Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-03 / 284. szám

986. december 3. Kelet-Magyarország Ha megtörtént a baleset... Ki a hibás? Újdonság Kisváráéról Nagyothallók oktató be­rendezését készítik a BEAG kisvárdai gyárá­ban. Az értékes műszer­ből az év végéig 35 da­rabot gyártanak. Képünk a szerelőszalagról készült. [(Elek Emil felvétele) „Felmegyünk a miniszterhez is..." Órák helyett percek Antal-bokor, Zombori-bokor, János-bokor. Úgy lapulnak egymás mellett, mint egy fészekalja tojás. Közel ötszáz embernek jelentenek otthont. Otthont, amely a városhoz közel, most már pár percre, korábban mégis több 'órányira volt. AZ ALAPTÖRTÉNET RÖVID: egy fiatalember este autójával megy az úton, és hirtelen felbukkan lámpáinak fényében egy esnber az út közepén. Ráta­pos a fékre, de hiába — el­gázolja az illetőt, s az meg­hal. A végkifejlet: bírósági tárgyalás, ítélet. A fenti esetnél ugyanis egyáltalán nem olyan tisz­ta a dolog, mint az első pil­lantásra látszik. A fiatal­ember nem ment gyorsan: 60-65 kilométeres sebesség­gel haladt.'Az elgázolt fér­fi az út kellős közepén állt, kerékpárja á hátának tá­masztva — vagy inkább ő volt a biciklivel megtámo­gatva, mivelhogy részeg volt! Az úton szembejövő forgalom miatt a látási vi­szonyok nem voltak ideá­lisak, a férfin sötét ruha, kerékpárján még csak egy macskaszem se található — hiába minden óvatosság, a baleset szinte elkerülhetet­len. Azt írtam: szinte. A szak­értői vizsgálat ugyanis (helyszíni próbák alapján) megállapította, hogy ha csak öt-tíz kilométerrel ki­sebb sebességgel halad az autós, meg tud állni. Azt is hozzáfűzte a szakember: a gépkocsi vezetője 26-28 méterről még semmit se láthatott, s csak 22-24 mé­terrel a kerékpáros előtt észlelhetett valamit. Pár méteren múlott te­hált egy ember élete — mondhatnék, s talán haj­lamosak lennénk elítélni az auitóst figyelmetlenségéért, mely halált okozott. Jó­magam azonban nem úgy tartom, hogy feltétlenül a kormánynál ülő volt a vét­kes! HOSSZtj IDEIG TÖR­TEM A FEJEM ezen az ügyön, autómban ülve is ezen járt az eszem félig- meddig a minap. Nyíregy­házán a kis Kert közből kanyarodtam kifelé lépés­ben a Kert utcára, mely osztott útpályás, tehát egy­irányú forgalom van mind­két oldalán. Balra figyel­tem tehát, jön-e valami, s megálltam. E pillanatban jobbról (tehát a forgalom­mal szemben!) a sarok mö­gül elém vágott egy lovas fogat, s bizony a ló. a ko­csirúd megrongálta az autóm elejét. Most nem ez az eset az érdekes — hanem a dolgok egybecsengése. Az a kérdés: számíthattam-e ebből az irányból valamire? Felté­teleznem kell-e, hogy van­nak olyanok, akik a legsú­lyosabb szabályszegésre is hajlamosak, mások és sa­ját épségüket kockára téve? — Két szakmám van. La­katos és hegesztő vagyok. Itt nevelkedtem a Nyíregyházi Vas- és Fémipari Szövetke­zetben, itt voltam tanuló, s háromhónapos kitérő után ide jöttem vissza. El is sze­retném felejteni örökre, hogy hűtlen lettem. Számomra nem is érdekes, hogy a mun­kakönyvemben milyen be­jegyzés van, az a fontos, amit érzek. — Pillanatnyilag megbízott csoportvezető vagyok, 14 em­berem van. Lakatosok, he­gesztők, segédmunkások. Nem angyalok, de jól összeková- csolódott gárda. Ez év júni­us elsején vettem át irányí­tásukat, ugyanis a korábbi nagy együttest három részre osztották. Könnyebb, átlát*- hatóbb így minden. Képte­lenség volt figyelni és ügyel­ni arra, hogy 4? ember kö­zül ki az, aki lóg, 'fegyelme­zetlen. Nem a munkakezdés­sel és a befejezéssel voltak a gondok. Munka közben tűntek el egyesek rövidebb- hosszabb időre. A többiek megálltak, várták, esetleg rá­dolgoztunk . . . Ha őszintén akarok vá­laszolni, akkor: nem. Ilyes­mire nem számítottam. De, ha mindent egybevetünk: bizony, igaz az. hogy az ég­világon mindenre számí­tani lehet manapság közút­jainkon. Ilyen lovas- foga­tokra épp úgy, mint arra, hogy a részeg kerékpáros az úttest közepén áll meg a dolgát elvégezni (mert, ha hiszik, ha nem, az emle­getett balesetnél így tör­tént!). Arra is számítani le­het, hogy részegen az úton fekszik egy ember, hogy nem világítja ki a lovas ko­csit, hogy sötétben imbo- lyog a biciklijén olyan úton, ahol tilos közlekednie — és így tovább. KI HÁT AKKOR A VÉT­KES? Az az ember, aki be­tartja a szabályokat, s úgy véli, hogy másoknak is be kell tartaniuk? Aki nyu­godt tempóban autózik, és mégis kiderül, hogy öt ki­lométerrel lassabban kel­lett volna hajtania a sötét­ben ácsorgó felelőtlen em­ber miatt? Vagy az a vét­kes, aki — fittyet hányva minden előírásnak és rend­nek — azt csinál az utakon, amit akar? S ha bekövet­kezik a baj, akkor minde­nért az autóst hibáztatja. Tudom, nehéz a válasz — vagy pedig túlságosan is könnyű. Mert bizonyára egyszerűbb felelőssé tenni az autóst — úgymond: ez a szokás, a kialakult gya­korlat. S akkor vajon ki a hibás, ha egy ilyen esetnél a kocsi vezetője félrekapva a kormányt fának hajt, és ő hal meg? Vagy az a meg­oldás, hogy mindig az a bűnös, aki túlélte? Kérdés kérdés hátán — egyelőre igaza válasz nél­kül. De azt hiszem, ez így nem mehet sokáig. A leírt balesetnél egyébként a bí­róság megpróbált salamo­ni döntést hozni: pénzbün­tetésre, mégpedig 15 ezer forintra ítélte az autóst, nem csukták börtönbe. Az ítéletben súlyosbító körül­ményként szerepel, hogy mostanában elszaporodtak a közúti balesetek. Ez igaz — de vajon ez kinek a bű­nét súlyosbítja? Magánvélemény, s nyil­ván vitatható: én felmentet­tem volna a gépkocsi veze­tőjét. Ellenvélemény (s ez is vitatható): ha ez meg­történik, akkor lényegében szabad utat adnánk a gá­zolásoknak, melyeknél az elgázolt is „közreműködik”. Hogy kinek .van igaza? Engedtessék meg, hogy . ne a hírlapíró döntsön ... — Most meg tudom, hogy a tizennégy ember közül me­lyik mit csinál, kinek mi fáj, mi a gondja, hiszen vala­mennyinek én gondoskodom munkáról, s én kérem szá­mon. Most az NDK részére gyártunk transzformátor- olajedényeket, s a TÜKI-nek (Tüzeléstechnikai Kutató In­tézet) légszárító berendezése­ket. Jó meló mindkettő, le­het keresni velük, ha a fiúk beleadnak apait-anyait. Ügy látom, elégedettek, megtalál­ják számításukat, noha ebből nem fognak megtollasodni, az biztos. Felkészültségükhöz, szakmai gyakorlatukhoz mér­ten azonban nem panaszkod­hatnak a pénzükre. — Keresetünk jórészt az anyagellátástól függ. Ez le­hetne olykor jobb is. Most P arancs, értettem! — csapta össze bokáját T. M. (mell ki!, has be!, ököl a nadrág varráson), amint végére ért hivatalból dijátalányozottan érkezett levelének. Megszólítás, időpont, hely­szín, napirend, előadók... Majd szigorú fekete vonal alatt: Jelentem, hogy részt veszek — nem veszek részt; egyénileg utazom — a közös busszal utazom. T. M. itt kicsit zavarba jött. A szigorú nyomtatványon el­felejtették tudatni vele, hogy a nem kívánt rész törlendő, avagy a helyes megoldás alá­húzandó??? Már a nevét is odakanyarította a végére, amikor felfedezte, mit írt. Nem vesz részt és a közös busszal utazik __Brrr! Tisz­ta lapot vett hát elő, s kör- mölni kezdett. „JELENTEM, a társadal­mi bizottság összejövete­lén...” Megtörölte gyön­gyöző homlokát, s olvasható betűkkel aláírta: „Társadal­mi Munkás.” (—pp) Vízműtársulat alakult Biriben Hétfőn délután több, mint 250 falubeli vett részt Biri­ben a helyi vízműtársulat alakuló gyűlésén. A tájékoz­tatás szerint 17 millió forint­ba kerül a vízmű, ebből a ta­nács nyolc és fél milliót áld, a lakosság pedig telkenként húszezer forintot fizet be. A vízügyi igazgatóság vállalta a kivitelezést, s még most el­kezdik a munkát. A tervek szerint a jövő év novemberé­re készül el az új vízmű. •nem panaszkodhatunk, mert javult. Az első fél évben azonban csapnivaló volt. So­kat ácsorogtunk. És nincs annál idegesítőbb, mint ami­kor kapkod az ember, s egyik napról a másikra át kell szervezni a melót, át­állni, aztán meg vissza, mert hol laposacél, hol sima vas­lemez hiányzott. Amióta új ember vezeti az anyagosz­tályt, lényegesen jobb az el­látás, s több a kereset, tnyu- godtabb a tempó, kiegyensú­lyozott a szervezés. Ha a munkás látja, hogy van anyag, tudja, hogy van mi­ből dolgoznia, nyugodtabb ... — Rengeteg múlik viszont a gyártás-előkészítésen. Ha nem figyelmesen dolgoznak fel egy rajzdokumentációt, ha csak egyetlen méretet Összeköt vagy elválaszt? Az út általában összeköt — a mandabokoriakat azon­ban inkább elválasztotta a várostól. Olyan sáros és göd­rös volt ugyanis, hogy gyalo­gosan is alig lehetett rajta közlekedni, nemhogy bármi­féle járművel. — Tizenhat évig jártam be a KEMÉV-hez dolgozni — mondja D ankó Istvánná nyugdíjas. — Bizony gyak­ran megesett, hogy még a gumicsizmát is lehúzta a lá­bamról a sár. Az itt élők kétlaki embe­rek. A városban, az iparban dolgoznak napközben, este meg a ház körül jószágot tartanak, gazdálkodnak. — Minket már ismernek a piacon. Olyan szép kacsát, li­bát, mint mi, nem sokan visznek oda — büszkélkedik Suhajda Mihályné, akinek Nyíregyházán élnek a gyer­mekei. Mint, mondja, nem szereti a tizennégy emeletes házat, amelyben gyermekei élnek. A tanyákról elmentek a fiatalok. Nem is csoda. Ha néznek is el, már nem jön össze a termék. Ez aztán ki­borítja az embert, mert fut­kos, mér, vág, hogy pótolja •a hiányt. Előfordul az ilyes­mi figyelmetlenségek miatt. Ilyenkor kiesnek az embe­rek egy adott munkafolya­matból, késik a termék el­készítése, kevesebb a kereset is. Szerencsénkre ez egyre kevesebb, mert van most két fiatal mérnökünk, akik me­net közben is ott vannak ve­lük, s ha a rajzon korrigál­ni keli, készségesek. Szóval, értik, amit csinálnak. Nagy segítség, ha a mérnök, meg a meiós érti egymást és se­gítik is. — Egy műszak van, reg­gel hattól délután kettőig. A tizennégy ember fele nyír­egyházi, fele bejáró, akad közöttük még debreceni is. Olykor valamelyik srác elal­szik, de az akkor tovább dol­gozik. Ezért még szólnom sem kell. Most elégedett va­gyok a csoporttal. Korábban előfordult, hogy valaki „la­zított”, de az rögtön észre is vette a pénzén. Szóval ezen túl vagyunk már. S akik arra eső esett, két kilométeres gyaloglás után jutottak a buszhoz, amely a megye- székhelyen lévő munkahely­re vitte őket. Ezt a helyzetet csak az idősek fogadták el. A fiatalok távozásukkal nyil­vánítottak véleményt. Az asszonyok cselekedni kezdtek. Előbb a megyei ta­nácson kerestek segítséget. Nem sok sikerrel. Bár a fo­gadóórákon törzsvendégnek számítottak, ígéretnél többet soha nem kaptak: pénzhi­ányra hivatkoztak az illeté­kesek. Pénz valóban nem volt, de ebbe az itt élők nem nyugodtak bele. Járművel csak a kövesútig — Megmondtuk, ha nem segítenek, felmegyünk a mi­niszterhez is — mondják az asszonyok, akik most már mosolyogva emlékeznek az egykori viszontagságokra. Egyikük, Szanyi Jánosné 51 éve él a tanyán. Itt szüle­tett, minden ide köti. Nem is vágyik máshová, csakúgy, mint Kovács Mihályné, a tej­megfelelnek, s vállalják is, végéemkázhatnak. — Ez évben alakult meg a vasszerkezeti végéemká. El­vileg semmi akadálya, hogy tagja legyen bárki, csakhogy megválogatja a gárda, kit fogad be. Igyekeznek is a munkások kiválót nyújtani, ott is, meg a fő műszákban ás, nehogy megszólják őket. Ez erkölcsi követelmény. Jó ez, ibár nem könnyű, de kell a kis pótkereset a családnak, s a szövetkezét is jól jár, se­gítjük az export teljesítését. Én a velem együtt végéem- kázóktól viszont ugyanazt el­várom, mint a többiektől. Lógást, fegyelmezetlenséget senkitől nem tűrök el. — Lesz is eredménye az idén. Ügy állunk, hogy de­cember dereka körül a cso­portom és a lakatosüzem a kiszabott 100 milliós tervét még hárommillióval meg is toldja. Remélem, sikerül, s akkor igazán elfelejti az em­ber az év közben történt ki- sebb-nagyobb hézagokat, bosszúságokat. Elmondta: Balogh Mihály Feljegyezte: Farkas Kálmán csarnok vezetője, aki társa volt az ügyintézésben. A helyzet már-már tart­hatatlan volt. Arra is akadt példa, hogy 700 liter tej ment tönkre, mert a tejszál­lító autó nem tudott bejönni a tanyára. Elakadt a mentő is, és mint az itt élők mond-, ják, a nyíregyházi taxisok még dupla tarifáért sem jöttek ki. Az itt élők feszülten fi­gyelték a kocsik zúgását. Mindegy volt, melyik család­ból indult útjára az autó. Ha zúgva jajgatott, máris gumi­csizmát húztak, indultak megtolni a mandabokoriak. Hiába volt a telefon is. A járművek csak a kövesútig jöttek el. Gyakran előfor­dult, hogy a beteget is ölben kellett kivinni a mentőautó­hoz. Anyja után a lánya Szögi Lászl&né fiatalasz- szony. Édesanyjától vette át az útépítés gondjait. Sok na­pot áldozott arra, hogy járta a gyárakat, hivatalokat. A tejipari vállalat az elsők kö­zött segített, a Ságvári Tsz autókat adott. A kátyús feltöltést maguk az itt élők végezték. — Épp ballagás napján hozta a Ságvári Tsz tizen­négy autója Tárcáiról a kö­vet. Sírtam, hogy mi lesz most. Ballagás volt, minden­ki ünnepelt a tanyán. Fél­óra sem telt el, a frissen dauerolt hajú asszonyok, ün- neplős férfiak lapátot fog­tak, s szórták szét a 420 ton­na követ — mondja Szöginé még most is meghatottan. A mandabokoriak kitartását látva mind több hivatal, vál­lalat segített. A minisztérium illetékesei is az útépítés mel­lé álltak. így hozhatott vég­leges megoldást a két hó­napja átadott, kitűnő aszfalt­út, amelynek avatása lako­dalmihoz hasonló ünnepség keretében zajlott. Együtt volt mindenki. A tizenegy éve üresen álló iskolát kita­karították az asszonyok. Még a törött ablakokat is meg­tisztították. Függönyöket hoztak, s ünnepi terítékkel várták a vendégeket. Nem is igen emlékeznek az útépítők ilyen meghitt ünneplésre. A halomnyi paksaméta, sok-sok hivatalos levél im­már csak emlék. Az út kész, s a buszfordulóban tulipá­nok, jácintok várják a ta­vaszt. A tavaszt, amikor me­netrendszerűen járnak majd a buszok, amelyeknek segít­ségével már nem több órá­nyira, mindössze pár percre lesz Mandabokor Nyíregyhá­zától. Kovács Éva Tarnavölgyi György Egy lakatos vallomása „Nem tűröm a lógást” „JMffl”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents