Kelet-Magyarország, 1986. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-27 / 228. szám
^t, , ' /^X^J^i^M^4^^Vi/ 3** **& 5*«* j£W$&'w*l>Í Egy kiskórház születésnapján LÁTOGATÓBAN A méltóságos úr „hagyatéka” Négy évtizede gyógyítanak Baktán Csendes jubileumra készül a bak t al ó rántház i kórház; októberben ünnepli 40. születésnapját. Nem lesznek torták, nem lesz harsogó zene. Rövid megemlékezés után mindenki folytatja munkáját a ma már műemlék jellegű épületben. A háború előtt a hatalmas háizat igróf Degemfeld Schömberg vadászkastélynak használta. A méltóságos úr néha kiruccant ide a család székhelyéről, Téglásról, s büszkén nézegette legelésző lovait. Csák akkor komorodott el az arca, amikor a helybeliek olyan, számára szörnyű és felfoghatatlan kéréssel zaklatták, hogy azon a helyen, alhod az ő csikói liegeszármazoitt. (S ha elkészül, akkor Rákosi Mátyásról nevezzék el a létesítményt, hangzott a javaslat.) A tervet elfogadtok, s elkezdték toborozni a munkásokat, akiknek fizetés helyett szállásit és enni adtak. Megkezdődött az átépítés, s már 1946. októberében hivatalosan meghívták Molnár Erik népjóléti minisztert a megnyitóra. Molnárnak egy kikötése volt, mielőtt leutazott volna; csak akkor nyitja meg a itüdőszanatóriumot, ha működésben találja. Mivel a meghívás elhamarkodott volt, az épület még nem készült el teljesen, és a miniszter meghívását sem akarták elhalasztani, ezért a munkáAkfeorra sikerült ugyanis beszerezni az aggregátort a röntgenhez. A létszám is bővült, Nagy Sándor gondnok és Jávor János könyvelő is munkába állt. Kii tehették volna a „telt iház” táblát, hiszen 125 beteget gyógyították a szanatóriumban. Állami támogatást akikor még niem kapott a kórház, a létesítmény önellátásra rendezkedett be. A különböző biztosítási intézetek, az SZTK elődjei, ápolási napok után fizettek a kórháznak. Éjszaka pedig a személyzet nekiállt un. „tarhaleveleket” írni, amelyben üzemékhez, gyárakhoz, szervezetekhez fordultak segélyért. Kaptak is gépalkatrésztől kezdve a iköAz egykori Degenfeld-kastély — a mai kórház. lésznek, focizni szeretnének. Csialk nem fognak a gondosan nyírott pázsiton, az évszázados árnyas, fáik alatt bugris parasztok játszani, mondta. ■* „ebek harmincadjára?” A világégés után a gróf nem tehetett mást, mentette az irháját, ahogy ő megfogalmazta, „ebek harmincad- jáira” hagyva kastélyát. Az éhség, az elkeseredés és persze a kíváncsiság nem hagyta a környékbelieket nyur godni és a háború utón megrohanták az épületet. A gróf értékes bélyeggyűjteményé- vel, ha már nem volt tüzelő, begyújtották a kenyér alá. Széthordták a messzi földről összegyűjtött bábukat, s eltűnt a 'kéziratgyűjtemény is, közte állítólag olyan ereklyével, mint Fazekas Ludas Matyijiánaik eredetije. Nem sakkal ezután a földszintre önkényesen lakók költöztek be, akik nehéz helyzetükön — lakás, élelem és tüzelőhiány — így próbáltak valamennyire segíteni. Az 'emelet négy helyiségét a MADISZ fiataljai kaptok. Az ifjúság minden este összegyűlt, s nótákat, dalokat, színpadra szánt rövid műsorszámokat tanultaik, amelyeket vasárnaponként (a szovjet parancsnokság részére) előadtak. Az akkor működő négy párt is őket kérte fel bálok alkalmából különböző műsorszámokra. Fizetés helyett szállás Az ötlet, hogy a kastélyt t üdőszan atór iu mmá építsék át, a Szabolcs megyei Munkás Egészségügyi Szövetkezet két munkatársától, Pálicz Mihálytól és Pálfy Ernőtől sokat fektették be az ágyakba. A megnyitó napjára a röntgen is megérkezett, viszont áram legközelebb csak Napkoron volt. Szerencsére a miniszter a „bakikat” nem vette észre, s megnyitotta a tüdős zanatóriumot. Tarhalevelek Ezután az alapító főorvos, dr. Fügi Károly, két ápolónővel és ördögh János élel- mezésvezebővel megkezdhette a munkát. A végleges indulás dátuma mégis csak 1947. december elseje volt. pőcsészéig mindent, sőt még 50 méter Mottót 'is paplanhuzatnak. Rendszeresen küldte a segélyt a zsidó Joint egyesület és az Országos Közegészségügyi Intézet iis. Az államosítással javultak a feltételek, a kórház bevételéit befizette, s kiadásait fedezték. Később az eredeti kastély mellé egy ebédlőt építettek, majd egy emeletet húztak rá. Most, amikor az évfordulón csendben ünnepelnek Baktalórántházán, egy „röpke pillanatra” felidéztük a kórház működésének első éveit. Máthé Csaba MÄTYÄS FERENC: Az a madár Ijesztő volt telünk, belefáradtam, kifosztotta belőlem a meleget, üres pince lettem, szívem egy kongó hordó, a kilincsen csontmaradék la kezem, fülem, szám zárva tartom, mint csillagtalan egét a Föld, szén a növény alvó ábrázatát, csak az álom éltet, s az a madár, ki megszólalt a térben, hogy ébredjek, csöpögnek a jégcsapok, a rét zöldéi, megindul az új kezdet, — rongyait foltozgatja már fűcérnáival a határ. TARJANI IMRE: Mit ér a mérhetetlen? Mit ér a mérhetetlen, hová hullok, ha hullok egyszer? Halkabban, mint a toll zizeg, ki jár előttem, ki jön mögöttem, ha szólok, ki érti meg? És kínom örök rendszeréből miféle értelem üzen!? a sikeres újítónál A nyíregyházi gumigyárban „válságstáb” alakult, hogy legyűrjék a mezőgazdasági abroncsgyártásuk során hirtelen felhalmozódott gondokat... A szeptember 19-én megnyílt megyei újítási kiállításon Pusztai Gyulától, az Országos Találmányi Hivatal elnökétől a második hellyel járó oklevelet és serleget a nyíregyházi gumigyár Tanka György által irányított újító kollektívája vehette át a mezőgazdasági radiáiabroncsok gyártásának korszerűsítéséért... A két hir között alig egy esztendő telt el. Letezhet az, hogy ilyen rövid idő alatt egy több mint egymilliárd forintos termelést produkáló üzem életében ilyen gyökeres változások legyenek? Hogy nem csak a veszteségforrásokat sikerült felszámolni, de látványos eredménynövekedésnek is tanúi és részesei lehettek, lehetnek a gyár dolgozói? E sorok írója tavaly, a kérdéses időpontban többször is megfordult a gyár szóban forgó részlegében, hallott is a gondokról, ám balgán azt hitte, hogy csak a megszokott siránkozásról van szó. Látta ugyan, hogy a minőségi ellenőrök a szokásosnál is szigorúbban ráncolták homlokukat egy-egy gyengébben sikerült abroncs láttán, de hát őket azért fizeti a gyár, hogy kiszűrjék a hibákat. Hogy megvédjék a Taurus hírnevét. Ne kiáltsunk hát tolvajt, amikor csak a szél nyikorogtatja a kamra ajtaját! — Én akkor is azt mondtam, hogy ne nagyítsuk fel a problémákat, most pedig azt, hogy ne nagyítsuk fel érdemtelenül az újítási pályázaton elért sikerünk rangját. A valós értéküknek megfelelően kezeljük a dolgokat. A tizenhat tagot számláló újító kollektíva vezetője józanul, már-már szenvtelenül beszél. Mintha csak kívülálló lenne. Minha csak nem is vállalt volna abban nagy szerepet, hogy az abroncs gyárrészleg újból visz- szaszerezte méltó helyét a gyár üzemei között. Tavaly nyáron volt a legkritikusabb a helyzet, akkor nevezték ki az abroncsosoK élére Tanka Györgyöt is. Akkor ő már teljesen beprogramozta magát a kempingcikkek gyártására, az ő irányításával védte ki, s állta az ostromot sikerrel a kempingüzem a távol-keleti gyártókkal szemben. A kínaiak, a honkongiak, a szingapúriak elárasztották ugyan a világot olcsó termékeikkel, a nyírségieket érték is veszteségek, ám a jó minőséggel képesek voltak állni a sarat. E furcsa helyzetben bízták meg azzal, hogy vegye át a megingott abroncsgyártás vezetését. — Tudom, ilyenkor azt szokás mondani, hogy váratlanul érte az embert a megbízás, de mit tegyek, én sem mondhatok mást. Azt tudtam, hogy bajban van a gyár legnagyobb gyárrészlege, de arra álmomban se gondoltam, hogy hamarosan nekem is a hurokba kell dugnom a fejemet. Már csak azért se gondolhattam rá, mert én az abroncsról alig tudtam többet az átlagembernél. Azt, hogy fekete és gurul... De azt is tudtam, hogy nem menekülhetek el a közös tennivalók elől. Akkor már az érintettek éjt-nappallá téve dolgoztak, hogy helyrebillentsék az egyensúlyt, én sem vonhattam ki magam a munkából. Végtére is nekem ez a gyár, éz a vállalat adott lehetőséget, hogy biztos egzisztenciát teremthessek családomnak. S bár nagy szavaknak tűnnek: végtére is az embernek tartoznia keli valahová, s valahol azért mégiscsak felelősségtudattal is viseltetnie kell társai iránt. De beszéljünk már másról, hiszen ez tulajdonképpen magánügy... — Hogyan került a gumigyárba? — Véletlenül. Érettségi után, hafvanhá- romtól hatvannyolcig otthon, Nyírlugoson voltam könyvtáros. Akkor akadt meg a szemem a Kelet-Magyarországban egy hirdetésen, hogy továbbtanulási lehetőséggel munkásokat keresnek a nyíregyházi gumigyárban. így keveredtem az újrafutózók közé, abroncsokat vulkanizáltunk. Köziben elvégeztem a vegyipari technikumot, majd felsőfokú üzemszervező diplomát szereztem. Ám hetvenkettőben már a gyár ibrányi telepét vezettem, majd nyolvanban itt bent Nyíregyházán a kemping gyárrészleg irányításával bíztak meg. Hát dióhéjban ennyi az életem története. — Az abroncs gyárrészleg élén hogyan teltek az első napjai? — Talán bizarr, amit most mondok, de tulajdonképpen én szerencsés időpontban jöttem át ide. Akkor, amikor már mindenki érezte, hogy lépni kell. Nekem tehát nem az volt a dolgom, hogy felrázzam az embereket, hanem hogy segítsek megtalálni a helyes utat. Munkatársaim, egy sereg tapasztalt szakember akkor már egy csomó értelmes javaslattal várt, azok közül kellett közösen kiválasztani a leginkább sikerrel kecsegtetőket. — Mi okozta a legtöbb fejfájást? — A vártnál gyengébb minőség, s az ebből keletkező veszteség. Az abroncsok túlnyomó többsége ugyan a legmagasabb követelményeket is kielégítette, ám a selejt, a hulladék, a leminősítési és a reklamációs veszteség így is súlyos milliókra rúgott. A termelésirányítók, a műszakiak, a gépészek szerencsére az ötletek tucatjával rendelkeztek, ekkor következett a szelektálás. A túl drága, hosszadalmas javaslatokat kiszűrtük, ám jo néhány fennmaradt a hálón. Eljött a megvalósítás ideje. Módosítottunk az alapanyagok összetételén, azaz a receptúrán, javítottunk a gépészeti és a gyártóeszközök állapotán, bevezettünk néhány munkaszervezési módosítást, s kezdtek megmutatkozni a jó értelemben vett változás első jelei. Az idei első fél évben a gyárrészleg saját jogú nyeresége meghaladta az ötvenmillió forintot. Ebből huszonnégymilliót a veszteségek felszámolásának köszönhetünk. — Ezek szerint gyárrészíegükben ismeretlen fogalom a selejt? — Ezt én egy szóval se mondtam. Igaz azt sem, hogy a készáruselejtet a tavalyinak egyharmadára szorítottuk vissza, mely az egymilliárdos termelés mellett — ez egyébként durván a felét adja a gyár teljes produktumának — már tisztes eredménynek nevezhető. Ez egyébként már nem gyengébb a világ gumiipari üzemeinek átlagánál... bár természetesen jóval előbbre is tarthatnánk. Milyen egyszerűnek tűnik így elmondva az egész. S mennyivel nehezebb volt! Az abroncsok árának emelésével természetesen kompenzálni lehetett volna a veszteséget. Ideig-óráig. Ez nem volt járható út. Az alapanyagok árának folyamatos növekedését se tudták természetszerűleg megakadályozni. Nem maradt hát más út, mint a veszteségforrások helyi feltérképezése, azok megszűntetése. S amikor mindezek megtörténtek, már követelhettek is. A saját dolgozóiktól, de azoktól is, akik külsőként biztosítják az abroncsgyártás bizonyos kellékeit. Azt már kérdeztük korábban Tanka Györgytől, hogy mi volt a legnehezebb a kezdetek kezdetén. Most jött el az ideje, hogy választ kapjunk erre is. — A legnehezebb...? Az emberek bizalmának a megnyerése. Azt elhitetni velük, hogy én nem azért vállalkoztam e poszt betöltésére, mert az szakmailag egy lépcsőfokkal magasabb rangot jelent — bár, hogy nemrég bevezettük az úgynevezett termékfelelősi rendszert, így már alig-alig vetődik fel a gyárban — hanem azért, hogy megpróbáljak segíteni. Mit tagadjam, kezdetben fél hat körül én már itt voltam a gyárrészlegben, hogy legyen időm felkészülni a reggeli vezetői megbeszélésekre. Hogy fel tudjam venni a ritmust. Mert minek szégyelljem, az itteni szakemberek jobban értettek az abroncsgyártáshoz, mint én. De mikor látták; hogy én nem ellenük dolgozom, kezdett olvadni a jég. S végképp akkor olvadt el, amikor az emberek meglátták hó végén a borítékot. Mert az vastagabb lett. Legalábbis azoknak, akik megdolgoztak érte. Balogh Géza KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. szeptember 27.
