Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
ne I vieoi MEUbivici FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK Vita a nemzettudatról Egerek a Bibliában Miket produkál -néha a véletlen! Ha azon a szombaton, amikor elolvastam e lapban Sztancs János kollégám „Magyarnak születtem ...” című írását, nem kapcsolom be a tévét, talán néhány gondolatfoszlánnyal elsikkadok felette. Történt ugyanis, hogy éppen a HBB. együttes produkciójára nyílt meg készülékem üvegszeme. Hobo és csapata szerzeményükhöz látvánnyal is szolgálva a honi labdarúgás régi, tűnő aranykorát idézte. Ez énekek tették „futballnemzetté” a magyarságot, melynek emlékébe — mint valami ködmön- be, melynek melege sosem okos csalódást — még manapság is be-beburkolózunk, ha rossz idők járnak az aranylábú fiúk utódaira. — Nem magyar az, aki nem tudja, kikből állt a Nagy Csapat — jutott eszembe egy vénülő drukker, akivel egyszer egy egész éjszakán át támasztottuk valamelyik külvárosi kocsma söntéspultját. — Neve volt akkor a magyarnak! A játékoslistát nem tudtam volna felmondani — szerencsémre nem is kérdezte, — hisz kézenfekvő volt számára, hogy tudom — de felbuzogott bennem a nemzeti büszkeség, ahogy arról a londoni 6:3-ról mesélt. Pedig akkor még apám is csak rövid nadrágos kisfiú volt. ★ Nemcsak futball-csillagunk leáldozása okozta, hogy a nemzet ilyetén nagyságától fátyolos szemek azóta felszáradtak, kitisztultak. Ma már többé-kevésbé mindenki látja, hogy az ötvenes évek futball-őrülete mesterségesen nagyra fújt luftballon volt. amely az emberek azon vágyának közegében emelkedett oly magasra, hogy tartozni szerettek volna Valahová. Tragikomikus, hogy a mindenkit egybemosó szurkolók közössége volt az egyetlen, ahová bátran lehetett. Az emberek ősi, elemi késztetése, hogy tagjai legyenek kisebb-nagyobb, szorosabb- lazább belső kapcsolatú csoportoknak. Ezek pedig csak akkor tudnak létezni, ha a legátfogóbb közösség, a társadalom elismeri lét- jogosultságukat és szabad cselekvésű teret ad számukra. Végső soron tehát, ha elismeri az egyéniséget, a saját arcot, akkor'is ha az közösségi szinten jelenik meg. Nem próbálja minden áron uniformizálni, skatulyába gyömöszölni az embereket — alkalmasint a könnyebb kezelhetőség kedvéért. ★ Hogy mi köze van mindennek a szóban forgó cikkhez? A szerző felteszi a kérdést: „Hogyan mozdíthatók ki a fiatal tömegek a nemzettel való gondolkodás érdektelenségéből?” Ügy gondolom, e kérdés megválaszolására tett kísérlet csak akkor kecsegtet sikerrel, ha előbb tisztázzuk: mi is a nemzet, mit jelent a hozzá való tartozás átélése? Márpedig ennek csak akkor bukkanunk a nyomára, ha a nemzetet elsődlegesen mint közösséget értelmezzük és nem elvont, áhitat ködétől ölelt fogalmat, a nemzethez való tartozás pedig, mint e közösséghez tartozást. A nemzet az egyes ember számára csupán absztrakció, közvetlenül nem érzékelhető — olyaténképpen, mint ahogy soha nem találkozunk rovarral, ámbár rácsodálkozunk a hímporával ékeskedő pillangóra, és bosszankodunk a szemtelen házi legyeken. Egy nemzethez tartozás a társadalomban fellelhető közösségekhez való kapcsolódás által megragadható. Más dolog, hogy az ezekben létrejött emberi kapcsolatok érzelmi színezetet kölcsönöznek kötődéseinknek, amely — más ráhatásokkal együtt — azt eredményezi, hogy múltunk, jelenünk, jövőnk elvont eszmeként jelenik meg tudatunkban — s ha felcsendülnek a Himnusz dallamai szaporábban ver a szívünk, vagy ha például egy sportrendezvényen felkúszik a zászlórúdra nemzeti lobogónk, büszkeség árad szét bennünk. Valószínű, hogy egy nép tagjai