a reális értékítéletet is, amelyet -a kívülállók, a közönség is elfogadhat. Ez az érdekes karakterű ember el tud lágyulni és fellelkesedik, ha a művészet, a kultúra és a tudomány nagy alakjai inspirálják alkotásra ... Érdekes szellemi kalandot ígér hát e kitűnő könyvecske, amelyet a Báthori István múzeum füzeteinek sorában jelentettek meg, s amelyben a művész valamennyi művének képes reprodukciója helyet kapott. P. G.
