Kelet-Magyarország, 1986. november (43. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-15 / 269. szám

Koltait lehetetlen utolérni. Ha a munka­helyén, a kaposvári Csíky Gergely Szín­házban keresed, akkor egészen biztos, a pesti színkörben próbál. Ha ott hívod tele­fonon, tájékoztatnak, most ment át a film­gyárba. Természetesen a filmgyárban sem lesz, rosszul mondták, kedden nem ott, ha­nem a televízióban forgat, mert a rádió- kabaré-felvétel miatt felborult a heti prog­ramja, és egyébként is, a Mikroszkóp Szín­padon is van megbeszélnivalója a szorribati fellépése miatt. Tudni vélik, hogy valame­lyik nap Szegedre is leugrik és természete­sen Nagykállóba is, ahogy megígérte. Ne­héz ügy. Egy biztos, ha hétfőn Nyíregyhá­zán 8 órakor lesz előadása, akkor előtte öt perccel egész biztos ott lesz. — Róbert, — tulajdonképpen hol vagy te otthon? (A tegeződésről majd később.) — Az országúton — mondja rekedten és karikás szemmel. Mostanában alighanem ő a legfoglalkoz­tatottabb magyar színészek egyike. Ha egy rendező az alkatának megfelelő szerepet ad neki, megfogta az isten lábát. (Más kérdés, hogy tűri a rendezői szigort.) Koltai sze­repeltetése biztos kasszasiker. Elmondja, hogy Rózsa András új filmjében, a Csók, anyu filmben játszik és a szerep kedvéért nyolc kilót kellett fogynia. De megérte, mert ez egy abszolút szerep, s Vámos Miklós tör­ténete remek imái darab. A televízióban Szi- kora Róberttel közösen egy paródiasorozatot csinálnak, talán a szilveszteri műsorban megy majd. — Fiaddal mikor találkoztál? (Egy gyere­ke van, aki elsős gimnazista.) — Szerdán — mondja, aztán hozzáteszi, legközelebb majd valamikor a jövő héten. Koltai a színpadon kívül külön jelenség. Megejtően szerény, már-már esendő figura. Koltai, a színész A nézők sorfala között kisfiús szerénység­gel, bocsánatkérően halad el, majd az auto­gramkérő csitrik előtt ő lesz nagyobb za­varban. Szeméből ártatlanság sugárzik. — Meg lehet szokni a népszerűséget? — Erre most mit mondjak, hogy ne tűn­jek túlságosan nagyképűnek, vagy szerény­nek? Nem, ,nem lehet megszokni, de soha­sem szabad elfelejteni, honnan indult az ember. Tisztában vagyok azzal is, hogy a kabarészereplések miatt talán népszerűbb vagyok egy átlagszínésznél. ★ Koltai utánozhatatlan. Sajátos színészi esz­közei, testtartása, hanghordozása van. Re­mek paródiákat csinál, közben arra is jut tehetségéből, hogy szívszorongató figurákat is felvillantson néhány másodpercre. ízig-vérig mai alkat. Rögtönzéseivel rendkívül aktuá­lissá tudja tenni fellépéseit, ötletei szipor- kázóak. — A paródiázások, rögtönzések gyermek­koromban, a gimnáziumban kezdődtek, az­tán a színművészeti főiskolán folytatódtak. Nagyon szeretem csinálni, néha még engem is meglep, amikor frappánsan megválaszo­lok egy-egy illetékes elvtársnak feltett kér­dést. A rádiókabaréban természetesen csak a jobban sikerült válaszok hangzanak el. A kaposvári Csíky Gergely Színház mű­vésze. Lassan már húsz éve. Feleségének, Pogány Juditnak a neve szintén ismerősen cseng a színházkedvelők fülében. Szereti, ha együtt játszanak, az egyik legkedvesebb színházi emléke, szerepe a Varsói melódia, ahol a két szerepet ők játszották. — A kaposvári színház mit jelentett ne­ked? — Rengeteget. Kaposvár évek óta reflek­torfényben van. Legalább 10—15 igen te­hetséges színésztársam van, akire érdemes odafigyelni. Nagy színészek. Külföldre is szívesen hívják a társulatunkat, s a televí­zió is gyakran foglalkoztat bennünket. So­kat számít egy jó alkotóműhely. Ösztönöz, jó labdákat kaphat és adhat az ember és időnként gólt rúghat. (Apropó, gól. Hobbija a foci és a totó. Ta­lán ezért is emlékezetes marad sokunk szá­mára a totóbotrány után játszott paródiá­ja, amit a tévében láthattunk.) Koltai Róbert 1943-ban született, Buda­pesten nőtt fel, s a Vendéglátóipari Főisko­lán kezdte tanulmányait, amit koltais mó­don égy váratlan fordulattal, a Színművé­szeti Főiskolán fejezett be. A vendéglátó főiskolán — ahol évfolyamtársa voltam — igazi pesti srácnak ismertük. A társaság központja volt, eredeti módon utánozta a tanárait, s igen tehetségesen rúgta a labdát. Csak valahogy a könyvvitel nem ment ne­ki. Se az első vizsgán, se a másodikon, se a harmadikon. Szerencsére. Ezért lett belőle talán színész. A legjobbak közé tartozik. Bodnár István Szépen magyarul — szépen emberül Módra-kolbász és ízű-szörp „Különösen módra-étele- inket ajánlom” — hallot­tam nemrég az egyik étte­remben. Bevallom, hogy először nem nagyon értet­tem a pincér tanácsát. Amikor az étlapot alapo­san áttanulmányoztam, rá­jöttem, hogy melyek Is a módra-ételek. Az étterem­ben három közül lehetett választani: sertéscsülök pékné módra, halszeletek jóasszony módra, sertésbor­da hentes módra. Ezeknek volt az összefoglaló neve a módra-étel. A pincér a módra szóval az étel külön­legességét, nem mindenna­pi voltát akarta hangsú­lyozni. Nemcsak az étter­mekben, hanem az élelmi­szerboltokban is tért hódí­tott ez a szó. A módra-kol­bász kifejezés a gyulai, a csabai kolbász először gu- nyoros, majd megszokott neve lett, mivel nem a va­lódiról beszélünk, hanem az utánzatról, a gyulai, illetve csabai módra készült, kol­bászról van szó. A Magyar Hírlap egyik riportjában a következőket olvashatjuk: „ .. . valódi gyulai ritkán kerül a pultokra, annál több az utánzat, a »-módra készült«, olykor már szé­gyenletesen gyenge minő­ségű száraz és lángolt kol­bász az üzletekben”. A módra-kolbász mintájára keletkezett az az ízű-szörp kifejezés, azaz citromízű, málnaízű, narancsízű stb. szörp. Újabban a szörpös- üvegeken az ízesítésű szót is megtalálhatjuk. Akár egyik, akár másik is van az üvegeken, mindenképpen az eredeti íz utánzását emelik ki. S ha van ízű-szörp, ak­kor van ízű-csokoládé is (barackízű, rumos ízű stb.). Nemcsak a módra, illetve az ízű szavakkal alkotha­tunk hasonló kifejezéseket, hanem másokkal is.'*’ Ilyen például a jellegű. Attól függ, hogy milyen szavak után helyezzük, az érték­rend lehet pozitív, illetőleg negatív. A jellegű-kenyér (pl. házi jellegű; azaz nem sütésű) mindenképpen kel­lemetlen hangulatú, hiszen utánzásról van szó, így az eredetinél mindenképpen gyengébb minőségről. A jellegű-bor viszont épp az ellenkezőjét jelenti (tájjel­legű, azaz a megszokottnál jobb a minősége, pikánsabb az íze). Volt némi előzménye ezeknek a szavaiknak. Az ismert dalszöveg, a „Teve van egypúpú, van kétpúpú, sőt több ...” hatására ke­letkezett nyelvünkben a pú- pú-teve kifejezés. Valami­vel újabb a jelüli film, amely a korhatárhoz kötött — azaz 10 éven, 18 éven felülieknek ajánlott — fil­mek közös megnevezése. Az efféle kifejezésekkel az a baj, hogy éppen a leglényegtelenebb, a leg­hangsúlytalanabb szót eme­lik ki, és a szellemesség­nek, esetleg ironizálásnak szánt kifejezések ellapo­sodnak, elszürkülnek. Va­lószínű, hogy alkalmi jel­legűek maradnak, és ki­kopnak a használatból. Ez azonban már nem csupán nyelvészeti kérdés. Mizser Lajos Egy rókáról két bőrt... ... nem lehet lehúzni. Így tartja a szólás, de akár az iro­dalom, akár a film világában tekintünk szét, ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk. Nem is kettőt, néha jóval többet is sikerül az ártatlan témáról lenyúzni kellő üzleti érzékkel rendel­kező mesterembereknek. Óhatatlanul ez az összefüg­gés jut az ember eszébe, ha a hazai