Kelet-Magyarország, 1986. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-25 / 252. szám

1986. október 25-0 A neve — fogalom. Hivatalosan a Szín­ház- és Filmművészeti Főiskola egyetemi ta­nára. „Mellesleg” — kisebb-nagyobb meg­szakításokkal — évtizedek óta oktatja az Újságíró Iskola növendékeit, húsz éve veze­ti a KISZ Központi Iskola retorikai tanfo­lyamát. A Magyar Rádió munkatársait har­minc esztendeje, a televízió szakembereit — köztük riportereket, bemondókat, műsorve­zetőket — az MTV megalakulása óta tanítja. Fischer Sándor tanár úr az évtizedek alatt százakat avatott be a beszédművészet és a beszédtechnika titkaiba. — Mécs Károly, Béres Ilona, Halász Jut­ka — csak hogy néhány ismertebb nevet említsek a növendékeim közül. Vagy Szigeti András, aki jelenleg a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művésze. Az ifjabb ge­nerációból én tanítottam azt az osztályt, amelybe Hirtling István. Funtek Frigyes is járt. De sorolhatnám a televízió bemondóit — akikkel napjainkban is rendszeresen fog­lalkozom —, vagy a sportriportereket, így Gyulai Istvánt, Knézy Jenőt. — A sok-sok kedves tanítvány közül még­is Rutlkai Évára emlékezem a legszíveseb­ben. Ö három és fél évig járt hozzám. Ki­tűnően beszélt, mégis olyan lelkes szorga­lommal készült az órákra, ahogy azt senki másnál nem tapasztaltam. Zseniális, tehet­séges színésznő volt. Nem lett volna sza­bad ilyen hamar elmennie ... Fischer Sándor neve persze nemcsak a tanítványai számára fogalom. Manapság, mikor nem divat választékosán fogalmazni, előadásai tömegével vonzzák az érdeklődőket. Pedig olyan témáról szól a hallgatósághoz, amit sajnos egyre keveseb­ben tartanak fontosnak. A tanár úr a szép magyar beszéd népszerűsítésére, a közönsé­ges, trágár megnyilatkozások bírálatára vál­lalkozott. — Nem furcsa, hogy biztatni kell az em­bereket a szép magyar beszédre? Egy olyan nemzetet, amely egykor áldozatokat sem saj­nált azért, hogy kiharcolja anyanyelve hasz­nálatát? — Számomra mindig döbbenetes, mikor hallom, hogy tizenéves kislányok is váloga­tott durvaságokkal „fűszerezik” mondatai­kat. Ók maguk nem érzik durvaságnak, azt hiszik, hogy ez a természetes. Most nem a káromkodásról beszélek. Mert ha hirtelen felindulásból, végső tehetetlenségében mond az ember nagynéha egy cifrát, az megbo­Fischer tanár úr csátható. De ha ez szokássá válik, az baj. Valójában álfelszabadultság a trágárság, amin sajnos már nem is csodálkozik a kö­zépgeneráció. 'Ez a fajta beszédmodor el­durvítja az emberek közötti kapcsolatot, vagyis társadalmi ügy. De nyelvi ügy .is, hiszen sokan ezzel leplezik, hogy nincs szó­kincsük. — ön szerint ki a felelős ezért? — Erre nagyon nehéz válaszolni, talán nem is lehet. Tudja, szerintem az a leg­nagyobb baj, hogy már az alapok is hiá­nyoznak. Közhely, hogy semmire nincs idő, mindenki rohan. Pedig a sietség is magya­rázat arra, hogy elhallgattak az otthonok. Nem sokat segít az iskola sem. Az órákon egyre ritkábban kapnak szót a gyermekek. Ahelyett, hogy felelnének, teszteket, feladat­lapokat töltenek ki. Ráadásul keveset is ol­vasnak. Ezért történik meg, hogy bár meg­tanulja az iskolás a leckét, mégsem tud fe­lelni — mert nincs szókészlete a beszédhez. — Ma már kevés embernek adatik meg, hogy olyan szépen, tisztán beszélő szülők mellett nőjön fel, mint amilyenek az én szü­leim voltak. Kitűnő tanárok is tanítottak. Az én ifjúkoromban még tantárgy volt a beszéd- és értelemgyakorlat, amikor csak a szép beszédről volt szó. Hol van az már .. .? — Gondolom, az előzőekkel függ össze, hogy nagyon sok a beszédhibás ember. — Rengeteg a sziszegő, a kiejtési hiba, gyakori a hadarás, a szótagelnyelés. Roha­nunk, ezért nem mondjuk végig a szavakat, sokszor egész szótagokat vonunk össze. Ezek a hibák javíthatók. De akik otthonról rossz beszédet hoztak, sajnos könnyen vissza is esnek. Ezért is tartom fontosnak, hogy akik tömegekhez szólnak, szép magyar nyelven szólaljanak meg. Itt hívnám fel a figyelmet az írástudók felelősségére. Nagyon fontos, hogy például az újságírók is alaposan is­merjék az élőbeszédet. Sok tollforgató hibá­ja, hogy túlságosan hosszú mondatokat ír. Ráadásul gyakran rosszul is központoznak. Pedig rendkívül nagy felelősség nyugszik rajtuk, hiszen ezrek számára az újság az egyetlen olvasmány! Persze nemcsak ezért hasznos, hogy az Újságíró Iskolán is tanul­nak beszédtechnikát, beszédművészetet a hallgatók. Bármikor előfordulhat, hogy nyil­vános szereplésre kérnek fel valakit — akár a rádióban, vagy a televízióban. Felkészült­nek kell lenni egy ilyen feladatra is. — Mi a véleménye arról, hogy a színpa­don és az irodalomban is eluralkodott a trá­gárság? — Sajnos ezt magam is gyakran tapaszta­lom, s nem értek vele egyet. Ez a nyelv­használat nem más, mint külsőség. Eszköz — méghozzá rossz eszköz — arra, hogy vonzza a közönséget. Ha a trágárság a mű­vészet köntösébe öltözködik — mondván, hogy ez az élet — az sznobizmus, félreveze­tés. Hiszen abba az illúzióba ringatja az embereket, hogy ez így van jól — lám, a színpadon, a könyvekben is így fogalmaz­nak. Én rendkívül érzékeny vagyok a dur­va beszédre, képtelen vagyok elviselni. Ezt tiszteletben tartják a tanítványaim. Büszke vagyok rá, hogy a főiskolán nem beszélnek trágárul a fiatalok. — Ha nyelvünk jövőjéről kérdezem: ön nyugodt, vagy nyugtalan? — Ha nyelvünk állapotát vizsgálom, akkor nyugtalan vagyok. Aggaszt, hogy borzasztó a beszédkultúránk, hogy lassan feledésbe merülnek a tájnyelvek. De ha azt tapaszta­lom, hogy olyanokat is nyugtalanít ez -a helyzet, akiknek nem a szép beszéd és a be­szédtechnika a kenyerük, akkor megnyug­szom. Amíg százak hallgatják meg az elő­adásokat, addig remény van rá, hogy nem halt ki az igény a szép magyar beszédre. Ilyenkor bizonyos lehetek abban, hogy van értelme a munkámnak, s nem hiábavalóság­ra tettem fel az életem. Házi Zsuzsa Szépen magyarul — szépen emberül Menettéri retúr Valószínűleg mosolyt kelt a címünkül írt kifejezés, s már hallom is a választ: hiszen mind a kettő ugyanazt jelen­ti! Ez így is van. Nem ritka azonban, ha efféléket hallunk. Egyik oka az, hogy vagy a magyar vagy az idegen szó je­lentését nem ismerjük ponto­san. Vannak olyanok is, akik erősíteni, hangsúlyozni szeret­nének. Bárhogyan is nézzük, az ártalmas szóhalmozás (idegen nevén: a pleonazmus) hibáját követtük el. A leggyakoribb forma az, amikor egy idegen, illetve magyar szót használunk egymás mellett. Ha csak elvét­ve i -dúlnának elő hasonló ki­feji ek, csak alkalmi szer­kéz kről szólhatnánk. Saj­nos an belőlük bőven: hét­vég» \ íkend (talán a hét ele­jén .gy közepén is lehet ví- kc ni?), emberi humánum (va; másféle humánum?), km iciós együttműködés (e? zerint meg is fordíthat­nánk: együttműködési koope­ráció), háromkerekű tricikli (még jó,'hogy nem több vagy kevesebb), optimista derűlátás (avagy derűlátó optimizmus), és még sorolhatnánk a példá­kat a heroikus hőstől a két­nyelvű bilingvisig. A hozzájuk hasonlók között akadnak olya­nok is, amelyek a nyelvi hu­mor határát súrolják, pl. ga­ranciális jótállás, paralel pár­huzam, infekciós fertőzés stb. Fülig Jimmy leveleiben jót mosolygunk rajtuk, de a min­dennapi beszédben kerülnünk kell őket. Természetesen, többen meg is védik álláspontjukat, mondván, hogy a népi demokrácia, illet­ve a numerikus számok kife­jezések helyesek. Ez így igaz! Csakhogy e két esetben szó sincs arról, hogy nem tudjuk a jelentést, avagy erősíteni szándékozunk, hanem arról, hogy megkülönböztetünk — s az említett két szerkezet a pon­tosítás következménye. A de­mokrácia szó valóban népural­mat jelent, de a demokráciá­nak több formája létezett már (pl. antik, polgári), így ezek­től meg kellett különböztetni napjaink demokráciáját. A la­tin numerus jelentése: szám. dé vannak ún. betűszámok is, így a megkülönböztetés itt is logikus. Ne legyünk azonban igazság­talanok! Lehet, bizony, a szó­halmozásnak valamennyi eleme magyar szó is. Ekkor viszont hamarabb észrevehetjük a hi­bát (esetleg bakizás is lehet). A helytelen hiba (ugyan ki észlelt már helyes hibát?) való­színű forrása a sietség (ti. ,,ez hiba, ez helytelen”), de az alábbiakat már semmivel sem tudjuk megmagyarázni: fontos lényeg (van-e kevéssé fontos lényeg?), idegen eredetű jöve­vényszavak (hiszen magyar eredetű jövevényszó nincs nyelvünkben), szemére megva­kult (másra nem vakulhatott meg!), X csapat az első he­lyen vezet (a többin nem ve­zethetne!), megszakítás nélküli folyamatos munka stb. Mizser Lajos Forrong a moziszakma Magyarországon! Kell lennie másik zsebnek is! A mozinéző az aggodalmat keltő jelekből jobbára csak azt érzékelte eddig, hogy egyre kevesebb a magyar film a mozikban, és hogy ami elkészült, az több­nyire a színvonalromlás bi­zonyítéka. Az érdeklődő ar­ra a hírre pedig mindenkép­pen felkapta a fejét, amelyet tavasztájt a hírlapokban ol­vashatott: 1986-ban hazánkat egyetlen film sem képviseli Cannes-ban, a legrangosabb­nak tartott fesztiválon, mi­velhogy a szervező bizottság arra érdemes munkát a kö­zelmúlt filmtermésében nem talált. Jeremiás siralmáé Ami a háttérben zajlott és zajlik, arról mostanában egy­re több közlemény jelenik meg a hetilapokban, folyó­iratokban. A Filmkultúra ha­sábjain megszólaló rendezők nyilatkozatából csinos kis idézetgyűjteményt lehetne összeállítani, amely hangvé­telében hasonlatos lenne Je­remiás siralmaihoz. A kívül­álló nehezen tudja megítél­ni, hogy ezekben a panaszok­ban milyen arányt képvisel­nek az egyéni sérelmekből fakadóak, és mennyit a szak­ma sorsáért érzett aggoda­lomból következőek, de az bizonyos, hogy az esetek döntő többségében a keserű hang megalapozott. Akár azt is mondhatnánk, hogy tör­vényszerű volt eljutni film- és moziéletünkben ahhoz a ponthoz, amely e megszólalá­sokból kirajzolódik, mert a romló gazdasági körülmények között a struktúra változat­lansága már eddig is csak alig-alig volt tartható. A lehetséges változtatások módjairól, irányáról a szak­ma vezetőinek körében hosz- szú ideje zajlanak éles vi­ták, hangzanak el különböző fórumokról javaslatok. Kö­zülük egy feltétlen érdemes arra. hogy a legszélesebb nyilvánosság előtt elmélked­jünk róla. A Magyar Film- és Tv-művészek Szövetségé­nek Választmánya a Filmfő­igazgatósághoz írott levelé­ben a következőt javasolja: „Kezdeményezni kell a rnozi- helyárak rendkívüli feleme­lését, és az így nyert össze­get a magyar játékfilmgyár­tásra kell fordítani. ’ „Táblás** bár. Megértem filmrendezőink rossz közérzetét, jogosnak tartom a változtatás iránti igényeiket, de ezzel a javas­lattal nemcsak mozijegyvá­sárló állampolgárként, de el­vi okokból sem tudok azono­sulni. Úgy tűnik, nem gon­dolták végig igazán, mi kö­vetkezhet abból, ha a kultu­rális kormányzat egyetért ja­vaslatukkal. Egy ilyen döntésnek a leg­látványosabb hatása a néző­szám rendkívüli csökkenése lenne. Nem nehéz ezt megjó­solni, hiszen a nagyon is kö­zeli múltban bevezetett mo- zihelyár-emelés hatása is ez volt. A statisztikai tények igazolják, hogy a nézőszám a mozikban évről évre apad. Struccpolitika lenne nem tudomásul venni, hogy a ma­gyar moziszakmát akár Gogol legjobb hazai tanítványának lehet tekinteni, mert a „holt lelkek" számlálása nem egye­di eset náluk. Szegedi élmé­nyem: éppen a javaslatot aláíró Kovás András filmjé­re, az Ideiglenes paradicsom­ra akartam jegyet, vásárolni, de a pénztáros közölte, hogy középtájra nem tud jegyet adni. csak az utolsó sorba. Meglepődtem, mert Kovács filmjei nem szoktak telt há­zat vonzani. A második meg­lepetés a moziban ért. Ve­lem együtt jó, ha tízen ültünk a vetítőteremben. Az előadás végén rákérdeztem a „titok­ra", s kiderült, hogy egy nagyüzem vásárolta meg az előadás jegyeit. A statisztiká­ban természetesen a teli ház szerepel. Egyszerű matematikai mű­velettel bizonyítani lehet, hogy a javaslat nem szeren­csés. Az a jegyárbevételből fakadó többlet, amelyet az intézkedéstől a rendezők re­mélnek, legfeljebb arra lesz elegendő, hogy kiegyenlítse azt a mínuszt, amely a néző­szám csökkenése miatt ke­letkezik. így aligha lehet filmgyártásra mozgósítható pénzekhez jutni. Azok a né­zők, akik elszivárognak a mozikból, mozgóképi szükség­leteik kielégítése céljából megkeresik azt a lehetőseget, amely olcsóbb számukra, és ez az egyre itöbb helyen mű­ködő video. S hogy ezeken a készülékeken többnyire mi­lyen fiimek peregnek, ezzel kapcsolatban aligha lehetnek illúzióink. A mozijegy ára Érdemes azt a kérdést is felvetni: kiket sújt elsősor­ban egy lehetséges áremelés? A moziba járók döntő több­sége, gyanítom, hogy legalább 70—80 százaléka a 20 év alat­ti korosztályból kerül ki. Azokon csattanna tehát az ostor, akik eleve a legkisebb jövedelemmel rendelkeznek, továbbá a szülőkön, egy olyan helyzetben, amikor a gyerekekkel kapcsolatos ki­adások egyébként is fokoza­tosan növekszenek. Közgazdasági fejtegetések­ben az olvasható, hogy szo­cialista viszonyaink között a bérek viszonylagosan alacso­nyabb szinten tartását az in­dokolja, hogy a dolgozó a többletet az állami redisztri- bució formájában megkapja. Ez helyes elv, de helytelen gyakorlat lenne ezekből a redisztribuciós forrásokból éppen a kultúra legtöbb em­bert érintő formáját, a fil­met kizárni vagy erőteljesen korlátozni. Egyáltalán: arány­talanság lenne, ha egy mozi­jegy ára többe kerülne, mint egy vetitésnyi idő alatt elol­vasható könyv ára. Márpedig egy ilyen rendkívüli emelés ezt a helyzetet eredményez­né. Hibás döntés lenne a film­gyártás szinten tartásához el­engedhetetlenül szükséges to­vábbi forintokat a mozinézők zsebéből kivenni. Kell len­nie másik zsebnek is, ahon­nan ezek kiemelhetők, össz­társadalmi méretekben nem nagy összegről van szó. A fent említett nyilatkozatok egyikében olvasható: „ ... a magyar filmre évente fordí­tanak annyi pénzt, ami egy jobb amerikai sztár egy film­re szóló gázsija.” Hamar Péter Rákos Sándor: Táncol a hvlfámsapkás tenger (Óceánia népeinek költészete) Óceánia. Elszórt, egzotikus szigetek a Csendes-óceánban. Őserdők, ragadozó vadak, fe­hér tetejű hegyek közt élnek „kultúrálttá" szelídített lakói. Szertartásaik ma már nagy­részt a turisták látványéhsé­gét szolgálják, színes, forga­tagszerű ünnepeik úgyszin­tén. Hawaii szigetén sima bő­rű polinéz lányok fogadják buja tánccal a pénzt hozó vendéget. Csípejükön fűszok­nya, nyakukban aloé virágá­ból font koszorú ring. Sze­relmet kínáló énekük mégis évszázadok óta eredeti. Rákos Sándor Óceánia népei­nek költészetéből ad értő vá­logatást a kötetben. Ausztrá­lia, Indonézia, Polinézia, Mikronézia, Malájföld ősi da­lait tolmácsolja kultúránk­nak. Beavatja az olvasói az átköltés műhelytitkaiba is. Bodrogi Tibor kitűnő nyers- fordításai (és a kötetben is szereplő) magyarázó jegyze­tek mellett külföldi értelme­zéseket is felhasznál az át- költésekhez. S hogy milyen nehéz egy teljesen más szim- bolikájú, bonyolult nyelvtani rendszerű nyelvbe átültetni egy távoli kultúra költésze­tét, álljon itt a költő-műfor­dító vallomása: „Mint *mesebeli, óperenci- ántúli erdőből zsákmányolt aranyágak, úgy kerülnek elénk a magányos, didergő verságacskák, kiszakítva földjük élő és gazdag tenyé­szetéből, tetszhalott-mereven, vonatkozásaik beszédes szö­vevénye nélkül. S nekünk egy másik kultúra, irodalom, köl­tészet földjébe kell szúrnunk őket, s azon lennünk, hogy megfoganjanak a mi egünk alatt, a mi éghajlatunkon, a mi vonatkozás-szövevényünk gyökerei közt.” És valóban! A „didergő vers-ágacskák" termékeny ta­lajra hullottak a dédelgető kezekből. Hol népköltésze­tünkre jellemző kifejezés- móddal és ritmussal, höl a modern, kissé szürrealista- szabadverses stílussal talál­kozunk. Mégis mind hason­líthatatlanul eredetit „Toga nászéjszakája” a polinéz sze­relmes ölelkezés utáni vágya; a „Férjgúnyoló” a szamoa- szigeti asszony haragvó dala tunya urához; vagy a tahiti- ak eredetmítosza „Atea vi­lágteremtése” épp úgy elénk varázsolja a térben és időben távoli kultúrát, mintha az a sajátunk lenne. E gazdagon illusztrált kötetben feltárul előttünk Óceánia népeinek minden kincse: hagyománya, költészete, élete... Rákos Sándor hatalmas vállalkozásának nemcsak amiatt örülünk, mert egy alig ismert kultúrát mutat be a magyar népnek. A Gilgames- eposzt már lefordító költő a nyírségi táj szülötte, a szél szántotta szőke homok sze­relmese. Bevallottan is kö­zénk tartozik. Itt kezdte írói pályáját közel négy évtized­del ezelőtt a nyíregyházi Ma­gyar Nép szerkesztőségében. Tóth M. Ildikó KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents