Kelet-Magyarország, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-28 / 50. szám
■» Te tűnjék dramati- /«/ záltnak, mester- / W kéltnek a hason- _ / w lat, de körülbelül * úgy érzem magam — és nem vagyok egyedül — mint az űrhajósok a súlytalanság állapotában. 'Lebegek, ide-oda csapódom, igyekszem fogódzókat találni, nem mindig sikerül. Aztán ez az állapot, mivel elég tartós, beivódik az ember reflexeibe, s már akkor is ezt érzem, amikor nagyon is valós emberi, szakmai közegben kell mozognom. Időnként aztán úgy érzem, már- már vége a különös érzésnek, állapotnak, de rá kell jönnöm mindannyiszor, tévedtem, minden kezdődik elölről, azaz folytatódik .. Egy általános iskolai tanár mondta ezeket — jegyzetfüzeten kívül — amikor néhány évvel ezelőtt a nevelők belső egyensúlyáról, stabilitásáról beszélgettünk. Azokban az években volt ez, amikor a legtöbb megrázkódtatás érte az iskolákat, alig telt el hét, hogy ne jelent volna meg egy-egy újabb „intelem”, intézkedés, korrigálás, tantervi vagy egyéb változás. S mindez a nevelő hátán csattant. Azóta nyugalmasabb állapotába ért az iskola, s belátható időn belül nem kerül sor alapvető változásokra. Ez még akkor is igaz, ha az élet természetes igényei szerint az iskolai munkára is vonatkozik a kor sürgető követelménye, a folyamatos megújulás, a tartalmi, módszertani finomítás, az alkotó munka rangjának elismertetése, a módszertani szabadság mellett a gondolkodás, véleménykifejtés szabadságának elodázhatatlan igénye. Véget ért-e hát a nevelő számára a súlytalanság? VALÓSÁGUNK^KÖZELKÉPBEN „Meggyőződésem, hogy a pedagógusok közérzetét nem elsősorban a sokat emlegetett társadalmi presztízsgondok — nem kifejezetten az anyagi kérdések motiválják, bár ezek is igen fontosak — sokkal inkább az utóbbi években kialakult anomáliák." „Minek tagadjuk, a permanens megújulás ürügyén a pedagógus az állandó változások pergőtüzében él. Ez azzal is járt, hogy az új nevelési-oktatási dokumentumok számos tartalmi gondja kapcsán tömegesen veszítették el biztonságérzetüket, nőtt a sikerélmény nélkül dolgozó nevelők száma, állandóvá vált az örlődés az elvárások és a lehetőségek között. Ennek többek között az is lett a következménye, hogy sok a fáradt, ideges tanító, tanár, a tantestületek egy részében eluralkodott a pedagógiai cinizmus ...” (Csermely Tibor a pedagógiai társaság megyei tagozatának tudományos titkára.) Mozaikokat igyekszem ösz- szerakosgatni arról, napjainkban milyen tényezők alakítják — jól, rosszul — a nevelőtársadalom közhangulatát, belső tartását, önbecsülését, közérzetét. A súlytalanság, a sikertelenség ellenszerét kutatva élőszavas és különböző folyóiratokban megjelent véleményeket, tapasztalatokat hívok segítségül, hátha közelebb jutunk a valóság gyökereihez ... Szabados György, a megyei tanács művelődési osztályának személyzeti csoportvezetője olyan — többségében ismert, de folyton új és új arcát mutató — tényeket, jelenségeket említ, amelyek a legközvetlenebb ágon kapcsolódnak a nevelők közérzetéhez. Túlterhelt, fáradt, nyújtott „műszakokban” dolgozó nevelők sokasága tűnik elénk, s ennek oka nem csupán abban keresendő, hogy megviselte őket a sok változás, tantervi és egyéb korrekció ... „Még ma is több mint hatszáz nevelővel kevesebb dolgozik a szabolcsi általános, középiskolákban, zeneiskolákban stb. mint amennyire feltétlenül szükség lenne. Szinte reménytelen, bár mindent megteszünk, hogy egyszer majd minden nevelőállást betölthessünk a megyében.” den pozitív és negatív jelenség tetten érhető. Vegyük a legalapvetőbb dolgot, a megélhetést, az életnívót. Tantestületen, szakmán belül is ki lehet tapintani a jövedelmi különbségeket. S akárcsak a társadalom más rétegeinél, nem mindig, vagy nem elsősorban a főhivatásban végzett értékesebb, vagy többmiatt igazában soha nem ismerték el a munkáját, mindig az utolsó volt a jutalma- zottak listáján. Miért? Egyetlen érve volt az igazgatónak, vagy a helyettesének; a kartársnő férje jól kereső orvos, megértheti, hogy nem ő kapja a legtöbb jutalmat, fizetésemelést. Az meg se fordult a vezetők feEgy ismert jelenségről is szót váltottunk vele, amely ha nem is közvetlen szálon, de összefügg a nevelői közérzettel, ez pedig a sokat emlegetett — és sajnos nehezen oldódó — arcnélküliség. Kevés a markáns pedagógusszemélyiség az iskolákban, aki sajátos karakterisztikus vonásaival, értékeivel is hatPáll Géza: Súlytalanság után ? „Ismert az is, hogy a pedagóguspálya elnőiesedése milyen következményekkel jár nevelési szempontból. A férfi nevelők hiánya igen komoly nehézségeket okoz, amit olykor leegyszerűsítve sokan csak abban látnak: állandó jelleggel a pedagógusnők 8—10 százaléka hiányzik az iskolákból, gyermekgondozási szabadságát tölti.” „Mindez tény, a létszám- hiány az elsődleges gondunk, ezért is kényszerülünk még napjainkban is, igaz nagy meggondolások után, de képesítés nélküli fiatalokat is alkalmazni, illetve ezek alkalmazását engedélyezni. Ez a megyénkben jelenleg úgy négy százalék körül van, s bármennyire is vitatott, kényszerintézkedés, s még úgy tűnik évekig nem tudunk meglenni nélküle ...” Aligha kell megerőltetni magunkat, hogy e kijelentések után ne hallanánk a sokféle — és jogos — kritikát, olykor a paródiák, kabarétréfák jeleneteit a képesítés nélkül operáló orvosról, házat tervező mérnökről és így tovább. De a nevelőtársadalom — a szakma — se örül az ilyenféle „felhígulásnak”. Sokan ezzel magyarázzák önbecsülésük, belső értékállóságuk csökkenését, közérzetük hullámzását. Igaz a dolog másik oldala is, a képesítés nélkül munkába álló pedagógusjelöltek többsége valóban elhivatottságot érezve lát munkához, nem ugródeszkának használja a katedrát, keményen dolgozik, tanul és megszerzi az évek során nem csak a diplomáját, a tantestület általi megbecsülést, a befogadást is. „Ma már általános, hogy két év az úgynevezett türelmi idő — folytatta a művelődési osztály személyzeti csoportvezetője — hogy a képesítés nélküli nevelő pótolja szakképesítését, bizonyítsa főiskolai vagy egyetemi tanulásának eredményességét. Régebben előfordult, hogy több évig is ottmaradhatott, meghosszabbították a szerződését, mert , szükség volt rá, vagy meg voltak elégedve a munkájával, még ha csetlett-botlott is a főiskolai, egyetemi vizsgáin. Ma már Iz az engedékenység nemigen tűrhető el...” „Hiba lenne valamilyen légüres térbe helyezni a nevelőt és úgy vizsgálni, vajon mi határozza meg a közérzetét — véli Béres János, a Pedagógusok Szakszervezete megyei bizottságának munkatársa — akivel a nyugtalanságot, bizalmatlanságot, háborúskodásokat is kiváltó panaszokról, konfliktusokról beszélgetünk. „A pedagógust nagyjából ugyanazok a társadalmi, etikai, megélhetési kérdések foglalkoztatják, mint más foglalkozások művelőit. A sajátosság természetesen érezhető, hisz a kis mikro- társadalomban mondjuk egy tantestületben is, szinte minMorvai Tibor grafikája letmunka után jön a több pénz, hanem a mellékesekből. Nem a túlórák díjából, amely elég gyakori téma a szakszervezeti összejöveteleken is, amelynek a maximuma 40 forint. Ebből nem lehet meggazdagodni, de korábban az alma, mostanában inkább az állattartás — sertés, bika, juh stb. — már kis szerencsével, s persze sok munkával hoz a konyhára ...” Néhány évvel ezelőtt felkerestem három általános iskolai tanárt, akik búcsút mondtak a pályának, butikot nyitottak. Sokáig töprengtem azon, mi késztette őket a hivatás elhagyására, iskolájukban is igyekeztem tájékozódni. Mind a három pedagógusnő Jsiválóan végezte munkáját, az iskola igazgatója mind a három helyen úgy vélte, maximálisan meg is becsülték őket anyagilag és erkölcsileg egyaránt. Valójában, amikor új helyükön — a virágüzletben és a két divatholmikat árusító butikban — beszélgettem velük, a kezdeti elzárkózás után „megváltották” a pályaelhagyás legerősebb indítékait. Miért történt ez? „Evekig hiába kértem az igazgató kartársat, hogy ne éljen vissza az engedékenységemmel, hivatásszeretetem- mel, s ne helyezze az én osztályomba a legproblémásabb gyerekeket és a cigánytanulókat, hiába. Ilyen rossz szóval élve, gyermekanyaggal sohasem voltam versenyképes a többi nevelővel. Amikor belefáradtam, édesanyám sajnos megbetegedett és azt mondta, lányom, tudom, szereted az iskolát, a munkát, de gondold meg, itt van ez a virágüzlet, egyedül már nem nagyon bírom... És egy elkeseredett pillanatban igent mondtam. Azóta virágot árulok. Nem tudom elhiszi-e, nem a pénzért hagytam ott az iskolát, ma is vannak tanítványaim, matematikára oktatom őket, tisztán barátságból és azért, hogy ne essem ki a gyakorlatból...” A másik „hűtlen elhagyó”, aki divatárucikkeket árusító magánbutikot nyitott az egyik szabolcsi városunkban, szintén nem az anyagiak miatt képezte át magát magánkereskedőnek. Hivatásának megszállottja, ezt a volt tanártársai is megerősítették. Mégis, egy buta beidegződés jében, hogy a pénznek erkölcsi értéke is van, s arról is megfeledkeztek, a férj pozíciója nem hozhatja hátrányos helyzetbe a feleséget, hisz ő az iskolában nem X doktorné, hanem önálló személyiség, aki jól, vagy rosz- szul dolgozik, s így várja el joggal a minősítését is. ö ezért távozott... „Nekem mindig is kicsi volt az iskola, mozgékonyabb természet vagyok — mondta a harmadik butikos tanárnő. — Annyi tervem, elképzelésem volt mindig, annyit nyüzsögtem, ahogy mondták a hátam mögött, hogy szemet szúrt. Nemcsak az igazgatónak, a kollégáimnak is. Talán nagyon is kilógtam a sorból. Többet ültem a könyvtárban, a megyeszékhelyen is, sőt még a fővárosban is, amikor az időm engedte, mert én nem csak a szűkén vett tanítási anyagot akartam tudni. Ez talán elég a gyermekeknek, de a tanárnak ennél tovább kell látni. Aztán úgy éreztem, mintha lassan-lassan légüres tér venne körül. Szavakban senki nem bántott, nem gáncsos- kodott, csak éppen a közelemben elhalkultak a szavak, kevesebb lett az érdeklődés. Megérzi ezt az ember ... Ekkor találkoztam egy régi barátnőmmel, akivel bizalmas viszonyban voltunk, azt mondta, neki van egy kis pénze, nekem, jól ismer, vannak ötleteim, jó a fellépésem, kezdjük el, kérjük meg a butikengedélyt. Azóta hetenként megfordulok a fővárosban is, és nemcsak üzleti ügyekben, színházba, hangversenyre, kiállításokra is végre éljutok ... Igaz, ilyen áron ...” ★ „Pedagógiai munkát — tegyük hozzá bármilyen más munkát is — csak örömöt adó légkörben lehetséges végezni. Ahol csak szavakban valósul meg a módszertani szabadság, vagy csak a módszerekre korlátozódik, — s nem érzik a nevelők a nyugalmat, biztonságot, a kol- legalitást, az őszinteséget — ott nem sok sikerélmény vár az egyénre. Az állandó úgynevezett fegyelmező reflex, a permanens stressz miatt, fénytelen harcban felőrlődnek az idegek, torzulnak a kapcsolatok” — fűzte hozzá véleményét a már említett MPT megyei tagozatának vezetőségi tagja. ni tud a fiatalokra, akire évek, sőt évtizedek múlva is visz- szaemlékszik az ember. Oly- kpr saját maguk fedik el egyéni vonásaikat, s állnak be a szürkeséget jelző sorba, nehogy csodabogaraknak, megszállottaknak bélyegezzék őket a többiek. De a dolog nem ilyen egyszerű, a szoros óratervek, a percre kidolgozott munkaprogram, a sok egyéb elfoglaltság is ludas az elgépiesedésben. Így azok is szürkeségre ítéltetnek, akik szenvednek ettől és megpróbálnak egyéni színt, temperamentumot vinni a mindennapos nevelőmunkájukba. A bajok gyökere az, hogy a társadalom, a szülök, a közvélemény szinte megoldhatatlan terheket rak az iskolára, a pedagógusokra. Azt kívánja, amit nem tud — olykor nem akar, mert így kényelmesebb — megoldani a szülő fegyelmezésben, személyiségformálásban, a gondolkodás és magatartás fejlesztésében, azt végezze el egymaga és hibátlanul — minden gyermek esetében — az iskola. Ez nyomasztó és olykor reménytelen helyzeteket szül, erősíti a nevelőben az eredménytelenség érzését ... „Ezt tanulod az iskolában" — hangzik el nap mint nap a már sztereotip kérdés, ha trágár beszédet, durva magatartást, illetlenséget, aro- ganciát tapasztalunk. Az már ritkábban hangzik el: ezt tanulod a szüléidtől... Való igaz, nem lehet vegytisztán elemeire bontani és kimutatni, íme: ezek a legfontosabb összetevői a pedagógusok közérzetének. Ennek okai igen sokfélék lehetnek, a pályára való alkalmatlanság, a nem eléggé alapos felkészülés éppúgy szerepet játszik, mint az adott iskola vezetésének színvonala, hozzáértése, a tantestület demokratizmusa, vagy éppen hatalmi szóval, diktatórikus módszerekkel zajló élete. Ezúttal nem e sajátos konfliktusforrások tettenérése a dolgunk, hisz ez mindenütt helyileg érzékelhető, inkább a szakma általánosabb, mindenkit érintő mel- lékzöngéiből hoztunk szóba néhányat... Ilyen jócskán akad. Az egyik pedagógus, amikor ezekről faggattuk, kijelentette: kár róla beszélni, mert semmi sem változik. S ez részben a pénzen, részben pedig a beidegződésen múlik — folytatta. így érvelt: „Nem tudom, mit szólna az operáló orvos, ha műtét közben folyton arra is neki kellene ügyelnie, hogy a műtő ablakát be ne csapja a huzat, vagy mást mondok, ő etetné, fürdetné, borotválná meg a beteget és így tovább. Talán érthető mire gondolok? Arra, hogy egy sor olyan teher is hárul a nevelőre, ami nem pedagógiai munka. Az udvaron ö ügyel fel a rendre, arra is, nehogy egyik gyerek kárt tegyen a másikban.” „Volt egy esetünk, amikor az egyik gyerek kővel dobált és kiverte a másik szemét. Hónapokig hívogatták a szünet rendjéért felelős nevelőt kihallgatásra, mert a szülő pert indított az iskola, illetve a nevelő ellen. Néhányan rettegünk, amikor az őszi mező- gazdasági munka ideje következik, vajon nem történik-e baleset. Hasonlóan nagy veszély a kirándulás, ahol minden gyermek mellett nem lehet külön egy-egy nevelő. És baj, emlékezzünk vissza, majdnem minden évben előfordul...” (Egy O. községbeli nevelő, aki nem kívánta a nevét megjelentetni.) Ezért is várják a nevelők részben nagy izgalommal, részben sajnos egy kicsit re- zignáltan az oktatási törvény által is előírt — lehetővé tett — iskolai segéderők, asszisztensek alkalmazását, ök vennék le a gyermekfelügyelet gondját a vállakról, elvégeznék az órák technikai előkészítését, az adminisztrációt. De kérdés, mikor jut ilyen munkatársak alkalmazására erő és pénz a mai szűkös viszonyok között? Belátható ideig. így hát tudomásul kell venni, a nevelő marad az iskola mindenese. Szak-, betanított és segédmunkás — hogy élezzük egy kicsit a gondot. De még sem ez, hanem többségükben a szó igazi értelmében nevelő, aki ráadásul nem csupán elszigetelten, saját iskolájában él és alkot. Együtt lélegzik környezetével, a várossal, a faluval, ahol él és dolgozik. Olyanok, mint a legendás Túri Sándor pasza- bi tanító volt, akinek „gondjai azonosak voltak a falu gondjaival. Tanulva tanított, hogy hasznára legyen falujának: tanító, műkedvelöcso- pőrt, énekkar vezetője, egészségügyi ismeretterjesztést végez, kisebb dolgokban a betegek gyógyítója, gondozója. Régészeti leleteket gyűjt a Jósa András Múzeum számára. Tudós folkloristáknak ad segítséget. Népfőiskolái tanfolyamokon előadást tart a népi életmódról, népművészetről, az értékes hagyományok megőrzéséről. írásai jelennek meg lapokban, folyóiratokban ...” Talán túl magasra tettük a mércét, amikor Túri Sándor életútját hoztuk fel példának, akiről Barota Mihály írt dokumentum erejű monográfiát. Ennek előszavában írta Oláh. Gábor, a Pedagógusok Szakszervezete megyei titkára: „Felmutat, legjobb vonásaiban összegez egy kivesző, feledésbe merülő tanítói modellt, emberi magatartást, amelyre a társadalom égető problémái iránti érzékenység, segítökészség, hivatástudat volt jellemző ... A ma és a jövő számára sem közömbös, milyen hatásfokkal dolgozik a pedagógus abban a társadalmi közegben, amelyben él és tevékenykedik. A nyitottság, a katedra hatósu- gárán túl mutató társadalmi irányultság, érzelmi azonosulás, valóságismeret ma is társadalmi igény ...” Aligha mondunk újat, mégis idekívánkozik: a nevelők közérzete nagyjából olyan, amilyenné a társadalmi valóság teszi. Nemcsak önmaguk alakítják ezt, bár a mindennapok szükséges belső energiáját a tantestületi közösségek adhatják meg önmaguk, egymás számára. De mindent nem. Az élet- és munkakörülmények javítása, s amikor a népgazdaság teherbíró képessége lehetővé teszi, a tervezett, de elmaradt fizetésemelés második lépcsőjének megvalósítása, az iskolai munka tárgyi-technikai és személyi feltételeinek javítása és még sok-sok tényező összefügg az egyik legfontosabbal: a nevelők önbecsülésével. Ezek lennének a súlytalanság megszűnésének talán legfontosabb feltételei... KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987.február 28. Q
