Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-23 / 198. szám
1986. augusztus 23. ^jjj^ Újságíróról írni?! Amilyen hihetetlenül hatott a gondolat, olyan könnyein barátkoztam meg vele néhány nappal később. Ehhez szükség volt arra, hogy a riportalany is partner legyen. Szerencsém volt... Egy üdülőben ismerkedtünk meg. A bemutatkozó kézfogáskor még nem gondoltam írásra. Azt vallom, amikor az ember pihen, ne dolgozzon. ★ Kereszty András, a Népszabadság washingtoni tudósítója volt üdülőtársam. Hogyan lesz az ember külpolitikus, külföldi tudósító, milyenek a kinti munkakörülmények? Még a szakmabelinek is az újdonság erejével ható dolgok ezek. „Én magam nem találok különbséget a bélés külpolitikai újságírás között. Itthon a belpolitikai újságírók bemutatják mindennapjainkat, s mi ugyanezt tesszük, csak egy másik ország életéről írunk.” Ennyi lenne az egész? Kereszty András szerint igen, s ha valakinek, akkor neki hinni lehet, hiszen egykoron a Magyar Hírlap belpolitikai rovatában dolgozott. „Még előbbre, a Népsporthoz nyúlok vissza. Itt kezdtem az újságírást, s kicsit büszke is vagyok rá, én tartom hat évvel a gyakornoki országos rekordot. Nem vettek fel érettségi után, 1961-ben a színművészeti főiskola rendezői szakára, így lettem újságíró-gyakornok. Viszont egy évvel később magyar— orosz szakos hallgató lettem, de továbbra is szerződéses gyakornok maradtam a Népsportnál. Újságíró szemmel nézve, jó iskola volt a sportláp. Rengeteg hírt, tudósítást írtam, a sportesemények után tüstént telefonon adtam az anyagot a szerkesztőségnek: Ennek hasznát látom a jelenlegi munkám során is. Nemegyszer már az események közben adni kell az anyagot a lapnak. Nincs idő előre megírni, fejben kell szerkeszteni.” Külpolitikushoz illő, nem mindennapi gyerekkori indíttatásban volt része Kereszty Andrásnak. Egyik nagyanyja német anyanyelvű, így kisgyerekfejjel már beszélte ezt a nyelvet. Az egyetemen megtanulta hozzá az oroszt, majd az angol következett. „Nálunk a rovatban mindenki beszél három idegen nyelvet. Azt hiszem, ez alapvető követelmény a külpolitikai újságíró számára.” Igen ám, de hogyan is lett a korábbi bel- politikusból külpolitikai újságíró? Ez egy korábbi üdüléshez kapcsolódik. Balatonszép- lakon együtt nyaralt Szathmáry Gáborral, aki Moszkvában sajtóattasé volt. „Sokat beszélgettünk a munkáról, a kinti munkakörülményekről. Aztán láttam, hallottam, milyen szépen beszélnek Gábor kislányai oroszul. Izgatott, hogy mélyebben a wasbingtsni tuüsító megismerjek egy országot, megtanulhatatlan dolgokat tudjak meg róla, s nem utolsósorban az, amit adhatok a gyerekeimnek, hogy tökéletesen megtanuljanak egy nyelvet. Nyaralás után átkértem magam a Magyar Hírlap külpolitikai rovatába, ahol éppen üresedés volt. Majd másfél évvel később fiatalítás volt a Népszabadságnál, oda hívtak, örömmel mentem. A féltékenységnek a nyomát sem tapasztaltam, s talán ennek is köszönhető, hogy az elmúlt másfél évtizedben, amióta a Népszabadságnál dolgozom, beutaztam a fél világot, több mint hatvan országban jártam. Ezt mind a Népszabadságnak köszönhetem.” A külpolitikai újságíró napi feladata itthon a hírügynökségek és a tudósítók által adott anyagok szerkesztése. Ezt a munkát végezte három évig Kereszty András