Kelet-Magyarország, 1986. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
Nem tisztem eldönteni, hogy a dolgok ide és ilyetén alakulásában ki, mi, mikor és milyen arányban hibázott. Az biztos, a személyes érdektelenségre nem lehel mindent kenni. Mindemellett a tények megállapításán túl — különösen egy ilyen terjedelmű írásban — képtelen volnék elemezni az oktatáspolitika, a pedagógusok, a gazdasági helyzet, a társadalom politikai kulturáltsága és agy sor más fontos tényező szerepét. Valamit mégis szeretnék kiemelni. A politikus, alkotó ember formálásában a család mellett az iskola, de legfőképp a tanár a meghatározó. Mert ugyan miféle torz történelmi tudata lesz annak a diáknak, akinek az egykori Magyarország bizonyos városneveit annak az államnak a hivatalos nyeivén kell megtanulni, amelyikhez most tartoznak. (Akadt oktató, aki így kérte a diákoktól.) Innen egyébként — ad abszurdum — csak egy lépés a festő Munkácsy Mihály Muka- csevói Mihállyá való átkeresztelése. Azt gondolom, a jó tanár nem sugallja azt, hogy ezen a szélességi és hosszúsági fokon nem lehet „nyerni”. De azt sem plántálja a gyerekekbe, hogy igazság szerint a környező népeknek meg kéne süvegelniük a magyart. A jó tanárnak tudatni kell: a népek egyenlőek. Ezen belül ki-ki lehet — sőt legyen is — büszke a saját értékeire, kiemelkedő egyéniségeire. ★ „Uraim! Tudják, íci foglalkozik itt szenvedéllyel a maerdélyi aranypénzt. Ismernem kell a helységet, ahol verték, c gazdaság fejlettsé- t gét. Tudnom kell, ki volt a fejedelem, de még azt is, hogyan viszonyult egymáshoz a három államalkotó nemzet, a magyar, a székely és a szász. Ha a részletek is érdekelnek, megnézem, milyen tényező volt akkor és ott a románság. Csakis egy ilyen átfogó ismeretanyag birtokában tudom értékelni ugyanis a régi pénzemet, a kincsemet.” E rövid eszmefuttatás néhány évvel ezelőtt, még egyetemista koromban hangzott el egy ismerős, idős pincér szájából. „Megengedheti egy nemzet — tette fel a szónoki kérdést a numizmatikus felszolgáló —, hogy ifjúsága ne ismerje sem érzelmi, sem pedig az iskola nyújtotta tudás alapján a múltat?” Nagy hirtelen nehéz egy ilyen kérdést lekezelni, ezért az asztaltársam heccelős ba- gatellre fogta: — Ha egyszer a magyarnak csak mélabús történelem jutott osztályrészül... zárt osztályrészül ... Kár volt viccelődni. Ismeretség ide, vagy oda, aznap abban az egységben nem szolgáltak ki bennünket. Ilyen is lehet egy lecke nemzeti önérzetből. ★ Disszidens, a krisztusi kort épp átlépő iparművésszel hozott össze a sors néhány évvel ezelőtt Hollandiában. Elmondta, nem szívesen hagyta el Magyarországot, de nem volt más választása. Művészi ambíciói lényegesen nagyobbak voltak annál, mint amit tunk — különösen — rossz tapasztalatokban gazdag örökség. Ezért sokan úgy vannak vele, ha felmérik a múltunkat (vele összefüggésben a jelenünket), vállalnánk is, nem is. Valahogy abban a helyzetben vannak, mint akit hatalmas vagyon illet, de nem veheti birtokba, mert képtelen megfizetni az illetéket. Persze az illetékre hitel is felvehető. Hitelezni pedig leginkább az ifjúság tud. Éspedig a saját nemzeti jövőjével hitelezheti meg a múltat. Azaz a jövővel úgy váltható ki e múlt, hogy van folytatás és itthon. 3n csak azzal az ifjúsággal tudok azonosulni, ezt becsülöm, amelyik itthon marad meg magyarnak, a jobbért nekiveselkedő embernek. ★ Ideje meghatározni, definiálni, mi a nemzet, mit jelent a hozzá való tartozás átélése. Felüthető néhány könyv, lexikon, amelyben mindent szabatosan megfogalmaztak. Minthogy azonban történelmi kategóriáról van szó, gyanítható, hogy minden meghatározás előbb-utóbb némi módosításra, kiegészítésre, finomításra szorul. Definíció helyett inkább egy magammal folytatott vitát — befejezetlen, mert valószínűleg befejezhetetlen —, gondolatmenetét közlök. — Tehát mi ás a nemzet és mit jelent a hozzá való tartozás átélése? — Nehezen megfogható, ezért azt gondolom, csak egy illúzió, eszme. — Az eszme sok esetben több is lehet, a megfogható, érinthető valóságnál, lehet annak lényegi kivonata, eszenciája. sok, jól felfogott, konkrét érdekek szélsőséges — vagy ha ügy tetszik — különös eredője. — A te világmagyarázatodban nem a nemzeti eszme van szélsőséges vagy különös státusban, hanem maga a racionalitás foglalt el különösen szélsőséges helyet. Ha ez emberi viszonyokban, társadalmi szerveződésekben ennyire túltengene e racionalitás, akkor nem találnánk abban semmi meglepőt, ha két akasztás között a kötelet ruhaszárításra használnák. ★ Hogyan mozdíthatók ki a fiatal tömegek a nemzettel való gondolás érdektelenségéből? Hogyan magyarázható meg némelyeknek, hogy nem attól magyarok, ha a kocsmában hőbörögve el- énekli a székely himnuszt, miközben fogalmuk sincs, ki volt Széchenyi István? Hogyan mondható el, hogy az is a hazaszeretet megnyilvánulása, ha ápoljuk anyanyelvűnket, ha törekszünk arra, minél több szép könyvet olvassunk, minél gazdagabb legyen a szókincsünk? Ezek a kérdések érdemesek a továbbgondolásra, mi több, ki- kerülhetetlenek. Megfelelő választ találni pedig mindnyájunk érdeke. Babits Mihály A magyar jellemről írt dolgozata befejező mondatainál — még ha más történelmi helyzetben született is e munka — aligha találhatnánk direkt nekünk szóló, okosabb útmutatást: ,.Legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak (a magyar), ha megőrzi sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj a tülekedő fajok között, se nem valami. nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmetes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, Cirka másfél évvel ezelőtt „művesz vagyok, de legalábbis leszek” típusú húsz év körüli fiú lépett be.a Btidapest- tőí Nyíregyháza felé közlekedő gyorsvonat egyik kupéjába. Amolyan óvott mimóza, aki az asztali ventillátor szelétől szokott megfázni. Ismerősre talált, mindjárt volt kinek beszélnie. — Te! Nekem ez a Hatkó- dráma, a Segítsd a királyt olyan ... provinciális a maga nemzeti ügyeivel... Nézd, én már csak ilyeneket díjazok valahol, hogy ... Beckett ... és hasonlók ... Engem csak az ember érdekel önmagában ... o Később kiderült (mindenesetre azt állította), hogy van, (volt) valami köze a megye- székhely színházához. Aztán megtudtuk azt is: valahogy ki akarja bulizni a katonaságot, hiszen világ életében Fábián Pesta oldalán állt a Császárral szemben. De ezek nem igazán fontos dolgok. Az a fontos, hogy színész akar lenni, művészember. A cél érdekében átmenetileg tán még a jelzőt is elvállalná: magyar színész. ★ A fenti példák a maguk egyediségében is rávilágítanak arra a tapasztalati — és ma már egyre többet han- -góztatott — tényre, hogy baj van a nemzeti azonosságtudatunkkal. önértékelésünkkel, önismeretünkkel. Az egyedi eseteknél is kényelmetlenebb azonban, ha ugyanezekkel a jelenségekkel tömegesen találkozik az ember. Nemrég Kelet-Mag;'aror- szág-ankéton vettem részt tő történeteket meséinek némely egyetemi hallgatók történelmi ismereteinek hiányáról is. Fültanúja voltam, amikor egy végzős .közgazdász lány a vizsgán képtelen volt kitalálni: 1944 tavaszán milyen nemzetiségű csapatok szállták meg hazánkat. a szülőhaza elérhető lehetőségekben kínált. „Borzasztóan idegesített, ha egy tervem, ötletem pusztán azért hiúsult meg, mert az egész országban nem találtam megfelelő színű festéket, s ha igen, a szükséges GO kilogramm helyett minimum 50 tonnára vettek fel rendelést.” Ami számára a legfontosabb volt, kinn összejött neki a bolt, majdnem profi menő lelt. Már azt is megengedhette magának, hogy hobbiból művészkedjen. Kisfia választékosán beszélte a magyart. „Nem voltam hajlandó — indokolta jó néhány évvel ezelőtti ielépését a művész — áldozni az életidőmből arra, hogy majd valamikor összejön nálunk is valami, és majd javulnak azok a viszonyok, amelyek az önmegvalósításomhoz feltétlenül szükségesek. Belátom kissé önző, sültgalambváró álláspont ez. Szégyellnivaló — bár nem feltétlenül az én hibám —, hogy értelmiségi létemre hiányzott belőlem az a felelős nemzeti érzés, ami otthon tartott volna. De sem az iskolában, sem pedig a szülői háznál nem neveltek magyarnak. A nemzethez tartozás számomra nem volt élmény, sem kötelék. Történelmünkben is csak a tragédiákat és a mindmáig ható szegénységet láttam. Igaz, mindez csak utólag ennyire világos számomra.” Nagyjából a következőt válaszoltam: — A mi múlOdalépek az újságos ‘tani hoz. — Mi lesz kérem? — Egy Magyar Nemzet. Az árus kapásból kicsavarja a szót. — Egy magyar aemzett?... Engem is... Egynyolcvan. gyár történelemmel? .. A numizmatikusok, az érem- gyűjtők. Mert megszerzett mondjuk egy XVII. századi — Külföldön vagyunk, vagy nem? — kérdi tőlem a nyolcéves rokongyerek, miközben Székelyudvarhely utcáit rójuk. ~ Persze, hogy külföldön. — Akkor miért beszél mindenki magyarul? Honnan kezdjem a magyarázatot? Tiszavasváriban. A helyi ifjúsági klub hívta meg lapunk fiatal munkatársait. Az asztal túloldalán középiskolások ültek. Sajnos a bátorító, rögtönző, sőt provokáló felszólításokkal sem sikerült elérni, hogy a diákok önállóan fogalmazzanak meg olyan kérdéseket, amelyek a szocializmust, a nemzeti sorsunkat lényegileg érinti. Talán túlon-túl fiatalok Szakmunkástanulókat faggatok irodalomból, magyar költőkről. Megneveznek két- három utcaneves poétát, aztán csend. — Maiakat? Ismertek mai költőket, srácok? — Hát... Meghaltak már voltak a fiúk-lányok, salán visszafogottabbak a kelleténél . .. Megeshet. Mégis. A legfőbb gond alighanem onnan származtatható, hogy nem volt annyi ismeretük, amiből kérdést üthettek volna Össze. Mellesleg elképesz— Mégis azt mondom, az eszme csak eszme. De egy egér is elég, hogy szétrágja a Bibliát. — Aki így gondolkodik az eszméről és egy kalap alá veszi az illúzióval, az ilyen ember egy csókolózós film után elvárja, hogy rúzsfolt maradjon a mozivásznon. — Ez túlzás. Én csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy az ember egyéni, de még inkább csoportos, vagy tömeges cselekedeteit, gondolatait a legridegebb, földön járó racionalitások, ésszerűségek indítják. Ilyenformán a nemzeti eszme is e racionalitáléleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél cem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, ina- gunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Ma- gunkbaszállásra." Lássuk be, a költő szavai senkihez, sem szólnak inkább, mint az ifjúsághoz, senkire sem vonatkoznak jobban, mint az ifjúságra. Sztancs János A szerkesztőség az írást vitára bocsátja. Szeretnénk, ba minél többen — szülők, nevelők, fiatalok, ifjúsági vezetők fejtenék ti a témával kapcsolatos véleményüket. Ady Endre; Ifjúság babonás hitével Szépen és bölcsen, (bevalljam?) koldusul, Makacs húzással húzom az életet S vájjon szabad volna-e halnom És most meghalni szabadna éppen? Látom a fajtám bárgyúul, emberül —S én ráütöttem és féltem magamat: Mégis talán hátha különbnek Lehet az egy s elszántabb — a soknál. S mégis falán ha nehéz béklyók alatt, Jó megmondani, amit ma csak lehet: Magam s fajtám jobban szerettem Száz hazafias vigadozónál. Száz tromffal jöhet ez a veszett világ, .Veszhet s nevethet vén szemeim előtt, Ifjúság babonás hitével Hinni fogok, mégis hinni — bennünk. i----------------------Z______________I III HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. július 5. ^1
