Kelet-Magyarország, 1986. június (43. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-28 / 151. szám
KH HÉTVÉGI MiLLÍKli? 198« KOLLÉGIUMI ÜLÉS UTÁN Zenei életünkről - felhangokkal Nem tudom pontosan, miért szükséges az, hogy egy előterjesztésben a témával kapcsolatban ott díszelegjen a fejlődés jelzőiéként a dinamikus. Szemet szúrt egy ilyen mondat abban az előterjesztésben is, amely a megyei művészeti kollégium elé került. Az inkriminált rész: „megyénkben az egyik legdinamikusabban fejlődő művészeti terület az ének-zene”. Ha ezt a megállapítást összevetjük a vitában elhangzottakkal és magával az írásos anyaggal, rögvest kiderül, ez az egész nem más, mint egy korábbi beidegzés továbbélése, ami csupán a jó hangzás mián kerülhet leírásra. Csupán sebtében néhány tény ennek igazolására, minden rendszerezés nélkül. Kiderült, hogy Szafeolcs-Szat- márban öt zeneiskola és tizenkét zenei tagozatú általános iskola van, működik 10 zeneoktatói munkaközösség, négy tanfolyam a művelődési házakban. Mindez azonban már korántsem olyan szép, ha tudjuk: megyénk iskolásainak mindez csupán három (3!) százalékát érinti, s ezeknek is csupán 16 százaléka fejezi be zenei tanulmányait. Még szomorúbb, ha leírjuk: mind a zeneiskolákban, mind a tagozatosokban jó néhány képesítés nélkülit!) tanít hangszert, zenét, éneket. De folytassuk a sort. Kiderült, hogy a szabad idő fel- használása lényegesen módosult — ez nem újság —, amiből következően csökken az amatőr mozgalomban részt vevők száma, s lényegében egy-egy legjobb értelemben vett megszállott személyéhez fűződnek a sikerek. De folytathatjuk más területtel is. Panasz, hogy az Országos Filharmónia rendezvényein — hangversenyek — kevés a hallgató, sokszor nem megfelelő a műsor, de hát nem lehet szólni, mert a filharmónia megsértődik. Megint más: a megye 265 általános iskolájában csupán 88 énekés zeneszakos pedagógus található. A Szórakoztató Zenei Központ (OSZK) panaszkodik, lassan nincs aki náluk tanítson, nincsen hol, romlik a zenekarok, a vendéglátóiparban foglalkoztatott muzsikusok helyzete, műsoruk színvonala. Anyagi támogatás híján a megszűnés fenyegeti a vasutasok immár fél évszázados fúvószenekarát. Nem tagadható, hogy a munkaidő védelme miatt sok embert nem engednek fellépésekre, a szűkös anyagi lehetőségek gátolják az együttesek, csoportok utaztatását. Gond van ott is, hogy a népi- tánc-együtteseknek nincs megfelelő zenekari kísérete, ami működésük létét befolyásolja. Elhangzott, hogy immár katasztrofális, hogy o szakmunkásképzőkben nincsen semmilyen kötelező ének és zenei képzés, tízezrek kerülnek ki úgy, hogy e csodából nem részesülnek. Rakom tehát a kérdőjeleket a „dinamikus” mellé. Pánikba azért nem esek, hiszen egy sor dolog objektív okokból fakad. Még a személyi feltételek hiánya is. Az, hogy pénz nincs, s nem is lesz: köztudott, a művelődési miniszter sem biztatott sok jóval. No és aztán szembe szegezhetnek e negatív felsorolással szemben dicsőségesen szép tényeket. A négyes iskola világhírű kórusát, a keveset foglalkoztatott, de színvonalat jelentő Holborn fúvósötöst, a nyírbátori zenei napok igaz kissé arisztokratikus, de híres rendezvényeit, a kórusok találkozóit, a nyír- bélteki népzenei fesztivált, a zenei tábort és egy sor rendezvényt, országosat, területit, megyeit. De hát mindez csupán szűk kör, még akkor is ha a statisztikával lehet bizonyítani a tömegességet. Bár a statisztikával ennek ellenkezője is igazolható. Kevés szó esett eddig a közönségről, akiért mindez lenne. Mert az jó, igaz: a zenélő közösségek saját örömükre is muzsikálhatnak, énekelhetnek. Bár így lenne! A daloló közösség, főleg falun, de egy- egy munkásközösségben is, legszebb hagyományaink közé tartozik. De hát mindenki színpadra vágyna, joggal. Jelenleg az együttesek, kórusok, dalosok, főleg egymást hallgatják, családtagokkal tűzdelt nézőtéren. Sok esetben nemcsak az énekre, zenére, de annak hallgatására is kevés időt szentelnek az emberek. Főleg akkor, ha rossz propaganda, hírverés előzi meg az eseményt, s ha azt nem követi szakszerű kritika. (Ebben lapunk is ludas — állapították meg szenvedélyesen a kollégiumi ülésen.) Különben az egész megyében nincsen egyetlen igazi hangversenyterem, talán még a templomi orgonaversenyek és kórusbemutatók zajlanak a legméltóbb körülmény között, ennek megfelelő hatalmas hallgatóság előtt. A kollégiumi vita során elhangzott az a kérdés is: vajon miért nem hat az a sok ezer gyermek, aki zenei tanulmányokat folytatott korábban? Hol a sok zeneszerető és -értő? Miért szélednek szét, s nem térnek vissza a tehetségek? De feltehető olyan kérdés is: szabad-e a művelődés irányításának csak rendezvényben, eseményben, minősítésben, fesztiválban, versenyben gondolkodnia? Végtére a zenével örömet kellene szerezni magának az éneklőnek és muzsikálónak, s a fő cél az lenne, hogy a muzsika ka- tarktikus erejét magáévá tehesse mindenki. Így merül fel a kérdések újabb sora: vajon otthon énekel-e az anya gyermekének? Az óvoda meg tudja-e alapozni a zenei jó ízlést? Mint realitással kell ugyanakkor szembenézni azzal, hogy a rádió, a magnó, a lemezjátszó naphosszat ömleszti a kommer- szet, a könnyen érthetőt, emészthetőt, s így bizony a legtöbben elmennek a legkisebb ellenállás irányába. Kár lenne e tényt megkerülni, s elgondolkodtató, hogy a könnyűnek mondottan belül hogyan kaphatna prioritást a jó, az értékes. A vita során felbukkant olyan vélemény is, vajon a magának vagy kis közösségnek muzsikáló, éneklő beletartozik-e a hivatalos előterjesztésbe? Mert a zenei és énekkel kapcsolatos élet korántsem szűkíthető szimfonikus vagy citerazenekarra, kórusra, együttesre. Ez legfeljebb a jéghegy csúcsa, bár a kétségtelen minőségi csúcsa. De hát a cél az lenne végeredményében, hogy az általános ének- és zenekultúra terjedjen, minden ember értője, élvezője legyen ennek. Az éneklő Magyarország fogalomban tízmillió magyarról van szó, s ha azt mondjuk, legyen a zene mindenkié, akkor ennek elérése sem azt jelenti, hogy csoportokban gondolkodunk, hanem minimálisan nemzetben kell megfontolni a teendőket. Kétségtelen, hogy ahol eredményekről adhatunk számot, ott mindig megtaláljuk azt a kimagasló személyiséget, aki mozgatója az ének és zene ügyének. Még szerencse, hogy karnagyi klub fogja össze őket, tartva bennük a lelket, s adva új ismeretet és tudást. Sajnos azonban ma senki nem tudja garantálni, hogy lesznek utódaik, hogy kinő majd egy nemzedék, aki átveszi tőlük a dirigensi pálcát. Amikor így újra és újra visszatérünk a személyi kérdésekhez, talán mécsesnyi fényt gyújt a létesítendő zenei szakközépiskola. Igaz, ekörül is vannak viták, hiszen — ám záruljon rövidre az áramkör — a személyi feltételek gátja itt is megtalálható. Talán ebből az eszmefuttatásból is érzékelhető: a dinamizmus ábránd, remény. Jószándékú, nem vitatom. De lévén a zene is a felépítmény része, más fejlődési üteme nem lehet, mint amilyen a gazdasági alapé. Így aztán nem marad más hátra, mint szembenézni a realitásokkal. A közművelésnek fel kell karolnia mindent és mindenkit, aki énekel, zenél, bátorítani kell pávakört és közösségben, otthon dalolót. A következő lépés aligha lehet más, mint a legkisebbek időbeni felkészítése arra, hogy milyen csodát rejt a zene. Ebben részes kell, hogy legyen az anyuka, az apuka, az óvónéni. Természetes a minőség megtartása ott, ahol az megszületett, döntő. De a számszerűségeken túl kell jutni, s a keveset oda kell kínálni, ahol a legjobban kamatozik. Megyénknek jó híre van a zenei világban. Ez azoknak köszönhető, akik nagyszerű tudással és művészi alázattal szolgálják a muzsika ügyét. De ezt — ami végtére is látszat — azzal kell hitelesíteni, hogy az ének és zene oktatása, megszerettetése, terjesztése, művelése valóban olyan igény legyen, ami nélkül nem érezheti magát boldognak az ember. A lecke tehát adott. Hosz- szú, nehéz munkát jelölt meg a művészeti kollégium vitája. Szerencsére a zeneiskola szaktanárai, a tanárképző zenei tanszakán tanítók (és tanulók?) néhány kimagasló zenepedagógus személye biztosíték, hogy a szakmai irányítás jó kezekben van. A megfelelő menedzselés, a szakszerű szakfelügyelet. garantálása a megyei és a városi tanácsok dolga. Ök kértek tanácsot, s kaptak. Bizonyára élni is tudnak ezzel. Bürget Lajos 1914. június 23-án Ferenc Ferdinand, az Osztrák—Magyar Monarchia trónörököse Boszniába utazott egy hadgyakorlat megszemlélésére, s öt nappal később Szarajevóban Gavrilo Princip szerb diák két revolverlövéssel meggyilkolta a trónörököst és feleségét. Az egy hónapig tartó tárgyalások, diplomáciai kötélhúzás után az osztrák—magyar kormány július 28-án hadat üzent Szerbiának, s elrendelte a részleges mozgósítást, melyet az orosz mozgósítás után július 31-én az általános mozgósítás követett. Tüntetés a háború mellett A merénylet híre még aznap, június 28-án megérkezett Nyíregyházára, s a képviselőtestület a június 30-i ülésen az egész városra kiterjedő gyászt rendelt el és Ujfalussy Dezső főispán és Májerszky Béla polgármester köszönt el a bevagonírozott huszároktól. A zöld gallyakkal, drapériákkal feldíszített vasútállomásról a Himnusz hangjai mellett gördültek ki a szerelvények a messzi ismeretlen felé, hogy a huszárok Galíciában, a Kárpátokban, Erdélyben harcolva végül a Pia-ve mellett már gyalogosan fejezzék be ezt az értelmetlen háborút. Ebédjegyek a népkonyhára A laktanyák pedig ismét benépesültek: a nagylákta- nyában a 14-es és 15-ös huszárok pótszázadai kezdték meg a feltöltést, a veszteségek pótlását, a honvédhuszárok kaszárnyájába pedig a német 7. ulánus ezred pótszázada költözött. A nagy bevonulások után a város egyik legfontosabb nyolc napra megtiltotta a nyilvános helyeken való zenélést. Júliusban aztán egymást érték a városban a tüntetések a háború mellett. 26- án este a tűzoltók Antal János alparancsnok vezetésével 150 fáklyával, két zenekarral vonultak végig a Szabolcs, Széchenyi és Zrínyi Ilona utcákon a Kossuth-szobor elé, ahol Konthy Gyula tűzoltó- parancsnok, Nagy Ákos alezredes, a 14-es huszárok parancsnoka és egy gimnáziumi tanuló mondott lelkesítő beszédeket. A Szerbia elleni részleges mozgósítás érintette a nyíregyházi huszárokat is. Július 29-én éjszaka búcsúztatta Nyíregyháza házi ezredét a cs. és, ki., 14-es huszárokat. A. miskolci-69. • kgtonazene- kär kísérte a katonákat a laktanyából-a Korona szálló elé,' ahol Nagy Ákos alezredes elköszönt a várostól. A felvonulás után a város díszvacsorát adott a tisztikar részére, majd 30-án h°'"álban feladata a hadbavonultak családtagjainak ellátása, segélyezése lett, melyet részben pénzben, részben a Sza- bolcsvármegyei Pártfogó Egyesület népkonyhájába szóló ebédjegyutalványok formájában adtak. Az élelmiszerszükséglet biztosítására szeptembertől a faluról érkezett árusok részére hely- pénzmentességet biztosítottak a napipiacon a tej, tejtermék, tojás, baromfi árusítására. Az árak ugrásszerű növekedése mellett a város az alapvető élelmiszerekkel való ellátást biztosítani tudta, dacára annak, hogy a hadműveletek megindulása után egyre nagyobb sebesültszállítmányok érkeztek az itteni kórházakba, s a menekültek is — főleg galíciaiak — számosán lepték el Nyíregyházát. A katonai mozgósítással párhuzamosan a polgári hatóságok is megkezdték a háború sürgette intézkedések megtételét, többek között a közegészség ügyének átszervezését. A keleti front közelsége miatt a legsürgősebb teendők közé tartozott a járványveszély elhárítása és a sebesültek megfelelő fogadtatása. A város lett az egyik legfontosabb kötöző és ápoló állomása az északi harctérről lefelé irányuló sebesültforgalomnak. Ekkor kezdték építeni a barakk-kórházat is. Az eredetileg mintegy 4 ezer beteg befogadására tervezett hadikórház építésének miniszteri biztosa a főispán volt. A kórháztelep 50 nagyobb faépületből állt, melyből 42 a betegeké volt. A barakkok mindkét végén egy-egy ajtó volt, mely egy folyosóra vezetett, melyből jobbra-balra a mellékhelyiségek, szemben pedig a betegszoba nyílott. Minden barakkot villanyvilágítással, -fűtéssel, víz- és szennyvíz- vezetékkel láttak el. Karácsonyi csomag a harctérre A nyolc ellátó barakkban volt az őrség, a betegváró, műtő- és felvételi épület, gazdasági hivatal, raktár, főző- és mosókonyha. A barakktábor mellett terült el a „Hősök temetője”. A telepet körülkerítették és az állomásról külön sínpár vezetett ide. A kórház mintegy hónap alatt épült fel. 1914 végén már 2700 sebesült katonát ápolt itt 23 orvos, 160 ápolónő és 200 kiszolgáló férfialkalmazott. Még e nagy barakkváros sem tudta befogadni az összes beteg és sebesült katonát. így aztán kórházat rendeztek be a polgári iskolákban, a szegényházban, a fogházban és az Erzsébet Közkórházban is, mely 222 ágyából 120-at ajánlott fel a sebesülteknek. Végül szólnunk kell azokról az akciókról is, amelyet Nyíregyháza társadalma indított a fronton harcoló katonák segélyezésére. Augusztus 27-én a város hölgyei csatlakoztak az „Aranyat vasért” nevű országos akcióhoz. A haza oltárára szánt ékszereket a főispáni titkár gyűjtötte össze és ő is adta át az ékszerekért érkezett vasgyűrűket. Az Ipartestület „Hósapka Bizottságot” alakított, mely októberre 1500 meleg ruhadarabot küldött a Hadsegélyező Bizottsághoz. „Hósapkazsúrokat” is rendeztek, ezek bevételét is a harcoló katonák segélyezésére fordították. Az első háborús év utolsó nagy megmozdulása a karácsonyi ajándékok harctérre küldése volt. Több száz 5 kg-os, tartós élelemmel, dohánnyal, borral, meleg ruhával töltött csomag gyűlt össze a főispán feleségénél, aki az egész akciót bonyolította. A harctéren a rrtár kézbesíthetetlen csomagokat a nélkülöző katonák között osztották szét. Bene János