is, amikor 1974 decemberében kinevezték a Nép- szabadság kairói tudósítójának. „Gyanítom, ebben közrejátszottak az 1974-es görögországi események is. Azon a nyáron az Égei-tenger partján nyaraltunk, amikor megbukott Papandreu kormánya, a katonaság vette át a hatalmat. A nyaralásomból háromhónapos kemény munka lett Görögországban. Naponta küldtem tudósítást a kialakult helyzetről, s amikor hazajöttem, közölték velem, Kairóba utazom, öt évig voltam Egyiptomban, s olyan időszakban, amikor igazán nem szerették, nemkívánatos személynek tartották a kommunista újságírókat. Egyszer egy napig ült a lakásomban egy rendőr, engem szobafogságra ítélve, máig sem tudom, miért. Tudósítottam a libanoni háborúról is ez idő alatt, s bizony olykor kapkodni kellett a fejem a süvítő golyók elől.” Hazatérve prózaibb dolgok várták. Kinevezték külpolitikai rovatvezető-helyettesnek, nyugodt körülmények között dolgozhatott. Ez az időszak öt évig tartott, mert 1984 szeptemberében Washingtonban találta magát. „Amikor először megtudtam, szorongás fogott el. Óriási ország az Egyesült Államok, s amit leginkább ismer a magyar olvasó, az az amerikai külpolitika, hol folyik háború, mire készülnek, s a másik, hogy az erőszak országa. Amikor kimentem eldöntöttem, elsősorban nem ezt az Amerikát fogom megmutatni az olvasóknak. Azt mondhatom, korlátlan lehetőséget kaptam az utazásra, s ezt ki is használjuk.” A japán gyártmányú Nissan gépkocsi már járt Kereszty Andrással a nyugati partvidéken, keresztül-kasul bejárták az Egyesült Államokat, mert elvük: autóval többet látni. Megvalósult a kezdeti elhatározás is, Amerika másik arcának bemutatása, hiszen sorozatot írt Országúti Amerika címmel, aztán megismerkedhettek az olvasók a szilicium- völggyel és sok mással. De vajon hogyan dolgozik a tudósító a Föld túlsó oldalán? „Hat órakor kelünk, s akkor már nézem a tv-híradót. Közben átolvasom a napilapokat, délelőtt a külügyminisztériumba megyek, ahol minden délben értekezletet tartanak. Nagyon sok a sajtótájékoztató, hetente egyszer háttérinformációt kapunk, amit úgy írhatunk meg, hogy egy magas rangú kormánytisztviselő mondta ... S nekem három órakor ér véget a nap, mert akkor Magyarországon már este kilenc óra, lapzárta van. Hogy rriennyi anyagot adunk? Ez egy kicsit lelkiismereti kérdés, de illik azért naponta jelentkezni.” S hogy kik voltak már Kereszty András — a Népszabadság tizenegy külföldi tudósítója egyikének — riportalanyai? Nem kisebb személyiségek, mint Shultz külügy-, Weinberger hadügyminiszter, Ed Djeridijan fehér házi szóvivő, s felsorolni is sok lenne mindet. Talán hamarosan Reagan elnök is sorra kerül... Sipos Béla Szépen magyarul — szépen emberül Fácáncsibék „előállítása” A nagyüzemi — majdhogynem gyáripari — módszerek örvendetesen terjednek a mezőgazdaságban is. Amilyen örvendetes gazdaságilag, annyira lehangoló nyelvileg, ha az ipari termelés kifejezéseit gépiesen átviszik az eleven élet, a természet lényeire, dolgaira is. Mert a csirke-, sertés- és tehénfarmok, tojás- és tejüzemek ellenére a tyúkok továbbra is toj- ják, s nem „előállítják;” vagy „megtermelik” a tojást, a sertések fialnak, a szarvasmarhák ellenek, s nem „előállítják” utódaikat. Pedig egyre-másra olvasni, hallani élő szervezetekről V _____________ is ezeket a papírízű, groteszknek ható kifejezéseket. Vadászati lapunkban olvashattunk egy fácánfarmról, ahol keltetőgépekből bújnak elő a fácánfiókák, s a cikkíró azt is kiszámolta, hogy forintban mérve mennyibe kerül „egy fácáncsibe előállítása”. Hát ha pástétom vagy konzerv készülne belőle, még csak elcsúszna az előállítás (a német vorstellen-nek nem túl nagy önállóságra valló fordítása) — de egy élő, pelyhes, puha kis madárfiókkal kapcsolatban, „elő- állítás”-t emlegetni? Legközelebb már a népdalbeli vadgalamb sem kikölti, hanem előállítja fiókáit? Pedig a vadászláp nem áll egyedül példájával: „A tógazdaság szép sikereket ért el a pontyivadék mesterséges előállításában is.” — olvashatjuk a Velencei-tóról szóló szép színes képeskönyv szürke mondatában. „A halászszövetkezet növényevő és tenyészhalakat állít elő”; „a szóját Francia- ország maga állítja elő” — hallhattuk a Falurádió műsorában. S ehhez a „Házunk tája” még azt tette hozzá: „A lajoskomáromi gazdák, úgy érzem, megtalálták számításukat: tisztes haszonhoz jutnak azáltal, hogy maguk állítják elő a malacokat”. Nocsak, nocsak: az emberi lelemény — s a nyelvi leleménytelenség — úgy látszik, határtalan. Csak elő ne állíttassák miatta a riport készítőjét is a falubeliek. — Hová A sakkféladványotk lényege az, hogy az előzmények lehetővé teszik a megfejtő számára a végső néhány lépés kitalálását. A jó krimi hasonlatos a sakkfeladványokhoz: a Végefelé a logikus olvasó — anélkül, hogy a nyomozást vezető központi hős összefoglalóját elolvasná — ki tudja következtetni az ösz- szefüggéseket, a végeredményt. A műfaj legjobb darabjainak elmecsiszoló jellegét hiba lenne tagadni. Aki a krimiben nemcsak izgalom- pótlót keres, hiainem logikai játékot is, önmaga is nyomozóvá válik, mérlegre téve önmagában a kapott információkat, és ok-okozati láncolattá igyekszik szervezni a lényegesnek ítélteket. A mozikrimi nézője lényeges hátrányba kerül a regénykrimi olvasójához képest. A könyvet bármelyik pillanatban le lehet tenni, hogy egy-egy új mozzanatot mérlegelve be lehessen illeszteni a korábban feltételezett rendszerbe, vagy éppen a rendszert miagát átalakítani az új információnak megfelelően. A moziban viszont megszakítás nélkül következnek az események, néha rendkívüli módon felgyorsulva zúdulnak a nézőre az új momentumok, ezért a mérlegelésre, az átgondolásra alig van ideje. A jó filmrendező számításba veszi ezt a lényeges különbséget, és úgy építi fel a cselekményt, hogy a néző ne veszítse el a lehetőségét az aktív együttgondolkodásra. (Ebben utolérhetetlen mindmáig Hitchcock.) Desmond Davis, aki Agatha Christie regényét, Az ártatlanság bizonyítását vitte filmvászonra, úgy tűnik, nem igazán jó rendező. Az alaphelyzetet ugyan még pontosan rögzíti. Egy Calgary nevű őslénykutató egy esős napon egy fiatalembert vett fel a kocsijába. Két évet töltött ezután kutatással a sarkvidéEZt a könyvet a Borsod- Abaúj-Zemplén megyei Pedagógus Továbbképzési Intézet támogatásával működő Latin Tanárak Munkaközössége készítette. A kötet bemutatja és emberi közelségbe hozza a korunk számára oly távolinak tűnő római világot. Mindenekelőtt érzékelteti, miképpen élt a római kor embere. Szemléletesen mutatja be azt a társadalmi és anyagi valóságot, ami életét körülvette és meghatározta. Szól Itália földjéről és népéről. Bemutatja Rómát, a világbirodalom fővárosát. Beszél arról, milyen volt közéletük, azaz állami berendezkedésük, politikájuk, jogrendjük. Figyelmet szentel a hódító törekvéseket megvalósító római hadseregnek. Ismerteti a szellemi élet alapjait megteremtő munkát, a gazdasági életet is. Természetesen nem maradhatnak ki az isteneik és a hozzájuk fűződő vallásos hiedelmek sem. Betekinthetünk továbbá a római polgár magánéletébe. Megszemlélhetjük lakóhelyeiket, Rómát és a jelentősebb városokat, a városok utcáit, a római polgárok otthonait éis azok berendezéseit. Megjelenünk az előkelők lakomáin és részt veszünk egytűnt az öreg hölgy? ken, s ezt követően tér csak vissza, hogy a fiatalembernek visszaadja a kocsiban hagyott noteszét. Ám kiderül, hogy időközben egykori utasát anyagyilkosság címén felakasztották. (A kivégzés flash back jelenetei némiképp hatásvadász jellegűek, s a műfajtól idegenek.) Calgary számára azonban pillanatok álaitt világossá válik, hogy a fiatalember nem lehetett az elkövető, mert a gyilkosság idején az ő autójában ült. Tudja, hogy ő lehetett volna az egyetlen mentőtanú, ezért lelikiismerate arra készteti, hogy az igazi gyilkost fellelje. A szituáció hamisítatlanul Agatha Christie-i: adott egy bűntény, adott egy lokalizált környezet (tengerparti kisváros Angliában; a felvételek Devonban, az írónő kedvelt pihenőhelyién készültek) és adott a gyanúsíthiatók zárt köre. A főbaj nem az a to- váb'biákhan, hogy hiányzik a korábbi regényekfoől-filmek- ből ismert Miss Marple, hanem hogy hiányzik maga Agatha .Christie is szellemességével és világos logikájával. Aligha valószínű, hogy ez az írónő hibája. Tudtommal Az ártatlanság bizonyítása nem jelent meg magyarul, ezért összehasonlítási alap nincs, de abból ítélve, hogy állítólag ez volt az írónő egyik kedvenc regénye, nagyon valószínű, hogy a rendező gazdálkodott rosszul a készen kapott értékekkel. A folytatásban Davis egy hamiskártyás gyorsaságával osztja le a lapokat, némelyiknek csak a csücskét mutatja meg, és az idegen lap ds több a kelleténél a pakliban. Ezért aztán a néző egy idő után feladja önmagában azt a szándékot, hogy azonosuljon a saját szakállára nyomozó Calgaryval, s belenyugszik abba, hogy a műfaj törvényei szerint a végén úgyis megtudja az igazságot. Edzett mozinézők talán még emlékeznek Fellini kavicsára. A Trombitás adja Gelsominának az Országúton Ikuicsjelenetében. Az apró kis kődarab ott szimbólummá válik: a szerencsétlen sorsú, bolondos mutatványoslény életénék jelképévé hatalmasodik. Az ártatlanság bizonyításában Davis is kísérletet tesz arra, hogy egy kavicsnak többletjelentést adjon, hogy az igazság jelképévé tegye. De ebbéli igyekezetében túl nagyot markolt. Nemcsak a kődarab nagy, hanem a feladat is. A megoldás pedig túlságosan „ve- rejtékszagú”. A kavics kavics marad. Agatha Christe-nek valahogy nincs szerencséje a filmmel. Nem Davisével, hanem úgy általában. Kivéve mindössze a Tíz kicsi indiánt, amely egyedüli jó az erősen közepesre sikeredett adaptációk sorában. Pedig itt is, miként a nálunk korábban játszott filmekben (Gyilkosság az Orient expresszen, Halál a Níluson, A kristálytükör