Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
KI ÖMHiM MELLÉKLET 1986. augusztus 20. HelyzetűiiK kényszerít minket az új lehetőségek kutatására Beszélgetés Bánóczi Gyulával, a megyei tanács elnökével Bánóczi Gyulát egy éve választották a megyei tanács elnökének. Az ötvenhárom éves, csengeti születésű agrármérnök most harminc éve kapta meg a diplomáját. Ezt kővetően a közélet számos posztján volt alkalma megismerni a megyét, sok embert itt és az ország más területein. Volt mezőgazdasági felügyelő a hodászi tanácson, a nagy- kállói gépállomás függetlenített párttitkára, osztályvezető és titkár a vásárosnaményi járási pártbizottságon, évekig a KISZ megyei bizottságának első titkára, a nyíregyházi járási pártbizottság első titkára, majd a megyei pártbizottság titkára. Nyolc éven át az országgyűlésben is képviselte a jánkmajtisi választókerület lakóit. Szeretném beavatni olvasóinkat: meglepte, amikor felkínálták a megyei tanács elnöki megbízatást? Egyáltalán hogyan lehet manapság ilyen funkcióba kerülni? — Hadd kezdjem a végén: miután megüresedett ez a beosztás. Elődöm az OTP vezérigazgatója lett. Természetesen meglepett, amikor illetékes helyen közölték, hogy velem is számolnak, mint egyik jelölttel. Nem csoda ez, hiszen alig voltunk a megyei pártértekezlet után, ahol engem megyei titkárként megerősítettek. Volt munkám bőven, s ott már ismertem is a teendőket. Miután közölték, hogy társadalompolitikai, mozgalmi gyakorlatom, vezetői tapasztalatom és ismereteim révén alkalmasnak találnak erre a beosztásra, sokat gondolkoztam. Azután igent mondtam. Ezt követte, hogy a megyei párt- bizottság, a Hazafias Népfront javasolt és a központi vezető szervek is alkalmasnak tartottak. A számomra legizgalmasabb állomás csak ezután jött. A megyei tanács ülése, a választás napja: 1985. július 5-e. Elárulhatom, izgultam bizony, nem is kicsit, nem volt mindegy, mi lesz az eredménye a titkos szavazásnak. Ide is tartozhat: nem tekintem lózungnak, hogy a testület előzetes bizalma — amely egyben az őket választó helyi tanácsok, közvetve a lakosság bizalmát is jelentette — mindig arra a kötelességemre emlékeztet, hogy tudásom, tehetségem szerint szolgáljam a megyét. Nem szabad elfelednem még ebben a székben sem, hogy az ügyeket nem lehet különválasztani nagyokra és kicsikre. Az egyes ember ügye számára a legnagyobb. Munkánk kritikája, ha valaki panaszával kénytelen a megyei tanács elnökéhez fordulni, mert azt nem oldották meg ott, ahol kellett volna. Hogy érzi magát egy évvel a megválasztása után? Ha készítene egy számadást, mit tartana a leglényegesebbnek a maga mögött hagyott 13 hónapból? — Ha más nem teszi fel a kérdést, az ember önmagától is megkérdezi egy év elteltével: van-e értelme új munkájának, képes-e kiegyensúlyozottan dolgozni? Ilyen meggondolások után tudom mondani: jól érzem magam. A legalapvetőbb kérdéseket olyan mélységig sikerült megismernem, hogy biztonsággal tudjak állást foglalni a különböző ügyekben. Ez sok olvasással jár ugyan, sok beszélgetéssel, de enélkül nem megy. Egy év alatt a végrehajtó bizottság minden osztályával, az apparátus minden munkatársával találkoztam, s rendszeresen járok az apparátusi pártbizottság rendezvényeire. Hogy viszonylag rövid idő alatt otthonosan érezhetem magam, az korábbi — a tanácsi munkához sokban kapcsolódó — beosztásomból is fakad és abból, hogy ebben az épületben is jó munkakapcsolatot sikerült kialakítani. Vagyis sikerült magát elfogadtatni? — Ügy érzem, igen. Támogatnak. És nemcsak az apparátus tagjai, de a tanács, a végrehajtó bizottság és nem utolsósorban a tisztségviselők is. Gondolom egy megyei tanácselnök jó közérzetéhez szervesen hozzátartozik, hogy megyéje sorsa is megfelelően alakuljon. Elmondható ez Szabolcs-Szat- márról? — Olyan időszakban kaptam a megbízatást, amikor a hetedik ötéves terv előkészületei döntő stádiumba jutottak. Ebben részt venni, az országos szervekkel sorozatban tárgyalni alapos körültekintést igényelt a megyei tanács elnökétől is, bár kollektív a munka. Hogy el tudjuk fogadtatni az érveinket, ahhoz fel kellett készülni a témából és ez csak hasznára vált az embernek. Ügy érzem: jól sikerült képviselni a megye lakosságának érdekeit, bár a végeredmény csak 1990-ben lesz ismeretes. De addig is sorra elővesszük a korábban elkészített megállapodásokat, a postai hálózat, a telefonfejlesztés, a kisvárdai felüljáró létesítése témákat. Gondoskodunk róla, hogy ezeknek nálunk legyen személyi felelőse, aki a megvalósítás ügyét mozgatja. Ha megengedi, beszélgessünk objeklí- vebb mércékről. Ha ilyen mérleget készítene, mik lennének abban a legfontosabbak? — Egy ötéves terv tavaly decemberben befejeződött és egy új fél évtized idén januárban kezdődött. A tények tények. Sokszor panaszkodunk. de ha visszanézünk akárcsak 1980-ra, bizony sok minden történt. Összes gondjainkkal együtt önmagunkhoz, s egyes területeken másokhoz viszonyítva rendkívül sokat változtunk. Ezt nem lenne érdemes elhallgatni. Még akkor sem, ha nem elsősorban az ilyen „adukat" játsszuk ki az országos vezetőkkel történő tárgyalásainkon. Különösen nagy eredmény ahogy lakásállományunk alakult. Tizenöt év távlatában jobban lehet érzékelni, visszamennék tehát 1970-ig. Azóta hetvenezer lakás épült, a lakosság több mint egyharmada költözött új hajlékba. Mégis sok és feszítő itt a gondunk, a lakásépítés a következő öt évben is egyik kiemelt feladatunk. Azután azt is nagy dolognak tartom, hogy 2100 kilométer hosszan létesült nálunk ivóvízvezeték. Két és fél milliárdos beruházás csak ez! öt év múlva alig marad település jó ivóvíz nélkül. Ha a megye életében igazán nagy, történelminek is nevezhető volt a faluvillamosítás befejezése — amely döntő módon megváltoztatja az emberek életét —, a másik történelmi vívmány a jó víz. öt év múltán minden városunkban és három nagyközségünkben lesz vezetékes gáz. És folytatom, amire mindig nagy figyelmet fordított a megye, gyerekeink taníttatásával, képzésével. Az óvodai helyekkel már rendben vagyunk. Az iskolahálózatnál is rengeteg történt. Bármennyire nem akarunk visszanézni a múltba, mégsem feledhetjük, hogy nagyon rossz állapotot, zömben vályogfalú épületeket örököltünk. így érthető, hogy hiába növekedett tizenöt év alatt 748 tanteremmel (egyhar- maddal) az általános iskolai tanterem, hiába kezdtük újabb háromszáz megépítését, még mindig van szükségterem, két műszakos tanítás. Ezek a legfontosabbak, amelyek meghatározzák a hangulatomat. Nem vindikálom az eredményeket a tanácsoknak, hiszen az elsősorban a lakosság sikere, amely nem akármilyen áldozatot vállal, amikor kivette és kiveszi a részét e megyeépítő munkákból. Van-e, aminek a megye e nagyon fontos közéleti posztján álló ember személy szerint, külön is örül? — Nem tudnám különválasztani, mi az, ami a megyének jó, s mi, ami a tanács elnökének. De ha már megkérdeznek: örülök az emberi tényezők alakulásának, a már konkrétan is megjelenő demokratizmusnak. A tanácsok önállóságának. Egyre inkább hat a gazdasági területen is új szerepkörük, a választás új rendszere. A tanácstag, s a lakosság érezhetően aktív részesévé válik a közéletnek, ha lehetőséget kap érdemit mondani. Itt sem szabad azonban elfelednünk, hogy egy harminchat éve kialakult, ennyi idő alatt megszokott módszert, gyakorlatot lehetetlen máról holnapra megváltoztatni. Sem határozattal, sem kihirdetéssel nem sikerülhet ez. Bizony, nem kevésszer fordul elő, hogy a „Hivatal” akarja eldönteni, majd intézni a dolgokat és ez manapság nem kevés konfliktus okozója. Itt nem lehet patikamérlegen mérni, mi a fontos és mi kevésbé. Mindenről, ami a lakosságot érinti, meg kell kérdezni, meg kell hallgatni őt, a legilletékesebbet. Örülök annak, hogy ebben a sajtó jó partnerünk. Hiszen nem lehet apróság például a nyíregyházi tömegközlekedés, a buszmegállók kijelölésének dolga. Ebből is le kell vonnunk a tanulságot. A város jogkörét a város számára kell átadni és azt nem szabad a megyei szerveknek megcsorbítani. Ami a tanulságokat illeti, abban is sok a tartalékunk ... — Szólnék még két izgalmas feladatról. Az egyik: használjuk a „kistelepülés", illetve az „elmaradott térség" fogalmát, s ez nálunk nagyjából egybe is esik. Amikor a megyei tanács döntést hozott a fejlesztésükre, az volt a célja, hogy e települések legyenek vonzóbbak, kössék magukhoz az embereket. Másrészt a kormányzat támogatásával is alapozzuk meg a gazdaság jövedelemteremtő, ezáltal népességeltartó képességét. Ez a mezőgazdaságra, de új ipari munkahelyek teremtésére is vonatkozik. Javítani akarjuk e terület infrastrukturális viszonyait, egyebek közt az energia-, illetve a telefonellátását. Ez több öt év feladata, s, hogy rövidüljön, ahhoz következetesen, konokul kell kutatnunk az új lehetőségeket. Ebben bizony nem kevés nálpnk a tartalék. Az új módon gondolkodásban, az új gyakorlatában. Erről még sokat kell beszélni, s főképp rengeteget tenni. Egy ember esetében is igaz. hogy nem elég, ha pénzt kap. tudnia kell azt célszerűen beosztani, elkölteni. Gondjaink legtöbbje, tartalékunk is ebben rejlik. Segítenünk kell abban, hogy tanácsaink eszközei a fő célokat szolgálják. Hogy például felismerjük azt a nagy lehetőséget, amelyet Szabolcs-Szatmár adottságai kínálnak, s amelyek kihasználásában bizony igencsak a kezdeteknél tartunk . . . ... és ez az idegenforgalom? — Igen. Szerintem a fejlesztés nélkülözhetetlen eleme, hogy lakosságunk felismerje: az idegenforgalom nem csak attrakció, de nekünk jobb megélhetést is kínál. Mert mit lát ma a falusi ember? Hogy megjelenik településén az idegen, megnézi a templomot, a temetőt, a régiségeket. De. hogy mit jelent az idegen fogadása, ellátása? Ezen aligha gondolkodik. Nemcsak az óhajig kell eljutnunk: milyen jó lenne egy szálloda! Addig is, hogy családok alkalmassá tegyenek egy üres lakást, egy-két helyiséget a turisták fogadására. Egyáltalán, vendéglátásunk iránt nagyobb igényt kellene támasztani. Ez legtöbbször nem jelent nagyobb épületet, pláne beruházást, csupán szép. tiszta, virágos környezetet, kulturált kiszolgálást, jó emberi szót. Nemrégiben a Vas megyei Jákon kirándultam. A műemlék templomnál prospektust, képeslapot, ízléses kis helyiségben üdítőt lehetett venni, szép, virágos volt a sétány. Eszembe jutott ott a mi Túrist- vándink ... És vajon mi az oka. hogy a hozzánk jövő ilyeneket nem talál, nem tud venni értelmes ajándékot? Vannak fafaragóink, hímző asszonyaink, fazekasaink — meg kell találnunk, aki foglalkoztatja őket, s ne felülről várjuk ebben is a segítséget. Ha nem lépünk, úgy fogunk járni, mint sok minden mással: megelőznek minket. Sok értékünk van a tájban, épületekben, de termálvizeink is nagy lehetőséget tartogatnak! Ám ahhoz, hogy például Sóstón egy magasabb, gyógyfürdőhöz méltó idegenforgalmi szolgáltatásra felkészüljünk, az eddigi nem elég. Az igénytelenség, a félsz, az ötlet és a vállalkozószellem, a hozzáértés hiánya sok mindent megbuktatott már. Meggyőződésem: ezek a mi legnagyobb ellenségeink. Ezek ellen kell a legtöbbet tennünk és ez nem akármilyen lecke a számunkra. — Mindig alapos előkészületeket követően. Mi is, az adott főhatóság is írásba foglaljuk véleményünket, elképzelésünket, azokat előzetesen megismerjük. Ezek tárgyalásaink alapjai. Sokszor keményen vitatkozunk. s természetes, hogy a maximális lehetőséget szeretnénk elérni megyénk számára. Az élet azonban arra is megtanít, hogy kompromisszumot kössünk, vissza is vonuljunk. ha más út nincs — a lehetséges határokig. Hogyan bánnak a főhatóságok ezzel a sok terhet cipelő megyével? — Nem udvariasságból mondom, de az országos szervek többsége — s ha jól belegondolok. mindegyike — megértéssel fogadja gondjainkat, javaslatainkat. Ám tudomásul kell vennünk, hogy náluk tizenkilenc megye és a főváros igényei sűrűsödnek össze. Ha mi nem tudjuk kellőképpen alátámasztani kérésünket, indokolni jogosságát, mások pedig igen. azon veszíthetünk. A tárgyalásokkal nem zárult le az ügy, ott emlékeztetők készülnek, s bizony az sem mindegy, hogy abban világosak-e a megállapodások, milyenek a megvalósulás biztosítékai. Ezekre rendszeresen vissza kell térnünk. Idejövet a megyei tanács épülete homlokzatán megpillantottam a névadó Szabolcs vezér szobrát. Ha most lelépne és megkérdezné, hogyan sáfárkodunk több mint ezeréves örökségével, mit mondhatnánk? — Azt, hogy már-már kezdünk okosan gazdálkodni. Csinálhattuk volna jobban is. ha 20—30 évvel ezelőtt olyan tapasztalatokkal rendelkezünk, mint ma. Kopka János Ünnepünk A mi van, arra ritkán gondolunk. Kenyerünket megszegjük, törvényeinket megtartjuk, magyarságunkat őrizzük. Aztán ha jön augusztus 20., akkor emlékezünk és emlékeztetünk. Az új kenyérre, az államalapításra és István királyra. A naptár piros betűje csak az alkotmányt jelzi, de úgy alakult, hogy az ünnep népóhaj szerint háromszoros legyen. Jó az, hogy így van. Mert vajon mit érne egyik a másik nélkül? Alkotmány kenyér nélkül, avagy a kenyér ha- zátlanul. Elképzelhető — volt is, van is, lesz is rá példa a történelemben, a világban —, hogy kenyér, alkotmány és haza az ember életében nincs mindig együtt. Múltunk is tele van ilyen példákkal. Voltunk magyarok e hazában jogtalanul, éhesen és akik kitántorogtak Amerikába, vagy szerte a világba, lett kenyerük, de lettek hazátlanok. Aki magyar, a magyar föld művelője és lakója ma szavak nélkül is tudja, mi itt a jussa. Negyvenegy éve annak, hogy a mindennapi kenyerünkért új és kemény munkába kezdtünk. Földosztás, forintteremtés, újjáépítés, államosítás, alkotmány, gazdasági fellendülés, megtorpanás. konszolidáció, átszervezés, reform, új gazdaságirányítás. Megannyi sorsdöntő kérdés, amely megoldásra várt és megoldódott. Közben egyre nagyobb lett és egyre biztosabb a mindennapi kenyér. Ki tesz eleget és mégin- kább ki tesz többet azért, hogy az új rendnek és követelményeknek megfelelően gazdagabbak és boldogabbak legyünk? Erre egyértelmű a válasz. Aki képessége és tehetsége szerint alkot és dolgozik. Helyénvaló ezt most határozottan kimondani. Nem lenne jó és szép az ünnep, ha a hétköznapok gyakorlatában a legfőbb jogunkról és kötelességünkről, a munkáról csak egy pillanatra is megfeledkeznénk. Az állam gyenge lenne, ha alkotmányos jog és kötelesség nem erősítené. A jog viszont mit sem érne, ha nem szolgálná az embert. Szorgalmas hétköznapjainkban erre szinte senki sem gondol, hiszen van elég teendő, amely leköti az emberek figyelmét. Ma nem a puszta létért, de vágyak, álmok és reális célok megvalósításáért dolgozunk. Miközben gyarapodik az ország, személyes tulajdonunk is növekszik. Új ház és a házhoz berendezés, majd gépkocsi, nyaralás, turistaút, divatos ruházkodás — ezek azok, amire törekszünk. Szerencsére nincs elérhetetlen és lehetetlen, még akkor sem, ha országos és össztársadalmi ügyeinkben szigorodnak ehhez a feltételek. Seres Ernő Nagyon sokan egyetértenek ebben a megyei tanács elnökével, s bizonyosan partnerei lesznek a sziszifuszi harcban. Most arra kérem: vezesse újra olvasóinkat a kulisszák mögé. Sokszor olvashatjuk az újságban a közleményt, amely szerint ilyen és olyan rangú országos vezetővel tárgyalt. Hogyan zajlanak ezek a megbeszélések? Ami egy év alatt végbement, s ami ez után — belátható időn belül — következik, alapot adhat a tanács elnökének az optimizmusra? — Mai szemmel igen. Csakhogy a legkisebb fejlesztésért is mindennap meg kel! küzdeni. Nagyon érezzük, hogy a népgazdaság jelenlegi állapotából következően sem alakulnak bevételeink kedvezően. Ez még inkább kényszerít minket az új lehetőségek kutatására, újabb ötletekre, vállalkozásokra.
