Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-09 / 187. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. augusztus 9. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN „El kéne indulni, Meg ké’ házasodni, De még az a 'kérdés, Kit kéne elvenni? Jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, Kit kéne elvenni? ...” A szegény parasztlegény keservesen sóhajtozik: házasodna, de kit kérjen meg? A kisasszony kényes, az öreg házisárkány. Gazdagot nem akar, szegényből meg elég egymaga. Jaj, jaj, jaj... — nyögi — hát így hogy házasodjam? Bölcs humorral mutatja be a népdal a házasságra készülődő legény aggályait. Ám a „jányok” is válogatnak: Csapodár a molnár, korhely a suszter, adós a boltos, a szabó meg rongyos csizmájú! — feleselnek. Nehéz dolog a házasság! Bégen csak ásó, kapa és a nagyharang választotta el egymástól a férjet és a feleséget. A tragikus sorsú szerelmesekről gyönyörű balladák születtek a nép ajkán: a szülői kényszer, az élet, a vagyon kegyetlen törvényei sokszor parancsolták a mással való házasságot. „Suba a subához, guba a gubához" — szólt a mondás. Imigyen köttettek hát az életre szóló házasságok. Amikor pedig a családban házasulókorba értek a legények, eladósorba a leányok, a szülők — elfeledvén saját sorsukat —, ugyanígy kényszerítették házasságra őket. Ma már nem születnek balladák, pedig van még vagyoni megfontolás, szülői akarat, szerelmi tragédia. Mégis évente több ezer, a felnőttkor küszöbén álló fiatal mond igent a házasságra az anyakönyvvezető (és gyakran a pap) előtt. Mi készteti őket a döntésre? Sok oka van. Szerelem, vágyódás a társra, hirtelen fellobbanó érzelem, menekülés a családból... — sorolhatnánk tovább. Ám akárhogy is van, sok fiatalban ábrándok, hamis illúziók élnek a házasságról. Boldogságra, felhőtlen kapcsolatra vágynak, de sem önmagukat, sem választottjukat nem ismerik eléggé. Csoda, ha meghasonlanak? A statisztika szerint a fiatalkorban kötött házasságok csaknem egynegyede 2—3 év alatt tönkremegy. Jobban meg kellene hát fontolni minden fiatalnak, hogy képes-e elviselni a házasság terheit! Mert ahogy egy huszadik éves házassági évfordulóját ünneplő ismerősöm megjegyezte : — Lehet, hogy a házasságot az égben határozzák el, de földi emberek kötik .. - ! ~k 1985-ben tizennégyezer- nyolcszázharminchat, húsz és huszonnégy év közötti fiatal kötött házasságot megyénkben. Lehetőségeik számtalanok, de a házasság „előtörténete”, - az együttélés pór hónapja már előrevetíti közös jövőjüket. A húszéves Jutka és a huszonnégy éves Attila alig egyéves házasok. Háromszobás, melléképületes, ga- rázsos házuk kényelmében úgy tűnik —, minden jóval „megáldattak.” — Három éve ismertük meg egymást a diszkóban ... —mondja a mosolygós Jutka. Magas, napsütötte bőrű, barna hajú, erősödő csípőjű fiatal nő, már méhében hordja közös életük gyümölcsét. Tekintete el-elsuhan felettem. Tán gyermekének messzi sorsát fürkészi?... Aztán így folytatja: — Álmodoztam én a zmenésről lányko- i, de amíg Attilát >m ismertem, addig ndoltam rá komo- m akartam én rögreket, szórakozni volna még egy így sikerült... ! — suhan át zavart mosoly az arcán. Attila kissé morcosán ül mellette. Az arányos alkatú, kidolgozott testű, fekete bajszú fiatalembernek nem kenyere a beszéd. A természetben, állatai között érzi jól magát: pásztor. A föld gyermeke, érte él, dolgozik — ezt szokta meg. Így hát lassan jön szájára a szó. — Én már fiatal legényként készültem a házasságra — ejti le izmos karját az asztalra. — Asszonyt, három gyereket akartam. A házat a szüleimmel építettük annak, aki a fiúk közül először nősül. Én házasodtam elsőnek, így idejöttünk Jutkával. Igaz... -- gondolkodik el — otthon akartam gazdálkodni, de Jutka nem akart hozzánk költözni .. . — Hát jobb teljesen külön, nem?! — veti közbe gyorsan, finom ellenkezéssel a hangjában a fiatal- asszony, miközben kávéscsészékkel teli tálcát egyensúlyoz. — Különben egyikünk szüleivel sem volt probléma... — teszi hozzá enyhítésül. Attila rábólint: haja homlokára omlik. — Amikor bejelentettem otthon, hogy megházasodom, a szüleim örültek, hogy megszaporodik a munkaerő — mondja kávéját kavargatva. — Jutkát ismerték, a családját is, és azt tartották, hogy jól választottam ... Miközben hallgatom, önkéntelenül is eszembe jut egy lakodalmas nóta. így énekel a vőlegény, amikor hazaér a menyasszonnyal: „Édesanyám, adjon isten jó estét, meghoztam a kökényszemű menyecskét. De nem azért hoztam el, hogy szeressem, Édesanyám könnyebbségit kerestem." Jutka arca meg sem rezdül. Neveltetésének megfelelően természetesnek tartja, hogy nemcsak asszonynak, hanem feleségnek, azaz fele-segítségnek került ebbe a családba. Attila azt sem titkolja, hogy azért választotta őt párjának, mert mindketten földművelő családból származnak. Ügy gondolta, hogy ezért hasonlóak a tulajdonságaik. Vágyaik valóban közösek: baromfit, disznót akarnak tartani, dohányföldet művelni, hogy mindenre több jusson. Azon gondolkodom, hogy a ház, az autó, a föld, s az őket körülvevő gazdagság vajon jót tesz-e a házasságuknak? Hiszen a legtöbb családban ezek megszerzése a cél. összekovácsolhatja vagy eltépheti egymástól a férjet és a feleséget, de mindenképpen ad valamifé- \e „értelmet” a közös életnek. Attila kicsit bosszúsan mondja: — Mindenünk megvan, ez nagy könnyebbség. Különben több vitánk lenne... — szólja el magát, s gyorsan hozzáteszi: — csendes, szófogadó asszonyt képzeltem el magamnak, de Jutka hamar dühbe jön, ha valami nem tetszik neki... A fiatalasszony az ajtófélfához támaszkodva hallgatja férje „vallomását”, és mosollyal próbálja enyhíteni a szavai élét. — Az 'én elképzelésem pedig az volt — válaszolja hatáskeltőn váratva —, hogy jókedélyű, dolgos, megértő férjem lesz, aki velem tölti a szabadidejét, szórakozni járunk...! De a valóság? Hát... — nyújtja az á-t legyintés előtt — olykor, olykor előkerülnek a legény- kori barátok is! — Hogy ne legyen túl fájdalmas, felém fordulva hozzáteszi: — Az az igazság, hogy kevés a szabadidőnk. Attila legtöbbször délelőttös, én egész nap dolgozom az áruházban. Néha összezördülünk valami csekélységen, de hát melyik családban nincs ez meg?... Különben jól megértjük egymást. Amíg hazafelé igyekszem a zöldellő rétek, ligetek közt megbúvó város közeli településről, arra gondolok, hogy sok szál fog még szövődni a fiatal pár között. Megtartó ereje nem mindnek lesz, ám a legerősebb fonadékot már megörökölték őseiktől: a föld és a munka szeretetét. Ezért életük, sorsuk, akaratuk és álmuk közös. Emiatt bízom jövőjükben. ■ár A házasságban két, — különféle egyéniségű — ember vállal sorsközösséget gondra, örömre. A szülői házból akarva-akaratlanul sok mintát átmentenek saját életükbe, jót és rosszat vegyesen. Mindezt tudat alatt cselekszik, mert beleépült személyiségükbe. Az a lány, aki otthon édesanyja rabszolga-mivoltát szokta meg, ritkán lázad ez ellen: önként vállalja a „házicseléd” szerepét, s nem gondol azzal, hogy a házasság csak két ember egyenrangúságán épülhet fel szilárdan. Vagy a fiatalember, aki egész gyermekkorában azt látta otthon, hogy egyik szülője gyakran néz a pohár fenekére, kártyázik, kvaterkázik barátaival, kevés esetben válik másmilyen férjjé. így éltetik tovább azt az életmódot, ami elől pedig esetleg menekülni szeretnének. Tamás és Éva alig egyéves házassága is a családból hozott eltérő minták miatt romlott meg. Tamás „tanárgyerek”, maga is pedagógusjelölt. Éva viszont „munkásgyerek”, egy szövetkezetben dolgozik betanított munkásként. Mindketten húszévesek. Kis albérleti szobájukban beszélgetünk. A helyiséget Éva keresztanyja adta ki a fiataloknak. Csak a rezsi- költséget kell megfizetniük: havi ötszáz forintot. Éva nagyon szép lány: nyúlánk, kecses, barna bőrű, de haja búzaszőke és vállára omló. Tamás az egyik fotelban cigarettázik: kisportolt, barna, szemüveges fiatalember. — A főiskolán ismerkedtünk meg... — mondja Éva és férjére pillant. — Én felvételizni mentem oda, Tamás már egy éve fizika—matematika szakra járt. Később a strandon ta- lálkozgattunk, aztán elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Szerelmesek voltunk egymásba... — nevet fel öngúnnyal. — A problémák akkor kezdődtek, amikor nem vettek fel... — folytatja kis szünet után. — Az anyósoméi akkor azt mondták Tamásnak, hogy egy csomó diplomás lány szaladgál a városban, énbelőlem meg soha se lesz semmi. Az esküvőnkre úgy jöttek el, mint temetésre szokás. A szüleimmel szóba se álltak . . . Tamás felhorkan. — Ugyan, nem ez a baj! — Éva úgy kuporgat, mintha az életünk függne a pénztől. De a butikcuccokat megveszi magának! — néz rám jelentőségteljesen. — Én odaadom neki az ösztöndíjamat, de egy doboz éigit nem vehetek! Meg aztán én tanulok, nekem nincs időm sem mosogatásra, sem takarításra. Különben is, az az asszony dolga! Amíg egymást-okolásu- kat hallgatom, egyre jobban meggyőznek, hogy ők ketten nem tudják mit akarnak egymástól! De nem csoda, hisz akik önmaguk- tól keveset követelnek, azok képtelenek tisztázni érzelmeiket is. Éva önálló lakást szeretne, arra gyűjt. Tamás tanul, de nyáron nem vállal munkát. Jövedelme csupán havi ezer forint, a szülei nem támogatják, kitagadták, mert „rangon alul nősült”. Éva a szülői háztól munkaszeretetei örökölt, nem éhezi, hanem megbecsüli a pénzt. Hatvanforintos cigarettákra, ötszáz forintos italokra, házibulikra — nem szívesen ad. Fizetése háromezer- nyolcszáz forint. Megdöbbenek e két fiatal kapcsolatának érzelmi sivárságán is. Csak a hirtelen fellobbanó érzelem: a testi vágy hajtotta őket az egyuttlét szabadságával kecsegtető házasságba? De amikor Éva kikísér, még a kapunál halkan a fülembe súgja: — Tamással nem tudok házaséletet élni. Csak önmagával törődik... ! Eltűnődöm. A házasságok egyik alapvető baja, hogy gyakran azonos korú fiatalok kötik. Régen „szabály” volt, hogy a vőlegény legalább hét-tíz évvel idősebb legyen az aránál. Ma sokan nevetik ezt a hagyományt, pedig nagy bölcsességet hordoz: a természet biológiai rendje szerint a nő hamarabb érik felnőtté mint a férfi, s testileg hamarabb is öregszik meg. Az ötvenéves férfi még fiatalos külsejű, ereje, munkaképessége teljében- van. Az ötvenéves korú asszony viszont a „varázsszerek'' ellenére már idősödő. Feltűnő a keltejük közti különbség. Ám, ha az asszony fiatalabb, kiegyenlítődik az öregedés ritmusa. Van azonban egy másik, nem kevésbé fontos tényező: A férfi ezalatt a hét-tíz év alatt tapasztalatokat szerezhet a szexuális életben, s ezeket átmentheti házasságába, megtanítván a házaséletre asszonyát. Ez éppúgy lehet jó, mint rossz hatású, a férfi élményeitől függően. No, de mit adhat át egymásnak két, a szexuális élet kultúráját még alapjaiban sem ismerő fiatal? Gyanítom, nem sok pozitívumot! Valószínű hát, hogy sok, fiatalkorban kötött házasság megy tönkre ilyen ok miatt. ~k A legtöbb fiatal pár egykét ruhával, esetleg pár bútordarabbal indul az „életnek”. Akár szüleiknél, akár albérletben laknak, soha nem lehetnek teljesen egyedül. Mariann és Péter nyolc hónapja házasok. Most főbérlő nélküli lakást keresnek. — A házinéni különben kedves ... — mondja keserűen Mariann, — csak minden este hallgatózik a szobánknál. Egy barátunk lakását kell kölcsönkérnünk, ha együtt akarunk lenni . . . ! A házasságok megromlásának nemcsak az önálló lakás hiánya lehet az oka. Sokat jelent, ha a fiataloknak van elég idejük megismerni egymás tulajdonságát, kedvtelését, életvitelét. Mert az „együttjárási idő” a statisztika szerint egyre kevesebb. Erika és László gyermekkoruk óta ismerik egymást. így kötöttek házasságot. — Általános iskolás korunkban már szerelmesek voltunk egymásba... — mondja a vékony, szemüveges, vidám arcú Erika. — Aztán útunk elvált egymástól, vidékiek lévén más kollégiumba kerültünk. Laci katona lett, és akkor találkoztunk újra össze. Hát így kezdődött.. . László csöndben figyel minket. Ha nem tudnám, el se hinném, hogy még csak huszonegy éves: megfontolt mozgású, komoly tekintetű fiatalember. Talán a katonaélet szigorúsága látszik az arcán? — Két és fél évig udvaroltam Erikának ... — szólal meg zavart mosollyal. — Akkor már döntenünk kellett: végleg szakítunk, vagy összeházasodunk. Szerelmesek voltunk egymásba, így a házasságot választottuk. László nem gondolt addig a házassággal. Szerinte ez egy olyah érzés, amit az élet érlel meg. özvegy édesanyja nagyon örült, hogy kap még egy „gyermeket”. Most nála Iáknak, egy távoli kis településen. így gyorsabban gyűlik pénz lakásra. — Az én szüleim csak jót hallottak Laciról... — fűzi hozzá Erika. — Tudták, hogy lakást akarunk, ideadták a stafirungom árát, hogy segítsenek. Egyébként majd évek múlva szeretnénk visszaköltözni a faluba, építeni egy házat . .. Erika most húszesátendős. Lánykorában ő is ábrándozott a férjhezmenésről. Megértő, rendes férjet, két- három• gyereket akart. Jelenleg előadó a városi tanácson. Jövendő életük terveibe a továbbtanulást is beleillesztette: — Mindketten szeretnénk tanulni — magyarázza. — Én az államigazgatási főiskolán, ami a tanácsi munkához kapcsolódik, Laci híradástechnikusi továbbképző tanfolyamra akar beiratkozni ... Nagyon sok fiatal tekinti élete végcéljának a házasságot. Ebben még tovább él anyáink felfogása, mert az önálló munkával nem rendelkező nőknek valóban csak ez az egy lehetősége volt a megélhetésre. A férfiak tartották el a családot, az asszonyt. Csakhogy azóta jócskán megváltozott a világ! Mégis sokan, a fiatalemberek is, mint befejezett tényt, állapotot fogadják el a házasságot. Eszükbe sem jut, hogy ez a kapcsolat, — ha egymás kölcsönös megbecsülésén, egyenrangúságán alapszik — gazdagíthatja érzelmekben, s tudásban is őket. Valahol itt kezdődik az igazán jó házasság ! Erika és László egymásért, jövendő gyermekeikért vállalják a tanulás terheit. Sejtik, vagy tudják, hogy így sorsukat könnyítik meg. Ám mégis meglepődöm, amikor tulajdonságaikról faggatom őket. Zavart mosollyal néznek egymásra. Erika töri meg kisvártatva a csendet: — Hogy Laci milyen ember? Nehéz kérdés ... ! — mondja tétovázva. — Hát, csendes... megfontolt. Józan gondolkodású... — néz segélykérőn a férjére.' Aztán hirtelen eszébe ötlik valami: — álmodozó, de álmai reálisak, precíz, pontos, talán túlságosan is!. .. — sorolja megkönnyebbült mosollyal. — Zárkózott... — teszi hozzá elgondolkodva — és nagyon szereti a finom ételeket! Erika láthatóan szívesen beszél férje tulajdonságairól. Kezdeti tétovázása azt mutatja, hogy ez ideig nem vizsgálta választottja egyéniségét. Elfogadta olyannak, amilyennek megismerte. László sokat gondolkodik, míg Erikát jellemzi. Csupán néhány tulajdonságot mond. Ö még annyira sem kíváncsiskodott felesége tulajdonságai után, mint Erika az övéi iránt — gondolom. Eégi és makacsul ragaszkodó vétkeink egyike ez, sokszor rejt magában veszedelmet. Az igazi szeretet abban áll, hogy tudomásul vesszük párunk rossz és jó tulajdonságait, segítünk kiteljesíteni a legjobbakat és nyesegetjük a rosszat. László és Erika házassága örömmel tölt el: nem egymásnak, egymásért léteznek. Tóth M, Ildikó: A földön köttetnek A boldogító „IGEN” oszlopcsarnoka — házasságkötő terem Nyíregyházán, KM o