akkor érzik leginkább nemzeti hovatartozásukat, ha minél több közösség tagolja a társadalmat, úgy hogy biztosítottak működésük feltételei, egyiket sem teszik művileg túldominánssá, s számít rájuk, anélkül hogy gyámkodna felettük. ★ ' Sajnos hazánkban — az utóbbi évek kedvező tendenciái ellenére — nincs megfelelő számú és megfelelően működő közösség. Pedig fontos lenne, hogy a társadalmi rétegek, munkahelyek, lakóhelyek, egyesületek, klubok stb. közösségének tagjai között olyan kapcsolat legyen, amelyben mindenki figyel mindenkire s — jellegüknek megfelelően felszínre juttatni és képviselni tagjaik érdekeit, orvosolni bajaikat. Hányszor érezzük magunkat magányosnak, árral szemben egyedül úszónak! Holott, ha mindennapjainkban jelen lennének olyan közösségek, amelyeket magunk mellett tudhatnánk, s amelyekhez sikerrel segítségül fordulhatnánk ilyen-olyan problémáinkkal, kevésbé lenne konfliktusokkal terhes életünk. Más oldalról is kedvezőtlen a közösségek hiánya. Nem ér ugyanis több oldalú emberi hatás bennünket, így — gondolati és érzelmi kommunikáció híján — ferináll a veszélye, hogy helytelenül helyezzük el magunkat a világban. Emiatt aztán problémalátásunk leszűkül, hajlamossá válunk helytelenül gondolni a minket körülvevő jelenségekről arra. hogy ami horizontunktól karnyújtásnyi távolabb esik, azt könnyelműen minősítsük. E kettős hatás eredményezi aztán, hogy idegessé, agresszívvé válunk egymással szemben. ★ Ha az ifjúság nemzeti attitűdjéről beszélünk, szükségszerűen szót ejtünk a felnőtt társadalomhoz való viszonyukról is. A fiatalok számára ugyanis a nemzet elsődlegesen a társadalom, amelybe beleszülettek, amelyben nevelkednek — a maga értékeivel és hibáival. A nemzettel való azonosulás tehát ezekkel az értékekkel és hibákkal való azonosulást is jelenti, jelentené. S miután kritikus szellemű fiatalokról van szó, inkább a hibákkal, hiszen az eredményeket hajlamosak természetesnek tekinteni. A felnőtt társadalom által tisztelt nemzeti érzés iránti érdektelenségben az is kifejeződik, hogy ők mások, és mások is akarnak lenni, mint apáik, nagyapáik. Nem tudnak mit kezdeni az őseiktől kapott honszeretet transzparenseivel és zászlajaival, mert senki sem kérdezte meg tőlük, hogy akarják-e vinni őket, illetve úgy akarják-e, mint elődeik. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az érdektelenség csigaházába húzódnak, amíg a múlttal — s már a néhány évvel korábban történtek is múltnak számítanak — nem kapják meg annak újraértelmezésének jogát. Hisz enélkül népünk nagyjai régi festményekké, fényképekké válnak a történelemkönyv "lapjain, s a sorsfordító események üres dátumokká a história kavalkádjában. ★ Mindennek ellenére, a nemzeti identitás- tudat így is erőket mozdító érzelmi érték a társadalomban, amelyre tudatosan vagy kevésbé tudatosan sokan és sokszor számítanak sanda céljaik elérésének esélyeit latolgatva. Ki ne tapasztalta volna már a szem- forgatós, melldöngetős, vagy kardesörtetős magyarkodás ilyen-olyan megnyilatkozását? Diákéveim egyik jellemformáló felismerése volt, hogy észrevettem: a nemzeti érzéstől leglángolóbb szívű társaink keze alatt égett a legkevésbé a munka. Ök rendelkeztek a legfelszínesebb műveltséggel. Azóta hiszem: a magyar nevet ki is kell érdemelni — emberséggel elsősorban. Nem az a legjobb magyar, aki a legvérmesebben szónokol a nemzet üdvéért, hanem aki a legtöbbet tesz érte. '★ Kollégám az említett írásban a nemzet fogalmáról, és a hozzá való tartozás átéléséről folytatott vitát önmagával. Ennek során azt mondja: „Az eszme csak eszme. De egy egér is elég, hogy szétrágja a Bibliát A fentiekben néhány harapásnak lehetett tanúja az olvasó. / Czine Gáspár Koncertek ütközése Véget ér lassacskán a szabadtéri idény, s bár a hazai rockzenei élet apályos időszakait éljük, Nyíregyházán örvendetesen gazdag kínálatban válogathatott a fiatalság. Megszűnt az ifjúsági park egyeduralkodó helyzete, a művelődési házak szervezésében több népszerű együttes lépett fel a gyönyörű szabadtéri színpadon is. A néhány év előtti tömegeknek már nem leljük nyomát a koncerteken; egy pár száz érdeklődőt vonzó hangverseny kiugró sikernek számít, örülhetünk, hogy ilyen körülmények között is sikerült a szervezőknek rangos zenekarokat felléptetniük. Akadnak viszont elgondolkodtató dolgok . .. Nehezen érthető például, hogy miért nem sikerül már évek óta állandó lehetőséget biztosítani a dzsesszkedvelők igényeinek kielégítésére. Igaz. ebből a műfajból nehezen gazdagodhat meg bárki is, mert viszonylag kicsi a közönsége, de hál az értékek támogatása is a művelődés irányítóinak a feladata lenne. (A kanadai Silk Stockings koncertjét például a művelődési központ előtti vitrinben sem hirdették, így természetesen a vártnál nagyobb ráfizetéssel zárult a program.) Csodálkozott az egyszerű szemlélő azon, hogy idén is maradt el eső miatt hangverseny az ifiparkban (persze a Korái valószínűleg így sem üres kézzel tért haza), holott a fedett csarnokot ezért építették, nem csak tanácskozások rendezésére. És a legszembetűnőbb gond: kétszer is ütötte egymást a szabadtéri színpad és az ifipark programja, előbb a KFT mellett a szólógitárosok párbaját, aztán pedig a HBB koncertjével egy időben az amatőr gálát rendezték meg. A város művelődésének irányítói szerint jövőre már egyeztetni fog a két intézmény. Hát ennyit 86-ról, várjuk a még jobb 87-es idényt. Papo Dénes Teszteljük az ifjú csárin- gereket. S, hogy miért éppen ezt a kifejezést használom? Azért, mert ezt kedvelik a legjobban mindhárman. — A pincér megszólítás kissé sértő — jegyzi meg Misák Zsolt, aki a nyíregyházi Szabolcs étteremben dolgozik. — Elcsépelt is. Van egy mellékíze. Sokan úgy mondják, mintha meg kellene aláz- kodnunk — fűzi hozzá La- bancz Károly, aki egy hónapja viseli a hivatalos, szép formaruhát, s fogadja a kedves vendéget a Koronában. Csakis ápoitan, pihenten — Legjobban a csáringer kifejezést szeretjük —- mondja hármójuk véleményét Balogh Csaba, aki a nyíregyházi fegyveres erők klubjában szolgál fel. Ifjú csáringerek. Alig lépték át 18. életévüket. Most állnak először hivatalosan is, fizetésért a vendégek asztala előtt. — Miből áll a pincér öltözete? — Fehér zakót, fekete nadrágot, cipőt és zoknit visel — sorolja Zsolt. Valamit kifelejtett. La- bancz Karcsi súg. — A nyakkendőt, ami a körülményekhez illő: rendes, vagy csokornyakkendő — mondja hangosan is. Szinte mindhárman fújják, hogy szolgálatba csak ápoitan, kipihenten, üdén (frissen borotválva, tiszta kézzel, fésülten) szabad állni. — Melyek a követelmények az étteremben? — Legyen a pincér halk és udvarias, ne menjen be cigarettával, vagy italospohárral a kezében — sorolja Zsolt. Labancz Karcsi és Balögh Csaba megtoldja. Mielőtt a pincér a placcra lép tájékozódnia kell az italok és ételek felől. Mi szerepel az étlapon, melyik étel miből, hogyan készül, mi kapható, és mi nincs. Egy fontos kellékről azonban megfeledkeztek. Gondolkoznak, míg végül Labancz Karcsinak jut eszébe: „Szeretném, ha az utcán ie főúrnak szólítanának“ Felszolgáló, pincér vagy csáringer? Vallomások az éttermen kívül Mielőtt a placcra lép ... (Balogh Csaba) — A felszolgálókendő, persze — mondja. E nélkül, vagyis szaknyelven szólva: a hangedli nélkül nem pincér a pincér. S nem szabad belépni a vendégfogadás „szentélyébe”. Sajnos sokszor látni kendő nélkül ácsorgó és felszolgáló pincéreket. Hozzátartozik az etiketthez az is, hogy köszönési!) után hogyan fogadja a vendéget a pincér? Zsolt azt említi, nem szabad megvárni míg a vendég leül. „nekünk kell hellyel kínálni!” (Jó lenne, ha mindenki ezt követné.) Karcsi azt emeli ki, hogy a vendéget mindig az asztal bal oldaláról illik megközelíteni, s főleg szemben! így veszik fel a rendelést. És ami fontos: soha nem szabad a vendég háta mögött megállni. „...én vagyok a házigazda" Űj arcokkal, fiatal, kezdő vendéglátóipari szakemberekkel találkozik a kedves vendég egy hónap óta az éttermekben. — Évente 200 fiatalt tanítunk, nevelünk. Ezek között legalább félszáz szakácsot, 40 cukrászt, ugyanennyi pincért és másokat — tájékoztat dr. Galambvári Tibor, a Szabolcs-Szatmár megyei Vendéglátó Vállalat igazgatója. — Vállalatunknak ez évi 1 millióba kerül, — fűzi hozzá, s elmondja, mivel nem tudják őket megfelelően fizetni, sokan itthagyják a vállalatot — Újabban azért tanulmányi eredményeiktől függően kötünk velük ösztöndíjra szerződést. Melyikük miért választotta ezt a szakmát? Mi motiválta őket? Látnak-e jövőt? — Nekem tetszett — mondja Zsolt. — Nem unalmas, tudok tanulni, tájékozódni az emberektől, vendégektől. Nekem jólesik a vendégekkel foglalkozni. Szeretem, ha egy étteremben én vagyok a házigazda, ha én szolgálhatom „ ... nyújtottam valamit a szakmából.” (Misák Zsolt) ki a vendégeket — vall őszintén. — Belőled pincért nevelünk — mondta az apám még negyedikes koromban. Belém táplálták, erre készültem, másra nem is gondoltam. Örülök, hogy sikerült — így Karcsi. — Ez a szakma tetszett. Lehet, mert sokat hallottam róla a bátyámtól, akivel most együtt dolgozom a klubban — mondja Csaba. — Raka- mazról járok be mindennap vonattal, de szívesen, mert látom az értelmét. Zsolt, Karcsi, Csaba egyaránt 2600 forinttal indultak. Ez a havi fix. De már megízlelték, mi a jatt! — Változó — vallja Zsolt. — Szívesen elfogadod? — A helyzettől függ — lep meg a válasza. — Van, amikor úgy érzem, nyújtottam érte valamit a szakmámból. Kedves voltam, ajánlottam, azt nyújtottam, amit elvárt a vendég. Ilyen esetben szívesen elfogadom. De, ha úgy éreztem nem adtam valami pluszt, s mégis adtak jattot gondom van, lelkiismereti kérdést csinálok belőle. Ez a pénz olyan, mintha a koldusnak adták volna alamizsnaként. Nem jó érzés. Megbecsülés és megélhetés — Borravaló? Mi nem igen kapunk — mondja Karcsi. — Nálunk a fizetőpincérnek adnak a vendégek. Este aztán egyformán elosztjuk. — Mi hetenként osztunk, brigádrendszer van. A szabadnapos pincérnek is jár — veti közbe Zsolt. — Nálunk is változó a jatt — tudja le tömören Csaba a választ. Mit várnak a szakmától? Van-e a jövőjükről valamilyen elképzelésük? Karcsi: — Ha már ezt a szakmát tanultam, akkor a megélhetési lehetőséget várom. Zsolt: — Ha már „csak” csáringer vagyok, az emberek megbecsülését kérem és a megélhetésemet. Csaba: — Ugyanez a véleményem. „Nekünk kell hellyel kínálni!” (Labancz Károly) (Császár Cs. felv.) Zsolt vendéglátóipari szak- középiskolába jelentkezett. Karcsi nem kíván továbbtanulni. Csaba is kacérkodik a továbbtanulással a szakmában! — Azt szeretném, ha a vendégek 5—10 év múlva az utcán is megismernének és főúrnak szólítanának ... Tudnák, hogy ki vagyok — fogalmazza meg vágyaikat Misák Zsolt, a fiatal, rokonszenves csáringer. Rajtunk is múlik, hogy teljesüljön. — Jó napot, főúr! Farkas Kálmán Kié 1986. augusztus 30.
