Kelet-Magyarország, 1986. július (43. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-26 / 175. szám

1986. július 26.

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

KM VENDIGE

Nemes, ősi mesterségeket és mívelőiket örökítő hagyomány, hogy minden valamirevaló fogathajtó versenyen bemutatják a nagyközönségnek a lovakat, azok családfáit. a sallangos lószerszámok készítőit és a kocsikat gyártó mestereket. Máriapócson és Szilvásváradon, a Hortobágyon és szerte e honban, amikor a pócsi kocsi bemutatására sor került, már előtte egy-két nappal csodájára járt a zsűri, filmezték, bámulták szakemberek és a fafaragás, a népi iparművészet szerelmesei. S, ha meglátták valahol Juhász Mihályt, utánaszóltak, mint a híres embereknek: „Itt megy, ő az a híres kocsifaragó mester.”

Juhász Mihály, a fa ismerője alkotta meg a ma már Máriapócsi kocsi néven ismert fogatot,- amelyet egyetlen más társához sem lehet hasonlítani. És minden bizonnyal helyet követel majd magának a parádi kocsimúzeum remekei között, örök időkig hirdetve egy máriapócsi asztalosmester kézügyességét, fantáziáját, alkotókészségét. .

— Óriási vita volt a máriapócsi kocsiról, amikor először bemutattuk — említi Juhász Mihály pócsi, Selyem utcai otthonában. — Csak úgy ragyogtak rajta a fafaragások a napfényben. Bámulták, gratuláltak, s nem tudták összemérni mással. A kocsi vasalását Füzesabonyban készítették. Ott van egy kocsigyártó szövetkezet. Homokfutókat gyártanak az NSZK részére.

Születése regényes. Korábban készített a máriapócsi Rákóczi Tsz-nek Juhász Mihály egy Esterházy-típusú kocsit. Két év elteltével újra kellett fényezni, amikor az asztalosmester cimborája Oszlánszki, a lakatos, azt találta mondani Paszternák Mihálynak, a lovakat-kocsikat imádó Állami-díjas elnöknek: „Nemhogy csináltatnátok Miskával egy szép kocsit. Azt kellene bemutatni az országnak.” így kapott megbízatást Juhász, a tsz nyugdíjasa. Gondolkozz rajta — mondták neki, s ő két rajzot is készített elképzeléséről.

— Ezt választották — mutatja a kocsit Juhász Mihály. Fél esztendeig „faragtam”.

Faragott egy életöltőnyi ideig. Beleszületett a mesterségbe, hiszen még a dédnagy- apja is asztalos volt. Apjáék hatan voltak testvérek. Valahány a gyalupad mellett cseperedett emberré. Szakmája szerint így ő is a műhelyben nőtt fel az apja mellett. Asztalos mesterlevelet szerszett. Egyhónapos segéd volt csupán, amikor meghalt az öreg mester, s bár nagy lehetőségek nyíltak a fia előtt, az édesanya! kérelem mindennél erősebb volt.

— Tizenegy gyerek között az ötödik voltam, a fiú! Az első! Anyám sírva mondta, én vagyok a családfenntartó, nekem kell apám helyébe lépni. Hat lány volt még otthon. Itthon maradtam, s özvegyi jogon élt tovább az ipar. A műhely félig volt munkával. Be kellett fejezni. Ráálltam a temploA pócsi fafaragó

mi munkákra, a görög templomokba oltárokat, szószékeket, ikonosztázokat faragtam.

ö faragta a porcsalmai görög katolikus templom baldahinos főoltárát. Látható alkotása Nagyiétán és Piriesén, Kisvárdán és Nagyhalászon, három-négy megye ismeri fafaragásait. A kis műhely előtt az asztalra terítve saját készítésű tervrajzot mutat. A vonalakat különböző színek jelzik.

— Ez egy ikonosztáz terve, mely a nyíregyházi görög katolikus püspökség bizánci kápolnájába kerül. Tizenhét festett képpel. Tíz méter széles és hat méter magas lesz. Egy esztendeig faragom, mire elkészül — mondja a mester.

Hatvanhét esztendős. Fiatalítja a szépség, a fa rejtelmeinek a szeretete, a kutató-te- remtő kedv, amely jellemzője. A honi területen fellelhető valamennyi fát ismeri. Faragott unokáinak csodás bölcsőket, és gyerekkorában, a harmincas években kékre festett gyerekkoporsókat gyalult 40—50 fillérért. Hála a fejlődésnek, ma jnár ilyenre alig van szükség. Őriz egy fényképet katonabaj társának a sírjáról, melyre a fejfát ő faragta. A családi ház előszobája, a szobák tele vannak míves, szép fafaragásokkal. Ott függ az előszobában a tükör, a faragott padlóváza, és az a bot, amelyre azoknak a falvaknak a neveit faragta, ahol, mint tszszervező fordult meg. A bot fején az újjászületést jelképező figura.

Juhász Mihály több mint két évtizedig volt Máriapócs tanácselnöke, s ha ez időben nem is forgatta — mert nem volt rá ideje — a vésőt, a gyalut, a fafaragó szerszámokat, nem felejtette el a mesterségét. -Helytállt hosszú ideig munkásőrként, s bár oltárokat farag, de kommunistának vallja magát, tagja a Magyar Ellenállók Antifasiszták Szövetségének is, aki fegyverrel harcolt a hitleri fasizmus ellen a győzelem napjáig, mint az első demokratikus magyar vasút- és hídépítő hadosztály katonája. Most faragta fába a szövetség jelvényét is!

— Ha meghalok, mégse lesz mit a kispárnára tenni, mert én kitüntetést nem kaptam — mondja kis rezignáltsággal. De gondoskodott arról, hogy neve fennmaradjon, s munkái hirdessék alkotásait. Igen, mert Juhász Mihály készített a demecseri, a mérki, a vállaji tsz-ek részére fából faragott címereket, a nyírbátoriaknak a város címerét jelképező táblát, faragott tükröket, dobozokat, ha azután az idegen megérkezik Máriapócsra, az ő keze munkáját látja meg elsőnek, mielőtt a híres tsz irodájába lép.

Fekete diófából hetekig faragta az ámbi- tust, a itornácos, öt oszlopon álló feljárót, amelynek figurái a földmíves mesterségnek és az állattenyésztésnek állítanak emléket.

Vajon Juhász Mihállyal vége szakad e szép mesterségnek?

— Egyetlen fiú nincs az unokák között — bosszankodik, de azon pillanatban megenyhül. s így folytatja: — öt lány van. Igaz, kisebb munkákat már ők is csinálnak. Egy-egy apró díszítő faragást — újságolja örömmel.

Farkas Kálmán

( Pásztor Sándor: \

DAL

szép vagy, szőke és szelíd \

1 pannon-folyócskán karcsú híd J

I füvön a fény vagy, tavaszi víz /

( fiatal fákon mandulaíz i

I lombok zöld hűvösén . I

\ átleső nap — l

) firss széna illata I

I szíved alatt.. (

Ív \

(---------------------------------------------------------------------------------'

Rétközi anekdoták

Micsoda különbség!

Ä

öza néni tizenhárom gyereket szült,' s tr.enegyet becsületül felnevelt.

írni-olvasni nem trflott, s a világ eseményei is csak annyiban érdekelték: tud-e holnap nagyobb darab kenyeret adni az c’cs szájaknak. Az -es évek. elején igen

kemény idők jártak, a tsz-ben csak „vonás”-ra dolgoztak, a munkaegységnek alig volt értéke.

A vezetékes rádió sikerekről szónokolt, és a nagyvilág híreivel záporozta az embereket.

Róza néni legidősebb fia elérte a katonakort. Úgy megszerette a mundért, hogy továbbszolgálónak is jelentkezett. Egy-egy hazalátogatása ünnepnek számított a faluban. Szülei és testvérei ámulattal hallgatták beszámolóit, morzsol- gatták a soha nem hallott szavakat, kifejezéseket. Édesanyja büszkén mesélte a szomszédoknak: bizony az ő fia Egyiptomba jár. Ott olyan sokat kell szegénynek tanulnia, hogy ő attól fél, megárt a fejének.

A büszkeséggel vegyes siránkozást a tanító úr is hallotta, aki tudta, hogy a fiú szabadegyetemre jár, nem pedig az afrikai országba. Meg is jegyezte:

— Róza néni! Nem Egyiptom az, hanem egyetem. Az asszony kicsit elgondolkodott, s mivel nem találta értelmét a közbeszólásnak, így válaszolt.

— Az, az lelkem: egyet gondoltunk, csak te másképp mondod.

(Nagy Ferenc gyűjtése)

RajzliM»szakmának?

Milliók rajonganak a rajzfilmekért, bájos főhőseikért. Nemzedékek nőttek fel a Walt Diesney-figurák bűvöletében, amelyek — bár hanyatlásukat folyton jósolják — ma éppoly népszerűek, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ez a műfaj mindig tartogat meglepetéseket. Hol az egész estét betöltő rajzfilmek történetei, hol az egykét perces egyedi filmek döbbentenek, vagy nevettetnek meg minket.

A magyar rajzfilm az évek során felnőtt a sztárok mellé, ma rajzfilmeseinknek hírük van a világban. Híresek Ötletességeikről, rendkívüli szakmai és rajzi tudásukról. Minderről, mi magyarok keveset tudunk, és rajzfilmekkel sem vagyunk elkényeztetve. Nem találja műsorpolitikánkban helyét ez a műfaj. Az egész estét betöltő, és a televízió részére készülő filmek még a közönség elé is kerülnek egy-két alkalommal, de a néhány perces egyedi filmekkel nem találkozunk. Pedig a rajzfilmgyártásunk legkiemelkedőbb alkotásai ebben a műfajban születtek, a legtöbb elismerést ezek a filmek aratták a nemzetközi porondon. De Rófusz Ferenc Légy című munkáját is az Oscar-díj elnyerése után csodálhatta meg a közönség. És a szakmán kívül kevesen tudják — nehéz is számon- -tartani — melyik neves rendezőnk mikor, milyen fesztiválon részesült komoly elismerésben, kapott filmjeiért díjakat.

A magyar animáció méltán világhírű, még akkor is, ha a néző erről mit sem tud. Honnan is tudná? A tévében az esti mese a kizárólagos terület, ahol rajzfilmeket láthatunk, itt viszont olyan mennyiségű filmre van szükség, amit csak rendkívül egyszerű technikával, alacsony költségvetésű produkciókkal lehet kielégíteni. Ez sajnos meg is látszik a filmeken. A Pannónia Filmstúdió anyagi helyzete is bizonyítja, ma nem nagy üzlet rajzfilmmel foglalkozni. Jelenleg egy film percenkénti előállítási költsége 70—120 ezer forintba van. Eladáskor

szinte kizárólag a ráfordított összeg térül meg, csekély nyereséggel. A teljes animáció a legköltségesebb, ezért az alkotók igyekeznek a legolcsóbb, legegyszerűbb eszközökkel dolgozni, mint például a papírkivágásos, vagy a gyurmafilmek esetében.

Az esti mesék rajzfilmjeinek nagy többsége, élettelen, a figurák merevek, egy-egy jelenet öt-hat alkalommal is megismétlődik. A mozgást leggyakrabban az álló figurák szájmozdulatai jelzi, ami ráadásul semmilyen kapcsolatban nincs az elhangzott szöveggel.

Nem jobb a helyzet a reklámfilmek esetében sem. Az igényesen, ötletesen megoldott filmeket háttérbe szorítják az elkapkodott, elnagyolt szignálok. Pedig ezzel már lehetne foglalkozni, hiszen erre van megrendelő és pénz, de ugyanakkor mindez rendkívül gyors munkát igényel, és szorosak a határidők is. Előfordul néha, felnőtteknek szóló rajzfilmsorozat a televízióban, de ezek száma elenyésző. A szeszélyes évszakok című műsor nyíltan vállalja ugyan, hogy szórakoztat, s ebben való igyekezetében a rajzfilmet is segítségül hívja. De ettől még korántsem oldódnak meg a rajzfilm forgalmazása körüli gondok.

Ügy tűnik, a tartalmasabb, vagy kísérletező filmek a fesztiválokra, és nem a közönségnek készülnek. Magyarul a filmeket alig lehet eladni, ami pedig megrendelésre készül, ott a vevő diktál. Természetesen nincs kizárva a megrendelő és a készítő közötti összhang, de olcsón, gyorsan, jó rajzfilmet készíteni nehéz feladat.

Jó megoldásnak tűnne, a rövidfilmek kísérőműsorként való alkalmazása, a mozifilmek előtt. Itt azonban nem mindig szerencsés a párosítás. így olyan filmek elé is kerül szórakoztató rajzfilm, ahol annak semmi helye. A másik probléma pedig az, hogy a mozigépészek a legtöbb esetben le sem vetítik a kísérőműsort, ezzel munkát és időt takarítanak maguknak.

Komoly változtatásokra lenne szükség rajzfilmjeink forgalmazása területén, mert jelenleg kiváló rajzfilmeseink maguk sem tudják mit tegyenek. Dolgozzanak a pénzthozó reklám- és bérmunkákon, elaprózva a bennük rejlő ambíciókat, vagy folytassák művészi munkájukat, vállalva a gyér bemutatkozási lehetőséget, s azt, hogy esetleg mindebből nem is tud megélni. Szerencsére még sok a megszállott rajzfilmes, aki hétvégeit, éjszakáit, nem egy esetben magánéletét áldozza a műfajért. Az eredményt eddig a fesztiválokon szerzett elismerések jelzik. Jó lenne, ha most már a közönséghez is eljutnának a munkáik.

Kertész Sándor

Részlet Szoboszlay Péter Össztánc című filmjéből.

A visszavonulás esélyei

Fiatal romániai költők

A bukaresti Kriterion kiadó Kolozsvárott szerkesztett Forrássorozatának legújabb köteteit szemlézve a vizsgálódóban valamiféle .véglegességérzet kerekedik felül. A befejezettségé, a lezártságé. A romániai magyar irodalom nagy nemzedékeit fölröppentő sorozat — Szilágyi Domokostól, Páskándi Gézától, Szőcs Gézáig, Egyed Péterig ível a névsor — legújabb verseskötetei, az úgynevezett negyedik Forrás-nemzedék költészete az elődök közösségi lendületének, egészen pontosan a kisebbségi lét ideájának hiányáról tanúskodnak. Visky András, Vitus K. György, Kovács András Ferenc és Horváth Alpár verseiben legfeljebb az elveszített — elveszített? — közösségi lét iránti vágy ikivetüléseivel találkozhatunk.

S hogy mindez milyen, arra Kovács András Ferenc és Visky András köteteinek cimeiből is következtethetünk. Az első a Tengerész Henrik intelmei, a második a Partraszállás. Ha az allegória-értékű hasonlatokat teljes mélységükben kibontjuk, megkapjuk a kulcsot e nemzedék költészetéhez. Verseik akár egy hosszú hajóút után végleg partra szálló, a régen látott ismert-ismeretlen kikötővárosban otthont kereső tengerész bolyongásainak, találkozásainak, fölismeréseinek, megdöbbenéseinek lírai naplójegyzeteiként is föl- foghatók. S továbbra is a hasonlatnál maradva: ami a hajósnál az évekig tartó tengerjárás, az a négy költőnél „a nyitott szem

korá”-ig, a születéstől a felnőttkorig ívelő életszakasz. Az esz- mélkedés (a partraszállás) pillanata azonban riasztó.

Igen, ahogyan a régi ismerős, s a hajóút során szükségszerűen új arcot öltött s emiatt taszítóan más kikötővárosban kóborol az otthont kereső matróz, úgy bolyong álom és valóság, emlékek és a jelen útvesztőin — élete kikötőhelyein — a négy „erdélyi Szindbád”. Elmerült napok, elsüllyedt történetek roncsai, szilánkjai bukkannak föl, valaha látott arcok, ősök alakjai, múltbéli színhelyek elevenednek meg, és ütköznek súlyosan, keményen a mával. Azzal a mával, amelynek „szindbádi” lényegét, a kivetettséget így fogalmazza meg egyikük: „amikor már semmihez sem hasonlítasz”. Azzal a mával, amelyről tudják: a régi helyeken kiűzhetetlen idegen- szerűség lakozik, a pirostetős házak helyét betonkolosszusok, a telített sárga kertekét aszfaltmezők foglalták el. A rádöbbenés bizonyosságával értik meg: valami múlhatatlanul kiszakította vagy inkább kitaszította őket ebből az élettérből. Otthontalanná váltak! Egyszerű, ám az emberi világban fájdalmasan és gyakorta igaztalanul teljesülő történelmi-bölcseleti tétel ez: az új rátelepszik a régire. Mássá válik a környezet, a nyelv, a kultúra. Mások a törvények és törvényhozók. És a „partraszál- lók”, mint a megriadt tengerészek, ha nem lelik a régi házitűzhelyt, s kényszerből újra hajóra szállnak, már úgy vannak otthon, hogy közben mindig távol. A seholban élnek. És mert személyes idejük is ez a romboló azonosság emésztő sehol-idő, vissza-visszajárnak megőrizni a

megőrizhetőt, versekbe menteni a még menthetőt.

A kitaszítottság érzése-tudata, a sem itt, sem ott hasadásos állapota, a személyes lét fenyegetettségének érzése határozza meg mindnégyük nyílt, őszinte költői magatartását. Nyilvánvalóan ez és nem a véletlen szülte Visky András és a tőle csak radikálisabb nyelvi és más alkotói eszközök használatában különböző Kovács András Ferenc köteteinek egymásra rímelő címét, amire egyébként Vitus K. György és Horváth Alpár kötete címei — Atszállóállomás, Töredékes emlékirat — tökéletesen rímelnek.

Alapjában a negyedik Forrásnemzedék e négy elsőkötetes költőjét is az esélyek foglalkoztatják. De mig az előző generációk az autonóm közösségi lét lehetőségeit vizsgálták műveikben, addig itt a leszálló ág esélyeit latolgatják a versek. S ez talán az elődöknél is nagyobb fokú alkotói tudatosságot követel, olyat, ami képes áthatolni a múlt és a jelen zavaros, egymásba tört rétegein, ami képes meglátni és megláttatni: esély

legfeljebb csak a visszavonulásra mutatkozik. A lassú megállíthatatlan hátrálásra. Ennek megnyomorító pszichózisát fogalmazzák meg alkotásaikban a vesztéstudat, a végleges vereség megelőlegezett élménye lényegül versszervező erővé.

Ez a véglegességérzet kerekedik felül a szemlélőben is, és a köteteket letéve nem kíméli a felismerés: a visszavonulás — hátország hiányában — nem nélkülözi a megmásíthatatlan elmúlás tragikus szépségének esélyeit sem. (Bukarest, Kriterion)

Endrődi Szabó Ernő