Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-13 / 293. szám
1986. december 13. © Az öltöztetőnő „Miiéi ipml giolUii” Aki a nézőtéren át nyer bepillantást a színház világába, s még soha nem járt a színpad túloldalán, talán elképzelni sem tudja, mennyi ember szervezett, összehangolt munkájára van szükség ahhoz, hogy létrejöjjön egy előadás. Túl a színpadon, a háttérben estéről estére sokan szorgoskodnak a nagy varázslat sikeréért: köztük díszítők, kellékesek, világosítók, fodrászok — és persze öltöztetők. Csöndes szombat délelőtt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Most nincs próba, nincs előadás. Csont József né, Kati néni mégis olyan csöndben vezet végig a folyosók, lépcsők labirintusán, mintha most is népes lenne a színpad, a nézőtér. Az öltöztetők szobájában frissen mosott ruhák párájától nehéz a levegő. A köteleken ingek, trikók fehérlenek, a radiátorokon zoknik tömege szárad. Ezeket a holmikat az éppen műsoron lévő színdarabokban viselik a szereplők. — Az apróságokat mi, öltöztetők mossuk — fűz magyarázatot a száradó ruhák látványához Kati néni. Kicsit szűkén vagyunk. A tenyérnyi szobában az öltözőszekrények mellett épp hogy elfér egy heverő, egy varrógép meg a vasa- lódeszka. A mosás egyéhként csak egy kis kiegészítő foglalatosság az öltöztető munkájában. — Én felelek azért, hogy a férfiszínészek minden előadásra hiánytalanul, tisztán megkapják a színpadi ruháikat. Kivasalom az ingeket, kipucolom a cipőket, ha kell, meg- öltöm a szakadásokat, felvarrom a gombokat. Mindig akad egy kis javítani való — magyarázza az öltöztetőnő, s bizonyságul- egy kamáslit mutat. A fehér cipővédőn itt is, ott is felfeslett a varrás. (Látszólag, nem nehéz feladat az öltözte- tőé. De ha számításba vesszük, hogy csak A bolond című darabban 176 ruhadarab „játszik”, vagy Az atyai ház előadásán Bárány Frigyes nyolcszor (!) vált ruhát, akkor érthető, hogy miért nehéz mégis jó öltözte- tőnek lenni.) — Legnehezebb a gyorsöltözés. Az atyai ház előadásán van olyan jelenet, mikor egy perce sincs a művésznek a ruhaváltásra. Míg ő az arcát sminkeli, én lehúzom a cipőit, aztán nádrágcsere, majd rásegítem a zakót. Gyorsan, pontosan kell dolgozni, mert a színész nem késheti le a következő jelenetet. Mindez elsősorban a gyakorlottságon múlik. Mikor bemutató előtt megkezdődnek a jelmezes próbák, s gyorsöltözések is vannak a darabban, az öltöztető ügyességétől is függ a jelenet tempója. — Próbaidőszakban reggel 8-tól késő éjszakáig is benn vagyunk. Számomra az egyik legnagyobb erőpróba az éjszakázás, elég nehezen bírom. Ha csak esti előadás van, 3-kor kezdek és éjjel 11 körül vetődöm háza, mert ha legördül a függöny, még el is kell pakolnom. Ha pedig két előadást tartunk, akkor déli harangszóra kezdődik a munkaidőm. Legfárasztóbbak a tájelőadások. Nagyon észnél kell lenni a csomagolásnál, hogy semmit se felejtsünk itthon. (Bizony előfordult, hogy itthon hagytam egy inget. Szerencsére hétköznap történt az eset, így gyorsan tudtam venni egy másikat...) A fáradságot persze feledteti az a sok szép emlék, ami a színházhoz fűzi Kati nénit. — Az elmúlt néhány év alatt — mióta itt dolgozom — több élményben volt részem, mint addig egész életemben. Pedig sosem unatkoztam. A férjemmel — aki az építőiparban dolgozott — végigvándoroltuk, laktuk a fél országot: Sonkádtól Olaszliszkáig, mikor hová szólította a páromat a munka. Végül Nyíregyházán telepedtünk le. Bár Pest megyei születésű vagyok, most már ide tartozom: itt az otthonom, itt élnek a fiaim, az unokáim. Csont' József né a KEMÉV-től ment nyugdíjba. Fiatal kora óta vonzza a színház varázsa. Ám a régen dédelgetett álom csak nyugdíjas éveiben vált valóra. A nyíregyházi színtársulat megalakulásakor több művész abba a házba költözött, ahol én is lakom a Bessenyei téren. Máthé Eta művésznő lett a közvetlen szomszédom, akivel hamar baráti kapcsolatba kerültem. Az ő közbenjárására kaptam meg ezt az állást ’82-ben. Fel sem tudom sorolni,, menynyi darabban dolgoztam. Az én premierem a Fehér karácsony volt — felejthetetlen élmény azóta is. Akárcsak a Bátori advent, a Segítsd a királyt, vagy például Az úrhatnám polgár. Nem is tudok olyan előadást mondani, amit ne szerettem volna. Csak azt a pár hónapot sajnálom, amit betegségem miatt távol töltöttem a színháztól. Hajdú- böszörményből, egy tájelőadásról vittek kórházba mentők. Ez tavaly januárban történt. A sikeres műtét után áprilisban újra dolgoztam. És még szeretnék is maradni. Egészen addig, míg egészséges vagyok, s jól érzem magam a színház közösségében. Házi Zsuzsa Ráznak-e a lányok? Sokan azt hiszik, hogy az elválasztás a magyar helyesírás legegyszerűbb kérdése. Van is benne igazság! Vagy szótagolunk, vagy az összetett szavak esetében figyelembe vesszük magát az összetett szót is. Hivatalosabban: mind a kiejtés, mind a szóelemzés elvét gyakorolhatjuk. Nos, az elválasztásnak is megvan az esztétikája. Erre figyelmeztet az új szabályzat is; mégpedig úgy, hogy sem a sor végén, sem a sor elején nem hagyhatunk egyetlen hangzót (pl. a-dó, di-ó). Ha a kérdés - ennyire egyszerű volna, nemigen foglalkoznánk vele. Gondoljunk csak arra, hogy a szarvas szót merjük-e elválasztani! Elnézést a kissé durva példáért, ezzel csak sarkítani akartunk. Bizony, a sajtónkban nem éppen ritkán fordulnak elő olyan mondatok, amelyekben az elválasztás kötelező. Csakhogy éppen nem mind's ____:___________________ egy, hogy a szavakat hol csonkítjuk meg (finomabban: hol válasszuk el). Konkrét útmutatást, százszázalékosan betartandó szabályt az új szabályzat sem mond, de a sorok között olvashatunk, azaz a tizenegyedik kiadás szelleméből fakad. Hangsúlyoznunk kell, hogy szabad elválasztani, csak éppen rajtunk (és nem a szabályzaton!) múlik, hogy ezt miként tesszük. Nem nehéz kijelenteni, hogy' az elválasztás gyakran a félreértés, illetve a nevetségesség forrása is lehet. Az elmélkedés után azonban lássuk a példákat! „A zá- / porfelhő egyre közelebb jött hozzánk”. „A tá- / borozók szívesen fogadtak". „Az idős színmű- / vészre sokan emlékeznek”. „A ;si- / lókukorica betakarítása megkezdődött”. „Ma- gya- / ráznak a lányok”. „Az orvos kiszólt: a kő- / vetkezőt kérem!” Ezek a mondatok az adott helyzetben fél- reérthetőek. Ez a félreértés különösen akkor következik be, ha a szövegünket fel is olvassuk, és az elválasztásnál szünetet is tartunk. Ez pedig, bármennyire is vigyázunk, bekövetkezhet. Nézzük a két legszélsőségesebb példát: „Szorgalmasan ké- / szülnek az érettségire a negyedikesek”. „Apám állat- / tartással foglalkozik”. Ez már erős — szoktuk mondogatni,. pedig előfordult már. S azonnal felvetődik a — jogos — kérdés: ezek szerint nem lenne szabad elválasztani? A kérdésre inkább kérdéssel lehet válaszolni: miért ne lehetne? Az igaz, hogy sokkal szebb az íráskép, akár egy- egy napilapot nézünk, akár egy magánlevelet, önéletrajzot, stb. — tökéletesebb a megértés elválasztás nélkül. Vegyük azonban figyelembe, hogy a papírnak is vége van, s ha hosszabb szó nem fér ki rá, el kell választanunk. Többnyire nem okoz sem helyesírási problémát, sem az érthetőséget nem befolyásolja. Mi csak egy aprócska — inkább esztétikai — problémára hívtuk fel a figyelmet. Talán nem hasztalanul. Mizser Lajos ________________________/ Idegenbe szakadt hazánkfia. Hányféle hangsúllyal lehet ezt kimondani? Számon- kérőn, ingerülten, ironikus módon, tárgyilagosan, megértéssel és — igen! — szeretettel is. Túl sokan szóródtak szerteszéjjel a világban a századok során honfitársaink, ezért megtanulhattunk róluk gondolkodni és beszélni indulatoktól felhevülten is, de türelemmel és tisztelettel -is. Hány példa igazolta, hogy lehet itthon is rossz magyar valaki, de az ellenkezőjét is. Hírünket a világban alaposan befolyásolta, hogy miként éltek és dolgoztak azok, akiket a sors idegen tájakra vezényelt. Elmarasztalható-e Bartók vagy a nemrég elhunyt Szent-Györgyi Albert,- hogy nem itthon fejezte be pályáját? Akinek az eredményei világra szólóak, az némiképp maga is a világé, s csak azután a nemzeté. A napokban ismét szegényebbek lettünk, mert egy közülük, 'egy az idegenben élők, de hűségesen hazalátogatók közül végleg eltávozott. Radványi Géza nem rendez többé filmet. Örökre lezárul egy gazdag pálya. Ma nincs még érvényes mérleg életművéről, ennek elkészítése a filmtörténészek feladata immár. Az azonban most is teljes biztonsággal kimondható, hogy magyar filmtörténetet aligha lehet írni a legtávolabbi jövőben is Radványi Géza és a Valahol Európában említése nélkül. Balázs Béla és a rendező közösen írta ennek az 1947- ben készített filmnek a forgatókönyvét, és a mindenkori kortárs kritika sebezhetőségét igazolja, hogy a bemutatás után még ilyen ^méltatás” is megjelenhetett róla:' „Hiba azonban, ha egy magyar film nem azt mondja, hogy valahol a Jászságban, vagy valahol a Felvidéken, vagy valahol Erdélyben. Szóval: nem azt, ami otthon látható, érzékelhető, aminek hazai gyökere van. Ez a gyö- kértelenség, bizonytalan térVégre egy könyv, amely tudományos szakszerűséggel összefoglalja mindazt, amit az utóbbi egy-két évben újszerű megközelítésben, de mégiscsak mozaikképek formájában kapott a magyar olvasó Amerikáról, egészen pontosan az Egyesült Államokról. A kiváló riportertudósítók könyvei (Bokor Pál: Washington, és Kulcsár István: Legország) után az igényes ismeretszerzés, a rendszerezés, a tudományos közelítés lehetőségét kínálja Bányász Rezső: Századunk Amerikája, — alcíme: „amerikai évszázad” — (Zrínyi Katonai Kiadó — 1986) című műve. ben lebegés természetesen visszahat az egész film mondanivalójára. Ezért van, hogy alakjainak jellemrajza nem plasztikus. Sorsuk kívülről van rájuk aggatva.. Az idő nem a kritikust igazolta. A film mai napig tartó sikerében és frisseségében éppen az játssza a döntő szerepet, hogy ez a történet úgy magyar, hogy tanulságai egyúttal egyetemes jellegűek. Hogy . ki volt valójában Radványi Géza, azt mostanában kezdjük megismerni. Korai munkái közül felújították A beszélő köntöst, amely — sajnos — a technika tökéletlensége folytán eredeti formájában nem maradt meg: ez volt az első, részleteiben színes magyar film, de ma már csak fekete-fehérben játszható. Ismét vetítették az Egy asszony visszanéz-t, főszerepben Tasnády . Fekete Máriával, az egykori szépségkirálynővel (aki egyébként a rendező felesége volt). 1950 és 1966 között — főként az NSZK-ban — Radványi 16 filmet forgatott. Olyan világsztárok álltak kamerája előtt, mint Francoise Rosay, Michel Simon, Louis de Funes, Lino Ventura, Romy Schneider, Lili Palmer és mások. A hazai mozikban mindebből alig láthattunk valamit: a Tamás bátya kunyhója és a Nem kell mindig kaviár jutott el hozzánk mindössze. De nem láthattuk például a Monsieur Bard különös óhaja című munkáját, amelyet Maikk Károly — Radványi legkedvesebb tanítványa — az életmű egyik legfontosabb darabjának nevezett egy interjúban. Utolsó műve az itthon 1980-ban készített Circus Maximus volt, amelynek ötletét 1948 óta hordozta magában, de akkoriban a politikai helyzet alakulása miatt nem készíthette el. A film megalkotását nem tartotta művészi tevékenységnek. A rá jellemző szellemességgel fejtette ki, hogy a rendező, akit a forgatás körülményei néha kora reggeltől késő estig munkára kényszerítenek, nem lehet egyfolytában zseniális. Ezért szerinte a filmkészítés nem egyéb, mint kifinomodott mesterség. Igaza volt-e? Aligha. Művész távozott közülünk! Hamar Péter Egy új Amerika-könyv A szerző-újságíró, diplomata, történész gyanánt — a századforduló környékén indítja munkáját és jó nyolc évtizeden át mutatja be azokat a bel- és külpolitikai formációkat, amelyek ennek a földrésznyi országnak a sorsát alakították az utóbbi néhány nemzedék szeme láttára, részvételével. A pár napja a könyvesboltokba került mű nincs előzmények híján, ugyanis maga a szerző az utóbbi néhány esztendőben — 1980 óta — három könyvet írt az Amerikai Egyesült Államok jelenkori történetének, külpolitikájának és egyetemes stratégiájának tematikájával, ugyanakkor az előző kötetek — szintén a Zrínyi kiadásában — jobbára részkérdéseket érintettek. (Kissinger és Brzezinski, Truman árnyéka ..., Pax Americana . ..) Ez a könyv — amint előszavának frappáns kérdőmonda- ta eligazítást ad: „— De honnan is indult el az Amerikai Egyesült Államok, mint imperialista világhatalom? — ebből a kiindulópontból vezeti végig az olvasót a *két világháború közötti éveken át, majd a hidegháborús korszakon keresztül napjainkig. Amerikai korszakok tárulkoznak fel, események sorakoznak, mégpedig olyan történések, amelyek egy-egy nagy formátumú amerikai elnök nevével is rögzíthetők az amerikai belpolitika és a nemzetközi élet sokszínű palettáján. Úgyszólván az első lapokon választ kapunk arra, ki volt McKinley, az USA huszonötödik elnöke, majd Roosevelt és műve, történelmi öröksége tárulkozik ki. A világuralmi tervekkel, törekvésekkel fellépő Truman, majd a tábornok-prezident, a hidegháború atyja, Eisenhower doktrínája válik ismertté — eddig sok tekintetben nem tisztázott tények felvillantásával. A John F. Kennedy-korszakot a szerző megfogalmazása szerint az atomháború szakadéka és az amerikai—szovjet együttműködés „víziója” határolja be. Az amerikai globális stratégiában egymással ütköző két irányzat képviselői — Johnson, Nixon, Ford, Carter, Reagan — a szuperhatalmi felelősség vállalása, valamint a katonai fölény visszaszerzésére irányuló kísérletek között oszcillálnak. Az utolsó fejezet már napjaink, tehát az amerikai századvég , története (Ronald Reagan: A fegyverkezés határa a csillagos ég?). Bányász Rezső könyve a történelemtudományok kandidátusához méltóan alapos, mély, újságíróhoz illően érdekes, diplomatához méretezetten a nemzetközi környezetbe integrált. És rendkívül friss, aktuális, hiszen benne van minden lényeges ismeretanyag — mondhatnánk — a reykjavíki órák előtti pillanatokig. (A könyv utolsó két mondata: „Sajnos, 1986 kora nyarán úgy tűnik, hogy a „genfi szellem” egyelőre nem tudott tartós vendégként megmaradni a kelet—nyugati viszonyban. A harc tovább folyik egy második, s' talán tartósabb eredményeket hozó szovjet—amerikai csúcstalálkozóért ...”) Szilágyi Szabolcs KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
