Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-16 / 193. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. augusztus 16. LÁTOGATÓBAN A HAFE MŰVEZETŐJÉT érdekes ember­nek tártjaik. Arra a kérdésre, hogy miért, a válasz többnyire így hangzik: kétszer is hosszabb időt töltött Kínában. Ott dolgozott egy berendezés szerélésén. Jó negyedévre tehető időszakot élit ott. Szó se róla, ez ér­dekes dolog, keveseknek jut osztályrészül. És miután munkáról van szó, azt is meg le­het látatlanba mondani: ilyen utat csak ér­demek alapján osztanak, hiszen Sanghaj ide,. Sanghaj oda, effektiv munkával egy országot képviselni csak a legjobbak tud­hatnak. Beszélgetünk is Kínáról Szalontai Lász­lóval. Ottani munkaerőről, múzeumról, ba­rátságokról, a számolási furcsaságokról, az évszázad téliéről, a létrejött emberi kap­csolatokról, az ott töltött idő megannyi ér­dekességéről. De minél több'szó esik a különböző dolgokról, annál jobban rajzo­lódik ki előttem annak az embernek az alakja, aki immár számomra egyáltalán nem Kína miatt érdekes. Egyre világosabb lesz, hogy miént pont ő volt, akire itt a vá­lasztás esett. És most kérem, hogy aki a kö­vetkezőkben nagy dolgokat vár, az fejezze is be cikkem olvasását. Nagy dolgokról ugyanis nem lesz szó, szenzációk sem kö­vetkeznek. Csak egy ember arOképvázlata bontakozik ki a folytatásban, aki sok vonat­kozásban is alkotó. — Dolgoztam szerelésen a Szovjetunióban is, legutóbb Kínában. Nagyon hamar rájöt­tem, a munkásember mindenütt egyforma. Ha megvan a megfelelő anyagi érdekelt­sége, tudja mi a feladata, s 'ehhez megvan­nak a feltételek, akkor a legjobb tudása szerint dolgozik. Persze, ez nem történelmi felfedezés, de jó, ha gondolunk rá. Itthoni tapasztalatom volt erről, s a dolog igazsá­gáról a külföldi ismeretek is meggyőztek. Hogy miért olyan fontos ez? Talán azért, mert mint művezetőnek ez adja a legna­gyobb tanulságot mindennap. Harminc­nyolc éves vagyok. A HAEÉ-hez 72-ben kerültem. Négy év után lettem művezető. Ennek tíz éve. Nagy hévvel, nagy lendület­tel kezdtem a munkának. Aztán ahogy múltak az évek, úgy bölcsültem meg, s jöt­tem rá arra: sok megértés kell a nagy köve­telmény mellé, sok türelem a szigorhoz és nagyon sok tudás a biztos döntéshez. Itt tanultam meg azt is, hogy egy gyors döntés, még ha nem is hibátlan, mindig jobb egy elodázott döntésnél. És itt jöttem rá arra, hogy ha vannak is álmok és elképzelések, azért a realitásoknak mindig elsőségük van. FILOZOFIKUS GONDOLATOK, amiket Szalontai László mond. Pontosan fogalmaz, s amikor ezt szóvá teszem, gyorsan mondja: „Kossuthon diák voltam, s tanáraim nem csak tantárgyakat oktattak, de ’emberséget is, és ami legalább ilyen fontos, rászoktattak a gondolkodásra”. Megtudom, mint elektro- irmas mezőgazdasági szerelő végzett, aztán iskola tanfolyamét követett, s szinte szünet nélkül tanulni kellett valamit ahhoz, hogy felelős posztján helyt tudjon állni. — Tudja, olyan sztereotip, de mégis igaz, az ember életében ilyen fogalmak 'kapnak megkülönböztetett jelentőséget, mint tole­rancia, helyzetfelismerés, szervezőképesség, minőségi munka, megbecsülés. Talán ép­pen az a baj, hogy sokszor mondjuk eze­ket, de ritkán gondoljuk végiig valódi tar­talmukat. Pedig ezen múlik a munka, de a családi élet is. Ne gondolja most, hogy én otthon a családiban adaptálom azt, ami a munkahelyi gyakorlat. De itt is, ott is kö­zösségek vannak, és tisztességes döntések nélkül egyik sem létezhet. Talán furcsál- lani fogja, de nekem még a kínai utamiban is a család döntött. Meghényituk-vetettük a 'lehetőséget, a távoilétet, a feleségem meg­mondta, hogy vállalja a hosszú különlétet, a lányom, Erika, sírt ugyan, de azt mondta, így lesz a legjobb, fiam, Laci lelkesen támo­gatott. Nem is tudtam volna másként elkép­zelni, hiszen a terhek, a feladatok, az elő­nyök és hátrányok mind a négyünkre vo­natkoztak. Szalontai Lászlónál A CSALÁD MEGHATÁROZÓ az életem­ben — folytatja. Talán azért, mert nekem is az volt gyermekkoromban is. Édesapám ak­kor halt meg, amikor ,10 éves voltam. Édes­anyám életével és tetteivel nevelt. Tanulni fiútestvéreim segítettek, akik szintén vasa­sok lettek. A család; rend. A család: biz­tonság, Nem hiszem, hogy lehet úgy az életre készíteni gyermeket, hogy napi pár percig nevelek, beszélgetek. Ehhez a szülők életét kell mellékelná. Éppen elég 'konflik­tussal találkozik már az iskolás is ahhoz, hogy a rendezőelvet a család jelentse. Tíz­éves 'lányom, s most az első szakközépbe 'készülő fiam számára mi adhatjuk a biztos fogódzót. Minden közösségben, így mond­juk a munkahelyemen is, keli hogy jelen legyen a tisztesség, a más gondjának felvál­lalása, az eligazodás segítése. Én így tanul­tam, más lenni nem tudok. Talán nem is akarok. Szalontai László őszinte. Elmondja, napi konfliktusa a dohányzás, ami miatt otthon hármam is meg-megszólongatják. Aztán megtudom, üdülni készülnek a héten a Ba­laton mellé. De kiderül az is: a művezető, minden elégedettség ellenére is hordoz ma­gában elégedetlenségeket is. Bánja, hogy nem tanult időben nyelveket. Szorongatja a szakmai ismeretek bővítésének igénye. Saj­nos, még nem kényszere. Valahogyan ma­gyarázhatatlan nák tartja, miért kell neki hói uborkával, hdl kukoricával, kenderrel foglalkozni ahhoz, hogy jövedelme elég legyen a normális élethez. — MÉG HUSZONKÉT ÉV, ennyi van a ínyudíjamig. Hiszem, tudom, hogy jönni fog egy időszak, amikor a mostani gazdasági helyzet fellendülőben lesz. Igaz. baj, hogy nem tudjuk, mikor. De hogy eljön ez az idő, az biztos. Erre készülni kell. Kellene. Űj technológiák, számítástechnika, frissebb, de komplikáltabb szervezés — mindez idő kér­dése. Én a jövő évezredben leszek csak nyugdíjas. Mi minden jön addig, amivel lé­pést kellene tartani! De ehhez a családi nyugalmon kívül más is jó lenne. Mondjuk idő. Én sajnálok minden eluborkázott órát, ami lényegében hatforintos órabért jelent. Megalázó. Közben tudom: nyelvet kéne ta­nulni, meg a szakmában elmélyedni, meg tapasztalatokat szerezni. Itthon, külföldön. Én a művezetői állásomat kulcshelynek ér­zem. De az tragédia lenne, ha az idő közben elszáguldana mellettem. Ma választásom aligha van. A család tisztességes életéhez — niem luxuséiért;! — anyagi biztonság kell. Lehet, talán nem is hiszi, de nálunk az egy főre jutó jövedelem — nem kereset — nem éri el a 4000 forintot. Talán észre sem vesszük, de már régen nem Szalontai Lászlóról, meg a családról beszélünk. A műszaki középvezetők általá­nos gondja éppúgy megfogalmazódik itt, mint az anyagi megbecsülés oly sokat vita­tott kérdése. És ez korántsem egy család ügye, amely ráadásul nem is tipikus. Hiszen itt egy kivételesen jól képzett, megbecsült, káros szenvedélyek nélküli emberről, és négy, egymást értő és szerető ember közös­ségéről van szó. Gondolatokat kergető be­szélgetésünk során így érthetően jutunk el odáig: van-e megoldás? Logikusan vetődik fel a kérdés: mennyire elégedett ez a sokak által irigyelt művezető? — Hadd maradjak annál az üzemrésznél, melynek a művezetője vagyok. Ki merem jelenteni, nem a munkáson múlik a megol­dás. Ha van mit csinálni, ha érzi a fontos­ságot, ha tisztesen megfizetik azért, de csak azért, amiit letesz az aszrtaiira, alkkor dolgo­zik is. De ehhez kell a vezető példaadása is. Teljesen emberi, hoigy ha azt látja: más ke­vesebb munkáért többet kap, akkor azt az utalt keresgeti. Ezért vagyok gyakorta elége­detlen azzal, amit úgy hívnak: ösztönzés. De nagyon kellene az is, hogy sokkal vilá­gosabb 'legyen, miilyen lesz a kibontakozás útja. Ha a holnapot se látjuk tisztán, ho­gyan készülhetünk akkor a hosszú távú fel­adatokra? Magammal se vagyak elégedett. Talán keményebbnek kellene lenni, még határozottabb n ak. És megint visszajutok oda: tanulni kellene, sokat tanulni ... Saj­nos, már nem vagyok fiatal... A GONDOLKODÓ KULCSEMBER arcát nézem. Lehet, hogy vonásai többet mutat­nak koránál. A szeme azonban nem. Van, amikor messze néz, máskor villog, van, amikor szelíd, máskor szikrázó türelmet­lenségről beszél. Idegességét csak az árulja el, hogy egyik cigaretta után a másikra gyújt. Nem a munka nyúzza, hanem a gond, a gondolkodás. Kína csak egy epizód az életében. Számára ez is a lelkiismeret kér­désévé alakul, hiszen ennek kapcsán fogal­maz az ipar presztízséről, a gyár hírnevéről, a magyar munkás híréről, becsületéről. En­nek volt nagykövete, ahol dolgozott. Sok ilyen diplomata kellene, Itthon is. Másfél évtizedes jubileumát ünnepli szovjetunióbeli testvérlapunk, az ungvári Kárpáti Igaz Szó égisze alatt működő kárpátaljai József Attila Iro­dalmi Stúdió. A lap LENDÜLET című irodalmi melléklete egyaránt helyt ad hasábjain a már ismert, befutott alkotók műveinek és az irodalmi pályakez­dés küszöbén álló ifjú íróknak, költőknek. Laptársunk nyomán — nem először, de az évforduló alkalmából ezúttal is — ízelítőt adunk a kárpátukrajnai magyar nyelvű költészetből. Dupka György: Feltámadás a Nárciszok völgyében (Részlet a „Verhovinai tájképek” c. ciklusból.) I. Jártál-e már a Nárciszok völgyében, hol fehér súvatagnyi virág ragyog? Hány színben ad jelt! Látványa foglyul ejt, s holtiglan viseled szemed égboltján. Érzem, pillám egy percre sem hunyom le, álmom fölött lebeg a Nárcisz-liget, s benne első kedvesemre ismerek, aki mámoros fejemre illatot szitál s lángot szór rá. Leheletével felgyújtja férfivá szentelt testemet, s kerít hatalmába az ős-természet. III. Jössz-e velem a Nárciszok völgyébe? Hol szirén-hangú virágok bánatot temetnek régen, s mint a kamasz lányok feszítik zsendülő fehér mellüket a fényes égre, s a szoknyájuk ringó II. Jártál-e már a Nárciszok völgyében? Körös-körül szemhatárt borítanak, örök Ifjak tanyája, hol keményre érett mellű lányok nárcisz koszorút öltenek és mosolyuk megvadítja a magasra törő legény-szíveket. A keltő is majdnem fülig piirultan, vágytól dúl tan a kedvesére nézett: Ó, vérízű asszony! Százszoros élet! Elnyugszom tárt öledben, mint kehelyben az éji hidegtől üldözött bimbó. lombos erdő, hallani, mint keresik dalolva sosemlátott kedvesüket, te is me^if jutsz köztük, elfelejted, hogy nyomodban ott csörtet a rút Idő. Tárczy Andor: CIRCUS MAXIMUS A BOHÓC A nagyérdemű jót mulat, Én meg fügét mutatok, A festék alatt sápad arcom, S a fűrészporba puffanok, A trombitámból víz fakad, Nadrágomból görögtűz hull, Léggömbre ülök, hogyha kell, Köntösömben ugrál egy nyúl, A reflektorra perdülök, És csúszdám lesz a lila fény, Tüdőm kisíroim-nevetem, És kiégek, mint a remény ... A porond kedves ravatal, Konfettikönnyekkel sirat. A pergődobra felfeszül A bőröm. Ég a felirat: „Volt egy bohóc. Élete kóc, Mely szétmállott a smink alatt.” A LÉGTORNASZ Az időt mellemhez kapom, Mint pattogó labdát a gyermek. Orvul belém csíp és nervet: — Szoríts csalk, úgy is leteperlek! Míg lihegek és szomjazom, Akár ökölvívó a ringben. Cukrot faló arcok sora Néz. És a fény szúr itt benn. A levegő kard. Meglapoz. A széltigris prédára les. Két pont közt ez az egyenes A leghosszabb: „Szeress, szeress ... Lenn a porond. Por növi be, Közepén flitterszemű szikra. Van-e a ringó nádnak szíve, Eléni-e kezem, ha hívja? A biztos pont oly messze van: Szőke hajfürtök kék homályban. Remegnek. Pedig ezerszer Úsztak már felém, mikor szálltam. Az időt mellemhez kapom, Mint pattogó labdát a gyermek. A köldökzsinórt eloldom ... A csillagok alám hevernek ... AZ OROSZLÁN Oroszlán vagyok. Mardos a szégyen. Itt ülünk. Többen. Körben. Szépen. Párnázott székek. Vaselőke. Tűzgyűrűvel. Még mi van hátra? Egy mitugrász. Ostorral. S előtte Hunyok én. Az állatoik királya. A nép felhördül, amint meglát. A zenekar meg szambát játszik. Aztán már nem nekünk szurkodnak. Az idomár a sztár. Bokázik. Kitörni kéne. Hej, kitörni... De van értelme? Nincs. Csak látszat. Fejjel nem mehetünk a rácsnak. Pedig sörényem is odaadnám, Csak egyszer járhatnék szavannán, Ahol gazellák íze árad ... Miit tudjátok ti, bamba társaik, Kik ketrecben bújtatok fényre, S nem csodálkoztok rá a télre, Oly természetesnek veszitek, Minit csapvizet s szelíd tehénszügyet... A nagy fényszóró most engem keres. „Leó, a szavannák ura!” Számban eltűnik kefehajával Gazdám, a sarényasek ura. „Allé!” És elvégeztetett. „Ah!” A félelem orgiája A publikum. Éget a golyó. De állkapcsom örökre zárva ... ★ Sárga kocsik. Sajgó saroglyák. Bennük könnyű könny, nehéz verejték. Vonul a kétórányi varázslat. Plakát hirdeti: „TESSÉK, TESSÉK! ELLÁTÁS, UTAZÁS, RIVALDÁK! MOST FELCSAPHATNAK OROSZLÁNNAK!” Én már tőled, kincsem, orcáimat elrejtem, hajnalok parázsán, csillagon égetem. Csillagon hevítem — csorduló könnyemben bánat ellen edzem. Szavakból elébem, gátat hogyha raknál, . könnyeim fodrain, csónakot ringatnál. Csónakot ringatnál, lennél remény-fáklya, velünk az a hajó zátonyira futhatna. ' Én már tőled, kincsem, orcámat elrejtem, csorduló könnyemben bánat ellen edzem. Bürget Lajos KM Demjén Miklós: r En már tőled...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents