Kelet-Magyarország, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
édesanyámat, ő meg szeret engem. — Egy szót se szól többet, várja további kíváncsiságunkat. Odalép a kis öregasszonyhoz és átfogja a vállát. Érdeklődéssel, élénken fut tekintetük egyikünkről a másikra. — Azt tessék elmondani Sanyi bácsi, hogy ment itt a csempészés a háború után, — próbálja eszébe idézni az öregnek a beígért történeteket Alföldi János. — Az fiam nem úgy mini most. de hát itt van a finánc elvtárs, mit fog szólni? — pillant az egyenruhás férfira. — Ugyan már bátyám, elévült az már. Ma pedig másként csinálják. — nyugtatja Nagy Gábor, alig titkolt türelmetlen kíváncsisággal. — Itt, ezen a mezőn, — kissé kijjebb lép. a kerítéshez és karjával magához öleli az egész tájat — itt volt Gróza vására. Tudják ugye? Akkor még Gróza Péter volt odaát az elnök. Az megengedte, hogy a népek beszéljenek egymással. Szóval itt ezen a mezőn ment a nagy cserebere. Az a pikét, vagyis a magasles, akkor is ott volt, de még abból is lejött a. baka üzletelni. — Igaz az, Sanyi bácsi, hogy sóért lehetett lovat venni? — Gál László, a határőrparancsnok próbálja megerősíteni másutt szerzett ismereteit. — Igaz hát, de az csak adig volt, amíg a forint be nem jött. Mert annak aztán nagy keletje lett. Én magam háromszáz forintért két lovat meg egy tehenet vettem. Jöttek-mentek a népek és az áru is. A ha- rárőrök nem szóltak. Csak ha zsiványságnak vették hírét. Akkor csak előbújtak a bokor mögül és csattant a puskazávár. Ha azt mondta: stajcsine! Akkor megállt, akinek kedves volt az élete. Csináltuk ezt sokáig, idejártak messze földről csencselni. De aztán lezárták a határt, vége lett a Gróza vásárnak. Azóta ritka a vendég errefelé. Csak ezek a fiúk jönnek el néha. Most. hogy ez a nagy hó esett, gyakrabban. A földeket egybeszántották, az emberek elköltöztek, a házakat elhordták, megmaradtunk mi hírmondónak. Juliska néni olyan figyelemmel csügg fia szavain, mintha ő is először hallaná Gróza vásárának történetét. Közben, mint a mesében, barátságosan dünnyö- gő tyúkok, kakasok vesznek bennünket körül. Piros tengerit szemelgetnek, nem sárgát, egy nagy kasi- tálból. Arra meg egy rosta van borítva, és csak egy lyuk a drótszövet közepén. A tyúk nyaka leér rajta a szemig, a madáré nem. Nekik szalonna lóg az eresz alatt. A néni kérés nélkül kezd mesélni, amikor a fia abbahagyja. — Éppen ötven éve költöztünk ide. Nyolcvannégy mázsa búza áráért vettük ezt a házat, de abban nem volt benne az a húsz hold, amiit azután vásároltunk hozzá. Akkor még nagyon sokan laktak itten, egy egész utcával. Gazdálkodtunk, és jól éltünk. Ma is jól élünk, mert dolgozunk. Előtte is jól éltünk. Az uram az első háború után hat esztendeig volt oda fogságban, ón meg itthon a két gyerekkel. Máma meg jajgatnak, hogy kevés a gyes. Mert nem szeretnek dolgozni. Az a baj. — Mit termeltek azon a húsz holdon? — Mit? Búzát, tengerit, kendert, meg ilyesmit. Mint most. Csak a tsz-ben. Ez a húsz hold volt itt a legjobb föld. Megmondja az elnök ... Ailföldi János buzgón helyesel, bár idejövet azt mondta, hogy a váliajiak- nak jutott a jobbik, de hát... — Juliska néni! Hova mentek azok az emberek akik még régen költöztek el? — kérdezi az elnök. — Azok fiam? Be a városba, a faluba. Én nem tudom mi küldte őket, nem adhattam oda nekik az én eszemet. Nézze meg, a fiam most tart egy nagy nyáj bárányt. Én nem vágyók sehová. Kikönyökölünk a tőcre, hogy jobban szemügyre vegyük a tájat. Sanyi bácsi a juhokról beszél, de nem a sajátjáról. — A határ másik oldalán, ott, ahol az a csalitos van, néhány éve ilyenkor elletett egy juhász. Ilyen hideg télben akkor is. De sokat küszködött. Majd megszakadt a szívem, ahogy a szabad ég alól még éjszaka is jött a panaszos bégetés hangja. A határőrparancsnok meséli a beállott csendben, amit az itteniektől a helyről hallott: — Károlyi gróf akart itt mindenképpen települést, hogy ember éljen a birtokán. Ilyenből lett Bátorliget is, meg Sárgaháza. Azok legalább megragadtak. Pedig vasútjuk sincs. — Itt is lenne vasút, ha a mérki gazdák eladják a vonalhoz elegendő földet a határukból — sóhajt egyet a tsz-elnök. — Milyen jó lenne most. Csend és csend. Elfogy a szó. Sanyi bácsi egyenként veszi elő a tárgyait, a gazdálkodás eszközeit. A legtöbbjén szemmel látható, hogy évek óta nem érintette. A szilvafán kasza rozsdásodik, a megbicsaklott góré tövében foghíjas kocsikerék. Juliska anyó- val óvatos, de határozott léptekkel jönnek velünk, a bámész kíváncsi vendégekkel. A nénike, amikor meglátja a kezemben a fényképezőgépet, menyecskéhez illő mozdulattal igazítja meg a keszkenőjét. Búcsúzkodunk. Mi mást kívánhatnánk, mint jó egészséget. Juliska néni panaszkodik egy keveset, „kicsikét magas a vérnyomásom, de azért van egészség. Inkább a fiamnak kívánják, neki még jobban szüksége van rá ... ” M ost látni csak visszafelé menet, hogy milyen csúnyán összepocsékoltuk idefelé a lábnyomokkal kitaposott gyalogösvényt. Hátulról kapjuk az időközben feltámadt szellőt, felnézve sehol nem látjuk a sötét felleget. Lassan bejöhet a vonat, ezért megszaporázzuk lépteinket. Kitágul a látóhatár, ahogy visszanézek. A vakító fehérségben egyetlen folt Nagy Sándorék háza. Ok ketten az anyókával még ott állnak, ahol elbúcsúztunk. Összefonódva, mozdulatlanul. Mellettük, felettük, a szilvafán az el- rozsdált kasza sziluettje. Esik Sándor Barangolás: Gróza vására Az utolsó ház Agerdőmojoron. Az udvaron öreg Nagy Sándor és 94 esztendős édesanyja.(A szerző felv.) Á férfi, aki libasorban menetelő négyőnket vezeti, kérdésünkre megáll. „Hogy mi az a hosszan elnyúló sötét felhő? A börvelyi kendergyár füstje. Akkor szokott ilyen mélyen megülni a mező fe- lyett, ha esés lesz. Vagy eső, vagy hé.' A szabadnapos határőrparancsnok ismét elindul a méteres hóbuckák között kanyargó gyalogösvényen. Gól Lászlónak hívják. Ö és még két ember vágott neki a hómezőnek e sorok írójával, hogy felkeresse Áger- dőmiajor „lakosságát”. A vám- és pénzügyőri kirendeltség- ügyeletese Nagy Gábor dolga felől szintén velünk jöhetett. „Egv kimenő, meg egy bejövő vo- „ , nat vaij .Nagykároly és Má- ., tészaljca , , .viszonylatában, messze még az érkezésük.” Nézegetjük a messzi, tanyát, elég nehezen közeledik. Alföldi János, a mérki tsz-elnök biztat. „Ott, annak a háznak a sarkánál kezdődik a mi földünk. Ez itt még a vállaji Rákóczié.” Tőlünk jobbra pedig, egy jó kőhajításnyira, az ország határa. Amikor a térképen kerestem a helyet, olyan betűvel írva találtam, amitől népes kis település is lehetett volna. Erre lehetne következtetni abból is, hogy nap mint nap halljuk a nevét a vízállásjelentésben. A leolvasást szolgáló műtárgy a híd mellett tényleg tekintélyt parancsoló. Az ember azom ban, aki innen az aktuális hidrológiai adatot továbbítja. csak addig tartózkodik itt. amíg megteszi feladatát. A vasútvonal magyarországi végállomásán sincs vasutas, csak az ügyeletes vámos várja meg a bejövő szerelvényt. No .meg időnként kijön a szerelvénnyel egy MÁV-al- kalmazott, és gyalog sétál vissza Ecsedbe. Megszámolja a talpfákat? Azt nem, de ellenőrzi a vonal- szakaszt. Mint a határőrök a rájuk bízott határt a megfelelő időben és gyakoriságban. Különben olyan Petőfi álmodta puszta ez az Ág- erdőmajor. Bár lehet, hogy csak a nagy fehérség teszi, meg a napot eltakaró réteges füstfelhő. Olyan ilyesz- tő szmog, hogy egy város „megirigyelhetné". Nem nagyon állunk meg, mert még mindig foga van az időnek. A népes előőrs tagjai csak úgy a gallérjuk mellett hátra-hátra szólva mondanak egy adomát az öreg Nagy Sándorról, akihez igyekszünk. Hozzátéve: „de majd ahogy ő elmondja ... " Odaérünk. Az akácfák szegélyezte dűlőúlon kétméteres hótorlasz állja utunkat. A kitartó kis ösvény állhatatosan folytatódik. Kerül egy nagyot és máris a mezőn vagyunk. Amint felnézek, külön-kü- lön látszanak a kórósövény szálai, lesütöm a fejem. A nyomok mellett valami érdekes:' egy-egy szúrás a hóban, nem lehet két ujjnyinál szélesebb, és felül egy kicsit elhúzva. Megállunk, hogy megfejtsük a talányt. A határőrparancsnok lehajol, kivesz egy akácfatermést a lyukból, majd rövid gondolkodás után közli: „itthon van Juliska néni is, az ő botjának a nyoma.” Nagy Sándor, és 94 esztendős édesanyja kettesben éldegél Ágerdőmajor egyetlen épen maradt házában. Még egy épület található itt, nem messze tőlük, de abban nemigen laknak, mert teteje nincs. A tornácon olyan mosolyogva, olyan örömmel fogadnak bennünket, mintha egész életükben erre a találkozásra vártak volna. Zavar- baejtö a kedvességük, közvetlenségük. Pedig még meg sem szólaltak, csak köszönésünket fogadták. Néznék, néznek, szeműikben boldogságos mosolygás. — Hogy tudnak itt élni mindentől, mindenkitől távol? — kérdezem. Magamnak is idegen a saját hangom. Hogyan, hát mint a szerelmesek! Én szeretem az KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. február 21.