meghasad), világsztárok sora vonul fel a fontosabb szerepekben. Calgaryt Donald Sutherland alakítja egészen más színészi eszközökkel, mint amilyeneket tőle korábban megszoktunk. Visszafogott, tartózkodó, befelé élő figurát teremt. A kastélytulajdonos szerepében Christopher Plummer meglehetősen egysíkú, Faye Dunawey pedig a feleség alakjában csak villanásnyi jelenetekre van kárhoztatva. (Ha netán ő játszhatta volna a házvezetőnő szerepét, a film logikai rendje is erősebbé válna.) Desmond Davisról azt olvastam, hogy „az egyik legnépszerűbb angol tévérendező, különös vonzódással a krimihez”. Gyanítom azonban, hogy népszerűségét nem Az ártatlanság bizonyításával szerezte. Hamar Péter Az antik Rima lapjai szerű étkezéseiken, hogy megtudjuk, mit ettek és mit ittak. Komoly és vidám színházi előadásokat hallgatunk. Megvizsgálhatja az olvasó szellemi életüket: mit tanultak az iskolában a gyermekek, s miit tudtak önmagukról és a környező világiról a művelt felnőttek. Végül a római légiók nyomán ellátogathat az olvasó Pannóniába, a Danu- vius, azaz a Duna partján. Megtekintheti azt a tartományt, amelyet Augustus császár zseniális politikai előrelátással arra a célra szervezett meg, hogy a birodalom határait védje az észak felől fenyegető germán és egyéb törzsek betörései ellen. A könyv számba veszi azt az örökséget, amit a római nép a szellemi javak, erkölcsi értékek és az anyagi kultúra területén ránk hagyott. Ilyen közíkinccsé vált értékek: a római irodalom remekművei, melyek utánzása az európai népek irodalmát elindította vagy felvirágoztatta, állami és közjogi intézmények. Szólnunk kell néhány szót magáról a latin nyelvről is! Kulturális örökségünk talán legmesszebbre és legközvetlenebbül ható tényezője a rómaiak nyelve, a latin nyelv. Ez a görög-római kultúra természetes közvetítő eszköze. Hatása alá került minden európai nép és Európa szellemi befolyása alatt lévő más világrészek lakói is. Évszázadokon át ez kapcsolta össze a fiatal európai népeket és államokat. Hatása kiterjedt a köz- és a magánéletre, a vallási gyakorlatba, a tudomány és a művészet minden ágazatára. Ugyanígy érvényesült hatása az ipar, a kereskedelem, sőt a hadviselés területén is. Elmondhatjuk, hogy a latin nyelv légköre az élet minden területén, minden oldalról körülvesz minket. Oly természetes közegünk, mint a levegő. Túlzás nélkül elmondhatjuk: hazánkban is mindenki tud egy kicsit latinul, akár van erről tudomása, akár nincs. A magyarok évszázadokon át élenjártak a latin nyelv ismeretében. Ez a nyelv egyéb jelentős hatásai mellett hosz- szabb időn át még nemzeti kultúránk védelmét is szolgálta a Hab&burg-uralkodók németesítési törekvéseivel szemben. A görög-római kultúra legfőbb értéke az emberközpontúság, a humanitás. Az antik Róma napjai című könyvi tág szemléletű, olvasmányos, így talán ifja-k- ban és felnőttekben egyaránt fel tudja ébreszteni a római műveltség és a római élet megismerésének vágyát. Ez az olvasókönyv kiválóan szolgálja a középiskolás latin nyelv és romái történelem alaposabb megismerését, a benne rejlő gazdag tényanyag és a színes, érdekes stílus miatt azonban haszonnal forgathatják az általános iskolások is. (Az antik Róma napjai Tankönyvkiadó, Budapest) Zámbó Ildikó KM hétvégi melléklet