mozik őszi-téli kí­nálatát szemléli, mert ami eddig szórványosan jelentke­ző jelenség volt, az napja­inkra — úgy tűnik — egyre erőteljesebb tendenciává ala­kul. A film sokkal inkább ki van téve a kommercializáló- dásnak, mint bármely más művészet. Ez részben létre­jöttének körülményeiből fakad, abból tudniillik, hogy megalkotása minden más mű­vészi produktumhoz képest költségesebb, és hogy kevés­bé számithat a maradandó- ságra, mint például az iro­dalom vagy a festészet, bár ez utóbbi összefüggés a film rövid történeti múltja miatt egyáltalán nem mondható teljes egyértelműséggel és bizonyossággal. A 60-as évek mozija azt sejttette annak idején, hogy a film elég erős lesz megte­remteni a művészi és szóra­koztatóipari tendenciák egyensúlyát, de ma, amikor egyre több lehetőségünk van megismerni a világ mozgó­képi termését, ez a remény már csak jámbor óhajnak tetszik inkább, mint reális esélynek. A mozi nem tud megküzdeni azokkal a kihí­vásokkal, amelyek részint a televízió felől érik, és nem tud ellenállni az amerikai film — tisztelet a nagyon csekély számú kivételnek — ravaszul kitalált és érvénye­sített üzleti szempontjainak és ízlésterrorjának. E két- forrású hatásrendszer követ­kezményeitől a magyar moz­góképi kultúra sem mentes, és ahogy az üzleti szempon­tok ezt a szférát egyre in­kább áthatják, ennek ará­nyában szaporodnak azok a jelenségek, amelyek jogos aggodalommal tölthetik el azokat, akik a filmet többre hivatottnak tekintik, mint­hogy a felnövekvő ifjak és felnőttek modern mese irán­ti igényének kiszolgálója le­gyen. A szórakoztatóipari tömeg- termelésnek elkerülhetetlen következménye az a bizo­nyos egy rókáról több bőr lehúzása, az ismétlés és is­métlődés. Az egyik módszert, amelynek segítségével jelen­tékeny üzleti sikereket lehet elérni, minden bizonnyal az irodalom példája alapján fej­lesztették ki. Ennek az a lényege, hogy ha egy mű si­keres, nagy népszerűségre tesz szert, akkor folytatni kell a történetet oly módon, hogy a szereplők és a hatás- mechanizmus maradjon, elég őket más környezetbe, más szituációba áthelyezni. Az egykori Tarzan-sorozat min­tájára formálódtak például a Piedone-történetek, ez utób­bi mintájára pedig a Csöpi- históriák (amelyekben a kli­sék ragyogóan érvényesültek, s még szerencse, hogy Steno nem olyan érzékeny alkotó, mint Chaplin, aki, ha egy maga komponálta dallam néhány taktusát más filmze­nében felfedezte, már akasz­totta is a tettes nyakába a szerzői jogi pert; arra egyéb­ként nem merek gondolni, hogy az olasz rendező ne nézne magyar filmeket). A Cápából és a Rockyból három darab készült, a nyu­gati magazinok már a Ram­bo IV. kazettáját reklámoz­zák, és biztosak lehetünk benne, hogy Spielberg mes­ter Indiana Jones-a is át­vándorol újabb terepre, hi­szen egy régész bárhol a si­ker reményében kutathat (és egy darabig a producer is a néző pénztárcájában). Ne­künk a hidegre fordult ifid­ben itt a Break 2.; a’Vabonk 2., a forgalmazás számára biztosan nem va bancjue; Walt Disney kacsája- »• nyil­ván jól érezte magát náiiihk a nyáron, így újra Donaldék nézői lehetünk, és rövidesen Bruce Lee (nyugodjék béké­ben) aprítja majd az ellen­feleket kicsik és nagyok örö­mére A Sárkány útjában. Egy másik módszer is egy­re inkább divatba jön, s ez a remake. Régi, sikeres mun­kák felújítását jelenti a szó, de nem az eredeti darab elővételét, hanem az eredeti alapján új változat elkészí­tését. Minden marad a régi­ben, csak a szereplők változ­nak. Ilyesmiről is egyre töb­bet hallunk, például Hitch­cock Londoni randevú jának és Pszychojának külföldön már játsszák a friss változa­tát. Ilyen remake egyébként a krimi mesterének legutóbb bemutatott filmje, Az ember, aki túl sokat tudott, bár en­nél az eredetit is Hitchcock készítette; igaz, hogy az né­mafilmes változat volt, így az újrafeldolgozás indokolt­nak tűnik. Aligha indokolja viszont bármi is (az üzleti szempon­tokon kívül) Alan Johnson filmjét, a nemrég bemutatott Lenni vagy nem lenni címűt. Az eredeti Lubitsch-filmhez képest semmi újat nem nyújt, értékeléséhez pedig akár az olcsó szójátékot is megengedhetnénk magunk­nak a remake-kel. Mind a sorozatmunkák, mind az újraforgatások a fantáziaszegénység, az alko­tói (és forgalmazói) megal­kuvások következményei. En­nek ellenére a lángpallost kivonni ellenük felesleges (meg nevetséges is) lenne. Nem is a kiűzetésük a cél, csak a jelenlétük túlsúlyán kellene elgondolkodni. És örülni kell annak, hogy azért akad — bár többnyire szám­űzve a kortárs klubok háló­zatába — néhány olyan film is, amely a nézőben a gon­dolkodó partnert feltételezi. Hamar Péter Jelenet a Flotta kedvence című szovjet gyermekfilmből. — A filmet november 14-től a nyíregyházi Móricz mozi játssza. Színházi regény Apró telitalálatokkal ékes­kedő, mesterien megírt, ám mégis felettébb egysíkú, ki­csit humoreszkszerű írásnak tűnhet első pillantásra Bul­gakov Színházi regénye. Érthetetlen, hogy csupa bo­londokkal, félnótásokkal van telis-teli, (maga a főhős is ilyen figura), mégis tragi­kus felhang kerül a műbe, és ez a tragikus kicsengés még a gogoli keserűségé sza­tírabetétek között is érző­dik. A magyarázat viszony­lag egyszerű. A történet, amelyet a re­gény bemutat: egy kissé ne­urotikus polgár hirtelen ma­gára vonja a folyóirat-szer­kesztők és irodalmárok fi­gyelmét egyetlen művével. A regényből színdarabot ír, és az igazi-hányattatás, ami a Független Színház rendezői, színészei és személyzete kö­rében játszódik, csak ezek után következik. Tulajdonképpen életrajzi mű, ha úgy tetszik, kulesre- gény: az író maga Bulga­kov, a színház a század egyik legjelentősebb színháza, á Moszkvai Művész Színház, a nevetségessé tett két igazga­tó a világ színháztörténeté­nek legnagyobbjai közé tar­tozó Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko. Bulgakov hat évig dolgozott a Művész Színházban: segéd- rendezőként, a regényben szereplő drámája — amelyet csak halála után mutattak be — hasonló kálvárián ment át, mint amilyet a regény bemutat. A mű azonban nemcsak a valóban megtörtént esemé­nyekről tudósít, a lényeg en­nél sokkal bonyolultabb: a magányos, zseniális író ösz- szeütközik az irodalmi élet­tel, kivált pedig a színházi világgal. Melyek az összeüt- közési pontok? Az író vég­telen önbizalma ütközik ösz- sze a megalázó bizonytalan­ságérzéssel, mindentudása a színpadi kiszolgáltatottsággal, színházért való rajongása a kulisszák mögötti világ kis- szerűségével. Átérzi a da­rab rendezésének művi, csi­nált jellegét, a betanulás, a színészi megformálás komi­kumát és kicsinyességét. Felmerül ezek után a kér­dés: melyik az álom, melyik a való: az irodalmi mű-e, a színház-e? A mű igazi mély­ségét azonban ezeken túl az jelenti, hogy a szembenállók mindegyike kétségkívül szel­lemóriás: az író is, a rende­ző is. Az egész összeütközés ezért kerül át a komédia, a humor, a szatíra hangnemé­be, ugyanakkor ettől és in­nen nyeri végtelenül meg­ható szívhangjait, éteri lírá­ját is. Egészen egyedi, kivételes produkció a Színházi regény, olvasásához azonban ' érde­mes felütni a lexikonok Moszkvai Művész Színház, Sztanyiszlavszkij és Nyemi­rovics-Dancsenko címszavait. (Mihail Bulgakov: Színházi regény. Bp. Európa, 1986.) Zámbó Ildikó KM HÉTVÉGI MELLÉKLET t ' 1986. november 15.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents