Kelet-Magyarország, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-14 / 38. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1937. február 14, 0 — Na, írok én Rádaynak, ad az majd a tanácsnak! — emelte fel ujját fenyegetően ismerősöm, meglátván a városközpontban a nemrég kitett otromba szemetestartályokat. Ismerősöm afféle fogadatlan közéleti ember — bár minél több lenne belőlük! — s már hosszú ideje készül ama levél megírására. Amikor leverték a nyíregyházi püspöki palota szecessziós díszeit, akkor csatlakozott az önkéntes városvédők táborához. Azóta is fájlalja, hogy akkor nem fordult Rádayhoz. Fél évtizede lassan, hogy a magyar tévé késő esti adásaiban feltűnt egy komor, súlyos szavú műsorvezető: építészeti emlékeink pusztulására hívta fel a figyelmet. Ráday Mihály volt, az általa elindított sorozat a tévé egyik legnagyobb visszhangot kiváltó vállalkozásának bizonyult. Talán maga az ötletadó műsorvezető sem gondolta, hogy ilyen hosszan tartó sorozatot indít útjára, hogy az „Unokáink se fogják látni” egy óriás szellemet szabadít ki a palackból. Megindult a levelek áradata, ma sem csökken. Ma már ott tartunk, ha a műemlékvédelem szóba kerül, az emberek jó része önkéntelenül egy névre gondol: Ráday Mihály nevére. Pedig ez ellen pont ő tiltakozik a leghamarabb. Hiszen a műemlékvédelemnek már régi-régi hagyománya van az országban: megelőzve sok nyugat-európai országot hazánkban már 1881-ben érvénybe lépett a műemlékek fenntartásáról szóló rendelkezés. Messzire nyúló gyökerei voltak ennek, hiszen már Szent László törvénykönyvében, de Zsigmond és Mátyás király rendeletéiben is találhatunk olyan részleteket, melyek a régi épületek megóvásának fontosságára figyelmeztetnek. A bencés szerzetes Römer Flóris, vagy a nagyváradi püspök, Ipolyi Arnold már a múlt század derekán zászlóvivője volt a műemlékek megmentéséért folytatott harcnak, s olyan társakat sikerült megnyerniük az ügynek, mint Henszlmann Imre, Schulek Frigyes, Pulszky Ferenc. Persze, az akkori európai törekvésekhez hasonlóan ők, s a későbbi követőik is főleg a legfontosabb, legismertebb emlékeink megóvására törekedtek, a későbbi évtizedek műemlékvédelmének volt az a nagy felismerése, hogy figyelmet kell fordítani a szerényebb, de összefüggő építészeti együttesek megőrzésére is. A felismerés azonban az esetek nagy többségében csak felismerés maradt. A nagy világégés, a második világháború pusztítása után, az ország újjáépítése során az embereknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy egy szépen kiöntött lámpaoszlop, egy művészien faragott ajtó, vagy egy kerti pad sorsán aggódjanak. S ezen még ha sajnálkozni lehet is, csodálkozni aligha. Az akkori szemléletet — ismerve a körülményeket — kénytelen elfogadni az ember, de mivel magyarázható ma az a sokszor tapasztalható igénytelenség, mellyel városaink, falvaink formálódása során gyakran találkozik a szemlélődő? Semmivel. Ez ellen próbál tenni a maga sajátos eszközeivel Ráday Mihály, akivel a legnagyobb télben, majd térdig érp hóban, Nagyar főutcáján beszéltünk meg randevút. Mert vele Pesten, lakó- és munkahelyén aligha találkozhattunk volna, ugyanis majd mindig úton van. Hol Veszprémben, hol Kínában, hol egy régi lépcsőházban, hol egy öreg, omladozó kastély falai között forgat, készíti élénk visszhangot kiváltó filmjeit. Sok barátot, de nem kevés ellenséget is szerez velük. Azt persze megérti az ember, hogy sokan állnak mellé. De hogyan szerzi haragosait? Hosszan töpreng a kérdésen. — Jó néhány település vezetője valóságos hitbizományként tekinti lakóhelyét. Fel sem tételezi, hogy mások is szívükön viselhetik az adott város, község sorsát, hogy az annak képét hosszú időkre befolyásoló döntések meghozatala nem egy ember, vagy egyetlen szűk testület kizárólagos joga. Rengeteg jó példát sorolhatnék most fel, ahol a település vezetői, lakói maximálisan együttműködve, Ráday, a városvédő az utódok érdekeit is szem előtt tartó intézkedéseket hoznak a település arcának formálása közben, ám sajnos, nagyon sok helyen nincs így. Épeszű ember azt nem hiheti, hogy a rossz példaként említhető városi vezető szándékosan bolygatja meg a hosszú idők alatt kialakult városképet, hogy szándékosan csúfítja el a település arcát. Ezt persze ő sem hiszi. A környezetünket, életünket szebbé tevő tárgyak, épületek pusztulásának okát nem is ebben kell keresni. Sokkal inkább arról van szó, hogy baj van a múlttudatunkkal, nagyképűen fogalmazva történelemszemléletünkkel. A Szovjetunióban senkinek esze ágában sem volt ledönteni mondjuk Péter cár szobrát, holott a mai ember eszményképének aligha felel meg az ő személye. De nálunk lassan már Kossuth Lajosért sem illik lelkesedni. Túlságosan leegyszerűsítve: mi lesz e folyamat vége? Hogy feldúlják a Batthyány-mauzóleumot, meg- becstelenítik nemzeti emlékhelyeinket. Szélsőséges példák? Azok. — Környezetünk sivárosodásának másik fontos okát abban látom, hogy nálunk a tervezők, az építtetők saját emlékművüket szeretnék az utókorra hagyni. Ezért épül az a sok, igen gyakran otromba új ház, utca, tér, hiszen azt hiszik, olyan fontos embernek illik hagyni maga után valami monumentális alkotást. S közben felszedik a gondosan faragott utcaköveket, felállítják az ötlettelen telefonfülkéket, lebontják a régi portálokat, leverik a házak faláról a díszeket, melyek egyedivé, emberivé tették azokat. S ha a lakók tiltakoznak az intézkedés ellen, mindjárt kardot rántanak. Nincs pénz, maguk különben is mit értenek hozzá! Hát ezért vannak nekem az ellenségeim, mert én megpróbálok az emberek okos javaslatai mellé állni. Szabolcsban, Szatmárban nem először jár, de korábban csak mint magánember. Kötelességének tartotta, hogy megismerje a tá- kosi, a nagyszekeresi, a csarodai templomot. Most viszont filmet forgat Nagyaron. Hírét vette, hogy a Zichy Galéria művészei egy alkotótábort szeretnének létrehozni e kis Tisza menti faluban, amihez három, még viszonylag épen maradt kúria kínál nagyszerű lehetőséget. Filmjével a megvalósítás mellett perel. Rajta, s a környékbelieken nem múlik majd az alkotótelep sorsa. Balogh Géza Szépen magyarul — szépen emberül * Boldogult gyermekkorunkban... Aligha túlzunk. amikor azt állítjuk, hogy többnyire szívesen emlékszünk vissza gyermekkorunkra. Es nemcsak a soha vissza nem térő időt idézzük, hanem az arra emlékeztető néhány szót, fordulatot, mondatot. S kinek-kinek megvan a saját „nyelvemléke” is. Most nem csupán az egyén szókincsét fogjuk vallatóra, hanem a közösségét is. Lássuk ' tehát azokat a nyelvi kifejezéseket, amelyek a gyermekkorra emlékeztetnek bennünket! Amikor a csecsemő szopik, akkor éhségét, illetve szomjúságát csillapítja; ha egy felnőttre mondjuk ugyanezt, bizony, nem hízelegtünk neki (pláne, ha miég a be igekötővel nyomósítunk is), hiszen a részegeskedésre utaltunk. Megszokott dolog, hogy a csecsemő az ujját szopja, a csalárd ember viszont ujjából szopja a csalárdságait. Pipázik is gyer________________________ mekünk, amikor a nagyujját szopja, és öklöcskéje valóban a pipára emlékeztet bennünket. A csecsemő legfőbb tápláléka az anyatej. S mondjuk is: egy tejen nőttek fel, vagyis testvérek, hiszen ugyanaz az anya szoptatta őket. Átvitt értelme is van: azonos elvet valló, hasonló gondolkodású emberek. A tudást nem az anyatejjel szivtuk magunkba, hanem később szereztük meg. Édes, mint az anyatej, vagy egyszerűbben: édes, mint az anyánk teje — szoktuk mondogatni. amikor valami kellemes dologra gondolunk. Hagyjuk most a táplálkozást, és nézzünk szét más területen is! Ojabban divatossá vált a tisztába tesz kifejezés, amellyel az egyszerűbb tisztáz szót helyettesítettük. Alkalmanként és tréfásan még meg is felel, de nagyon fura, talán nevetséges is a következő: a problémákat tisztába tettük. A nehézségeket meg lehet magyarázni, a felmerülő kérdéseket tisztázni, de tisztába tenni aligha. Számos szellemes, humoros, olykor gunyoros kifejezés található, amely a gyermekkorra utal. Akire azt mondjuk, hogy kőbőlcsőben ringatták, nem kedveskedtünk, hiszen nehéz felfogására hívtuk fel a figyelmet. A csecsemőnek még nem nőtt be a feje lágya, ez már mondjuk annak a felnőttnek is, akit sérteni akarunk. Vannak olyan emberek is, akik az életben nehezen találják fel magukat, és állandóan segítségre, gyámolításra szorulnak; ezeket pelenkázni kell. A pólyát gyakran szokták emlegetni — épp az ellenkező értelemben: kinőtt a pólyából (vagy a pólyától eltávolodva kissé: megáll a maga lábán). Mizser Lajos ________________________ nos vi i.ban alakítják ki a Ma, filmművészetünk ki tudja, hányadik szűk esztendejében némi nosztalgiával szokás emlegetni a 60-as éveket, amikor sorozatban kerültek a moziba olyan alkotások, amelyek mind a közönség, mind a kritika elismerésével találkoztak, és nemzetközi rangot is kivívtak. Az akkori körülmények, a sikerek és viták nyilvánvalóvá tették, hogy szükség van sok más országéhoz hasonlóan a hazai megmérettetés biztosítására. Ez az igény hívta életre 1965- ben a magyar játékfilmszemlét. ' A rendezvény elnevezése nem egészen pontos: a játékfilmeken kívül helyet kapnak a mustrán azok a dokumentumfilmek is, amelyeket elsődlegesen moziforgalmazásra szántak alkotóik, de a gyakorlat csak üdvözölhető, mert ez a filmtípus nagy hagyományokkal rendelkezik nálunk, és tükrözési módjában sok a játékfilmével rokon megoldás. Legfeljebb azon volna érdemes elgondolkodni, nem lenne-e jobb külön kategóriában versenyeztetni ezeket. Az 1965-ös szemlére Pécsett került sor, és az első tíz találkozó színhelye minden alkalommal e délvidéki városunk volt. 1979-ben volt első ízben a helyszín Budapest, aztán felváltva a főváros és Pécs adott otthont a filmeseknek, 1983 óta viszont Budapest vált az állandó helyszínné. A szemlék nemcsak egy év termésének bemutatására adtak lehetőséget, hanem mindvégig kísérő rendezvényei voltak a szakmai viták, az alkotók találkozásai a közönséggel, és néha kimondva, esetenként kimondatlanul a művek versenyét is jelentették. Ez utóbbi tekintetében a legtarkább a kép. Kezdetben egy szakmai és egy társadalmi zsűri ítélte oda a díjakat, aztán a közönség díja is kiosztásra került, vájd 1976 és 1980 között hivatalos verseny nem volt. 198.» óta egy társadalmi és a MAFÍLM szakmai zsűri ítéli oda i díjakat. Mind a helyszínek, mind a mérlegelés módja gyakran változott az évek során, és a változások mögött az okok egész rendszerét lehétne kimutatni, jelezvén vele a filmszakma kiegyensúlyozatlanságát és nyugtalanságát. Az elmúlt évben a Kongresz- szusi Központ adott helyet a szemlének, miként az idén is, és Jancsó Miklós Szörnyek évadja című filmjével tegnap kezdetét vette a hatnapos rendezvénysorozat. Ami a legszembetűnőbb változás tavalyhoz képest, hogy több a vetítésre kerülő film. Azt figyelembe véve, hogy a magyar filmgyártás milyen szorító anyagi gondokkal küzd, tekintélyes -red- ménynek minősíthető a 24 alkotás elkészülése. A gyakorlat már évek óta az, hogy a versenyben azok a filmek vesznek részt, amelyek a legutóbbi szemle óta kerültek a mozikba, illetve amelyek a szemléig elkészültek és bemutatásra várnak. •A már vetített filmeket is újra lepergetik ilyenkor, részint a teljesség kedvéért, illetve hogy a zsűri együtt láthassa valamennyit, továbbá a tekintélyes számban ide érkező külföldi érdeklődő tájékoztatása is megvalósítható így. Ebbe a csoportba tartozik az Akii Miklós, az Elysium, A Nagy Generáció és a Magic-varázslat, a Queen- együttesről készült dokumentumfilm. Félig az előzőekhez sorolható Gyarmathy Lívia Vak- világban-ja, ez a film ugyanis szerepelt már az 1986-os Karlovy Vary-i fesztiválon (a zsűri különdíját nyerte), bár itthon még nem került sor a bemutatására. További 13 játékfilmre adhatják szavazatukat a társadalmi zsűri tagjai, akik egyébként nyilváv égere ményt. Űj filmmel jelentke k Bacsó Péter (Banánhéj .eringő), Gárdos Péter (Szamarköhögés), Böszörményi Géza (Laura), Gazdag Gyula (Hol volt, hol nem volt...), Rózsa János (Csók, anyu), Vitézy László (Érzékeny búcsú a fejedelemtől), Erdőss Pál (Gondviselés), Kis József (A sánta dervis). Rangos irodalmi alapanyagból kevesen dolgoztak, de a két bemutató várakozást keltő, mert olyan írók jelentkeznek filmen, akiknek a jelenléte ott rég indokolt lett volna: Ottlik Gézáról és Moldova Györgyről van 'szó. A Hajnali háztetők Dömölky János, a Malom a pokolban Maár Gyula rendezésében valósult meg. Elsőfilmes alkotók vs bemutatkoznak: Tol- már Tamás A taxisofőr halálával, Szirtes András a Lenz- zel. A dokumentumfilmesek munkái iránt nyilván nagy lesz az érdeklődés. Tíz éve kész, de csak most kerül a nézők elé Kosa Ferenc filmje, Az utolsó szó jogán, amely a Béres-cseppek körül hullámzó indulatokról ad számot; Sír az út előttem címmel Sára Sándor a bukovinai székelyek sorsáról ad helyzetképet; a Gulyás fivérek első világháborús témája az Én is jártam az Isonzónál; Koltay Gábor nyolcrészes Szép volt, fiúk .. .-jából az Idegenlégió- sok vesz részt a versenyben. Ebben a kategóriában is köszönthetünk elsőfilmest: Dér András és Hartay László Széplányok-ja az 1985-ös szépségversenyről szól. A magyar film aligha megbocsátható bűne, hogy a gyereknézőkre alig gondol. A 24 film közül mindössze egy, Sólyom András Doktor Minorka Vidor nagy napja című filmje szól nekik. Az idei játékfilmszemle eredményhirdetésére február 18-án, szerdán kerül sor. Hamar Péter Karambol cserbenhagyással A több műfajban publikáló Gergely Mihályt, az 1950- es években íróvá érett „derékhad” tagját a realista epika termékeny művelője- ként tartja számon a közvélemény. Regényei, novellás kötetei (Józsáék, Fekete páva, Költő és király, Szakmám a lelkiismeret, Pokolhegyiek) elkötelezettségről, a morális indíttatású gondolkod- tatásról, közügyekbeni otthonlétről tanúskodnak. Gergely a már megismert módszerbeni értékei megőrzésével további értéktartományok meghódítását vállalva tart tükröt olvasói elé, s késztet állásfoglalásra a Karambol cserbenhagyással című kisregényével. Kiemelésre méltó, hogy a valós élethelyzetek végletes kimerevítésével teremt oksági összefüggésekből fordulatokat, s a drámai konfliktus igazságot és emberi tartást erősítő katarzissal oldódik. Fatalista feltételezéssel indítja regénye cselekményét, s ellentételezésként reális felismeréssel zárja: „... az életünk olyan, amilyenné tesszük. Másoknak, meg mi magunknak, mindannyiunk része szépen benne van ebben a nagy buliban ...” — összegzi tapasztalatát Juli. A kettő között pedig ível egy sodró lendületű cselekvéssor, melyben a szerzői történésvezetés jól kitapintható alapelve annak megmutatása, mennyire alakítjuk egymásnak életviszonyainkat. A Kolos Andrásné által feltűnően zaklatott idegállapotban okozott közlekedési baleset tulajdonképpen többszöri — családi, emberi — karambolok és cserbenhagyá- sok fölfedését indítja el. Annak nyomán vetül tisztázó fénykéve a leltárhiányra (Zorán és „csapata”) rendezetlen családi kapcsolatokra (Zorán, Kolos), felelősségvállalás hiányára (Mirka, Bori), cserbenhagyások sorozatára, a disszidálásokra, s mindezek ellenpontjaként az „átrendezett élethez igazítva” Rómeó és Júlia modern hangszerelésű — úgy tetszik a morális következmények okán még mindig kiíratlan — emberi és szerelmi kapcsolatrendszerének feltárására. Míg a felnőttek világa a csalás és öncsalás mezsgyéjén halad a tragikus végkifejlet felé, a felnőtté serdülő fiatalok felelősségérzete az első súlyos próbatétel nyomán az erkölcsi helytállásban válik emberi világunk fejlődését lendítő forrássá. A regény főhőse, a rokonszenves Juli sikeres érettségije napján résztvevője az édesanyja okozta balesetnek. A másik kocsi vétlen áldozata mellett elkeserítő látvány lett számára szerelmét, Tibort törött hátgerinccel szenvedni látni. A kórházban tudja meg, hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Természetszerű e ponton a dilemmája: mihez kezdjen egy 18 éves lány a körülmények meghatározottságában? Kevés ideje maradt töprengésre. Míg édesanyját rendszeresen látogatta, Tibort is gondozta. Melléül az ágy szélére, eteti, gyógyszerezi, lelket önt belé. Meggyőzi, hogy érdemes vállalni az élet küzdelmeit. És a környezeti hatások? Ez a fiatal lány a gyarlóságok és bűnök közepette, a jó és a rossz ellenségeskedésében küzd, vitázik az erkölcsi tisztaságért, Őszintesége: és bátorsága nagy érték, amire vigyáznia kell. Ezt ő is jól tudja, s ezért érezzük elhatározását meggyőzőnek, hogy majd orvosként az emberek tisztességes gyógyítója kíván lenni. A valóság magatartást igazol: az életét eddig meghatározó felnőttek egymást követő botlásaiban ő megmaradt erkölcsi tisztaságban felelőssége vállalásával. A valóságfeltárás e módszerének fontos eleme, hogy a folyamatok megragadása a változások tettenérését szolgálja. Azok nemcsak az emberi környezetben, hanem a regény alakjainak pszichikus életében is zajlanak. A pri- mér élmények belső feldolgozása, s ennek nyomán a cselekvésben-magatartásban megjelenített reakciók egyéni sorsokat befolyásolóan késztetnek állásfoglalásra. Mert a karambolok és cserbenhagyások egymást váltó variációiból bomlik ki a tanulságos sorsok sokfélesége. Az egyéni sorsok, miként a valóságban, közösségi sorsot hordoznak. Társadalmi struktúránk egyik szegmentuma tárul elénk: az elsősorban anyagiakat hajszoló, törtető középrétegé. Életvitelével, stílusával és tülekedésével. Az írói ábrázolásmód erényei a sűrítés, a hitelesség, a feszesség fogalmaival jellemezhetők. Ezek nyomán az írásmű érvényessége napi életünk viaskodásai közepette felismerhető. (Szé(*irodaImi Könyvkiadó) Miklós Elemér Megkezdődött a XIX. map játéklmszanle
